Jaroslav Rudią
Grand Hotel
(reedme.cc)
Alois Schräg
*1922. október 12.
†1997. augusztus 30.
Nem mintha valami nagyon vágytam volna effajta temetésekre. De egyszerűen
nem mondhattam nemet. Franz eltökéltnek látszott. Be volt sózva. Ez tetszett
nekem benne. Akkor is eltökéltnek látszott, amikor a szálloda kék szemetes
kiskocsijában dekkolt, mert a tér kövezetén kificamodott a bokája. Megjegyzem,
az ép lába ment ki. De az Alois Schräg-akciót emiatt nem akarta leállítani
Így hát nekivágtunk.
Nem volt nehéz megtalálni a házat, amelyikben valamikor Alois
Schräg lakott. Talán még Franz régi térképe nélkül is megtaláltuk volna.
A ház a villamos-végállomástól nem messze, egy villanegyedben állt. A negyedet
a múlt század elején építették, a századelő virágzott, mint minden századelő.
Virágzott, és talán ezért van mindegyik házon virág. Mármint a homlokzaton
meg ilyesmi. Senki nem tudja, mikor ér majd mindez véget, és akkor majd
a szépségből meg a virágokból meg az évszázadból nem marad más, mint pár
régi fotó, film, por és málló vakolat. Nem tudja a doktornőm és Franz se,
akik máskülönben tudnak majdnem mindent.
Schräg szülőháza abban az utcában állt, ahol a villamosok járnak,
abban az utcában, amelyet Masarykról neveztek el. Azelőtt Lenin út volt.
Azelőtt meg ©amánek út. És azelőtt Bayer Strasse. És azelőtt Sedmidomky.
És azelőtt Kaiser-Josef-Strasse. És azelőtt Belvedere.
Schräg azt jelenti, hogy ferde. Haránt. De azt is, hogy furcsa.
Elszállt. Ha esetleg érdekelne valakit. És Franz azt mondta, hogy Alois
éppen ilyen volt, mert állítólag gyerekkorában összeírta az összes madarat,
amelyik csak a kertjükben szálldosott, naponta háromszor morzsát meg magot
szórt nekik, elnevezte őket Rudinak vagy Trudinak, és etető-várat épített
nekik, ami még ma is a villa kertjében áll.
Alois öregségére megint visszatért ehhez, mert az ember a végén
mindig visszatér a kezdetekhez, így mondja a doktornő. Így hát Hamburgban
minden nap vett húsz zsömlét, az Elba partján mászkált, és a sirályokat
meg a kacsákat etette, úgyhogy végül ott is ütötte meg a guta. A madarak
meg rászálltak, kicsipegették a morzsát a kezéből meg a zsebéből. És amikor
az emberek rátaláltak, úgy gubbasztottak rajta a madarak, mint valami emlékművön,
és senkit nem engedtek közelebb, csak vijjogtak és vijjogtak, hogy végül
aztán ki kellett hívni a tűzoltókat, akik védőruhát húztak, és elkergették
őket. Franz legalábbis így mesélte el, márpedig neki tudnia kell, elvégre
ő volt Alois legjobb barátja.
Alois Schräg nem halt meg. Csak egy aprócska pillanatra elsötétült
az agya. Amikor magához tért a kórházban, észrevette, hogy megvakult. Ezután
öt évet ült végig egy ablak mellett, kezében egy csésze kávéval, egy ablak
mellett, amelyik télen-nyáron nyitva volt. Hallgatta az utca zaját, és
Franznak azt mondta, hogy nem volt ez szomorú élet, hogy boldog, hogy ő
a legboldogabb, hogy sosem gondolta, hogy milyen gyönyörű a világ, amit
el tud képzelni. És odaszálltak a madarak a párkányra, és ő etette őket.
Végül aztán ebből az elképzelt szépségből olyan sok lett, hogy egészen
elárasztotta őt.
Nem volt nehéz megtalálni a házát. Csöndes környék, amelyet csak
időnként tör meg a villamos csörömpölése vagy az állatok üvöltözése a közeli
állatkertből. Elefántok, majmok fehér tigrisek, ilyesmi. Voltam ott néhányszor
a sulival.
A villa előtt álltunk a járdán.
– Hogy szól a jelszavunk? – kérdezte Franz.
– Az embernek ott kell végeznie, ahol született.
– Ezt sose feledd.
– Hát persze.
– Mit mondtál?
– Hogy készen állok.
– Én őrködök. És hátulról fedezlek. És amikor fütyülök, akkor
los, los, los! – A nejlonzacskóból előhúzott egy kávésdobozt, és nekem
adta.
Hát persze. Hihetetlen, rettentő nyugodtnak éreztem magam. Hátulról
egy eltökélt, ámde duplán is kripli tag ült a kocsin, egyik lába véglegesen
leírva, a másik csak ideiglenesen ficamodott ki. De belementem. Miatta.
És magam miatt is. Jobb az életben csinálni valamit, mint semmit sem csinálni.
A kertben minden nyugodt volt. A házban is. Mindenki dolgozni
ment. Eddig sima ügy.
Utoljára még körülnéztem. Sehol senki. Átmásztam a kerítésen,
és beugrottam a kertbe. Aztán kinyitottam a dobozkát.
– Előbb mutasd meg – kiáltott Franz.
– Hogyhogy mutassam?
– Hát mutasd meg neki a házat, mielőtt kiszórod. Hadd lássa,
hogy hazatért.
Nem nagyon értettem, de a dobozt a ház bejárata felé fordítottam.
– Herzlich Wilkommen zu Hause, Alois – kiáltotta Franz.
Aztán nekiláttam. Szórtam egy kicsit Aloisból az ajtóhoz, a pinceablak
elé, a kis padhoz és végül a madáretető-váracskához is, amely sokkal nagyobb
volt nálam. Odabent felriasztottam két cinkét. Mindenfelé szórtam őt, és
közben arra gondoltam, hogy ő éppen így szórt évekkel ezelőtt a rigóknak,
verebeknek és galamboknak. Csakhogy Alois Schräg magot és kenyérmorzsát
szórt, én meg itt az ő hamvait szórom.
Mindenfelé szórtam, és közben arra gondoltam, hogy Franznak igaza
lehet, mert Alois most tényleg visszatér oda, ahol született. És lassan
összenő mindennel. És hogy jól van ez így. Persze tudom, hogy elszállt
dolog. De, ha figyelembe vesszük, hogy manapság mi minden megy a tévében,
akkor csak egy kicsit elszállt. Az az érzésem, hogy ennek legalább egy
kicsit van értelme.
És amikor megint lecsuktam az üres doboz fedelét, és visszamentem
a kerítéshez, és arra gondoltam, hogy miként tudok úgy kimászni, hogy közben
ne szakítsam ki a nadrágomat, valami megmozdult felettem. Bizonyos dolgokat
az ember lát anélkül is, hogy látná őket. Feléztem az égre, ahol egy hosszú
felhő kanyargott. Máskülönben egy szál felhő sem volt sehol. Úgy tíz kilométer
magasban lehetett. Egy mozgó felhőt látni nem hétköznapi dolog. A felhők
mozognak, de valahogy mozdulatlanul, szinte láthatatlanul, ha értik, csak
egy kicsikét, mint mondjuk a temetésen álldogáló emberek. Nekik is legfeljebb
az arcuk mozog. És jelen esetben is temetésről volt szó. Alois Schräg esetében.
És ekkor történt. Néztem azt a felhőt, és észrevettem, hogy egy
kis darabka leszakad róla, és esni kezd. És láttam, hogy az a felhődarab
nem zuhan lefelé, hanem csak lassan száll, éppen olyan lassan, ahogyan
anya vendégeinek levágott haja szokott, mint a haj, amit az ember a kezében
tart, aztán elengedi a szélben. És éreztem, hogy ebben a pillanatban megáll
az idő, és behunytam a szemem e gyönyörűség előtt, és azt kívántam, bár
soha ne érne véget, bárcsak lehullna az a felhő a földre, és elnyelne mindannyiunkat.
Franz térített magamhoz.
Észrevettem, hogy nemcsak fölöttem és bennem, hanem mögöttem
is megmozdult valami.
Franz veszettül fütyült. Igaz, a veszettül szó az ő esetében
nem éppen megfelelő. Egyszerűen fütyült. Aztán meg felváltva köhögött is.
Sarkon fordultam.
Egy kutya állt ott. Mégse volt egészen sima ügy.
– Jó kis kutya, okos kutya – suttogtam.
De a kutyus nem volt se valami kicsi, se valami jó. Csillogott
a szeme. Morgott, és közvetlenül előttem állt. Gyönyörű kutya volt. Németjuhász,
aki ezt a cseh házat őrizte, amely korábban német volt. A világ ezen állapotára
mondja a doktornő, hogy paradox. Most legalább tudom, mi is ez pontosan,
mert kénytelen voltam ezt a paradoxont kiélvezni. Egészen átélni.
– Fleischman, menekülj! – vezényelt Franz.
Ezt nevezik a megfelelő pillanatban érkező megfelelő tanácsnak.
Ez aztán magamtól nem jutott volna az eszembe. Mégsem moccantam onnan.
Végül aztán nem is fájt különösebben. A kutya nem harapott meg, csak felugrott,
mancsával a vállamra támaszkodott, és megnyalta az arcom. Nem túl felemelő
illat.
Visszatértünk a hotelbe. Húztam magam után Franzot a kocsin.
Elaludt. Álmában elégedetten mosolygott, ölében pedig az üres kávésdobozt
szorongatta.
BEKE
MÁRTON FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|