Néhány újságírónk kiváló kezdeményezése újra emlékezetünkbe idézi, hogy majdnem minden jelentősebb politikusunk, akik fontos szerepet töltenek be a politikai színtéren, olyan emberek, akik az 1989 előtti időszak államrendszerének és az akkori pártnak élharcosai voltak. Ezek az újságírók átlapozták a kommunista rezsim ideológiai konstrukciójának kulcsfontosságú sajtótermékeit, mint amilyen az Era Socialistă, Revista Economică, Studii şi Cercetări Juridice, Revista Română de Drept, Munca de Partid vagy a Scânteia Tineretului 1 és észrevették, hogy a pártpropaganda vaskos és emészthetetlen szövegeit olyan emberek írták, mint Ion Iliescu, Adrian Năstase, Rodica Stănoiu, Ioan Talpeş, Eugen Dijmărescu, Teodor Meleşcanu, Mircea Hamza, Gheorghi Prisecaru, Ioan Mircea Paşcu, Hildegard Puwak, Alin Teodorescu, Şerban Mihăilescu. Ismét megtapasztalhattuk, hogy mennyire sötét, botrányos, elfogadhatatlan és szégyentelen, hogy politikai osztályunkat olyan emberek alkotják, akiket a kommunista pártkultúra és -gyakorlat formált és deformált a maga képére; olyan emberek, akik karrierjüket a Vezér dicsőítésével alapozták és erősítették meg, jelentős mértékben hozzájárultak indoktrinációnkhoz és a szolgaságunkhoz. Az előásott szövegeikről nem mondható el hogy egytől-egyig és ugyanolyan mértékben kompromittálóak vagy bődületesek volnának. Ám mindenikben, a szerzőktől függetlenül, egy visszataszító talpnyalással, szégyentelenséggel, érzéketlenséggel, gátlástalansággal, opportunizmussal és butasággal szembesülünk. Hozzáteszem, hogy az összes bárgyú és hízelgő szövegnél az az ember érzése, mintha mindegyiket egyazon személy írta volna.
Azonban találunk köztük két olyan szöveget, amelyek valamivel többet nyújtanak, mint a többi vaskos ideológiai nyálszövevény. Az egyiket a volt igazságügyi miniszter, Rodica Stănoiu írta (Bevezetés s kriminológiába,  2 1989) írta, a másikat Adrian Năstase, Románia volt miniszterelnöke (2000–2004) („Tendenciák és irányzatok az emberi jogok területén, hazai és nemzetközi viszonylatban”3 , Studii şi cercetări juridice, 3, 1980, pp. 233–244, Dumitra Popescu társszerzővel). Mindkettőben az ragadta meg a figyelmemet, hogy egy láthatóan bornírt kontextusban próbálnak okosak lenni, és a gondolkodás szabadságát mímelik, arról próbálnak meggyőzni, hogy minden hazugság, és valójában semmi sem igaz. Ez az intellektuális attitűd ott hibádzik, hogy kétszeresen hazudik: elsősorban nyíltan hazudik, szembetűnő valótlanságokat állít (illetve bármikor cáfolni lehetne egy nyílt párbeszéd során), másodsorban ott hazudik, hogy megpróbálja az olvasót rávezetni, hogy a fenntartott valótlanságok valójában az igazság egyik magasabbrendű formái, ami mindenki számára érthető, aki ismeri a nyelvi kódrendszert. Másképpen szólva, az üvegbe zárt légy úgy zümmög, mint az őt fogvatartó Főnök, aki őt oda bezárta. Még egy ekkora időtávlatból nézve is visszataszító ennek az attitűdnek az intellektuális színjátéka.
Létezik még egy motívum, ami érdekessé teszi ezeket a szövegeket: olyan filozófiai érveken alapulnak, amelyekre a mai „progresszív” médiumokban is előszeretettel hivatkoznak. Első látásra meglepőnek tűnhet, hogy a körmönfont kommunista propaganda érvelési stratégiái alig különböznek a ma divatos, posztmodern retorikától. A közhiedelemmel ellentétben, az a benyomásom, hogy a kommunista rezsimben intenzíven művelték a relativizmust (erkölcsi, filozófiai, episztemológiai értelemben), és a legsikeresebb intellektuális túlélési stratégia ennek az implicit gyakorlásán alapult (csak még közvetlenebb formában, és más néven). A propaganda, legyen az bármilyen, tulajdonképpen erőszakosan érvényesített relativizmus. Ennek az írásnak az az alapállítása, hogy a posztmodernizmus nem más, mint ideológiai konformizmus – amelynek végső célja a hatalom népszerűsítése és a benne való részesedés egy olyan közegben, amelynek uralkodó eszméje a politikai korrektség – pontosan olyan értelemben, amilyen annak idején Rodica Stănoiu és Adrian Năstase relativizmusa volt egy kommunista kontextusban.
 Lássunk néhány példát. 1989-ben írta Románia jövendő igazságügyi minisztere a következőket egy „tudományosnak” szánt szövegben: „A bűnözés jelenségének tudományos megismerését a szocialista országokban a természetről és társadalomról alkotott materialista-dialektikus eszmerendszer világítja meg. A szocialista országokban a kriminológiai tanulmányok különleges tárgyának módszertani alapja a dialektikus materializmus, tehát ab initio előtte jár a nyugati kriminológiának. A szocialista kriminalisztika premisszáinak tudományos jellege biztosítja annak a valós esélyét, hogy a bűnözés jelenségeiről a tudományos igazságot feltárjuk.” Mit akart mondani a szerző, azon túl, hogy létrehozott egy silány és kusza prózai szöveget? Hogy létezik egy privilegizált ideológiai pozíció, ami a kutató számára lehetővé teszi az igazság biztos megismerését. Nem arról van szó, hogy reális premisszákból induljunk ki, hanem egy olyan elméleti pozíciót választ, amely megelőz mindenféle gondolkodási folyamatot – egy politikai szempontból jogosnak vagy helyesnek vett álláspontot fogad el. Például: nem ismerhetjük meg az objektív valóságot csak akkor, ha a proletariátus osztályába tartozunk (állítják a marxisták); igazság csak egy paradigmán belül létezhet, a paradigmák ugyanakkor egymással összemérhetetlenek (állítják Kuhn követői); a nőket csak a nők érthetik meg, minden olyan próbálkozás, amely a hagyományos logika segítségével akar kutatni, és nem a feminista posztulátumok elfogadásával, a maszkulin agresszivitás formája (állítja a feminizmus); stb. Stănoiu asszony retorikája – amelyben levezeti a szocialista kriminológia felsőbbrendűségét a kapitalistával szemben, abból az alaptételből indulva ki, hogy az igazság attól függ, hogy milyen a tudósok „osztályöntudata” –, ma sajátos formában jelentkezik: ő, az egykori marxista, fenntarthatja a jogot, hogy a mai nyugati egyetemeken tudományos kategóriaként tanított feminizmusok, vagy a gyümölcsöző egyetemi karriert dédelgető „progresszívek” közegében nagyon divatos multikulturális elméletek előfutárának tekinthesse magát. –, hiszen  a politikai korrektség álláspontja ugyanez.
A második szöveg szerzője Adrian Năstase, a legnagyobb romániai baloldali párt vezéralakja. Párt rendelésre cáfolja azt a gondolatot, hogy az emberi jogok egyetemesek volnának – ez az univerzalizmus nehéz helyzetbe hozta az összes kommunista országot, miután aláírták az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (helsinki) Záróokmányát  1975-ben. Adrian Năstase a következőképpen érvel: „Nem értik, hogy az emberi jogoknak konkrét, történelmi determináltsága van, amelyet a mindenkori társadalom adott helyzetéhez kell viszonyítani, megpróbálják abszolutizálni a nyugati társadalom eszmerendszerét és modelljét. Ez egy olyan megközelítés, amely nemcsak hogy statikus és absztrakt jogokat hoz létre, de egyetemesen érvényes normákat posztulál ezen a területen.” Hallják, milyen eretnekséget ítélt el 1980-ban Románia jövendőbeli, 2000-ben hivatalba lépő miniszterelnöke! Mert hová jutunk, ha elfogadjuk a nyugati kultúra szempontrendszerét és egyetemes normákat posztulálunk! A kommunista rezsim számára a legnagyobb veszélyt az egyetemes mérce elfogadása jelentette. Ez azt jelenti, hogy a relativizmus (a történelmi, és ebben az esetben marxista), úgy működik, mint a kommunista rezsim konzerválásának adekvát megoldási módja. Az elgondolás a következő: hogy a kommunista rezsim zavartalanul fenntarthassa az aberrációit és az önkényességet, minden olyan elméletet, amelyek csak rá nem vonatkoznak, az ő saját módszerei szerint kell visszautasítani, mint hamis tételeket. Mindaddig, amíg teljes joggal kijelentheti, hogy „te mész a te utadon, én az enyémen; akkor is nekem van igazam, pontosan azért, mert nem tudjuk összehasonlítani a különböző ideológiai rezsimek jogi helyzetét”, a kommunizmust annak a kritikának és logikának a fegyvereivel védelmezi, amely természetesen egyetemes.
Ami a mai diskurzus szempontjából számomra még érdekesebb, az az, hogy pontosan ezek a multikulturalizmus érvei is, amelynek Adrian Năstase 1980 óta öntudatlan és akaratlan prófétája. A multikulturalizmus nem engedi, hogy a felvilágosodás kora óta létező kritikai eszköztárat használjuk olyan kultúrákra vonatkoztatva, amelyek nem tartoznak a Nyugathoz – ez olyan bűn, amelyet Edward Said „orientalizmusnak” nevez. A multikulturalizmus szerint nem léteznek egyetemes értékek, a nyugati kultúrát – amely teljes joggal állíthatja, hogy néhány egyetemes értéket fedezett fel (és amely kihozhatta volna az embereket a beszűkült harcos troglodita, provinciális kultúrából) –, a multikulturalizmus ideológusai a valaha volt leggyilkosabb, legborzalmasabb és legimperialistább eszmerendszernek ítélték.  Nem ugyanez volt-e a körmönfont kommunista ideológusok véleménye a nyugati kultúráról? Tudtán kívül, Năstase úr egy multikulturális érvet fogalmazott meg az emberi jogok egyetemessége ellen. Az a tény, hogy kommunista-marxista alapokból indult ki,  azt sugallja, hogy a multikulturalizmus ideológiája nem más, mint ennek a kommunista szellemi attitűdnek a folytatója, sőt odáig megy, hogy még a címkéit is átveszi (ugyanis a viszolygás, azaz a relativizálás tárgya ugyanaz.)
Ebben a] két példában megtalálhatjuk a választ a kérdésre, hogy mi lehetett a kommunista rezsim episztemológiai lényege. Politikájának lényege a társadalom totális mozgósítása. Jogi lényege a pozitív jog abszolutizálása, minden létező önkényes szabályozása, a törvényhozás pedig a voluntarizmus kizárólagos megnyilvánulása. Episztemológiai szempontból a kommunizmus lényege a relativizmus –  historicista relativizmus nemcsak, mint fentről elrendelt hivatalos ideológia (Popper rámutatott, hogy a marxizmus összes formája tulajdonképpen historicizmus), hanem az emberekben interorizálódott relativizmus is, amelyet intézményesített formában a kommunizmus erőszakolt mindenkire. Az emberek reakciója a kommunizmusra, hogy túléljék a rendszert, a relativizmus volt, mert, akárcsak a posztmodern elméletekben, a rendszer egyetlen nem-relativista része a hatalom volt. A hatalom minden túlélésre játszó emberre egy abszolutizált relativizmuson alapuló rezsimet erőszakolt. Ugyanis kettős beszédre kényszerítette. A kettős nyelvhasználat tulajdonképpen kettős normarendszert jelentett. A kettős normarendszer  tulajdonképpen nem más, mint a relativizmus egyik logikai megnyilvánulása. A hatalom önkénye azt az érzést keltette az emberekben, hogy nincs más alternatíva, csak a relativizmus. Úgyhogy ma annak lehetünk a szemtanúi, hogy hogyan lesz az intézményesített marxista dogmatika által kikényszerített relativizmusból az emberekben létrejövő általános relativizmus, amely egyrészt nem más, mint a posztkommunista országban általánossá váló korrupcióra reagáló újabb túlélési stratégia; másrészt olyan konszenzusként tapasztalható, amit azok próbálnak érvényesíteni a kultúrában, akik az amerikai balos divatot meglovagolva teszik magukévá a relativizmust mint par exellence progresszív álláspontot.
Ami, természetesen helytelen.. Mert azonnal felvetődik a kérdés:  lehet-e küzdeni (mondjuk) a korrupció  ellen, relativista pozícióból? A korrupció elleni harc mindaddig megmarad a szavak szintjén, ameddig (1) a román társadalom kizárólag az irigységre épül (ami a kommunizmus következménye); (2) mindenki korrumpálni akar, vagy hagyná hogy megvesztegessék, ha olyan helyzetben lenne amelyben megtehetné (ami a relativizmus következménye: nincsenek elvek, csak érdekek vannak – a hatalom az egyetlen abszolutum); és (3) a korrupciót csak azok ítélik el, akiknek nem áll módjukban, hogy gyakorolják (a relativizmus következménye: kettős mérce). Mi, hogy úgy mondjam, ösztönösen alkalmazzuk a kettős mércét, olyannyira, hogy még csak észre sem vesszük, hogy minden etikai állásfoglalásunk teljesen megalapozatlan és azonnal megrendül, hiszen össze van fonódva a relativizmussal. Benne úszunk a relativizmusban, megrészegültünk a relativizmustól, mi, akik úgy hagytuk magunk mögött a kommunista társadalmat, hogy rossz volt ránk nézni, azokhoz az emberekhez hasonlítunk, akik mérgekben keresik a gyógyulást.
 

              NAGY LAJOS FORDÍTÁSA

Jegyzetek

1  Szocialista korszak, Gazdasági újság, Jogi tanulmányok és kutatások, Román jogi közlöny, Pátmunka, Ifjúsági csillag.
2  Introducere în criminologie.
3  Tendinţe şi orientări în problematica drepturilor omului pe plan intern şi internaţional.