I. A kiállítvány
Babits nyomain

Majd égek. S ezeket már rég nem látom: a kegytár
látvány zöldeket, és ég-kéken repedés
sárgultságokat, elcsap füstje – minek? --, s eleven csap
lesz réten nap, a vérző szín se sugallja, ez: én s ő.
Szürkén, mind komolyabban szisszen a hús, odacsappan
éh-nyúl-fülként sem, bordázva, mit önmaga elhord,
és ha esőbe kidobják, mit gyertyázni a tortát,
lottya-fehérje-krizantém nem hirdetheti volt-én
egzisztencializmusomat, de a féreg sem tapogat.
Sodrony voltam, a rézágyon zengettem a gábori rézágyún
felkeltett honfierényt, kényszerítőleg a fényt:
rendszeri érdeknek, míg messzi kivetkeznek
vélt testükből hírek, s izzadt szennyek: a díszek,
nagy Vakaró a Halál, mint olvasom, észre se, rá int,
rám, történetesen: Történelem, épje csak eltört
vacka-edénynek jó, bele gézek gennyel-vérrel enyésznek.
Jaj, ki vakarja a tarkóm? Késre ki szánja a torkom?
Járművek kerekén feltekerőzve: ez én…
voltam… az élve maradt, metszeni-vég tagokat
szórják bele a zománcos küblikbe, a sose-táncos
lábam, az ócska cipő híján már repedő
koszvadt körmömmel néz, s mit tudnám, ki, ki szemléz.
Elnézzétek a három gőzangyalt a határon,
könnyű és csupa folt, mind, mi a toll, ami volt, 
rugdosom én is, a másik böffen, cukrosa fázik,
rongy-dalos és ecetes, lázas is üstöke lesz
benn. Még képzeletem ott döbben szívemen, benn,
könnyem a zsírba folyik, én, aki nem vagyok itt,
durr. És fordul a bádog, bentről kint, ki kiáltok,
mint kikiáltók, kénkő – sziklából --, idül én s ő.
Téreidül megidült, zöld, csuklós faggyon ülő föld,
s két kukacon, jobb így, hogy, sistergés vele, szétfogy, 
szisszen, reccsen-e, mily hang van rá szóval, a pitypang
könnyed ilyesképp, gépkar fogain, a böjtje belénk mar,
már a gyomorszáj, az se muszáj, és pusztul a száj,
prosztata apróz, rossz tata, baszkózz, el ne rohadkózz,
vérhamu rőtszürkéje a szájat nem tömi, véle kiválnak
mind fogak, ajkak, ezem se, az állkapocsé a medence,
más-bűz lábak, más-húst-rángnak, zsongva kifárad
mind a pokol-láz. Kintornára a báva, no, tornáz,
még inkább a szerelmet védik a faj fele mellett
más felek. Umm, bumm! Szimbólum, de a kultúr
bármi se undok, várni delírium, unt, túl
paskolt pán-péz, kard-sír, római trancsír,
síp, kamat és csont, térd, belenyúzva a fél font
húst nagy drámai lélek csűrjéből, az enyészet
rátenyereltet a pléh langy simaságra, a kép befelé
nem látszik, némi sugár-csík villog a képzeleten,
már a könyék se velem, fájt váll, porc, borda, lapocka,
nadrágkorc, mind korcs, egy porcica rajta, hogy, az se,
égek majd, mint egy hugyozás nadrágszáron kieresztve,
tűnök, örök lélek, lélek-test, képet fest a vak élvtelen önkény,
hadvert flangáló, laza kéj-háló, tűnt-teste-mutatvány,
itt hány hatványokra a már-nincs-okra kiállítvány, szent hitvány.
 
 
 

II.  Semmire kellő
 Babits nyomain

Semmire kellő delnő, vágy, flangáló, durrporcelán,
lábujjaid is egyként pillognak, hang-illatomány,
szóképzett, nem képzett állománya nyomán, ritmustalan
ó, Babits, kölcsönzöm szivemen, torkomon, ülepemen:
jaj, ment s ment kedvesem. Mentsd magadat velem. Talány.

Mentsd magadat lánc talptól, hernyótól, a kereplő dagadány
lanttól, ámde mire? S ha netán tudnád, kínja nyomán
mily mentő csónak jön, bár sajka, hajó, álom, megatonna,
voltál, ám leszel-é még kert, hogy lepleden éjbe bolyongva
se vártad a fáradt Rilke-poéták szólását, nosza, Széttárt!

Széttárt s Összeszorított, festett-fog-csikorítóbb parány
nem lehet angyali szfinx, mint ha te… mondtam… durr
porcelán, belefingsz, torz Celan-törtvonalat, de Apollinaire
bugyolált fejjel jön, s isten-széket tart feje fölé, ítélet,
íme, a láb-lóbálati széked, az űrben lejmsz, fejed alján

önsegged, delnő, te imádott, és a varangyi szivárvány vény
árnyalatán, s azután se, a kedves kerten, kertre leszarván
húzódsz, lassu, te, árván, fingmuzsikán, lőárkon halvány
képzet, az ágyú ágyak bummantása, a fáradt füst, szürkéllet ezüstök,
ezüst tök, vad gesztenye, kettő, körmözöd, ez kő…!

S vad vád gesztenyevádli, akad rád mennyi kivánni
s elkívánni való, te kereplő szellő, Törzsek
görbetükör szerelője, belőve! A tágság: állkapcás 
birodalma! Birány, te, éjek bugyra, kiváltvány
rábárányzat, s mind kusza vadbarnok kerten, jaj, szürkék,

jaj, marhák, mi! Gonosz-ligetén mit állig járni?
Kaszás, se a tiszták, jók, se a visszás dajkálók,
napok összesudort szövetén, ily rácsa mögött a Takács,
holdtájon te, arany klozetablak, lobbal akarlak,
szívsebbel. Rejtvények, csipkés rózsa a méreg

megcsupaszult tulipánon, szétvetülő kerevet,
párolgásra örökfényt ismerhetni veled? Kényt,
tényt, kéjt, vőfélyt? Töm, bénít, betapaszt, más,
bár kókadt térdű, ha biceg, fityisz-asztmás
füttyentőjű. Archeológ ne keresd, ki

áll itt meztelenebbül, mint pamlagra az eskü
giccentése, a kölcsönkért hajlékban, a gyertyás
furcantásra, leleplez jó pékséggel, pőrébbséggel,
angyal-fancsal öngőz-üngős babitsi szeszéllyel,
merre kivánjak, mit, ha, kivájjak, össze se széjjel!
 
 
 

III. A Babits-trilógia vége

Félszered, ó, mily tájra vitt!
Cölöpökre-féltékeny
boltív-lelket, sosem avítt
halpultos Velencében.

Ó, alád e halpultot,
éj ezüstjén mi boldog
lennék legalább!
Pikkelyt lógna a láb,

Reggeli ujságcikkelyt
olvasnánk a galambősz
kávégőzben, a felhős
távolok, sós bele-hálók,

édesek, Édes a hálók.
Neccesen édesgess, ó,
akad eressze repesz só,
terpesszen ezer üstjét

töltve, a kényi szerűség,
tényi derűség, kéji terűség,
hátra-elülég és kicsinyesség.
Pikkely, izzítson e hűs nedv!

Redv kedv, jaj, soha; tedd még!!
Süss Nap, fel, süss, ó, tedd!!!