Dalos György
Mi az, hogy le van leplezve?
(a Kundera-eset)
Aki olvasta az első híreket arról, hogy Milan Kundera, cseh író 1950-ben
állítólag feljelentette a rendőrségen Miroslav Dvoraček nyugati ügynököt,
annak a számára két dolog volt kezdettől fogva biztos: Az egyik, hogy a
média a Stasi-leleplezések kaptafájára fogja húzni ezt az esetet. A másik,
hogy a kommentátorok valamiképpen megpróbálják kedvük szerint kiforgatni
a Kundera-könyv, „A lét elviselhetetlen könnyűsége” címét. És valóban
rövidesen felbukkantak olyan szalagcímek az újságokban, mint „Az árulás
elviselhetetlen könnyűsége”, vagy „Az elviselhetetlen lét”; Kunderát „Stasi-spiclinek”,
besúgónak vagy „a titkosrendőrség ügynökének” titulálták. Az áldozat viszont
olyan eposzi jelzőket kapott, mint „a rezsim ellenfele”, „antikommunista
aktivista”, „katonaszökevény”, sőt egy „fiatalkorú”. Holott nyilvánvaló,
hogy „a totalitárius rendszerek kutatására” alakult prágai intézet által
talált dokumentum a besúgók tevékenységéhez viszonyítva egyáltalán nem
tipikus cselekménysort taglal.
Ezek szerint az akkor 21 éves diák, Milan Kundera megjelent volna
egy közönséges prágai rendőrkapitányságon, hogy bejelentse, ebben és ebben
a diákszállóban a Nyugat-Németországba szökött és most illegálisan Prágába
visszatért 20 esztendős Miroslav Dvoraček otthagyta a bőröndjét, és még
aznap érte fog jönni. Az esetről rajta kívül még tudomással bír Dvoraček
egykori barátnője, Iva Militká, valamint annak mostani barátja, Miroslav
Dlask, Kundera csoporttársa a prágai Károly Egyetemen.
Bár a rendőrörsön felvett jegyzőkönyvnek megvan az a kis szépséghibája,
hogy Kunderának csak a személyi adatai szerepelnek rajta, az aláírása nem,
elképzelhető, hogy az adott körülmények között tényleg készült egy ilyen
dokumentum. Dvoračeket mindenesetre, aki rajta volt a körözési listán,
a diákszállóban még aznap este elfogták, és bíróság elé állították. Először
halálra ítélték, majd ezt „kegyelemből” 22 év szabadságvesztésre változtatták,
amiből 14-et az egyik hírhedt uránbányában kellett letöltenie. Mindvégig
meg volt róla győződve, hogy Militká árulta el. A nőt magát is bántotta
a lelkiismeret még évtizedekig, amiért beszélt a jövevényről Dlasknak,
akkori barátjának és későbbi férjének, és ezzel akaratlanul is kiszolgáltatta
őt a hatóságoknak. Dlask a maga részéről vetélytársat láthatott a diákszállóban
felbukkanó volt udvarlóban, aki ráadásul mindkettejüket veszélybe sodorhatta.
Dlask akkor állítólag Kunderához fordult, hogy segítsen.
Dvoraček ma Stockholmban él, és nem kíván közvetlenül nyilatkozni
a leleplezési botrányban. Kundera pedig azt állítja, hogy semmit sem tudott
a történtekről, és az ügy nyilvánosságra hozását a prágai intézet
részéről „merényletnek” tekinti. Ily módon megtudhatunk valamit arról,
hogy „Mi” is történt ebben a tragikus történetben, arról azonban alig valamit,
hogy „Hogyan” és „Miért”.
**
Az 1950-es év teljességgel a kezdődő Nagy Terror első hullámának jegyében
telt. A szocializmus iránt már a két világháború közötti demokráciában
is széleskörű eredendő lelkesedés légkörébe kezdett fokozatosan beszivárogni
a rezsimtől való rettegés. Egymás után kezdett gyökeret verni az alapítók
nemzedékének fejében és szívében, és paranoid viszonyt teremtett a saját
pártjukhoz. A kirakatperek legtöbb kommunista vádlottját, a szlovák
kommunista Vladimir „Vlado” Clementistől Rudolf Slansky nevű társáig hazaárulással
és kémkedéssel vádolták, és ezért kivégezték. Majdnem mindegyikük annak
a gépezetnek a kerekei alá került, amelynek a megépítésében maguk is résztvettek.
Az akkori húszévesek jóformán semmit sem sejtettek ebből az összefüggésből,
és még csak fanatikusnak sem kellett lenniük ahhoz, hogy valakit, akit
„osztályellenségnek” tartottak, denunciáljanak. Ha megjelent a köreikben
valaki, aki nyíltan elismerte, hogy „odaátról”, azaz a vasfüggöny túloldaláról
jött, akkor számukra a cselekvés elmulasztása egyet jelentett a cinkossággal.
Nem utolsó sorban még abból is kiindulhattak, hogy a hirtelen felbukkant
rejtélyes ismerős a titkosrendőrség agent provokatőre. Helyzetük abszurditása
csak évekkel később tudatosult bennük: Kundera maga is egy ilyen ártatlan
bűnös sorsának szentelte a Tréfa c. talán legjobb regényét: itt pontosan
az árulásról van szó, szerelemről és tönkretett kapcsolatról – ezek a későbbi
művek alapmotívumai.
Ami a diákszállóban akkor letartóztatott Miroslavot illeti, semmi
ok arra, hogy utólag hőst csináljanak belőle. A kémkedés egy nem szabad
állam ellen nem minősül automatikusan szabadságharcnak, mint ahogy „egy
keleti ügynök leleplezése” egy demokratikus országban sem minősült békeharcos
gesztusnak. Lehettek persze az ifjú pilótának rendkívül nemes indítékai,
és hogy volt bátorsága az amerikai titkosszolgálat futáraként éppen ezen
a tavaszon vállalkozni a viszonyok kifürkészésére a hazájában, az némi
csodálatot is megérdemel.
Mégis joggal tarthatunk attól, hogy ő a maga antikommunista buzgalmában
épp olyan mit sem sejtve járt el, mint nemzedéktársai a szembenálló oldalon,
és hogy az ő idealizmusával a megbízói hasonlóképpen visszaéltek. Egy nyilvánvalóan
naiv és dilettáns módon előkészített ifjú embert egy ilyen feladattal megbízni
akkoriban majdnem 100%-os biztonsággal annyit tett, mint őt a halál torkába
küldeni. A drákói büntetés és a barbár körülmények a büntető intézményekben
persze a rendszer rovására írandók, amely ezekben az években emberek százezreit
– köztük tökéletesen ártatlanokat is – feláldozott ideológiai tébolya oltárán.
Egyfelől tehát a Kundera-eset nemigen hasonlítható más írástudók
és művészek ügynöki tevékenységéhez. A nyilvánosságra hozás módja azonban
mégiscsak közös nevezőre hozza a különböző szocialista állambiztonsági
szervezetek: az STB, az MfS, a Securitate, a III/III-as csoportfőnökség
vagy a gyerzsavna szekurnoszty 1990 óta egymás után leleplezett értelmiségi
tettes-áldozataival: Ezeknek az embereknek a listájából nem volna nehéz
az értelmiség színe-javát összeválogatni, ugyanakkor rendkívül fontos mindezeket
az eseteket különválasztani egymástól, és egyenként megvizsgálni.
Egy kialakulófélben lévő nemzedékről van szó ugyanis, amely a
kommunista uralom nehéz tanulóévei után megpróbált megszabadulni saját
múltjának átkától. Az a különösen szomorú számos ilyen élenjáró figura
életútjában, hogy állandóan igyekeztek jóvátenni emberi és erkölcsi kudarcukat,
anélkül, hogy ezt elismerték volna. Láthatólag kevésbé esett nehezükre
tisztességesen viselkedni, mint őszintén beszélni.
A történtekből néhány részlet még további tisztázásra szorul.
Csak a peres iratok és a vizsgálat „intézkedési terve” igazíthatna el atekintetben,
hogy a rendőrőrsön trehányul kiállított bejelentés mennyiben játszott tényleges
szerepet az eljárásban, hogy például a három ifjú embert egyáltalán beidézték-e
tanúnak a bíróság elé, és ha igen, ott milyen vallomást tettek. Az se volna
érdektelen, ha sikerülne kideríteni, kik voltak a kihallgató tisztek, államügyészek
és a bírák – ezek olyan kérdések, amelyek a leleplező publicistákat meglepően
hidegen hagyják. De az is előfordulhat, hogy a megfelelő feljegyzések fellelése
még komoly kutatás esetén is vagy sikertelenül végződik, vagy eltart még
egy ideig.
Addig azonban abban kellene bízni, aki azokban a súlyos években
az „igazságban élni” elvét követte, és ezért a magatartásért súlyos áldozatokat
vállalt: Václav Havel óvatosságra intette a fiatal történészeket a kommunista
nemzedék ifjúkori bűneinek elítélésében, amelyhez ő maga soha nem tartozott.
Úgy látja, hogy a Tréfa szerzőjét most hirtelen belerántották saját regényei
kunderás világába. Ugyanakkor bátorítja írótársát, akihez mindig inkább
viták, semmint baráti szálak fűzték, ezekkel a megindító szavakkal: „Milan,
próbáljon ezen felülemelkedni. Vannak annál súlyosabb dolgok is az életben,
mint ha a sajtó rágalmazza az embert.”
(Freitag, 2008. 10. 23, eurozine)
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|