A kánon sokirányú értelméhez akkor kerülünk talán közelebb, ha nem pusztán azonosság-tudatunkat megbéklyózó irodalomtörténészi építményekként és intézményi regulaként fogjuk föl, hanem – Szegedy-Maszák Mihály találó kifejezésével élve – egyfajta „kulturális nyelvtanként”, a saját kultúránkban és másokéiban való eligazodás zsinórmértékeként. A kánonnak már csak az általánosság és egyediség kölcsönössége miatt is van köze a joghoz, a megszokások rendszeréhez, a törvények, konvenciók és normák működéséhez, s tagadhatatlan, hogy érvényesítése nem nélkülözi a hatalmi tényezőt (olykor az erőszakot) sem, de legfőbb funkciója mégiscsak a hagyomány továbbörökítése, a kultúra folytonosságának fönntartása. Ez utóbbiban pedig nem a hivatali önkényesség, még csak nem is a reprezentációs-szimbolikus (pl. közmegegyezést nélkülöző köztéri szoborállításban, a konszenzust gyakran éppígy nélkülöző, tüntetően elfogult díjazásokban, médiafelületek teljes lefedésében megnyilvánuló) túlsúly, hanem – lett légyen szó akár alkotóról, akár olvasóról – az elsajátítás mélysége és a teljesítményen alapuló tekintély kivívása játssza a döntő szerepet. Valamely kánon ugyanis nem elsősorban az irodalomtörténeti hagyomány egy kiválasztott részével, vagyis a művek és szerzők listájával képes hatni, de mindenekelőtt azok gondosan fölépített kontextusaival, kommentárjaival, interpretációs ajánlataival. Csakis a művek köré vont hatékony értelemkonstrukciók vihetnek tartósan sikerre egy kanonizációs próbálkozást. 
 Valamely kánon nélkül nincs értelmezés. A kánon a megértést lehetővé tevő előfeltevések, az olvasással szükségképpen együttjáró szövegek közötti viszonyítások rendszere. Ilyen értelemben, ha nem is egyenértékűen, de tulajdonképpen minden olvasás és a vele járó ízlésítélet is kanonizációs gesztus, s éppen ezért nem lehet merőben egyéni tevékenység. A kanonizáció újraalkot egy múltat, ami az adott közösség kulturális identifikációját megalapozza és szabályozza. Az esztétikai ítéletalkotás közösségi legitimációra tart igényt, ám ennek hatóköre ritkán terjed ki valamennyi létező értelmező közösségre. Ami az egyiknek hiteles, az a másiknak unt holmi, vagy művészi érték nélküli kirohanás. A kultúrában és a művészetekben kiküszöbölhetetlen, olykor még üdvös is a nézeteltérés és a versengés. Kár tagadni: ebben a műveltség és a kreativitás éppúgy részt vesz, ahogy az intézményrendszer (iskolák, kiadók, könyvtárak, múzeumok stb.), illetve a tömegmédia és a politika is.
 A kulturális és ízlésbéli megosztottság azonban nem újdonság mifelénk. Említhetnénk a különböző felekezeteknek a 16. századtól megnyilvánuló kultúrateremtő tevékenységét éppúgy, ahogy a kultúra és a művészetek mibenlétéről szóló 19-20. századi viták sorozatát is. Ezek között jelent meg a Volksgeist romantikus gondolatával és a nemzeti önrendelkezés szabadelvű fölfogásával kapcsolatba hozható elképzelés a nemzeti kultúráról, amely az anyanyelvhez legszorosabban kötődő irodalom közegében hatott a leginkább. Széchenyi István följegyzéseiben gyakorta fölbukkan a feltevés, miszerint a nemzeti közösség voltaképpen az irodalom által, vagyis szövegekben alkotódik meg. Az anyanyelvi irodalom által összeabroncsozott, vagy még inkább „elképzelt”, „kitalált” közösség gondolata egy olyan időszakban kezdett el hatni, amikor Magyarországon a nagyobb városok lakossága még németül beszélt, s a szerzők nemcsak magyarul írták az irodalmi műveket. A Toldy Ferenc, Gyulai Pál és Horváth János által létrehozott nemzeti klasszicista kánon a nemzetjellem, a nemzeti eszme kibontakozásaként és tökéletesedéseként írta le a magyar irodalom történetét, az irodalomról való gondolkodásnak egy olyan keretét létrehozva, amelyben a „külkapcsolatok”, az etikai-szociális ideológiák elemei nem egyszer fölértékelődtek a nyelvi-műalkati, elvontabb létszemléleti vonások rovására. (Ebben aztán majd’ minden későbbi irodalmi értékrend is osztozott!) Ezzel együtt a nemzeti klasszicista kánon már a 20. század elején induló eszmei-művészeti mozgalmak számára is túlontúl szűkösnek bizonyult. Ez az az időszak, amikor a maradiak és a korszerűséget előtérbe állítók változatos, s belső ellentmondásokban is bővelkedő versengésében kánonok és ellenkánonok sokasága keletkezett – a konzervatív, illetve „nyugatos” értékőrzőktől a polgári radikalizmuson és az avantgárdon át a népi mozgalom megszerveződéséig.  A 20. század negyvenes éveitől a kánon Magyarországon kultúrpolitikai kérdéssé vált: önkényesen megszabottá, erőszakosan egyöntetűvé és zárttá.  A hatvanas évektől negyedévszázadon át a szellemi élet a sokféleség jogának helyreállításáért küzdött: a 19-20. századból átörökített kánon-formák érvényesüléséért. (Miközben megújításukra alig maradt idő.) A ’89 utáni világban ez a szolidaritást is ismerő „szabadságküzdelem” az elitek versengésének új kontextusában találta magát, egy olyan világban, ahol a globalizáció és az elektronikus médiumok térnyerése, a művészi és a kereskedelmi érték közötti különbség bizonytalansága kényszeríti ki a kánonok újragondolását. A saját veszélyeztettsége többnyire nem kedvez az innovációnak, pedig valamely kánon elevenségének, nyitottságának használ, ha értékrendek harca érvényesül benne, ha meggyőző átértékelések szervezik újjá.  
 A világban megfigyelhető kulturális egységesülés kétségtelenül rombolja a (már korábban sem egységes) nemzeti kánont, amennyiben zártságát megkérdőjelezi, érvényesíthetőségét és érvényesülését akadályozza. Az iskolai-akadémikus szféra autoritását, a magaskultúrában való jártasságot nagymértékben szorítja vissza a fogyasztói, mediatizált „közvélemény” uralma. A minőségi irodalom élvezete mindinkább egy olyan életforma része lesz, amelyik a gyorsaságot és fölszínességet kikényszerítő globális „tempó” ellensúlyozására törekszik. Az irodalom azok ügye lesz, akik a rapid és célzatos információ-áramoltatás helyett az elidőzés és elmélyülés alkalmait keresik. 
 A kánonok többnyire a maradandóságot képviselik, s mégis örök változásra vannak ítélve. A kánonok, így a nemzeti kánon sem tűnik el egyszer és mindenkorra, legalábbis addig bizonyosan nem, amíg lesz, aki idézze az archívumában őrzött szövegeket. Igaza van Margócsy Istvánnak: a nemzeti kánon abban az értelemben bizonyosan élő, eleven, hogy a mai magyar költészet (és hozzáteszem: próza) megkerülhetetlen mintázataként szolgál. Idejétmúlttá, korlátozóvá válhatnak, átrajzolódhatnak az ideológiai keretek, jócskán megváltozhatnak az interpretációs szabályok, de a pastiche-ok és paródiák anyaga a magyar írásművészet nyelve marad. A Kosztolányit, Márait és Ottlikot montázsoló Esterházytól és a Szenczi Molnárt, Vörösmartyt, Adyt és József Attilát idéző Kovács András Ferenctől a Kemény Zsigmondot alludáló Szilágyi Istvánon át a Móriczot citáló Nádas Péterig stb. A leghatásosabb kánonépítő ugyanis a jelentős alkotó: végső soron a keletkező irodalom teszi leginkább elevenné a hagyományt. A műfordítás révén olvasható külföldi szerzők is a nemzeti kánon átörökített nyelvén szólalnak meg. A globalizált kultúra közvetítése többnyire nélkülözhetővé teszi a nemzeti kánont és az anyanyelvet. A nyelvre vonatkoztatás, a fordítás, a megértés, a sajáttá tétel, illetve a saját újraértése azonban aligha.   
 

Bibliográfia

SZIRÁK Péter
Az Úr nem tud szaxofonozni  
JAK-Balassi, 1995 

Grendel Lajos
Kalligram, 1995 

Folytonosság és változás
Csokonai, 1998

Pályák emlékezete
Beszélgetések irodalomtudósokkal
Balassi, 2002

Kertész Imre
Kalligram, 2003

Örkény István
Új Palatinus, 2008