HÁY JÁNOS
UTAZÁS ÉJJEL
(Szindbád-trip)
Szindbád gondolta, mielőtt megszökteti Amáliát, beugrik a Ráckertbe,
melyből hívogató technozene s vidám kurjongatások (bazmeg, anyádpicsája)
hangjai szűrődtek ki. Mikor belépett a kerthelyiségbe, a híres budai korcsma
közönsége a fiatal réveteg tekintetű művészek, s a réveteg tekintetű művészek
réveteg tekintetű rajongói részben az asztalokra dőlve hevertek, részben
egy a múlt ködében megkezdett mondat befejezéséért küzdöttek. Hihetetlen
koncentrációval próbálták felidézni a mondat első felét, mely az istennek
sem akart előjönni, ha meg valami mégis, akkor a művészi szájakban deszkává
merevedett nyelv volt képtelen megküzdeni a feladattal. Így csak az artikulációval
birokra kelt szájakat látta Szindbád, meg az amnéziába fulladt tekinteteket.
- Ó ezek a lírai hősök – mondta –, mennyi fájdalmat zsebelt be a
lelkük, s mily kevés pénzt. Hálátlan nemzet az, aki így hagyja eltékozolni
a tehetséget. Szindbádnak a szánalomtól megroggyantak a térdei. Egy kertiasztalra
támaszkodott, de a keze alatt behorpadt az asztallap. Ezek a sajátos posztmodern
anyagok egyszerre szilárdak és ruganyosak – gondolta, ám mikor odapislantott,
látta, hogy valójában az asztallap és a keze között egy férfitest hever,
s ez a férfitest nem más, mint Hümér, a költő, akit a fénytelen nyolcvanas
évek elején a legendás Nem engedek az ötvenhatból című verse tett országos
hírűvé. A forradalmi költemény refrénjét minden joghallgató kívülről fújta,
hogy „innét üvöltöm a kocsmaasztaltól, / hogy én nem, nem engedek az ötvenhatból”.
Hümér ma már nem ír. Ezeknek közéleti verset – mondogatta –, a komcsiknak,
meg a fideszeseknek vagy a civil szervezeteknek. Nem. Még ötvenhatról sem.
Hol van az a hősies kor, hol vannak azok a legendás idők – sírdogált később,
aztán az estve jöttével rövidült a fájdalmas mondat, hol vannak mondta
tízkor, tizenegykor, hogy hol, s éjfélkor már hallgatott, nem szólt többet
senkihez, sem a körülötte ülőkhöz, sem a magyar néphez. Bikanyakát, akár
egy akháj hős Trója bevétele után, rágörbítette az asztalra és aludt. Álmában
ott járt megint a nyolcvanas évek füstös presszóiban, ahol szamizdatokkal
tömött táskákat ölelgetve új világot épített magának a fiatal demokraták
illegális szövetsége.
Szindbád visszanyerve egyensúlyát folytatta útját a pultig,
ahol egy ifjú mérte a sört.
- Egy velőscsontot, ifjú barátom – kiáltott oda Latinovits Zoltán hangján
–, de friss tormával.
- Mi a faszt akarsz? – kérdezett vissza az ifjú, és kinyúlt
a pult mögül egészen Szindbád kifogástalan felöltőjéig, majd annak gallérját
megragadva megrázta Szindbádot: – Mi a faszt gecizel te velem itt a tormával?
- Óh – mondta Szindbád –, talán elfogyott a Tabán e híres korcsmájában
a friss torma.
- Szétverem a pofád – kiáltott még egyet az ifjú, meg hogy – ne akard,
hogy kimenjek a pult elé, mert bazmeg akkor a saját lábszárcsontjaidból
szopogathatod ki a velőt, meg az agyadat lefetyelheted a félbe vágott koponyádból.
- Mennyire közvetlenek manapság az emberek – sóhajtott
fel Szindbád, majd étlen indult a bejárat felé, hogy elhagyja a budai éjszaka
e mesés táját, hisz feladata volt még. El kell szöktetnie Amáliát, akinek
szőke fürtjei örökösen ott táncolnak a gondolataiban, attól a pillanattól
fogva, hogy a Duna Pláza csillogó üvegfala előtt először megpillantotta.
Kifelé menet egy sötét kupacba botlottak szerelemtől legyengült
lábai, a murvára pillantott, s megismerte a földön heverő alakot. Alla
Bárdos volt, a Kárpát-Ukrajnából áttelepült alternatív énekesnő, mozdulatlan
teste fölé egy alternatív szobrász feje lógott. A szobrász gúvatag szemekkel
bámult rá az énekesnőre.
- Ez az én szobrom – morogta Szindbád felé. – Ezt én csináltam. – Üres
szemeivel pásztázta a kerthelyiséget. Ez itt mind az én szobrom – mondta
–, én vagyok a legnagyobb, ezt nem csinálta meg senki. Megoldottam a tükrözés
problémáját. A valóság a szobor. Érted. Megállok az Astoriánál, és azt
mondom, hogy ez a metrófeljáró az én szobrom. Ez még nem jutott senkinek
eszébe, hogy az a szobor, amit kijelölök a valóságból. És mozog, mint az
élet, úgy, mindig változik. A legnagyobb vagyok.
- Mennyi nagyság – sóhajtott Szindbád, szökkent egyet, át az
alternatív énekesnő fölött, a szobrász ámulva nézte, hogy milyen gyönyörű
formákat vesz föl a szobor, hogy itt nem kell talapzat, meg felfüggesztés,
az ő szobra simán tud lenni a levegőben is.
Szindbád bevágódott a Tabán sarkán álló metálezüst BMW-be. Tegnap
lízingelte, direkt a szöktetés miatt. Olyan paripa ez – mesélte barátjának,
melyet utolérni, mondhatni lehetetlenség. Ahogy Zrínyi, a szigeti hős futott,
úgy lehet véle száguldani. Keresztül az ordas távolságon, át a világ megannyi
varázsán, föl az űrbe, ahol az a sok szerelmes gondolat kering a büszke
kínai asztronauták, játékos szatelitholdak társaságában.
A BMW füstölgő kerékkel startolt, helyből tudott kilencvennel
indulni, s a sebesen pörgő kerekek könnyedén lendítették a fényes autótestet
a Sas-hegyre, ahol a Sion-lépcső alján várja a lobogó fürtű Amália, aki
otthon élete társának csak annyit mondott, a kisboltba mennék drága ember,
hogy hozzak még az esthez némi veresbort, olyan igazit, amitől a szív is
kipirul, meg az orca is. Jó – mondta a férfi, de siess, mert te is kellesz,
ma fúlextrára gondolok az ágyban, de méginkább a bor.
Amália most ott áll a Sion aljában, mint valaha Mózes, a kiválasztott
nép atyja állt, de ő, mármint Amália, nem mászik oda föl a kőtáblákért,
hogy lehozza a tíz parancsolatot, amiben ugye szerepel az a mondat, hogy
ne paráználkodj.
- Ne parázz – utalt Szindbád is a kocsiban a neves törvényekre,
hogy az asszony tényleg ne csinálja, hisz a szerelem mindennél erősebb,
még a házassági köteléknél is, még egy szumóharcosnál is, még a férjénél
is, s aztán mellékesen megkérdezte, hogy Amália bedobta-e a gyémánt nyakláncot
és a betétkönyvet a kígyóbőr retikülbe.
- Ó, igen – szólt az asszony, és elomló hangját ráeresztette
Szindbád fülére, akinek e mondat oly édesen folydogált a hangcsatornáin,
mint a méz. Az asszony aztán csúszott a férfi testén lefelé, a metálparipa
száznyolcvannal száguldott az M egyesen, az asszony szája tovább csúszott,
csak a férfi hasánál akadt el, mert a szája sarkában lévő pirszing beleakadt
az inggombba.
- Bazmeg letépi a pofámat ez a gomb, mi a faszért nem hordasz
pólót?
- Hogy tehetném, Szindbád trikóban, óh ezt elképzelni sem tudom,
hogy testem, mely a legszebb meséken edződött ezeregy éjszakán át, hogy
ez a test egy trikóba legyen zárva, hogy egy trikó alatt dobogjon a szívem,
hogy olyan legyen e szívet hordozó test, mint egy malteros vedret cipelő
építőipari munkás…
- Kasmár – kiáltott az asszony.
- Mily különös szavakat használsz – figyelt föl Szindbád az asszony
kiáltására. – Kasmár, mintha Perzsiában születtél volna, ahol újra és újra
ezeregy éjszakán keresztül folyik a mese az életért.
- Pedig nem – mondta Amália. Ezt a szót Borisztól tanultam.
- Borisztól, mint egy cár, úgy hangzik ez a név – sóhajtott Szindbád
–, de ki volna ő, ha elmondanád.
- Borisz, Kijevből való, s ekként nem lehet az oroszok cárja, legfeljebb
az ukránoké.
- Oh, hát Ukránföldről érkezett.
- Igen, onnét – mondta az asszony.
- S mi célból? – kérdezte Szindbád.
- Először csak a fekete arany volt területe, azt szállított szülőhazájából,
a Szovjetunióból tartálykocsikkal a magyar nemzetnek, melynek kevés efféle
kincse akadt, ám most már összefonódott a politikai elittel és a rendőri
szervekkel is, kisebb hadsereget működtet, s remek kapcsolatai vannak nemzetközileg
is. Oh, Szindbád, nem is tudod elképzelni, milyen társasági életet él ma
egy valahai kágébéügynök.
- Kitűnő alak lehet ez a Borisz – mondta Szindbád –, szívesen megismerném,
ma már oly ritkák az efféle hősök. S mondd, te mimódon találkoztál vele?
- Véletlen az Operabálon – válaszolta Amália.
- Az Operabálon – sóhajtott Szindbád, és ifjúkora operabáljai jutottak
eszébe, ahol szárnyaló asszonyokkal múlatta az estét.
- És hamarosan – folytatta Amália – elvett feleségül.
- Borisz a férjed? – kérdezte izgatottan Szindbád.
- De nem szeretem, hisz érted lüktet a szívem.
- Bazmeg, egy ukrán fickó a férjed – üvöltötte túl a technót Szindbád.
- Igen, de nekem már nem számít, abszolút vége, érted, én csak téged
szeretlek.
- És mit fog csinálni, most mit fog csinálni, ha megtudja, hogy velem
vagy?
- Hát, amit máskor, azt, mert olyan heves vérű, szitára lő, vagy felrobbant,
mint a múltkor a Bandit, akivel megszöktem. Tett neki a kocsijára ilyen
tapadóaknát, és a Bandiból bazmeg egy sejt se maradt egészben. De hát ennyi
kockázat van a szerelemben.
- Hogy kinyír, bazmeg, ezt te csak így mondod, hogy kinyír! – üvöltött
elvörösödött fejjel a mesebeli hajós, üvöltött benne a félelem, ami hamar
kijózanította az emberiség legkeserűbb mákonyából, a szerelemből.
Másnap hajnalban Amália mégis visszabaktatott a Sionra, hogy meghallgassa
az ura intelmeit, hogy a férfi széttörje fején a kőtáblákat, pofánvágja
egy boxerrel, hogy mostmár egy életre tanulja meg, ha lemegy a boltba,
tíz perc múlva legyen otthon, mert, kiabált a Borisz, nem bírják az idegei
az ilyen dolgokat, elég neki a határon a feszkó, mikor viszik ki a lopott
cuccokat.
S hogy mi lett az ezeregyéjszaka hajósával? Még azon az éjen
visszalopakodott a Terézvárosba, és megbújt egy terézvárosi öreg nő szoknyája
mögött, aki valaha országos hírű szépség volt, de ma már csak a vasárnapi
húsleveseiről ismert, ami oly kedves a beteg gyomornak.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|