Matei Calinescu 
Naplójegyzetek
(2009 márciustól decemberig)

2008 március
Reggeli séta Ucával a Bryan Parkban. Esőre áll az idő. Elég meleg van, de fúj a szél. Az utóbbi napokban Pascalt olvastam, arról mesélek neki. Beszélek neki Pascal kedvenc húgáról, Jacqueline-ról, akit már kislány korában tehetséges költőnek tartottak. Alig tizenöt évesen játszott egy Scudéry-darabban. Az előadást Richelieu is látta (1639). A teljhatalmú bíboros elragadtatva gratulált az ifjú színésznőnek. A lánynak sikerült kieszközölnie nála, hogy atyja – a már egy éve tartó bujkálásából – visszatérhessen családja körébe. Étienne Pascalnak azért kellett menekülnie, mert részt vett a polgármesteri hivatalnál tartott tüntetésen (Párizs, 1638). Az 1640-es évek végén Jacqueline, bátyjával együtt, megismerkedett a Port-Royal-i janzenisták tanításaival. Elhivatottságot érzett az apácaélet iránt. Egy ideig várnia kellett a tervével, mert apja nem adta beleegyezését. Apja halála után viszont még a bátyja könyörgése sem tudta eltántorítani elhatározásától. 1652-ben öltötte fel a fátylat. 36 évesen halt meg, 1661-ben, önvádtól gyötörten. Nem tudta megbocsátani magának, hogy engedett a kényszernek, és legbelső meggyőződését megtagadva, aláírta a janzenista  alapelveket megtagadó nyilatkozatot.

„Van ilyen?” kérdi Uca kétkedve. „Hogy valaki amiatt haljon meg, mert aláírt valamit?” „Persze, hogy van”, felelem, és röviden felvázolom neki a történet hátterét. Éppen akkor olvastam a Le Garn-kiadásban egy Pascal-nak tulajdonított szöveget: „Vizsgálódás az aláírásról”. A tanulmány a Port-Royal-i apácák kezén forgott, és1661-ben Jacqueline is megerősíti Pascal szerzőségét egy Antoine Arnaud-nak írott levélben. 
Miről is szólt ez az írás? A katolikus főhatóságok arra kérték (illetve kényszerítették) a Port-Royal-iakat, az apácákat is, hogy írjanak alá egy hivatalos nyilatkozatot. Ebben el kell ismerniük Róma fennhatóságát, és nyíltan meg kell tagadniuk Jansenius öt alapelvét, amelyeket két pápa – X. Ince és VII. Sándor – is elítélt: „Őszinte megbánással vetem alá magam… szívemből és kimondott szavaimmal elítélem…” stb. 

Ez a Pascal-nak tulajdonított dokumentum tulajdonképpen a szerző és a francia katolikus főhatóságok közötti tárgyalások eredménye. A szerző elemzi a nyilatkozat aláírásának jelentőségét, majd – egy igen elmés, szándékoltan nehezen követhető, és egy nem eléggé figyelmes olvasó számára igen bonyolult logikai érvelés után mentő megoldást, „kiskaput” kínál: az aláírók csak hallgatásra kötelezik magukat, de – igaz, kimondatlanul – megőrizhetik belső meggyőződéseiket. Jacqueline azonban nem volt hajlandó elfogadni ezeket a feltételeket sem. A többi nővér – Angélique de Saint-Jacques-kal az élen –, mégis kényszerítette, hogy aláírja. Ez után nem sokkal, 1661. október 4-én meghalt. 
Aztán visszatértem Uca kérdésére: „Nyilván nem tudhatjuk, mi volt a halála közvetlen oka. De az igazi oka? Egyszerűen nem tudott továbbélni az árulásnak számító aláírás után.” Javasoltam Ucának, hogy keressünk hasonló eseteket a saját tapasztalatainkból.

A kommunista rezsim alatt mit jelentett, ha valaki aláírta a „szerződést az ördöggel”, azaz a Szekuritátéval? Felidézem kedves ifjúkori barátom, Mironel Chiraleu emlékét, aki azért lett öngyilkos a nagyenyedi börtönben, mert a román gulag-on elszenvedett ötévi raboskodás után, a szabadulása előtt, zsarolással akarták kényszeríteni a szerződés aláírására. 
Alecu Paleologu viszont – a szabadulása előtt – engedett a zsarolásnak. Éveken át kellett szállítania a (hamis, fiktív, néha – mint például Nicu Steinhardt esetében – dicsérő) jelentéseket. Ezért még pénzt is kapott, amit nagy szerényen el is fogadott, nehogy a visszautasítással „megsértse” az összekötő tisztet. Az 1989 decembere után sietve közzétett vallomásában volt egy sokkoló mondata:„Hát, én nem voltam olyan bolond, mint…”, és itt egy olyan személy neve következett, aki, bár a börtönben „szerződést kötött az ördöggel”, a szabadulása után képtelen volt elviselni a titkos szekuritátés kapcsolatokat, és véget vetett az életének. „Hát, én nem voltam olyan bolond…”
 Az utóbbi évek – sajnos igen szelektív – leleplezései után köztudott, hogy a volt politikai elítéltek közül sokan írtak alá ilyen szerződést. De másokat is kényszerítettek rá. Voltak olyanok is, akik önszántukból lettek besúgók. A legnagyobb csodálat illeti meg azt a néhány nagyszerű embert, például Nicu Steinhardot, ezt a rendkívül bátor férfit, aki következetesen visszautasította, hogy a hálózat tagja legyen. 

Én az önkéntes száműzetést választottam. Részben éppen azért szántam rá magam, mert a Szekuritáté rendszeres időközökben felkeresett. Igaz, inkább csak fenyegető célozgatásokkal, de rá akartak venni, hogy besúgó legyek. Ezt rettenetesen megalázónak éreztem. Az „aláírni vagy sem”-dilemma tehát sokkal személyesebben érint, mint ahogyan az időben behatárolt, kizárólag történelmi és teológiai Pascal-írást olvasva gondoltam. Ez a kérdés – eltérő feltételek mellett – minden tekintélyelvű társadalomban megtartja időszerűségét, a 20. században pedig  – mind a jobb-, mind a baloldali totalitárius rendszerekben – különösen élesen tevődik fel. Még az amerikai demokráciában is megőrzi érvényességét. A McCarthy-korszak idején, az 1950-es években üldözték a szovjet-barátsággal, kommunista-szimpátiával vádolt embereket.

2008. június
Egyre inkább a múltban élek – ahogy Szent Ágoston mondta, „a múlt jelenében”– -, de nem csak azért, mert egyre idősebbnek érzem magam, vagy mert olyan betegségben szenvedek, amely igencsak behatárolja jövőmet. Hanem mert még mindig érnek keserű meglepetések, amelyek miatt meg kell változtatnom a véleményemet, vagy arra késztetnek, hogy felülvizsgáljak öröknek vélt barátságokat. 
Amit az előbb a „múlt jelenének” neveztem, végül is ugyanolyan kiismerhetetlen, mint a tulajdonképpeni jövő, beleértve a „jövő jövőidejét”is, ami véletlenszerűen váltakozó jót is, rosszat is tartogat számunkra. Az idő múlásával persze egyre több lesz a rossz, míg az egész a legrosszabbal, a végső rosszal véget nem ér –, ami, végül is, nem is lehet annyira rossz.
Néhány napja mail-ben elküldték a Magazin istoric egyik cikkét, ami a Vlad Georgescu szekuritátés múltját bizonyító dossziéról szólt. Georgescut még otthonról ismertem. 1969-ben találkoztam vele, amikor a tengerparton nyaraltunk. De csak jó tíz évvel később lettünk barátok, amikor, már mint a romániai ellenzék egyik képviselője, ő is elhagyta az országot. 
A cikkből kiderül, hogy a fiatal történészt 1963-ban „beszervezte” a Szekuritáté. Aláíratták vele a „az ördöggel kötött szerződést”, és a Mircea C?linsescu fedőnevet kapta. Micsoda név-egybeesés! Miután beadott néhány írott jelentést, (valószínűleg ártalmatlan dolgok lehettek, ha a cikk nem idéz kompromittáló adatokat), 1965-ben azzal a kéréssel fordult a Szervekhez, hogy hagyják békén. Egy összekötő tiszt írta alá az együttműködés alóli hivatalosan felmentését. De élete további alakulását figyelembe véve, mégsem zárhatók ki bizonyos rosszindulatú feltételezések. Az például teljesen egyértelmű, hogy a Szeku időnként továbbra is kapcsolatba lépett vele. A találkozásaikról készült jelentéseket csatolták a dossziéhoz. Ezekből kiderül, hogy először csak az írott, majd, egyáltalán, bármilyen jelentés készítését visszautasította. De ígéretet tett, hogy ha az állambiztonságra nézve veszélyes értesülések birtokába jut, önkéntesen tesz jelentést. A folyamatos pszichológiai terror idején több olyan bátor ember, aki visszautasította az együttműködést a Gonosz Intézményével, választotta ezt a megoldást (vagy valami hasonlót).

Persze, maradnak megválaszolatlan kérdések. A ’60-as évek végétől Vlad rendszeresen utazhatott külföldre, hosszabb-rövidebb látogatásokra. Nemzetközi konferenciákon vett részt. 1973-ban egy szemesztert töltött vendégprofesszorként a Columbia University „Nicolae Iorga” történelem-tanszékén. Az általános rettegés és gyanakvás logikája szerint ebből az következik, hogy titkokban továbbra is együttműködött a Szekuritátéval. 
De ne feledjük, mindig voltak kivételek, és sokkal több, mint gondolnánk. A közhiedelemmel ellentétben, a Gonosz Intézménye sem működött tökéletesen. Elsősorban éppen amiatt, hogy titkosan működött. A titkossággal kapcsolatban felidézem egy személyes élményemet. A sokadik „beszervezési kísérlet” után, amiket mindig visszautasítottam, felszólítottak, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, amit a Piaţa Roman?-n az egyik konspirációs lakásban mondtak tollba. Ebben arra kellett köteleznem magam, hogy senkinek, még a feleségemnek, a családomnak, a legközelebbi barátaimnak sem fogok beszélni róla, hogy a Szeku megkeresett, sem a beszélgetés témájáról, mert, ellenkező esetben, „a törvény teljes szigorával” torolják meg vétkemet. De hogy ez pontosan mit is jelentett, nem volt világos, mivel ezek a törvények…titkosak voltak. Nem tartottam be a nyilatkozat pontjait, de ez nem könnyített a lelkiismeretemen. Megalázónak éreztem, hogy egyáltalán aláírtam. Legalább megkérdeztem volna, melyek is azok a megtorló intézkedések! 
A fenyegetések titkosságára hivatkozva leplezni tudták gyakori tévedéseiket, ezzel takargatták az intézkedéseik következetlenségét. És ez a titkosság még hatékonyabbá tette a kollektív paranoia-keltést, súlyosbította általános gyanakvás légkörét. Egyeseknél ez odáig fajult, hogy nem elégedtek meg a folyamatos önellenőrzéssel, hanem fel is jelentették saját magukat. Ez a titkosság a teljhatalmú megtorló hatóságot olyan, a maffiához hasonló okkult szervezetnek állította be, ami döntő szerepet játszott abban, hogy sokan vállalták az együttműködést. Ráadásul, mivel a rendszer megdönthetetlennek látszott, azt hitték, nem kell félniük a leleplezéstől vagy egy (akár csak jelképes) felelősségre vonástól. A volt politikai foglyokat, akik 1964-ben kaptak amnesztiát, fenyegetésekkel, zsarolással törték meg. Mások a karrierjük érdekében, szakmai előrejutásért, külföldi utazások lehetőségéért adták be a derekukat. Sokan komolytalanságból, felületességből lettek árulókká, néhányan pedig egyszerűen kicsinyes haszonlesésből. 
Az okok és indokok skálája végtelenül széles, de a döntés, hogy valaki beálljon-e besúgónak (ha csak látszatból is), végül kinek-kinek a szabad elhatározásától függött. 
Ami az együttműködést illeti, szerintem minden formája – árulás, elsősorban a bizalom elárulása, a bizalom ördögi tagadása. A besúgás ennek az alapvető társadalmi értéknek az (akár szándékos, akár szándéktalan) bemocskolását jelentette. 

Ki tudja, mivel kényszerítették Vladot, hogy végül aláírja a szerződést. Valószínűleg a szekusok fenyegetései és a saját sebezhetőségének a tudata volt az igazi ok – mivel politikus-földbirtokos családból származott, eleve „osztályellenségnek” számított. De egészen biztos, hogy az első pillanattól kezdve gyötörte a szégyen és a bűntudat. Ez adott erőt neki ahhoz, hogy két évvel később meghozza kockázatos döntését, és visszautasítsa a további együttműködést. Ez sokkal veszélyesebb lépésnek számított, mint ha már a kezdet kezdetén megtagadta volna, hogy a hálózat tagja legyen. A Magazin istoric cikke elismeri szakmai felkészültségét, mégis azt sugallja, hogy azért tehetett külföldi utakat, mert már nem a belföldi államvédelmi szervekkel, hanem a kémelhárítással működött együtt. Ezek szerint külföldön élő románokról kellett értesülések szereznie, alkalom adtán akciókat szervezni ellenük. De ne felejtsük, hogy a 60-as évek elejétől a következő évtized elejéig általában lehetett már utazni, kongresszusokra, szakmai konferenciákra, ösztöndíjasként hosszabb ideig is külföldön tartózkodni, anélkül, hogy a Szekuritáté valamelyik intézménye beszervezte volna az embert. Kis szerencsével és kellő kitartással még akkor is lehetett külföldre menni, ha azelőtt már többször is (magyarázat nélkül) elutasították az illető kérelmét.
Amikor 1973-ban meghívtak Bloomingtonba (lektornak, Fulbright-tal a családommal együtt, New-Yorkig teljesen véletlenül egy gépen repültünk Vlad Georgescuval.
Ez volt Vlad utolsó külföldi utazása azelőtt, hogy meghozta volna a döntést: végleg külföldön marad. 
1974 után egyre több üldöztetésben volt része. Megírta a Politika és történelem: néhány román kommunista ügye (1944-1977) című tanulmányát, amit titokban terjesztettek. Végül 1977 áprilisában-májusában letartóztatták. De befolyásos pártfogók (például a bukaresti amerikai nagykövet és Jimmy Carter államtitkára) közbenjárására hamarosan szabadult, és ösztöndíjasként Washingtonba utazhatott. 1982-ben, a Szabad Európa Rádió román tagozatának igazgatója lett, mint ő maga mondta,  ? contre-c?ur, mert az volt az álma, hogy történelmet tanítson egy amerikai egyetemen.
Hat év múlva – időközben többször is találkoztam vele, az Egyesült Államokban vagy Münchenben, ahol mindig meghívott a rádióba is –, 1988 nyarán agydaganatot diagnosztizáltak nála. Néhány hónapi eredménytelen gyógykezelés után, novemberben halt meg. Utoljára augusztusban láttam, egy müncheni kórházban. Az US News and World Report hetilap – és még sokak – véleménye szerint a „Radu” elnevezésű, sugárfertőzést okozó titkos fegyver okozta a halálát. Ebben az ügyben sohasem fogunk tisztán látni, mivel a kommunista rendszer1989 decemberi megdöntése után ezzel a sötét üggyel kapcsolatos aktákat azonnal megsemmisítették. De az is lehet, hogy ilyen dosszié soha nem is létezett, hanem Ceauşescu szupertitkos, szóbeli utasítására történt minden. Véleményem szerint Vladot a Szabad Európánál kifejtett tevékenysége miatt gyilkolták meg. De a legfőbb ok mégis az volt, hogy a rádió leadta Pacepa tábornok emlékiratait, ami rettenetesen felbőszíthette Ceauşescut. Emiatt a Szekuritáté életveszélyesen megfenyegette Vladot. Nagyon rossz néven vettem a Magazin istoric-ban megjelent cikk írójától, hogy nem tért ki Vlad halálának körülményeire. A híresztelés, hogy „beépült” volna a Szabad Európához, tipikusan szekus módszerre vall. A Gonosz Intézménye így akarta lejáratni a külföld előtt. A cikk átveszi ezeket a rágalmakat, és ez meglehetősen gyanús fényben tünteti fel a szerzőt. Ki lehet, talán egy tudatlan fiatal kutató? Akit esetleg többé-kevésbé tudatosan manipuláltak? Ami engem illet, tökéletesen meg vagyok győződve róla, hogy Vlad Georgescu végleg megszakított minden kapcsolatot Szekuritátéval, még a Romániából való távozása előtt. Energikus, élettel teli, meggyőződéseihez hű férfinak ismertem, és csodáltam bátorságáért. A bátorság volt az alapvető jellemvonása, ez adott neki erőt, hogy – mint egy igazi hős – élete kockáztatásával, helyrehozza hibáját. Hős volt, diszkrét, szerény, csendben kitartó, igazi hős.
 

2008. december
Olvastam a Lettre Internationale legutóbbi számában Adam Michnik Lech Walesáról írott cikkét. 
Az utóbbi évtizedek történelmében játszott szerepének köszönhetően Walesa a kommunizmus elleni harc élő legendájává vált: 1980-ban a gdanski felkelés vezetője, az 1981-es Jaruzelski-féle „hadiállapot” idején politikai fogoly, azután a „Szolidaritás” vezetője, 1989-ben, a kommunista rendszer összeomlása után a kerekasztal-tárgyalások egyik vezetője, majd 1990 és 1995 között a Lengyel Köztársaság államelnöke. 
De 2008 júniusában a Nemzeti Emlékezet Intézetének két történésze a titkos államvédelmi dossziék vizsgálata után megjelentetett egy tanulmánykötetet. Állításuk szerint Walesa, akit még ifjúmunkás korában szervezett be a titkosrendőrség, „Bolek” fedőnév alatt titkos ügynökként tevékenykedett az 1970-es évek elején. 
Az állambiztonsági szervekkel együttműködők névsora, valamint – sok más, hasonló könyvvel együtt – ez a tanulmány is akkor került a nyilvánosság elé, amikor a Kacziński-testvérek klerikális, antikommunista kormánya jutott hatalomra.
Michnik undorral figyeli, hogyan mérgezi az új „revans”-politika az ország erkölcsi légkörét. Mindent és mindenkit le akarnak leplezni, nem törődve a mindennapi élet bonyolultságával. Nem veszik figyelembe, hogy mennyire különböző utak, helyzetek vezettek a beszervezésig, hogy hányféleképpen zsarolták meg az áldozatokat. Azzal sem törődnek, hogy mi történt az együttműködési nyilatkozat aláírása után. Sokféle dokumentum született: voltak tényleges feljelentések, ál-feljelentések, olyanok is, amelyek felmentettek valakit egy vád alól. Előfordul a feljelentések teljes hiánya, vagy – egy adott időponttól kezdve – minden együttműködés megtagadása! 
Michnik még valamire felhívja a figyelmet: képtelenség lenne (aprólékos és szigorú kritikai elemzés nélkül) tárgyi bizonyítékként elfogadni az iratokat. Ezeket a dokumentumokat egy hazugságra, félrevezetésre, a túlzó, sőt gyakran hamis bizonyítékok gyártására szakosodott, a totalitárius hatalom érdekeiért bármire képes intézmény írta le és őrizte hosszú évekig.
Ami Walesát illeti, Michnik szerint fiatalkorában valóban elkövethette ezt a vétket, de ez nem akadályozta meg abban, hogy később a Gonoszság Intézményének és az egész rendszernek engesztelhetetlen, éles elméjű és hatékony ellenségévé, hiteles történelmi hőssé váljon. A kommunizmus elleni harc dicsőséges éveiben, jelenti ki a legnagyobb határozottsággal Michnik, Walesa „nem volt állambiztonsági ügynök”. De hát nem tragikus, hogy ez a hősi életút ilyen kétes helyzetből indult? Metafizikai szempontból bizonyára az. De a történelmi-emberi összefüggéseket figyelembe véve, csak csodálni tudjuk a lelkierejét, hogy az elkövetett vétket nem bűnbánattal vagy szégyenérzettel akarta jóvátenni, hanem évtizedekig tartó hősies kiállással, bátran vállalva minden kockázatot és nehézséget, győzedelmeskedve nemcsak önmagán, hanem – legalább egy időre – a gonoszság erőin is. Diadalmaskodott a Gonoszon, amely egykor kihasználta pillanatnyi gyengeségét, csüggedését.

Csehországban az utóbbi időben Kundera ügye áll az érdeklődés és a viták középpontjában. Ez bizonyos tekintetben hasonlít, de némileg el is tér az eddig tárgyalt esetektől. A cseh íróval kapcsolatban egyetlen, 1948 októberében keletkezett dokumentum került elő a csehszlovák titkosrendőrség irattárából. Akkoriban Kundera Prágában volt egyetemi hallgató. Diákotthonban lakott. Lelkes ifjú kommunistaként (erről nem hajlandó beszélni) ő lett az egyik hálóterem fegyelmi felelőse. A dokumentum szerint Milan Kundera egyetemi hallgató (és pontos születési hely, dátum) jelentette a rendőrségen, hogy az egyik diáktársa, egy bizonyos Dvoraček, feltételezhetően kém. Dvoračeket letartóztatták, huszonkét év fogságra ítélték, amiből tizennégyet töltött le. Uránbányában is dolgozott. Ma beteg öregemberként Svédországban él. Elmondta, hogy soha nem gyanúsította Kunderát a feljelentésért (ezek szerint az író nevét nem említették a per során), hanem egy bizonyos diáklányt, akinek a szerelmével Kundera jó barátságban volt. Nyilvánvaló, hogy minderre elsősorban újságírók kutatásai nyomán, és csak jóval a történtek után derült fény. És ez az irat véletlenül került az irattárba? Vajon hiteles, vagy hamisítvány? 
A dokumentumban, amelyet a Totalitárius Rendszereket Tanulmányozó Intézet egyik jelentéktelen történésze tett közzé, és aminek a kapcsán most, hatvan év elteltével egy igen súlyos vétek elkövetésével vádolja az írót, minderről még csak említés sem történik.
Nyilvánvaló, hogy a közzététel előtt ez a bizonyos történész nem végzett beható kritikai szövegelemzést, nem mérlegelte a dokumentum jelentőségét (a legális lehetőségeken belül), nem tette lehetővé az eltérő vélemények megvitatását.
Érdekes, hogy sem az akkori, sem a későbbi évek titkos dokumentumaiban soha nem szerepel Kundera neve. Nem került elő semmilyen „jelentés-vállalás” az ő aláírásával, és semmilyen, együttműködésre utaló irat. 
De akkor mi lehetett a célja a kompromittáló dokumentum közzétételének? Talán csak figyelemkeltés: ebből tudható, hogy az Intézetben komoly munka folyik, és nem tesznek kivételt a nagy nevekkel sem. Lehet, hogy erkölcsileg akarták lejáratni Kunderát: a cseh értelmiség jó része utálja, mert nem rejti véka alá a szülőhazája iránti teljes érdektelenségét. Azon kívül olyan arrogáns, hogy külföldön akar élni. Ráadásul, anyanyelvét „elárulva”, az utóbbi időben franciául ír. Az sem kizárt, hogy a céhbeliek irigysége volt a mozgatórugó. Bizonyára sok cseh író nézi rossz szemmel az egykori pályatársat, aki világhírű lett.
Az sem kizárt, hogy ez az egyetlen dokumentum tényleg eredeti és hiteles. Mint ahogy az sem, hogy az állambiztonságiak hamisítványa. Eredetileg ki tudja, milyen megrendezett ügyben akarhatták felhasználni, de valamiért letettek róla. A sztálini idők konstrukciós pereihez mindig több forgatókönyv készült, és mindegyikhez gyártottak megfelelő „bizonyítékokat” is. Mivel végül nem használták fel az állítólagos kém ügyének tárgyalásakor, a második feltételezés a valószínűbb. Ezen kívül egyéb lehetőségeket is számba vehetnék, de nem érdemes ilyen spekulációkba belemenni. A zárkózott Kundera párizsi kiadóján, a Gallimard-on keresztül visszautasította az ellene felhozott vádakat, egyszerűen „színtiszta hazugságnak” minősítve az egészet. Míg nem kerül elém az ő állítását meggyőzően cáfoló bizonyíték, inkább neki hiszek. Eleve minden „vádaskodó megközelítés” – bármiről legyen is szó – viszolygást kelt bennem. Ezért is értek egyet a Michnik véleményével. 
És ami Romániát illeti: mit mondhatnék? Mindazok, akik lelepleződtek, 
1990 után egyik napról a másikra a kommunizmus ádáz ellenségeinek, és bár kénytelenek voltak aláírni a „szerződést”, a múlt rendszer áldozatainak szerepében érvényesülnek,
míg az egykori politikai foglyokat, a belső ellenállókat, a kommunista ideológia ellenfeleit az igazi szekuritátésok és besúgók besározták, szidalmakat szórtak rájuk, eltávolították őket az új, „igazi” demokrácia felelős posztjaiból, majd amikor ezek a régi-új emberek kerültek hatalomra, kedvükre manipulálták a dossziékat. Az ő dossziéik, természetesen, „elvesztek”.
 

         NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu