„Azért kezdtem filmekkel foglalkozni, mert nem tetszett, amit a moziban láttam”

2007-ben az európai filmművészet nagy meglepetése volt, amikor a Cannes-ban  az  Aranypálmát Cristian Mungiu alkotása a „4 hét, 3 hét és 2 nap” című film „lőtte”, és ezzel nem állt meg, a filmvilág fontos díjait hozta el, a kritikusok és a fesztiválok kedvenceként. Ugyanakkor Vatikán heves reakcióját is kiváltotta, az emberi embrió „tárgyközpontú” bemutatását sérelmezték. A Mariana, Mâna lui Paulista  (Paulista keze), Zapping és a Corul pompierilor (Tűzoltókórus) című rövid-, valamint az Occident (Nyugat) című játékfilmek rendezője, Cristian Mungiu azon kevés fiatal rendezők közé tartozik, aki nem szédül meg a sikertől, pénzét egy mozis karavánkocsiba fektette, amellyel Románia városait és falvait járja filmjeivel. Ugyanis a Croisette és a különböző „Oszkárok” fényei után semmi más nem teszi boldoggá, csak az, hogy eljuthasson a filmszerető emberek szívéig, a kisvárosok lepukkant mozijaiig, a falusi kultúrházakba, vagy egy külvárosi iskolába.
 

Gyakran irritáló a kérdés, hogy vajon a fiatal rendezők mindig a fesztiválokat tartják-e szem előtt filmkészítés közben? Mégis megkockáztatom a kérdést: számodra nem mérvadó egy rangos fesztivál vagy egy fődíj?

Természetesen mindenki fesztiválra szeretne kijutni, de ez nem jelenti azt, hogy én eleve „fesztiválfilmeket” készítek. Nem azért kezdtem el filmezni, mert szerettem néhány filmet, hanem azért, mert nem tetszettek a mozikban látott filmek. Ekkor döntöttem úgy, hogy az embereknek, a nézőknek fogok filmeket készíteni és senki másnak. Mégis valahogy fordítva történt; azért valósulhatott meg a legnagyobb vágyam – hogy a film eljusson az emberekhez – mert elnyertem a Cannes-i Aranypálmát: hatvan országban vetítik, több százezer ember látta.

Remélted, hogy valaha Cannes-i fődíjas leszel?

Attól függ mikortól számítjuk, ez ugyanis egy többlépcsős dolog. Egy éve még csak fel sem merült a fődíj kérdése, mert még azt sem tudtam, hogy elkezdjem-e a filmet vagy sem. Gyakorlatilag nem volt semmim, csak a forgatókönyv, amit négy vagy öt ember olvasott, akik közül ketten-hárman azt mondták, hogy jó, a többiek meg azt, hogy nagyon rossz, és döntenem kellett, hogy mit is kezdjek vele. A forgatást választottam, de nem volt rá pénzem. A cégemnek volt egy kis pénze, abból kezdem el a forgatást. Azt reméltem, hogy benevezhetem a Cannes-i versenybe, hiszen ez volt minden vágyam – a Rendezők Kéthete [Directors’ Fortnight] versenyen már elnyerte a fődíjat –, valahogy mégis az álmok szintjén maradt, hogy be is kerülök a versenybe. Sokáig nem is tudtam, hogy egyáltalán befejezhetem-e a filmet. Nagy nehezen sikerült; találtam egy forgalmazót, a versenybe is bejutottam – ez volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem –, és elindultunk Cannes-ba, de semmilyen illúziót nem dédelgettünk, hogy elnyerhetjük az Aranypálmát. Ez fel sem merült, hiszen ez egy évforduló volt, a 60. fesztivál, és minden nagy név ott volt. De egy, két, három, négy nap múlva a sajtóvisszhangok után, és miután elkezdődött a második hét, amikor napi nyolc órán át csak a sajtóval dolgoztunk, kezdünk rádöbbenni, hogy esélyesek vagyunk. A vége felé a sajtóban, a Coen-testvérekkel közösen, mi voltunk a favoritok. Hogy őszinte legyek, attól a pillanattól kezdve, ha nem nyerem meg a díjat, nagyon elkeseredtem volna. Az utolsó napon mondták, hogy maradjunk – tehát tudtuk, hogy nyertünk valamit –, miközben a Coen-küldöttség szedelődzködött, rettenetesen fájt volna, ha nem nyerek.

Hatékony volt a mozikaraván egy olyan Romániában, ahonnan eltűntek a mozik? Az emberek megnézték a filmet?

Igen, lenyűgöző volt a reakció.

Felülmúlta a várakozásokat?

Nem voltak elvárásaink – hiszen nem tudhatunk semmit egy olyan dologról, ami korábban senkinek sem jutott az eszébe – de jelen pillanatban az öthetes karavánút után, kétszer annyi nézővel büszkélkedhet a filmem, mint akármelyik amerikai film, amelyet ugyanabban az időszakban vetítettek Romániában. Ami, akárhogy is vesszük, lenyűgöző. Tegyük hozzá, hogy az érdeklődéshez hozzájárult Cannes is. A karaván segítségével majdnem tizenötezren látták a filmet, ami jóval meghaladta az elvárásainkat. Hiszen két-, maximum négy vetítésről beszélünk olyan városkák, mint Roman, vagy Bârlad kulturális-, szakszervezeti központjaiban. A közönség érdeklődése azonban rámutat valamire: nem azért nincs Romániában mozinéző közönség, mert már nincsenek civilizált körülmények; egyszerűen nincsenek olyan filmek, amelyekre az emberek befizetnének, illetve nem is tudnak hová menni. Gazdasági szempontból ez a karaván egy valódi katasztrófa, hiszen rettenetesen sokba kerül az egésznek a megszervezése, én is csak azért tudtam megengedni az egészet, mert jelen a pillanatban az vagyok, aki vagyok, alkuképes a nevem, és sikerült néhány nagyon erős partnert találni Romániában, akik segíteni akartak. Igaz, már az elején sem hittem el, hogy az embereknek nincs kedvük kimozdulni otthonról, hogy „moziba” menjenek. De ennél többet már nem tehetek, amit tudtam, megtettem.

Azt mondtad, hogy azért kezdtél el rendezni, mert nem tetszettek a kurrens alkotások. Mi taszít téged a román filmiparban?

Nem a mostani helyzetre gondolok. Arra az időszakra utaltam, amikor a nyolcvanas években elkezdtem moziba járni, amikor nem létezett semmiféle filmes koherencia. Legyünk őszinték: nemcsak a cenzúráról van szó. A magyarok is, a lengyelek is készíttettek filmeket; a probléma abban állt, hogy már a cenzúra előtt sem volt semmiféle egység. A legtöbb filmnek köze nem volt a valósághoz, a filmeseknek, akik ezeket készítették, fogalmuk sem volt arról, hogy mit jelent például egy olyan dolog, hogy „filmnyelv”. Azt hiszem, hogy az akkori, nagyon fiatalon látott filmek által kiváltott reakciók köszönnek vissza a mi generációnkban; ez a viszolygás a mi fejlődésünk alapja.

A parabolikus, elliptikus, mesterkélt filmekre gondolsz…?

Azokra a filmekre gondolok, amelyekben nem meséltek, hanem kommentáltak. Nem beszélő emberek szerepeltek, akiket valaki lefilmezett, hanem a szerző szavait erőszakolták a szereplő szájába. Egy kezdetleges formája annak, ahogy elképzeljük, hogyan kell elmesélni egy történetet. Olyan filmesek, akik képtelenek voltak egy történetet felvázolni, és azt sem tudták, hogy melyek azok a történetek, amiket érdemes egy másfél órányi időben elmesélni. Teljesen konvencionálisak voltak, méghozzá egy tévesen értelmezett konvenció alapján. Azt hiszem, bármilyen filmről legyen szó, nagyon sok redundáns dologra van szükség ahhoz, hogy fenntarthassuk a hihetőségnek egy olyan szintjét, ami elegendő erőt ad egy egységes történetnek. Ha a történeted valósághű, akkor el fogadni, hogy a filmidőt a koherencia megtartásához kell igazítani. Én ragaszkodom ahhoz, hogy a filmjeimbe olyan összefüggéstelenségeket csempésszek, amelyeket a való életben is tapasztalok. Ha este hazamegyünk és kilenckor lefekszünk, akkor másnap, a jövő héten, egy év múlva folytatnunk kell a megszakadt dolgokat. És emiatt nem szeretem azokat a kerek filmeket, amelyekben minden kérdésre megkapjuk a választ, minden dolog világos, a film végére minden probléma megoldódik. és nyugodtan általánosíthatunk, hogy kilúgozott beszéd az egész. Ez engem nem érdekel. Engem az érdekel, hogy a szereplőim számára mennyire vagyok képes megalkotni egy spontán, természetes beszélgetést, a lehető leghitelesebb és legvalószínűsíthetőbb módon. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor elértem a célom. Ha nem…

Ez azt jelenti, hogy a filmed, a ti generációtok filmjei egyfajta „új hullámhoz” tartoznak, amelyek valami mást képviselnek a fent említett nyolcvanas évek filmjeihez képest?

Nagyon nehéz lenne egyetlen következtetést levonni, és az összes filmről úgy beszélni, mintha ezek, hogy a fenti kifejezéssel éljek, egy hullámhoz tartoznának. Nincs semmiféle „hullám”. Azért tartanak minket „újhullámosnak”, mert majdnem egyidőben értünk el nemzetközi sikereket, és a korunkat tekintve nagyjából ugyanahhoz a generációhoz tartozunk. De számomra éppen az a legérdekesebb, hogy mennyire változatos ez a generáció, hogy nincs egységes látásmódunk a filmművészetről.  Mindenesetre egy olyan nemzedékről van szó, amelyiknek van valami mondanivalója, amelyik megértette, hogy a legfontosabb dolog az, hogy legyen egy elmesélhető történeted, és megértette, hogy mit jelent ma a filmművészet. Nem gondolkodtam sokat ezen, túl sok fesztiválon sem voltam, de ennek a generációnak a filmjei következetesek, modernek és ugyanazon a szinten vannak, amelyet megfigyelhetünk Európa más országaiban is. Ezen túl azonban jelenős különbségek vannak. Mindenesetre az összes filmben  megfigyelhető a valóság iránti érzék és odafigyelés, és  szerintem pontosan ez igazolja korábbi állításomat, hogy ez nem más, mit reakció azokra az ájult, meglehetősen nevetséges és divatjamúlt filmekre, amelyeken mi nőttünk fel. Mégsem mondhatjuk azt, hogy egy „iskola” vagyunk, olyan értelemben, ahogy nemrégiben a Dogmára hivatkoztak, ugyanis nincs egy művészeti programunk, amelyet egységesen követnénk; vagy másképpen fogalmazva: Cătălin Mitulescu, Cristi Puiu vagy  Porumboiu filmjei között több a különbség, mint a hasonlóság.

Ez igaz, de tematikus szempontból mindegyik a kommunizmus által tönkretett világról mesél, és ezt egy közös hivatkozási pontnak tekintem…

Szerintem ennek csak annyiban van köze ehhez, hogy bármi, amit manapság csinálunk, annak az eredménye, hogy a kommunizmusban nőttünk fel, döntéseinkben tükröződik az akkori neveltetésünk. Ez kikerülhetetlen. A kommunizmus iránti érdeklődés már rég megszűnt. Szerintem ez a generáció azért kezdett filmeket készíteni a kommunizmus éveiről, mert elérkeztünk abba az életkorba, amikor már lazán beszélhetünk arról, hogy mi történt velünk annak idején a román kommunizmus alatt, amikor még alig voltunk tizen-, huszonévesek. Meggyőződésem, hogy az elkövetkező filmeknek már semmi köze nem lesz a kommunista korszakhoz.

Egy interjúban mesélted, hogy a nyugati közönségnek semmi problémája nem volt a a 4,3,2 megértésével, az abortuszról mint bűncselekményről nem kellett magyarázkodni.

Arra utaltam, hogy nem volt szükség semmiféle kontextuális, történelmi-politikai-ideológiai magyarázatra, a nyugati közönség világosan értette, hogy miről szól a film. Nem az történt, amire eleinte gondoltunk, hogy egy annyira komplex és személyes élményről van szó, ami mások számára értelmezhetetlen. Olyan általános érzésekről van szó, amelyet bárki megérthet, és amelyet a világ bármely pontján élő ember átélhet. Természetesen van egy felszín alatti utalásrendszer, amelyet már nem igazán értenek, de ez teljesen másodlagos. Cannes-ban a történet mellékes, a látvány, a látomás, a vízió a fontos. Ez a francia látásmód. Hozzá kell tennem, hogy a film megértése függ a civilizációtól, a kultúrától, és végső soron az információtól. Vagyis ha megmutatjuk a filmet egy 22 éves ázsiainak, valószínűleg nehézségei adódnának, amikor meg szeretné érteni, hogy milyen közegben játszódik a történet, ugyanis a nyolcvanas évek Romániája nem tartozik a közvetlen élettapasztalatához.

Szerinted miért tartotta fontosnak a Vatikán az állásfoglalást, miért kellett nyilatkoznia arról hogy nem ért egyet a Cannes-ban díjazott filmben szereplő embrió bemutatásával. Mindig ez történik?

Nem, nem mindig foglal állást, csak néha. Szerintem teljesen természetes az állásfoglalás olyan témák kapcsán, amelyek veszélyeztethetnek egy olyan koncepciót, felfogást, amelyről határozott véleményük van. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy a Vatikán elszalasztott egy lehetőséget, és fennakadt egy apróságon, ugyanis egy olyan film állt rendelkezésére, ami semmilyen állásfoglalást nem képvisel az abortusz mellett vagy ellen. Ha nem a megkérgesedett hozzáállásukkal ülnek be a filmemre, rájöhettek volna, hogy én rendezőként, az én sajátos művészetemmel, sokkal hatékonyabb abortusz-ellenes nevelést folytatok, mint ők, sőt, hosszabb távon lesz érvényes, mint az ő diskurzusuk. Az én üzenetem azonban nem annyira apodiktikus. Amúgy örülök annak, hogy legalább volt véleményük. Az egyetlen probléma az, hogy nem filmkritika volt, hanem az Egyház egyik képviselőjének az állásfoglalása, amelyben összekeverték a film cselekményét a film üzenetével. És ebben az értelemben még egyet is értek a Vatikánnal.

Számodra nagyon fontos a család, Cannes-ba a feleségeddel és a kisfiaddal Vladimirral utaztál, egyik első dolgod az volt, hogy üzentél a nagymamádnak… Hogyan tudod összeegyeztetni a családot a rengeteg utazással?

A következő a helyzet: az életben annyit változol, amennyire csak akarsz, vagy amennyit megengedsz magadnak. Nagy önbecsapás, ha az ember elkezdi hangoztatni, hogy az élete gyökerestől megváltozott, hogy már csak kapkodja a fejét, mert mindenki mellett elrohan. Ha minden társadalmi kötelezettségnek eleget tennénk, 36 óra sem lenne elég, hogy a dolgok végére járjunk. Ezért mindent megteszek, hogy amikor csak lehet, a fiammal, Vladimirral játszhassak: ha  tudom, magammal viszem, és teljesen jól érzi magát külföldön; nagyon élvezi, még csak három éves, de már volt Párizsban, Cannes-ban, San Sebastianban stb. Egy olyan gyerek, aki világosan ki tudja fejezni magát, miután visszatértünk Spanyolországból elmondta, hogy ott [minden] nagyon szép, és megkérdezte, hogy fogunk-e építeni Bukarestben is egy Spanyolországot óceánnal. Megpróbálok minden nap fél nyolc-, legkésőbb nyolcra hazaérni, hogy láthassam, a vasárnapokat a családommal töltöm. Valószínű, hogy hosszú távon ez lesz a legsikertelenebb dolog, ami velem történik, és minél hamarabb javítanom kell a helyzeten. Egy olyan életformára kényszerülök, ami egyre kevésbé tetszik. Nem kellemes. Nagyon nagy a nyomás, nagyon sok a kötelezettség ami az ember nyakába szakad egy díj után: forgalmazás hatvan országba, jelen lenni a bemutatókon, egyszóval az élet csupa adminisztráció.
 

              NAGY LAJOS FORDÍTÁSA