Steven Price 

I. (Csak az utazóláda...)
 

Csak az utazóláda érti meg az utat.

Fiatal anyám törékeny mellkasára szorított:
bordázott láda, ketrec és mellékvágányra terelt vér, 
fokhagyma és olaj tömény illata, hozzádörgölőztem,
teste melege gyógyír gyermeki álmomban.
Törékeny ládában keltünk át az óceánon,
recsegő hajótestbe zárva
nyomasztó mocsokba és hullámzó sötétbe.
Törékeny ládába szögelték apámat,
sírba zárták a rothadás és nyomor koporsójába,
fülébe hangosan rágnak a férgek.
És a „gyász”, a régi halál, milyen törékeny láda
lehet egy szó is. 
   Mert egyszerre az ököl is,
amely a színpadon végighúzza a karcos ládát,
és a sárga eperfa és a macska torka
és szopós csecsemők bőgése reggelinél
a fagytól füstölő utca felett. Mert megbúvik a szekrény
sötétjében, zörög benne a molyirtó a poros
sálak közt, mert ez az ágy is, amiben megszületünk
és az ágy, amibe temetnek, bölcső és koporsó,
és ez az öt nagy könyv, ahogy felnyitod és bezárod,
mert ez, mert ez az üvegszem a padláson, ami minket figyelt,
csontgörbület, vér a tüdőben, a dagerrotip vad grimasza,
mert egyszerre nyitás és zárás. Öreg tölgy a mocskos
ablakban, tudom, miért vagy szomorú, egész életemben
mindent ki akartam nyitni, amit előlem bezártak, ajtót, zárat, tetőt,
apám föld-ablakát, és kinyitom most, letekerem a horpadt fedőt,
zöld, mint a tenger, ahova ez az élet és egy előző élet
kétszeresen be van zárva –
minden történet sötét ládákat nyit fel és zár le,
amelyek még sötétebb kikötőben állnak,
minden itt tárul fel.
 
 
 
 

IX. (Apám, innen indulok...)

Apám, innen indulok.
Theo zihálásától, anya szorításától,
ahogy a tizenkettedik utcán hazaviharzunk, 
a kis láb botladozva követi a nagyot,
és halotti lepelként lobog az özvegyi kendő.
Lakásunk fekete a szekér-lárma, pata-klappogás,
és kofa-zsivaj felett, de lehúzod rólam a zsákvásznat: 
a világ harsogása vakító, durva és nyers. 

Nyelvrák. Alvadt szavak
rothadása. Sabbatkor a levegő nyüvi a torkodat,
bedagad, felszakad és bevérzik. Az ima
fáj a legjobban, a német a vér és 
az őrlőfog nyelve, keserű igéivel
sivár és avas.
Lemostam az ajkaidat. Vajon Isten
szolgái többet szenvednek? Lemostam
az ajkaidat. Ne szenvedj.

Mint az izzadtság, mint a rothadó hús,
a tömény bűz szinte füstöld belőled,
ahogy a hónapok teltek, olajos kipárolgásod
mint pinceszag átitatta a konyhát,
a lepedőket, mint penészes könyveid bűze.
Megtanultam, hogy a halál maga a szag:
Anya, egy szomorú pillanatban a fürdőben,
szappan-illatú volt és a gőztől selymes,
én meg csak az izzadást éreztem. 
Csak a hús szagát éreztem.

Némán akkor, mint az üveg vagy
az eső, némán ma, mint a penész vagy
a hamu: rettenetes és szürke
kihívás lett a gyerekkorom. Te:
egyhangú csend lettél, vér a véremben.
Hallgattalak akkor, apám, ahogy most hallgatok helyetted,
hallgatom a bömbölő, repesztő gyászt,
fuldokló légzésed pulzál a vénáimban,
majd elhallgatál, valami zörrent és zizegett.

Theo azt súgta: Nyúlj hozzá!
Kiterített tested ágy-vastag, száraz, üveges,
lámpa-barna, vékony, matt és idegen volt.
Magam is meglepődtem, amikor megtapogattam
A szemfedőt, megtapogattam a leplet – 
Nyúlj hozzá! És megtettem. És megteszem. Kinyúlok érted,
és felemelem deszka tenyered: csont és hús.
Óráról órára minden borzalom ez a tenyér, amiben tartalak.
 
 

            GEREVICH ANDRÁS FORDÍTÁSAI



Lettre, 2008 téli, 71. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu