Finn-Ole Heinrich
Rablókéz
(readme.cc)

Szüleim szeretik Samuelt. És ő is szereti őket. Samuel, ha idegesít, örökbefogadottnak nevezem néha, ez, mondhatni, az érzékeny pontja. Amióta Samuel és én egy osztályba járunk, barátok vagyunk. Ennek majdnem hét éve. És azóta Samuel majdnem minden nap nálunk alszik. Saját ágya van már régóta a szobámban. A szüleim ajándéka. Természetesen előtte megkérdeztek, részemről rendben van-e, hiszen egy ilyen kérdésben soha nem döntenének nélkülem. Nincs is ellenemre. Nem vagyok féltékeny, Samuel a legjobb barátom, és ha a szüleim nem kérdezték volna, valószínűleg én kérdeztem volna meg őket. 
Szeretik Samuelt és befogadták. Családunk része. Szeretik például azért, mert evés után a kezével lesöpri a morzsát az asztalról. „Ilyet nem csinál rajta kívül senki”, mondják, ha Samuelről mesélnek a barátoknak, és azt is bírják, ahogy Samuel a cipőjét, ezt a  kurvadrága Sneakerst, amit ők ajándékoztak neki, leveri az ajtó előtt és egzakt egyenesre állítva odahelyezi rendes, ám mégsem  bántóan rendes szüleim rendezett, ám mégsem bántóan rendezett előszobájába. Ezt szeretik. Ahogy a dolgokkal bánik. Ezért szerethető az ember. „És mindez az ő szocializációja mellett”, mondják, „félreértés ne essék, és egyáltalán ne hangozzék elítélően, de mindezt mégsem lehet elvárni és magától értetődőnek venni tőle.” Amit nem akarnak kimondani, az az, hogy Samuel mamája, Iréne aszociális. Csavargó. Persze nem valóságosan, hiszen nem az utcán él, Samuelnek köszönhetően még van lakása. De munkanélküli, és naphosszat az igazi csavargókra akaszkodva tölti az időt, részegen. Leginkább a bevásárló központ előtti fa alatt. Ott ülnek, dobozos bort isznak, és élik aszociális életüket. Iréne totálkárosnak néz ki, erejét vesztettnek. Lakása a városszéli lakótelepen van. Nagy a dzsuva náluk, egy picit érezhető a hajléktalanszag. Majdnem úgy, mint amikor valaki egy homeless mellé ül a metróban. Ám Samuel szép szabályosan és körültekintően helyezi oda cipőjét szüleim előszobájába. Ki hinné. 
Samuel egyáltalán nem visszataszító vagy lepusztult, tudja, milyen gyakran kell tussolni, napjában háromszor mos fogat, és étkezésnél az asztal fölött tartja mindkét kezét. Számomra voltaképpen túlzottan is rendes és körültekintő. Nem megy el a tükör előtt ruhája ellenőrzése nélkül. Minden reggel beveti az ágyát. Vasalja a nadrágját. Vannak dolgok, amit nem értek benne. De semmiképpen sincs benne semmi aszociális.

Pár héttel ezelőtt még: Samuel és én az Isztambulban. A hobbikertünk lugasát nevezzük így néhány éve. Valamikor egyszer valami régi festékkel rápingáltam egy rongyfecnire és a bejárat fölé biggyesztettem: Isztambul. A lepel ott lógott pár hónapig, ősszel mohazöld színű lett, megszívta magát vízzel, egyszerre csak a koszban hevert, és végül a szemétben landolt. De a házikónkat, a kertünket még mindig Isztambulnak nevezzük. Állandóan itt vagyunk. 
Isztambul, mert Samuel töröknek tartja magát azóta, amióta azt hallotta az anyjától, hogy az apja vélhetően török. Azóta Samuel legalábbis fél-török lett, egyik napról a másikra. Csodálom, hogy nem tarja gyerekességnek. Samuel egészen szépen celebrálja ezt a török-számot, én csak nevetek rajta. 
Ülünk az isztambuli rozsdás hintaágyban, és a beültetésre váró ágyásokat bámuljuk a lábunk előtt. Samuel arcából egy mozdulattal a füle mögé söpri barna fürtjeit, grimaszol egyet, és az orrom alá dug egy cigarettát. Így készülünk az érettségire. Már csak néhány hét van hátra. Pár kutya kaffog, a nyugdíjasok gyomlálgatnak, valahol távolabb valaki nyírja a szánalmasan pici füvét, itt-ott német zászlócskák nyikorognak a póznákon. Úgy húszpercenként átdübörög egy vonat a kiskerttulajdonosok egyesületét nyugatról határoló síneken. 
Samuel azt mondja, ebben az évben szeretne végre fügét szedni Isztambulban. Kinevetem. Már három éve próbálkozik. A kicsi, ám drága fácskák mind összetöpörödtek és megfagytak. 
„Siktir lan”, mondja Samuel, „azt olvastam, vannak olyan új tenyésztések, amelyek a mínusz húsz fokot is kibírják.” „Jó”, mondom és rágyújtok a cigire. Mérgesen bámul rám, ez az ő haragos pillantása. És komolyan is gondolja: érzékeny erre a témára, a haza és az identitás nagy témáira, ebben nem viccelődhet az ember, ezt Samuel egyáltalán nem szereti. 
Évek óta bütyköli a kis lugast, időközben már úgy néz ki, mint egy német-török találkahely, egy  iszlám kultúregylet és egy kolbászsütő bódé keveréke. Itt üldögélünk minden nap az iskola után és cigizünk. Samuel a hátizsákjában kotorászik, közénk dobja a hét euró kilencvenkilenc centes „Tanuljunk törökül” kurzus cuccait. A hátára fekszik, feje alá rakja a karját, és lassú füstkarikákat fúj a levegőbe. 
Úgy néz ki, mint egy mozireklám. Samuel énekel, szemei csukva: „Haberin yok ölüyorum.” mintha értené, mit is énekel. Néhány hónapja csak, hogy törökül tanul, de kizárólag csak török zenét hallgat, török rádiót, és az a ciki, hogy alig ért belőle valamit. Ha dönert eszünk, törökül rendeli meg. Úgy énekel és táncol, ahogyan gondolja, hogy egy török vagy fél-török énekelhet és táncolhat, arca fensőbbséges, ami azt jelenti: egy vagyok a zenével, egy vagyok az érzéseimmel, végre értem a mellemben megbújó vágyakozást. És valóban, komolyan is gondolja ez a barna bőrű, őzike szemű, majdnem-fekete hajú csirkefogó. Egyáltalán nem lenne szüksége erre az egész showra, a lányok így is ragadnak erre a melankolikus fél-törökre. Samuel úgy tesz, mintha már nem is érdekelnék a nők. Amióta török, azóta az egyetlen nagy szerelmet keresi – mintha az tipikusan török lenne. Attól tartok, ez még érdekesebbé teszi. Samuel rendkívüli módon ad a külsejére, csak a körmei vannak lerágva. Valószínűleg ez az a pont, amitől szabályszerűsége a legfeltűnőbben szétmállik: az ujjai végén lévő káosztól. A lerágott körmök, a véresre harapott bőr, amely fecnikben lóg a szabadon maradt idegvégződések körül. Már alig van bőr a körme oldalán. Ezek a rabló-kezek árulják el.  Ismerem a mozdulatait: kezét a szájához emeli. Ujjvégeivel titkos ritmusra megérinti a felső ajkát. Állandóan ezt csinálja, nem tudom miért, aztán apró, gyors mozdulatokkal beleharap a körömágynál a bőrbe. Mindig a bal hüvelykujjával kezdi és a jobb kisujjal fejezi be. 
 A huszadik születésnapom. Úgy tűnik, mintha másik nyár, egy másik idő lenne. 
Mint mindig, nyár kezdetén most is utca-fesztivál volt a belvárosban. Samuel előttem állt az ajtóban, leharapott egy darabka bőrt az ujjáról és a lábam elé köpte. Követtem tekintetemmel, és amint észrevette, nevetett, lerágott ujjú kezét túlzottan göndör hajába rejtette és beletúrt. 
„Hoztam neked valamit”, mondta és másik kezével a nadrágzsebében kotorászott. Egy kis bádogdobozt. Megrázta és nagy szemeket meresztett. 
És ezzel kezdődött. Samuelnek néha olyan ötletei vannak, amelyek tőlem teljesen idegenek. Ajándéka az ilyen ötletek egyike volt. Nem én vagyok az egyedüli felelős. Normális körülmények között nem történt volna meg mindez.

(...)
Otthon ennivalót tömünk egy régi műanyagzacskóba a hűtőből és a spájzból. Kenyeret, konzervet, tejet, gyümölcsöt és zöldséget, innivalót. A zacskóval a városban lévő bevásárlóközponthoz megyünk és odaadjuk Irénének. Így csináljuk ezt majdnem minden nap. Szüleim természetesen tudnak a dologról, és nagyvonalúan bekalkulálják a bevásárlásaikba. Nem vesztegetnek rá egy árva szót sem. Ilyenek a szüleimen: nagyvonalúan adományozni, és szót sem vesztegetni rá. El tudom képzelni, ahogy az első nagyszünetben ott ülnek a tanáriban, a tanügyi főtanácsos és főtanácsos asszony, közösen tervezgetik a bevásárlólistát, és azt gondolják, csak gondolják, nem mondják ki: Vigyük végbe saját jótetteinket, ne várjunk rá, hogy mások tegyék meg helyettünk. A legkisebb jótett is elnyeri jutalmát. És végbe is viszik, mentik a világot, ahogyan csak tudják, vitaminokat és ballasztanyagot juttatnak a csavargóknak. 
Ha jövünk, Irénének sugárzik az arca. Kezével tapsikol, feláll, támolyog. Úgy, mint egy kisgyerek, csak ő be van rúgva. És mindenki vele örül, minden csavargótárs. Mert Samuel hozza az ételt. Egyenként köszönti mindegyiket, ők meg mind megveregetik a vállát, megpróbálnak egyenesen állni és józannak tűnni. Iréne zacskóval a kezében szétosztja az ennivalót, és mindenki tudja, hogy mindez Iréne jobb sorsra érdemesült fiának köszönhető. Mind szereti Samuelt. Engem is szeretnek, gondolom. Ha jövök, jön az ennivaló. Feltételes reflex. Így veszi rá az ember a papagáját a beszédre: ugyanazt a tevékenységet mindig ugyanazzal a hangosan kimondott szóval kísérni. Egyszer csak a papagáj vele mondja a szót. Az én nevemet legalább nem ismerik. Nem tudják megjegyezni. Pedig a Janik nem is nehéz név.
Iréne büszkesége abban a pillanatban az anyáméra emlékeztet, amikor harmadik végén a bizonyítványosztás után átszaladtam hozzá a gimnáziumba, bekopogtam a tanáriba, és a bizonyítványomat az orra elé tartottam. Osztályelső, hét ötös, három négyes. Utána valószínűleg neki is elég kellemetlen volt, de az egész tanáriban végighordozta és megmutogatta a papírt. Iréne is csavargótól csavargóig botladozik, és szétosztja az ennivalót. Ennél kifordítottabban nem is csinálhatná az életében. Imbolyog a büszkeségtől.

(...)
Mozdulatlanul tartom a lábam, és Samuel is ezt teszi, mert a váróterem sima, frissen viaszolt padlója sivalkodik, hangosan csikorog minden lépésnél. Ülünk és bámuljuk a világosszürke padlót. „Legalább mintás lenne”, mondja Samuel, a padlóra érti. Nevetek és nem tudom, mit feleljek neki. Minden csak még csendesebb lett, miután mondott valamit. Könnyedén kinyitom a számat, hogy ne az orromon át lélegezzek. Túlzás, de olyan halkan lélegzek, amilyen halkan csak tudok, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. 
Körülbelül harminc perc múlva indul a repülőnk Isztambulba, Isztambul városba. Törökországba. Jó harminc perc múlva abbamarad valami, és valami más elkezdődik. Örökösen erről beszéltünk, de nem hittem volna, hogy alig egy héttel az érettségi után valóban itt ülünk majd. Repüljünk Isztambulba, nyissunk kávézót, imbiszt, vagy áruljunk kukoricacsövet a Boszporusznál. A fő, hogy el innen, ahol minden arra a néhány hamis percre emlékeztet, el Linától is, szerencsére. Samuel nem tesz szemrehányást, hiszen alig beszélünk. Néha valami humorral próbálkozunk. Jó, hogy repülünk, és hogy újra kezdünk, sőt, talán szükségszerű. 
Meg szeretném fogni Samuelt, csak egy egész kicsit megérinteni, mintegy véletlenül. De nem merem. Hirtelen minden más, és semmi sem biztos. Hiányzik belőlem a kellő bátorság. Már ahhoz is, hogy fölkeljek végre, hogy fújtatva lélegezzek, és hogy egy nyikorgó tánccal megtörjük hallgatásunkat a zajos váróterem fénylő műanyagpadlóján.
Elmondhatta volna Linának és a szüleimnek is, ráülhetett volna kedvenc díványukra, sírhatott volna, és sajnáltathatta volna magát. Ez az ő igaza lett volna, amilyen sértett volt, és talán még ma is az. De ez a rablókezű nem szólt semmit, magától értetődően, egyetlen szót sem.
 

         WERNITZER JULIANNA FORDÍTÁSA
   



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu