Norman Manea
A múlt lakcímei
(A huligán visszatér)
1986. július 19. Születésnap. Ilyen rendkívüli alkalomból a vendégeket
nagy nehézségek árán beszerzett orosz vodkával, bolgár borral, görög olajbogyóval
és román túróval kínáljuk.
„Jönnek a mutatványosok, vigyázz! / a majmosok, mímesek / hamis
nyomorékok, hamis sánták, hamis királyok és miniszterek / Augustus császár
/ ragyogástól megrészegült fiai.” A vendégek között izzadt, sántikált,
fogai közt egy verssel teleírt áttetsző papírlappal, barátom, a Költő.
A félénk magányos költő, félig gyerek, magára ismert az egyik román népmese
szereplőjében, ő a Félig-Lovas-Félig-Sánta-Nyúl.
Alacsony, tömzsi, szőke szakállas, balra dőlve, imbolyogva sántikált.
Büszke és félénk volt, megrémült saját alakoskodásaitól, kész volt beismerni
őket, vagy megfizetni értük, ha ez volt a túlélés ára. Megszenvedett minden
papírra vetett verssorért, amit magáról vagy a barátairól írt. Kiadói szerkesztőként,
belefáradva a cenzúrával és a szerzőkkel folytatott örökös vitákba, körmönfont
hízelkedésekbe és eredményes zsarolásokba kezdett olyan könyvek támogatásáért,
amelyekben ő is hitt.
Az írás okozta szenvedésért és a szenvedésért, hogy nem írhat,
felesége iránti gyöngédségével vigasztalódott. Iulia kétnaponta dialízisre
járt egy szocialista kórházba, ócska készülékek közé, ahol gyakran még
az áramszolgáltatás is szünetelt. A Vers és marék számra nyelt pirulákban
mérhető Neurózisa mellett Iulia volt midennapi hősiességének mércéje.
Rettenetesen izzadt akkor is, mint mindig. Folyton törülgette
arcát és homlokát nagy, erős markában szorongatott hatalmas, fehér zsebkendőjével.
Mégsem vetette le ünneplőjét, sem a nyakkendőjét. Visszahúzódott Iuliával
a magas könyvespolc mellé, meghatódott, hogy ilyen sok jóbaráttal találkozhatott…
költők, kritikusok, prózaírók… majmosok, mímesek, hamis királyok, hamis
csonkák, Lüke Augustus császár barátai. A könyvek tartottak össze minket,
alakították testvériséggé hiúságban versengő bandánkat.
Párttagok és pártonkívüliek, támogatottak és tűrtek, akkor már
mindenki gyanús volt: a hamis királyok, a hamis csonkák, a hamis mímesek
is, az általános gyanakvás szocializmusában.
1986 júliusának az az estéje Bukarestben, a Calea Victoriei 2
szám 15-ös lakásában egy korszak végét jelentette. Csak kevesen tudták,
hogy egy hónappal azelőtt, Leopold Bloom, a száműzött Joyce szereplőjének
születésnapján, én is beadtam irataimat a nyugati utazáshoz, amelyről magam
sem tudtam, hogy merre fog kanyarodni.
A száműzetés gyorsan felfalta az az óta a nyári este óta eltelt
évtizedet. Mint az egymásba rakott orosz matrjoska-babákat, hasonlókat
és különbözőeket és ugyanolyanokat, az önmarcangoló nagy, öreg gyerek lötyögő
burkáig.
Infantilis tévéműsor, melyben ötven éves gyerekek követelnek
elégtételt ki tudja milyen öt vagy tizenöt évvel korábbi szerencsétlen
eseményért? Meg nem értett gyerekek, meg nem értett férfiak és meg nem
értett nők korukkal, nemükkel, vallásukkal, fajukkal visszaélve: áldozat
szerepben! Az Általános Siránkozások repertoárja… az ötéves korban elszenvedett
traumák az ötven, hatvan és hatszáz éves immunitás magyarázataként? Mintha
az összes valóban felnőtt ember magára öltötte volna az érzéketlenség rinocéroszbőrét!
Bűntudata miatt, hogy nem hagyta el időben a Hazát, vagy bűntudata miatt,
hogy végig ott maradt? Akkor jelent meg először a hieroglifák Kimérája,
akkor kötöttem meg azt a békét, amely semmit sem kínált, de mindent követelt.
Művészet Asszony ebben a hosszú vadházasságban érintetlen maradt… csak
éppen imitt-amott nyomta rá bélyegét a nekrológ foszladozó lapjaira.
A visszatérés előtti reggelen felidéztem életpályám kanyarulatait. Emlékeztem
az ételek és viccek ízére, a borra és a dalra és a hegyekre és a tengerre
és a szerelmekre és az olvasmányokra. És a barátságra, amely annyiszor
beragyogta a zsákutcákat. Igen, az olyannak, mint nekem, aki betolakodónak
született, nincs joga megfeledkezni a Gomorra nyújtotta örömökről. A hely
és lakóinak varázsa nem illúzió volt, ezt tanúsíthatom. Ezt Paul Celan
is átélte a háború utáni bukaresti éveiben, a „szójátékok” idején, ahogy
később élvezettel és nosztalgiázva nevezte ezt az időszakot. Tolsztoj is,
1854-ben az alatt a hét hónap alatt, amit Bukarestben, Kisinyovban, Buzăuban
és egyéb állomáshelyeken töltött. A varázslat és a szomorúság keveredése
nem kerülte el az ifjú figyelmét, amikor jelleme és írásmódja csiszolása
közben könyvekre és friss testi örömökre vágyva őt is lenyűgözte a mezőn
megszólított, mezítlábas parasztlány, vagy a bordélyban eltöltött éjszaka.
Igen, a pillanat hatalma, az élet csak egy pillanat.
V-Day. A Győzelem napját ünnepelték a bukaresti Calea Victoriei
lakásban összegyűltek, a Győzelmet. Évtizedekkel első száműzetésem után,
a valódi száműzetés előtt álltam. Így az ünnepségen, anélkül hogy a jelenlévők
közül többen sejtették volna, vagy akár én sejtettem volna, az elválást
gyakoroltuk.
1945 áprilisában a kilencéves fiú visszatért a transznisztriai
lágerből, és felfedezte az ételeket, ruhákat, iskolát, bútorokat, könyveket,
játékokat: az örömöt. A múltat ingerülten megfosztottam szörnyűségeitől:
„gettóbetegség!” Kigyógyultam belőle, gondoltam, készen arra, hogy honfitársaimmal
együtt osztozzunk a csodás jelenben, amit a kommunista Haza felkínált,
mindenkinek egyenlően és érdeme szerint. Az írás kimérája azután vett oltalmába.
A nyolcvanas évek elején a rongyos göncökkel már nem lehetett azt a nyomorúságos
cirkuszt eltakarni. Az újabb szörnyűség a régit nem helyettesítette, hanem
magába olvasztotta: együttműködtek. Amikor nyilvánosságra hoztam felfedezésemet,
az arénában találtam magam. A megafonok állandóan azt üvöltötték: idegen,
idegen, hazátlan, ellenség, mocskos ellenség. Újból érdemtelennek bizonyultam
a Hazára, amelyre már az őseim sem voltak méltók.
1986 nyarán borzadva menekültem a fenyegető kommunista és nacionalista
szörnyűségek elől. Újra „gettóbetegségbe” kergettek, amellyel szemben,
azt hittem, már immúnis vagyok.
Újabb tíz év elteltével sok minden változott, én is megváltoztam.
De tiltakozásom az áldozatszerep ellen semmit sem változott. A kényszeres
odatartozásom leverése után sem szabadultam fel?… Egy győztes magabiztosan,
új identitására büszkén térne vissza Jormániába, a hiánya jelentené a győzelmét
azon a helyen, amelyet elhagyott, büszkén viselné, hogy azzá vált, amivel
mindig vádolták, ő a megtestesült hiábavalóság.
Tíz igaz ember jelentheti Gomorrában a valódi Hazát? És az a tíznél
több barát, akik 1986 júliusában ünnepelték az ötven éves háborúmat?
Először Iulia halt meg. Távozásom után a Mugur költőtől kapott
leveleket a cenzúra miatt Iulia írta alá, és feleségemnek, Cellának címezte.
„Sok szeretettel és nagyon magányosan gondolunk rátok. Gyertek játszani,
gyerekek! hallom az utcáról. Vajon játszhatunk-e még valaha? A versek is
öregednek, valahogy nem tudnak megíródni. Egy eseménytelen évszakban reménykedünk.”
Nem volt benzin, tehát taxi sem, a szocialista Jormániában. Mugur lefizette
a Kárpátok Fehér Bohócának készülő Fehér Palota építkezésénél dolgozó egyik
kamionsofőrt, hogy Iuliát reggel a korházba vigye és este hazahozza. A
kórházak fulladoztak a zsúfoltságtól és a nyomortól, a lakások fűtetlenek,
az utcák sötétek, az üzletek és gyógyszertárak üresek voltak.
„És mégis, a szeretet… ezt nem lehet általánosítani”, írta a
Költő. „Ahogy a tudományban Ohm törvényét, úgy alkossuk meg az Ember törvényét,
egy Loi de l'Homme-ot: ember az, aki nagyobb űrt hagy maga után, mint amekkorát
a jelenlétével betöltött. A hiány hosszú nyilallás – naponta egyszer, hetente
egyszer, vagy többször… A szív pedig egyre öregebb – és senki sem viselhet
el többet, mint amennyit egy ember el bír viselni. Annyi kellemetlenség
ellenére is tudtunk barátkozni! Ha mindent elölről kezdhetnénk… Most állunk
az ablakban, mint valami kölykök, és barátságosan integetünk a túloldalra,
csakhogy az út közepén most ott az óceán.”
Mugur izzadva futkosott az orvosok, nővérek és őrök között, ajándékokat
osztogatott, mosolygott és hajlongott előttük a dedikált Bruno Schulz és
Félig-Lovas-Félig-Sánta-Nyúl kötetekkel. Görcsös, elvakult élniakarással,
csak élni, hogy meghosszabbítsa társa életét. A Költő a Másik Feléért akart
túlélni. Ezért egyre magasabb árat kellett fizetnie, pedig az élete értéke
közben folyamatosan csökkent.
Mindaz, ami kezdettől fogva a költő fájdalmas „Sorsa” volt, közös
sors lett. De ez nem azt jelentette, hogy megszabadult terheitől, ahogy
írta: „Sánta vagyok. Reszketek… A reszkető embernek az az érzése, hogy
megsokszorozódik: a kézig, amelyért nyúl, hogy megszorítsa, szétmorzsolja
– vagy simogassa – nagyon hosszú, cikcakkos utat kell megtennie. Úgy tűnik,
mintha egyedül volna, és mégis mintha piacnyi tömeg nyújtaná a kezét egyetlenegy
almáért. A reszketés akaratomon kívül jön, de ez az akaratomon kívüliség
megköveteli, hogy sok legyek: innen ered az a gondolatom, amit egyszer
meg is írtam, hogy az élet nem ilyen vagy olyan minőségű, hanem mindenekelőtt
sok.”
Gyakran eszembe jutott ez a sok. Mugurról eszembe jutott példabeszéde
is a kövér zsidóról, aki rengeteget eszik, egyre hízik, egyre aggasztóbb
méretet ölt, és amikor megkérdezik, miért, azt mondja, hogy „amikor megégetnek,
sokáig akarok égni, azt akarom, hogy sokáig tartson.”
A költő Mugur neurózisa és félelme következtében egyre hízott.
Reszketése fokozódott, akár a félelme, meg a hideg, a nyomor és az erőszak.
Ritkuló, visszafogott üzenetei reszkettek az ellenőrzéstől: „Különösebb
panaszra nincs okunk.” A „különösebb” szónak természetesen az volt az értelme,
hogy még nem elkerülhetetlen. „Hála Istennek, különösebb panaszra nincs
okunk”, így jellemezte Mugur a helyzetet, Cellának címezve, reszketeg Iulia
aláírással.
1989-ben, Iulia halála és a Vörös Cirkusz összeomlása után kaptam
az első saját nevemre címzett levelet tőle: „Vajon viszontlátjuk-e egymást?
Néhány évvel ezelőtt teljes ember voltam; volt öt-hat szívem, ugyanannyi
pár kezem és lábam, orrom, szám – ahogy minden normális embernek, nem?
Most a szíveim vagy a föld alá kerültek, vagy szédszéledtek a nagyvilágban.
Próbálom pótolni őket, már akiket lehet, egy-egy mindenféle szavakkal összemaszatolt
papírlappal. És tényleg azt hiszitek, hogy viszontlátjuk egymást? Akkor
csaknem teljesnek érezném magam. Vagyis mondjuk, Félembernek – és nem egy
századrész embernek, aki elvesztette a szíveit, szemefényét és mindenét.”
Nem láttuk viszont egymást. Mugur 1991-ben meghalt, valamikor
februárban, a születésnapja tájékán, egyik kezében könyvvel, a másikban
egy darab szalámival és kenyérrel.
Közben meghalt Paul is, a Repülő Elefánt, a volt kommunista,
legalább nem kellett látnia a kommunista alakoskodás utáni alakoskodást.
Meghalt Cella anyja, Evelyne is, aki 1986 júliusában olyan elegánsan
és diszkréten levezényelte az egész születésnapot. Egyik utolsó levelében
azt kérte, hogy ne az ő címére írjunk, hanem a szomszédéra. A Mircea Eliadéról
szóló írásom megjelenése után, amikor az új demokrácia újságjainak hasábjain
engem árulással és vádaskodással gyanúsítottak, a helyi hazafiak támadásuk
célpontjául a vádlott anyósának postaládáját pécézték ki, és jópárszor
felgyújtották.
A születésnap többi résztvevői, akikkel nem gondoltam, hogy utoljára
találkozom, elmenekültek Franciaországba, Németországba, Izraelbe. De Bukarestben
maradt barátaim sem voltak már a régiek. A Közelállók közül a legközelebbiek
velem és bennem maradtak, még akkor is, ha a hazárdjáték elválasztott minket.
Őket nem tudom megidézni, ahogy szüleimet sem tudtam, és nemcsak őket,
amíg haláluk is el nem hal bennem.
A Haza egyre jobban távolodott a bennem egyre jobban süllyedő
múltban. Nem volt szükségem sem földrajzra, sem történelemre, hogy teszteljem
ellentmondásait vagy haszontalanságát.
A hiánya nagyobb űrt hagyott, mint amekkora helyet betöltött?
Ezt látta előre a Félember, mielőtt végleg eltűnt egy sánta kimérán lovagolva.
A hiány tényleg hosszú nyilallás az öregedő szívben.
Az utcán kiabáló gyerek, gyere játszani, már messze van, az Óperenciás
tengeren is túl.
KOSZTA GABRIELLA
FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|