Lassan áthalad az udvar egyenetlen kövezetén, amire lecsapódott a reggeli pára. Dagadt lábát hasogatja a fájdalom, pedig az este is beborogatta petróleummal, és máma vastag gyapjúharisnyát húzott. Úgy látszik, megváltozik az idő. Megáll egy pillanatra, hogy kifújja magát, a hidegtől kicsit megszédült, kihúzza zsebéből bütykös, levágott ujjú, kötött kesztyűbe dugott kezét, és belekapaszkodik a megvetemedett redőnybe. Már húsz esztendeje, mióta bezárta a boltot, rozsdásodik és porosodik ez a redőny, már olyan, mint az egész fal. A redőny mellett jobbra lent nagy betűkkel ki volt írva, hogy A HAJNALI DOMBOK BORAI, azután jött a lépcsőfok, amit kiszedett, amikor bezárta a boltot. Lezárta a redőnyt, kiszedte a lépcsőt, minek tartsa, ha előlről már senki se jár oda be. Szeszesital lerakat, pedig micsoda hentesáruja volt! Micsoda ömlesztett sajtjai! Az egész Coriolanus, de még a Sabin utcából is mind hozzá jártak a kuncsaftok, az egész környékről… Jöttek a népek, vásároltak, volt kivel eldiskurálni egy kicsit, felhajtottak egy-egy kupicával, s ő megkínálta őket felvágottal. Micsoda túrókat, micsoda szardellákat, micsoda gyarmatárut, micsoda csemegét szerzett ő be!
– Ó, Delcă nagysád – mondták neki –, magánál sokkal jobb, mint Dragomir Niculescunál!
– Vica nagysád!… Hallja?… Vicaaa nagysááád!…
Az ura akkor is csak tespedt a párnák között az ágyon, a hátsó szobában. Csak azért bújt elő néha, hogy kidobjon egy-egy részegembert vagy meglesse, nem tapogatja-e őt valaki. Egyszercsak váratlanul megállt mögötte. Amilyen nagydarab ember volt, mégse lehetett hallani. Bement, körülnézett, mer’ egész életében ezt szerette, semmit arrébb nem tenni, csak felügyelni. Nem is volt ott senki, aki hallotta volna, mer’ mindenkinek olyan jókedve volt. De ahogy az urát meglátták, mindjárt elcsendesedtek. Mindenki tartott tőle.
– Jöjjön, Delcă úr, igyon már meg velünk valamit, kiáltott neki valamelyik új kuncsaft, aki még nem ismerte.
De ő, azon a vékony hangján:
– Köszönöm, nem szokásom.
És addig forgolódott ott mogorván, amíg a másiknak is elment a kedve, de még a pia is a torkán akadt, ő pedig megint ment hátra. Ment készülődni, jól kinyalta magát, és elhúzta a csíkot a meccsre, a moziba, a városban lopta a napot. Ő pedig ott maradt, a szállítókkal, az áru lerakodással, az egész bolondokházával a fején. Jó erős fehérnép volt, nem olyan, mint ezek a mostaniak, ezek olyan soványak, mint a deszka, se seggük, se semmi, a férfinak nincs is mit megfogni rajtuk… Ő jó erős fehérnép volt, egészséges és begyes, rengett alatta a padló, ha végigment rajta, göndör haját kicsi kontyban összefogta hátul, a tarkóján, az arca fehér volt, és húsos… Akármit megtehetett volna, de neki nem olyan volt a természete. Volt egy magas, vékony bajszos férfi, mintha most is látná, a megyeházán dolgozott, a rendőrkapitányságon, az csak fekete ikrát, keszeget, felvágottat és drága borokat vett. Jól megrakta a kocsit, és mindent vitt a muriba. Hogy az mennyit járt őutána, Vica nagysád így, Vica nagysád úgy… Minden ujján gyűrű, a kisujján is, tisztára mint egy ágyúgolyó…Egyszer aszongya neki: 
– Tetszik? Mer’ ha tetszik, tessék, a magáé. 
– Tartsa csak meg … – ő ezt válaszolta erre.
Jóképű férfi volt, de hogy milyen gyalázatos alak, már abból is látszott, ahogy a szemét forgatta… Amikor bejöttek a kommunisták, hirtelen eltűnt: otthagyta az asszonyt, a gyermekeket, lelépett, azután már senki se hallott róla! Tán elkapták és ki is nyírták, mer’ azokkal a gyűrűkkel, az nem is lehetett tiszta ügy. De hát nemcsak ez a férfi! Hányan és hányan! Csakhogy  neki nem hülyeségeken járt az esze, ő nem volt olyanfajta, meg különben is sok dolga volt. Ahogy Ioaniu nagysága is mondta, Ioaniu nagyságának tanult asszony létére két ura is volt.
– Vica, jobb, ha tőlem tudja – mondta neki egyszer –, hogy a dolgos asszony nem jó feleség…
Megy bebugyolálva, mintha púpos volna, megy kezében a szatyorral, kopott, kék kabátja mindjárt szétreped rajta, annyi göncöt felvett alája. Megy lehajtott fejjel, nem néz se jobbra, se balra, megvan vagy tizenöt esztendeje, hogy nem járt a belvárosban, de nem is volt miért. Itt megvan minden, ami kell: a takarék a sarkon, a fodrász, a patika és a cibőbolt, a telefon a zöldséges mellett, oda szokott kiszaladni az apróval a kezében, ha Reli, a szomszédasszonya nincs otthon, és van itt pecsenyesütő is, nála veszi mindig a mititejt hazafelé jövet. A piacon a kartontányért leteszi egy üres pultra, maga mellé veszi a szatyrát, jól beletunkol a mustárba és befalja. Mindig azon morfondírozik, hogy egyik mititejt haza kéne vinni az urának, de végül azt mondja magában, hadd csak, és megtörli száját a zsebkendőjével, hadd csak, mondja magában, mer’ úgyis elég kövér, és ő is csak magának vesz túrós rétest, ha kimegy a Cişmigiuba.  
Megy bebugyolálva, elhalad az óvoda mellett, ahol nyaranta a nyugdíjasok sakkoznak, néhány varjú ott gubbaszt a csóré fehérnép megzöldült szobrán, az öccse, Isten bocsássa meg neki, még azt is tudta, hogy hívják, és ahányszor csak erre ment, mindig a nevén szólította. Hogy a francba hívta? Nifa… Vagy inkább Ninfának. Bekötött szemmel is eltalálna otthonról a villamoshoz, minden ott van a fejében, fel tudná sorolni mind a házakat, az utcán minden gödröt, de mintha ezek mögé a kerítések mögé most mások költöztek volna, mer’ a régi lakókat mind ismerte.
– Csókolom, Delcă néni, csókolom, hogy van? – kiáltották, ha meglátták.
Őt itt mindenki szereti és tiszteli. És ő mindig megáll egy szóra, ha találkozik valakivel: mindenkinek megvan a maga baja, egyiknek az epéje, másiknak a vérnyomása. Hánynak adott ő kölcsön, abból gazdag lehetne, de most egy se áll elő avval, hogy: 
– Vica asszony, itt van huszonöt lej, mer’ magának is jól jön.
Ilyen a mai világ, amíg adsz, jó vagy, de ha nem, annyit se érsz, mint egy fej fagyott hagyma. Ez az élet iskolája, esti tagozaton, mondta Ioaniu nagyságának is, jaj, hogy kacagott a vénasszony… Ez az élet iskolája, mert mi egyebet tanult volna ő, csak a munkát és a munkát. Semmi egyebet, csak a munkát és a munkát…
Nagy nehezen felkapaszkodik a villamosra. Előszedi zsebéből az előkészített aprópénzt, és az összezsúfolt testek között elvergődik az első ülésekig.
Mindig csak a munka és a munka, ebből állt az ő élete, tizenegy esztendős korától, mióta az anyja meghalt, és egyedül maradt a nagyvilágban, egy csomó kicsi testvérrel. Mer’ az apja elment a háborúba, s a következő nyáron az anyjára rájött a tífuszos hidegrázás, megkapta a tífuszt, csak ő tudta, hogy kapta meg, mert az anyja szegény, bele is halt. És Sile, a legkisebbik gyermek is meghalt, mer’ nem tudott szopni, és az ikrek is meghaltak, de ő, és Ilie és Niculaie, ők megmaradtak, mert nagyobbak voltak, de miken mentek ők keresztül. Magukra maradtak a régi, Pantilimon utcai házban, nem messze a Capra templomtól, ahol az anyja temetése is volt, ott maradt egyesegyedül egy csomó kicsi gyermekkel; amelyik életben maradt, életben maradt, amelyik nem, meghalt, melyiknek milyen volt a szerencséje … Hogy vágyott ő akkor a görög nagyanyja után, az volt aztán a nagy dáma. Mintha most is látná végig gombos, az ujján csipkés, törökös selyemruhájában. Prémmel a vállán. Mintha most is látná, derék, hasas, nagycsöcsű fehérnép volt, mint  az  egész fajtája. Azért is szorította úgy le magát a fűzővel, teljesen leszorította a halcsontos fűzőjével. Nagy dáma volt a nagyanyja, görög fehérnép, újságos trafikja volt a háza mellett, – a vagon-háza üvegezett verandája a Szent Apostolokra nézett. Nagy dáma volt, de ők, az unokák mégse szívlelték, mert elhagyta az anyjukat. Ej, ha nem hagyta volna el az anyjukat, ha ott nevelte volna a fia és a másik leánya mellett, szegény anyjának is más élete lehetett volna. Akkor ő is ott élhetett volna a panzióban, úgy nevelkedhetett volna, mint valami kisasszony, nem is ment volna hozzá egy oltyánhoz, hogy a sarat tapossa, a  szoknyájába kapaszkodó hét kicsigyermekkel! Ó, szegény anyja!
Ha nem hagyta volna el a nagyanyja, az a görög fehérnép, más élete lett volna az anyjának is, nem halt volna meg harminchárom évesen, élete virágjában! Hát ezt beszélték a szomszédok, ha a nagyanyja, az a görög fehérnép eljött a Pantilimon utcába az unokáit meglátogatni. A szomszédasszonyok ki nem állhatták, és ők, az unokái se állhatták, s amikor azt mondta, hogy szólítsák nagymamusnak, ők, ördögfajzat gyermekek, azt kiabálták neki, hogy nagymumus… Az Isten bocsásson meg a nagymumusnak, ajajaj, már mióta, hogy por lett belőle is! A fényképe most is ott van a komódon, még Fridrikbinder csinálta, milyen begyesen áll azon is a nagymumus, magassarkú cipőben, szőrmével a vállán. Elegáns, csikorgós cipője volt, ricinusolajjal kenegette és horgolótűvel fűzte be. Mer’ ő, a nagymumus, világéletében nagyon kímélte magát, azért hagyta el a leányát is, hogy ne álljon annyi gyermek az útjában! Nemigen törte magát az unokáiért se, szegényeknek, ha kellett valami, a nagybátyjukhoz futottak, a Káposzta-mosóhoz: nagy háza volt a templomnál, magas kerítéssel, borpincékkel, harapós kutyákkal. Az is jó fösvény volt, fösvény, zsugori ember, azér’ is csúfolták Káposzta-mosónak.
– Húzza arrébb azt a kosarat, jóasszony, mióta felszállt, folyton elállja itten az utat, mindenki megbotlik magában… – kiabál mögötte, pont a fülébe egy alacsony, széleshátú ember.
A fonott gyékénykosárban két lekonyult fejű tyúk gubbaszt. Két megállóval előbb szállt fel velük egy parasztasszony, látta ő, amikor elől felszállt.
– De hᒠhova rakjam, hallja? – kérdi az asszony.
Megemeli a kosarat és az utasok lába közt előrébb vonszolja, a tyúkok csapkodnak szárnyukkal, összekötözött lábbal rángatóznak.
– Lássa, ennél a második megállónál örökké mindenfélével felszállnak, kosarakkal, káposztával, mindenfélével…  Van, aki még a kutyáját is felhozná… – mondja a férfi, és az épp előtte álló vézna, sapkás öregemberhez fordul.
Az öreg nem szól semmit, csak bólogat, nyakán a kék erek kidagadnak a vékony bőr alatt.
– Tegye csak ide mellém… – szól Vica. 
És begyömöszöli a kosarat az ülése alá.
– Az ember avval száll fel, amije van, nem is megy gyalog csak azér’, mer’ egyeseknek ez nem tetszik… ha megfizeti a jegyet, felszállhat, mér’ ne szállna fel… – mondja jó hangosan a férfi felé.
Úgy is van! Hallja csak meg mindenki, azok is, akik felhúzzák az orrukat, mintha csak első osztályon bírnának utazni, mer’ a másodosztály büdös nekik. Mióta becsukta a boltot, ő is csak ezen jár, és nem hal bele. Huszonöt baniért másodosztályon megy, azon is emberek vannak, ha ő nem lett volna ilyen spórolós, abból, amit az ura hazahozott, még egy hétig se tudtak volna kijönni.
Felemeli a padlóról a szatyrot, és óvatosan lelépked a villamoslépcsőn.
Nyirkos a levegő, mindjárt vége a télnek, de az emberek, kezükben cekkerrel, a megfeketedett hóbuckákon gyermekekkel megpakolt szánkókat húzigálnak. A markológépek, a vakolatlan tömbházak között; kifulladt, lassabban megy, mint szokott, fél, hogy megbotlik egy drótban, amit ezek a semmirevalók még ősszel otthagytak. Alig várja, hogy odaérjen már, mer’ a térde egy idő óta még ekkora utat se bír. Csak meg ne vénüljön az ember, és meg is éhezett már, pedig mielőtt elindult, megivott egy jó bögre teát és kenyeret is aprított belé. Akármi van, csak ne érje üresen a szívét, mer’ azonnal elájul, akkor már nem is ember, s egész nap semmire se jó. Tűzbe merné tenni a kezét, hogy a sógornője mostanig még semmit se főzött. Ilyen volt az világéletében, amíg valamihez hozzáfog, lemegy a nap is, és örökké mindenen csak siránkozik: azelőtt azért, hogy ide költöznek, hogy nem férnek el, hogy itt mozdulni se lehet, most meg, hogy milyen messze van, hogy mennyi időt elvesz az utazás… Élt volna csak ő is negyven esztendeig abban a kuplerájban, szénfűtéssel, gázpalackkal, akkor panaszkodhatna… Ha hozzájuk megy, mintha a mennyországba lépne, meg is mondta neki három esztendővel ezelőtt, mikor odaköltöztek, s a sógórnője egyfolytában csak nyafogott, hogy nem záródnak az ablakok, hogy az ajtó megereszkedett, hogy messze van.
– Fogd be a szád – szólt rá akkor –, elhallgass, ne káromold az Istent, mer’ nálatok földi mennyország van, nem egyéb… 
És tessék, mintha csak az ő szája hozta volna rájuk az átkot: reá egy esztendőre volt szegény Ilie balesete, és meghalt, még egy esztendeje sincs… Csak azután fordult rosszabra a sógornője sorsa is, akkor tudta meg, mit jelent egyedül boldogulni! Szerencsétlen Iliének, szegénynek, egy szava se lehetett, a kassza is a sógornője kezében volt, de az öccse azért titokban mindig odacsúsztatott neki is egy-egy huszonötlejest:
– Nesze neked is, Vica, hogy legyen villamosra, ha hozzánk jössz legközelebb… – mondta neki az ajtóban.
A fiával, Geluval, a sógornője már nehezebben boldogul.
Az egy olyan ördögfajzat, reá ütött, a sógórnője fajtájára, amiben nem kéne, abban serény. Az anyja meg álló nap csak nyafog a fülébe: Gelu, kicsi fiam, anyu fáradt, kimerült. Gelu semmivel se törődik, csak a papírjait bújja, és terülj, terülj, asztalkám… Ha neki lettek volna gyermekei, megmutatta volna nekik, de jobb is, hogy nem voltak, ki tudja, milyenek lennének, a mai gyermekekben nincs se félelem, se szégyenérzet.

           KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA