Andrew Nicoll
A jó polgármester
Mire Agatha leszállt a vonatról a Foundry Streeten, az irodájában Tibo
is feltápászkodott a székéből. Sokáig nem mozdult, de az ízületei már sikoltoztak
a fájdalomtól, és halálosan unta, hogy a katedrális kupolája óraműpontossággal
tüsszentette ki a galambjait. Nagy nehezen talpra állt, és merev lábbal.
akár egy madárijesztő, kisántikált a városházáról, átvágott a téren, és
beült a Dot Arms-ba. Záróráig ült ott, és egy szót sem szólt senkihez,
miközben egyre magasabb piramist emelt az asztalon üres poharakból. Egészen
addig, amíg éjfélkor ki nem penderítették az üres utcára. Csend volt. Tibo
felnézett az égre.
Még épp megpillantotta az Oriont, mielőtt a világ pereméről előfortyogó,
szurokkal teli üsthöz hasonló fekete felhő felzabálta volna. A felhő egyre
sűrűsödött és egyre feketébb lett. Mint a papírra kiömlött tinta, végigkúszott
az égen, és letörölte róla a csillagokat. Tibo szorosabbra húzta az övét
és elindult, és ahogy elindult, az egész város felsóhajtott, mintegy nyugtalan
álomban, a fejére húzta a takarót és visszaaludt – azaz az egész város,
kivéve az Arany Angyalt. Fekete fellegek tornyosultak vastag rétegekben
egymásra a semmibe vesző horizonton a házak, a tetők, a kémények mögött,
betömve a mennybolt kapuit, amíg végül az égből már nem maradt más, mint
egy kis, holdfénnyel szegett bársonyos O-alakú lyukacska, rebbenő, akár
egy ijedt csók. A nyílás peremén lassan forogtak a fellegek, pontosan a
feje felett, mintha a Castle Street és az Arany Angyal volna a világ közepe.
És amikor végre minden elcsöndesedett, és már az ablakpárkányok alatt matató
sötétség, illetve a macskák tekintetének zaja is hallatszott, az épület
mélyen beszívta a levegőt. A falai magukba süppedtek, és a tető finoman
a járda felé biccentett. Az ablakok mögött a redőnyök meglebbentek, mintha
a huzat lökdösné őket, és a hozzájuk tartozó, fehér zsinór végén himbálózó
makk-alakú gombocskák az üvegnek koppantak. A tetőn a cserepek lüktettek
és zakatoltak, mint a sárkány pikkelyes háta, és egy percig nem történt
semmi. Aztán egyszerre csak aranyszínű tollak özöne szállt alá, és színes
fénycsóvák cikáztak elő az épület magasan nyíló, elfeledett ablakaiból,
dobok dübörögtek, és orgonaszó és zenebona szállt a messzeségből. Odalent
a kávéházban a toronyba rakott kávéscsészék táncra perdültek, tányérhalmok
masíroztak csörömpölve a polc szélére, majd levetették magukat a padlóra.
A szalonban Cesare mamájának esküvői portréja leesett a falról. A hálószobában
a gyönyörű, fekete-hajú Maria fordult egyet álmában és azt suttogta, „Csak
az éjszakai járat…”, majd a feje fölé húzta ropogós, fehér hálóingét és
hozzátette: „Tégy velem, amit akarsz”. Majd, mialatt Cesare igyekezett
elfeledni, hogy Dot városában nem is jár vonat, a ház végre kifújta a levegőt,
amiből hatalmas förgeteg keletkezett, a szél süvített ki az ajtók alatt,
a kulcslyukakon, és az ablakok körüli repedésekből, és bömbölve távozott
a Castle Streeten a folyó irányába. Amerre ment, felborogatta a kukákat,
és megforgatta a szétdobált konzervdobozokat és újságpapírcafatokat. Megszaggatta
a városi tanács virágágyásait, és megtépte a fák lombjait, a kapukat megnyikorgatta,
az ajtókat bevágta, a lámpaoszlopokat meglengette, és üvöltve hagyta el
a várost a hídon és az Ampersandon át a tenger felé, amíg el nem érte a
Canal Streetet, ahol egy farkas-falka üvöltésével száguldott át az alagúton,
és végigcsattogtatta az ablaktáblákat, amíg el nem érte a 15-ös számú házat.
Aztán az utca elcsendesült; csak egy sikolyból kiáltássá, majd ijedt hüppögéssé
szelídülő női sírás hallatszott.
BART DÁNIEL FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|