(reedme.cc) 
 

Alois Schräg
*1922. október 12.
†1997. augusztus 30. 
Nem mintha valami nagyon vágytam volna effajta temetésekre. De egyszerűen nem mondhattam nemet. Franz eltökéltnek látszott. Be volt sózva. Ez tetszett nekem benne. Akkor is eltökéltnek látszott, amikor a szálloda kék szemetes kiskocsijában dekkolt, mert a tér kövezetén kificamodott a bokája. Megjegyzem, az ép lába ment ki. De az Alois Schräg-akciót emiatt nem akarta leállítani
 Így hát nekivágtunk. 
 Nem volt nehéz megtalálni a házat, amelyikben valamikor Alois Schräg lakott. Talán még Franz régi térképe nélkül is megtaláltuk volna. A ház a villamos-végállomástól nem messze, egy villanegyedben állt. A negyedet a múlt század elején építették, a századelő virágzott, mint minden századelő. Virágzott, és talán ezért van mindegyik házon virág. Mármint a homlokzaton meg ilyesmi. Senki nem tudja, mikor ér majd mindez véget, és akkor majd a szépségből meg a virágokból meg az évszázadból nem marad más, mint pár régi fotó, film, por és málló vakolat. Nem tudja a doktornőm és Franz se, akik máskülönben tudnak majdnem mindent. 
 Schräg szülőháza abban az utcában állt, ahol a villamosok járnak, abban az utcában, amelyet Masarykról neveztek el. Azelőtt Lenin út volt. Azelőtt meg Šamánek út. És azelőtt Bayer Strasse. És azelőtt Sedmidomky. És azelőtt Kaiser-Josef-Strasse. És azelőtt Belvedere. 
 Schräg azt jelenti, hogy ferde. Haránt. De azt is, hogy furcsa. Elszállt. Ha esetleg érdekelne valakit. És Franz azt mondta, hogy Alois éppen ilyen volt, mert állítólag gyerekkorában összeírta az összes madarat, amelyik csak a kertjükben szálldosott, naponta háromszor morzsát meg magot szórt nekik, elnevezte őket Rudinak vagy Trudinak, és etető-várat épített nekik, ami még ma is a villa kertjében áll. 
 Alois öregségére megint visszatért ehhez, mert az ember a végén mindig visszatér a kezdetekhez, így mondja a doktornő. Így hát Hamburgban minden nap vett húsz zsömlét, az Elba partján mászkált, és a sirályokat meg a kacsákat etette, úgyhogy végül ott is ütötte meg a guta. A madarak meg rászálltak, kicsipegették a morzsát a kezéből meg a zsebéből. És amikor az emberek rátaláltak, úgy gubbasztottak rajta a madarak, mint valami emlékművön, és senkit nem engedtek közelebb, csak vijjogtak és vijjogtak, hogy végül aztán ki kellett hívni a tűzoltókat, akik védőruhát húztak, és elkergették őket. Franz legalábbis így mesélte el, márpedig neki tudnia kell, elvégre ő volt Alois legjobb barátja. 
 Alois Schräg nem halt meg. Csak egy aprócska pillanatra elsötétült az agya. Amikor magához tért a kórházban, észrevette, hogy megvakult. Ezután öt évet ült végig egy ablak mellett, kezében egy csésze kávéval, egy ablak mellett, amelyik télen-nyáron nyitva volt. Hallgatta az utca zaját, és Franznak azt mondta, hogy nem volt ez szomorú élet, hogy boldog, hogy ő a legboldogabb, hogy sosem gondolta, hogy milyen gyönyörű a világ, amit el tud képzelni. És odaszálltak a madarak a párkányra, és ő etette őket. Végül aztán ebből az elképzelt szépségből olyan sok lett, hogy egészen elárasztotta őt. 
 Nem volt nehéz megtalálni a házát. Csöndes környék, amelyet csak időnként tör meg a villamos csörömpölése vagy az állatok üvöltözése a közeli állatkertből. Elefántok, majmok fehér tigrisek, ilyesmi. Voltam ott néhányszor a sulival. 
 A villa előtt álltunk a járdán. 
 – Hogy szól a jelszavunk? – kérdezte Franz. 
 – Az embernek ott kell végeznie, ahol született. 
 – Ezt sose feledd. 
 – Hát persze. 
 – Mit mondtál? 
 – Hogy készen állok. 
 – Én őrködök. És hátulról fedezlek. És amikor fütyülök, akkor los, los, los! – A nejlonzacskóból előhúzott egy kávésdobozt, és nekem adta. 
 Hát persze. Hihetetlen, rettentő nyugodtnak éreztem magam. Hátulról egy eltökélt, ámde duplán is kripli tag ült a kocsin, egyik lába véglegesen leírva, a másik csak ideiglenesen ficamodott ki. De belementem. Miatta. És magam miatt is. Jobb az életben csinálni valamit, mint semmit sem csinálni. 
 A kertben minden nyugodt volt. A házban is. Mindenki dolgozni ment. Eddig sima ügy. 
 Utoljára még körülnéztem. Sehol senki. Átmásztam a kerítésen, és beugrottam a kertbe. Aztán kinyitottam a dobozkát. 
 – Előbb mutasd meg – kiáltott Franz.
 – Hogyhogy mutassam? 
 – Hát mutasd meg neki a házat, mielőtt kiszórod. Hadd lássa, hogy hazatért. 
 Nem nagyon értettem, de a dobozt a ház bejárata felé fordítottam. 
 – Herzlich Wilkommen zu Hause, Alois – kiáltotta Franz. 
 Aztán nekiláttam. Szórtam egy kicsit Aloisból az ajtóhoz, a pinceablak elé, a kis padhoz és végül a madáretető-váracskához is, amely sokkal nagyobb volt nálam. Odabent felriasztottam két cinkét. Mindenfelé szórtam őt, és közben arra gondoltam, hogy ő éppen így szórt évekkel ezelőtt a rigóknak, verebeknek és galamboknak. Csakhogy Alois Schräg magot és kenyérmorzsát szórt, én meg itt az ő hamvait szórom. 
 Mindenfelé szórtam, és közben arra gondoltam, hogy Franznak igaza lehet, mert Alois most tényleg visszatér oda, ahol született. És lassan összenő mindennel. És hogy jól van ez így. Persze tudom, hogy elszállt dolog. De, ha figyelembe vesszük, hogy manapság mi minden megy a tévében, akkor csak egy kicsit elszállt. Az az érzésem, hogy ennek legalább egy kicsit van értelme. 
 És amikor megint lecsuktam az üres doboz fedelét, és visszamentem a kerítéshez, és arra gondoltam, hogy miként tudok úgy kimászni, hogy közben ne szakítsam ki a nadrágomat, valami megmozdult felettem. Bizonyos dolgokat az ember lát anélkül is, hogy látná őket. Feléztem az égre, ahol egy hosszú felhő kanyargott. Máskülönben egy szál felhő sem volt sehol. Úgy tíz kilométer magasban lehetett. Egy mozgó felhőt látni nem hétköznapi dolog. A felhők mozognak, de valahogy mozdulatlanul, szinte láthatatlanul, ha értik, csak egy kicsikét, mint mondjuk a temetésen álldogáló emberek. Nekik is legfeljebb az arcuk mozog. És jelen esetben is temetésről volt szó. Alois Schräg esetében. 
 És ekkor történt. Néztem azt a felhőt, és észrevettem, hogy egy kis darabka leszakad róla, és esni kezd. És láttam, hogy az a felhődarab nem zuhan lefelé, hanem csak lassan száll, éppen olyan lassan, ahogyan anya vendégeinek levágott haja szokott, mint a haj, amit az ember a kezében tart, aztán elengedi a szélben. És éreztem, hogy ebben a pillanatban megáll az idő, és behunytam a szemem e gyönyörűség előtt, és azt kívántam, bár soha ne érne véget, bárcsak lehullna az a felhő a földre, és elnyelne mindannyiunkat.
 Franz térített magamhoz. 
 Észrevettem, hogy nemcsak fölöttem és bennem, hanem mögöttem is megmozdult valami. 
 Franz veszettül fütyült. Igaz, a veszettül szó az ő esetében nem éppen megfelelő. Egyszerűen fütyült. Aztán meg felváltva köhögött is. 
 Sarkon fordultam. 
 Egy kutya állt ott. Mégse volt egészen sima ügy.
 – Jó kis kutya, okos kutya – suttogtam. 
 De a kutyus nem volt se valami kicsi, se valami jó. Csillogott a szeme. Morgott, és közvetlenül előttem állt. Gyönyörű kutya volt. Németjuhász, aki ezt a cseh házat őrizte, amely korábban német volt. A világ ezen állapotára mondja a doktornő, hogy paradox. Most legalább tudom, mi is ez pontosan, mert kénytelen voltam ezt a paradoxont kiélvezni. Egészen átélni. 
 – Fleischman, menekülj! – vezényelt Franz.
 Ezt nevezik a megfelelő pillanatban érkező megfelelő tanácsnak. Ez aztán magamtól nem jutott volna az eszembe. Mégsem moccantam onnan. Végül aztán nem is fájt különösebben. A kutya nem harapott meg, csak felugrott, mancsával a vállamra támaszkodott, és megnyalta az arcom. Nem túl felemelő illat. 
 Visszatértünk a hotelbe. Húztam magam után Franzot a kocsin. Elaludt. Álmában elégedetten mosolygott, ölében pedig az üres kávésdobozt szorongatta. 
 

            BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA