Andrzej Stasiuk
Kilenc
(részlet)
A posta és a Negyedik Ulászló mellett, a sarkon három cigányasszony
állt. Mozdulatlanok és tarkák voltak. A reggeli napfény nem boldogult velük.
Megvárták, amíg ritkul a tömeg, és lementek a föld alá. Követte őket a
tekintetével, de nem jöttek fel. A 21-es szikrát hányt, és elrobogott dél
felé. Jajdulva nyílt meg előtte a levegő, egy nagy piros-kék csíkos szatyrot
cipelő nő alig tudott félreugrani előle. Próbált visszaemlékezni, hogy
Moszkvában vannak-e villamosok. Kacskaringókat rajzolt az ablaküvegre.
Száraz volt az üveg, csak homályos, zsíros nyom maradt utána. Visszavonult
a lakás mélyébe. A szürke szőnyeg alatt recsegett a parketta. Bement a
konyhába. Itt széles, lakkozott hajópadló volt. Az asztalon álltak a reggeli
maradványai, két tojástartó, két agyagtálka és egy kosár barna péksütemény.
Az egyik tojásba beleettek. A fehérje alatt látszott a sárgája, mint szem
a hályog alatt. Megérintette a tálka szélére ragadt kukoricapelyhet. Nedves
és hideg volt. Az ujjára vette, megkóstolta. Nem volt rajta cukor. Ivott
egy kis tejet a másik tálkából. Édes volt, mint a szirup. Visszament az
előszobába. Betolta a sárgára festett ajtót, de rögtön be is csukta. Visszament
a konyhába, kinyitotta a sötét fából készült konyhaszekrényt. A lapos-
és mélytányérok két oszlopban álltak, a többi helyet a kávéskancsó és a
levesestál foglalta el, mindkettőn állt a por. Három csésze is volt, három
különböző készletből. Nedves fa- és ételszag terjengett. Mindig áporodott
kenyérszaga van a konyhaszekrényeknek, ahova ritkán néznek be. Becsukta
az ajtaját, és az ablakra pillantott, de nem látott mozgást. Élettelenül
villogtak a szomszédos házfal ablaküvegei.
Bement a szobába, és keringeni kezdett a hely körül, ahol régen a házakban
az asztal állt. A negyedik körnél megállt: a fehér polc felé vonzotta valami.
Zsebre dugta a kezét, és nézegetni kezdte a tárgyakat. Nem jutott eszébe
róluk semmi, nem voltak használhatók semmire. Fajansz táncosnő, biszbaszokkal
teli üvegedények, egyiptomi álmoskönyv, kínai Ji Csing, telefonkönyv, egy
enciklopédia négy kötete, csomó magnókazetta: Marylion, Pet Shop Boys,
angol kezdőknek, Smoleń és Laskowik, Kora és Maanam, hajkefe, cipőkanál.
Benézett a bárszekrénybe: megkezdett Cabernet-s üveg, pohárkák, hamutartó
és a saját hasa a tükörben. Visszahajtotta az ajtót, megzörrent az üveg,
csörömpölt a villamos, remegett a padló.
A ruhásszekrény kulcsra volt zárva. Nem akart kiugrani a nyelve. Megnyomta
az ajtószárnyat, újra próbálta.
A lepedők és párnahuzatok szorosan egymáshoz préselődtek. Ahhoz, hogy
közéjük csúsztathassa a kezét, mozgatnia kellett az ujjait, mintha egy
nagy, fekvő könyv lapjait próbálná szétválasztani. – Mosoda és mángorló
– gondolta. Az ágyneműk és törülközők kevésbé voltak összetapadva, úgyhogy
beljebb csúsztatta a karját, majdnem könyékig, s kezével félköröket írt
a hűvös, érdes sötétben, de nem talált semmit. A lenti polcon állt a vasaló.
Arrébb tolta, hogy az abroszok és lenvászon függönyök kupaca után nyúljon.
Érezte, hogy kicsit meleg a fém. A termosztátra pillantott. Gyapjúra volt
állítva. Nézegetni kezdte a ruhákat. A pólókon a százszor használt és mosott
dolgok puhasága érződött. Zöld, fekete, piros, két fehér, megint egy fekete
és legalul egy türkiz. Négy farmer: fehér és kék Levi’s, sötétzöld kord,
kekiszínű, agyonmosott, kopott kertésznadrág, mellettük vastag tréningfelsők.
Egyik-másik oldalán feliratok, emblémák látszottak. Érezte ujjain a vastag
hímzést vagy a guminyomat tapadós érintését. Feljebb voltak a blúzok és
szoknyák. Megmarkolta őket és egyhelyben végigpörgette a hüvelykujjain,
mint két pakli óriási, hajlékony kártyát, aztán kicsit széthúzta őket,
és benézett. Újságpapírba volt göngyölve a kis csomag. Óvatosan kivette,
leguggolt, lerakta a földre. Fütyörészni kezdett: „kúrta, kúrta, szétkúrta
a kérót”, a megsárgult Życie Warszawy töredezett, mint a vékony ostya,
Jaroszewicz arca kettévált. Felemelte a bonbonos doboz tetejét, talált
benne egy világos hajfürtöt, egy száraz, megfeketedett rózsát meg egy köteg
teleírt képeslapot. Abbahagyta a fütyörészést, betekerte valahogy az egészet,
és visszadugta. A papírmorzsalékot a szőnyeg alá söpörte.
Fejmagasságban volt a fehérneműpolc. A melltartók kemény tálkái egymásba
illeszkedtek: fekete, fehér, fekete, testszínű, értelmetlen konstrukció,
testetlen és szögletes, két sapka egymás mellett, két ellenző nélküli biciklissapka.
Egy időre otthagyta, és az ablakhoz lépett. Az emberáradat megritkult,
a toronyóra valamelyik nap negyed négykor megállt. Végigpásztázta a járdákat
és zebrákat, a ¦wierczewski utcát, a Wileńskát, benézett a Targowára, érezte
az ablaküveg hidegét a homlokán. A 101-es átvonszolta hasát a síneken,
és beállt a pravoszláv templom elé a megállóba. Egy márványfarmeres ürge
kiugrott a kioszk előtt álló sorból, az orra előtt csukódott be az ajtó.
A ház sarka mögül három srác bukkant elő, befordultak a Cyryl utcába, és
a park felé tartottak. A folyóról felől érkező szél megemelte orkándzsekijeik
szárnyát, mintha madarak lennének: fekete, barna, sötétkék madár. Már bennük
volt az első adag, nem érezték a hideget. Szívesen lenne a helyükben, gondolta.
Még száz méter, és besurrannak a tekervényes fasorokba, eltakarja őket
a kopár csalit, elvesznek benne, s ha látszanak is, biztonságban lesznek.
Bezárulnak fölöttük a fák, mint egy hatalmas mennyezet, megtalálják a padjukat
a dámázó öregek mellett, elszáll a nyugtalanságuk, és egész hajnalig világít
nekik a füstszínű ég, amikor majd a fájdalomtól és félelemtől megszabadulva
visszaindulnak a sötétbe, amelybe villamoskocsik áramszedői szórják elektromos
csillagaikat a 11 Listopada és a Stalowa utcán elrobogóban Szmulki és Targówek
betlehemi éjszakája felé, s csak várnak, várnak, várnak csomó ideig, míg
neki szemernyi ideje sincs.
A benzinkútnál átkeltek a Jagiellońskán. Az 509-es dudálva sürgette
őket, de ő ezt már nem látta. Visszalépett a nyitott szekrényhez. Megérintette
a bugyikat. Olyanok voltak, mint egy köteg színes könyvecske. Pasztell
mesék, olvass egy kicsit, mama, sárga Donald kacsa, világoszöld Csacska
kismacska, Fiki-Miki, a kismajom kalandjai és csínyei… lassan végighúzta
az ujját a gerinceken. Föntről lefelé, és újra, majd finoman becsúsztatta
a kezét a fekete és a fehér közé. Érezte, hogy feláll.
A következő pillanatban tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Megmerevedett,
fülelni kezdett. A kopogás megismétlődött. Halk, alig hallható kopogás,
de egész biztosan valahol itt a lakásban. Nagy levegőt vett, és összeszorította
a száját. Tett egy lépést, a padló megreccsent, mozdulatlanná dermedt,
s most még határozottabban koppant valami. A fehér szőrmével letakart kanapéhoz
lépett. Felemelte a takaró szélét.
Mozdulatlanul, hűvösen meredt rá a teknős, mint egy fényképezőgép.
Matt barna színe volt, mint valamilyen nagyon régi bőrtárgynak. Megmozdult,
és az üres kistányér, amelyen az egyik lába állt, a padlónak koppant. –
Rohadt béka – mondta halkan, és újra egyenletesen kezdett lélegezni.
Abban a pillanatban csukta be a szekrényt, amikor az előszobában meghallotta
a tolózár csattanását.
A nőn hosszú, szürke gyapjúkabát volt. Odament hozzá, hogy lesegítse,
de amaz gyors, rutinos mozdulattal kihúzta a kezéből és felakasztotta a
fogasra. Levette a körömcipőt, papucsot húzott, és bement a konyhába. Nekilátott
leszedni az asztalt, edények a mosogatóba, a többi a szemetesbe, a megkezdett
tojás a mosogató mellé, egyszer se nézett a férfira, remegett a keze. A
szürke fényben, a csöndben alig lehetett elviselni a kopogást és csörömpölést.
Végül megszólalt: – Bocs, hogy így hagytalak itt. Muszáj volt odaérnem.
A vezetőnő egy hárpia, én meg lógok neki a múlt havival. – A zöld műanyagórára
pillantott. A falon lógott, 8.22-t mutatott. – Mit kérsz? Kávét vagy teát?
Mindjárt mennem kell.
– Mikor megy iskolába?
– Jövőre. Csinálok neked egy kávét.
Leült egy székre, és a nő lábát bámulta. A mosogató és a tűzhely között
tipegett a magas sarkú, kék papucsban. Mindig, még otthon is elegáns akart
lenni. Sohasem vett fel széttaposott mamuszt. Kipp-kopp, kipp-kopp, csésze,
kiskanál, kipp-kopp, kávés doboz, a teaforraló fütyülése. – Tejjel? – Mindegy
– válaszolta, és nézegetni kezdte a nő fenekét a bézs ruha alatt: sehol
egy gyűrődés, jóisten tudja, mikor kellett felkelnie, hogy rendbe szedje
magát és a gyereket. És még a vasalás – jutott eszébe a meleg vasaló. A
nő sötét haja össze volt fogva a tarkóján.
– Mi van veled?
– Semmi.
– Idejössz annyi év után hajnalban, és azt mondod, nincs semmi?
– Nincs. Erre jártam, gondoltam, megnézem, itt laksz-e még.
– Mért, hol kéne laknom? Kaliforniában?
Lerakta elé a zöld csíkos barna csészét. A férfi érezte a parfümje
illatát és a teste melegét; hirtelen rájött, hogy hideg van a lakásban.
Amikor a nő lehajolt, lopva a mellére pillantott. Onnan tört föl az illat.
A melegrészecskék kiszöktek a ruhája alól, a puncijától a hasa tetejére
kúsztak, s kiröppentek a két cicije között, mint szökőkútból a sugár, mint
gumikörtéből a víz. Odarakja annyi év után a kezét, gondolta, s megnézi,
mi történik, megnézi, lehet-e kezdeni valamit az idővel, mi lesz. De csak
egy pillanatig tartott. A nő kiegyenesedett, és odébbment. Paweł megint
a ház hideg, üres levegőjében találta magát – ritkán jártak itt idegenek.
– És mi van Jolkával? – kérdezte. – Mi van a többiekkel?
– Hozzáment egy görög pasihoz, és disszidált. Bolek…
– Tényleg, mi van vele? Egyszer találkoztunk az utcán. Sietett.
– Pénzt keres. Igazából azt hiszem, magától keresődik neki. Elad, vesz,
mit tudom én. – A nő lerakta a csészét az ablakpárkányra. Az ablakról,
a plafonról, a falról szürke por szállt, az udvaron kutya ugatott, a fűtőtest
alatt egy reggeli plüssjáték hevert.
– Néha meglátogatom. – Visszavitte a csészét a mosogatóba, majd a férfi
felé fordult. – Na, de most már tényleg mennem kell.
– Ott lakik, ahol annak idején?
– Igen.
A szinte üres 26-os magával vitte a nőt a híd kékeslila végtelenjébe,
egyenesen nyugatnak, a poshadt folyóág fölött – perc a térben, miközben
a folyó túlsó partján fekvő város olyan, mint a makettja valaminek, ami
csak most fog megszületni. Apró kis tornyok próbálják érinteni az eget;
mindig így volt, mindig túl kicsik voltak.
Önkéntelenül követte a villamost. Átvágott a Jagiellońskán, és befordult
a parkba, hogy összeszedje a gondolatait. A fák barna törzse nedves fénnyel
csillogott, ettől még sötétebb lett. Nem járt erre senki. Elhaladt egy
padon üldögélő bácsi mellett. Úgy nézett ki, mint egy öreg próbababa. Nem
emelte fel a tekintetét. Cigarettát szívott sötét szipkából, kezét a katonaköpenye
zsebébe dugta. Őszi április, gondolta Paweł. Elsétált az állatkertbe vezető,
széles fasorig. De nem izgatták a majmok és pingvinek. Balra fordult, és
visszament az utcára. A kioszk láttán eszébe jutott, hogy nincs cigije.
Átkutatta a zsebeit. Egymásra rakosgatta a bankjegyeket. Százhúszezret
sikerült összekaparnia. Még egyszer ellenőrizte, de egy fillért sem talált.
Egy Zippo-hamisítvány, kulcsok, használt telefonkártya, semmi személyi
irat, két tantusz. Vett egy doboz Marsot, rágyújtott, és forogni kezdett
vele a világ. A Szent Florian tornya úgy szökött az égbe, mint egy régimódi
rakéta. Bácsikák igyekeztek befele. Apró, fekete sziluettjük volt. Kis
korallgyöngyökként gurultak. A 162-es elindult a megállóból. Az emberek
néztek maguk elé, vagyis a jövőbe. Egy vörös hajú lány végigsiklott rajta
üres tekintetével. Megvárta a zöldet, és átment a másik oldalra. Azért
ad magának még egy kis időt, gondolta, elszív még egy cigit; míg keresett
valami helyet, ahol meghúzhatná magát vagy legalábbis fedezéket találhatna
a folyó felől fújó szél ellen, rájött, hogy ezen a környéken született.
Ötven-hatvan méterre állt a kórház. A kis park bokrainak dzsungelében,
a sárban, a puffadt égbolt alatt a fehér mentők valószerűtlennek és szemérmetlennek
tűntek, mint a halál. A kórház kapujában dokik köpenye villogott; ha ugyanis
bekövetkezik valami, az emberek mindig idegesek lesznek, és tizenöt perc
alatt próbálják visszacsinálni az elbarmolt életüket. – Oda kéne menni
– gondolta –, és visszavarratni magam egy punciba. Amolyan fordított császár.
Elment mellette a katonaköpenyes bácsi. Mindenki elment mellette, bár
nem voltak sokan. Fél tízkor a város meglapul, megmerevedik, ad egy kis
időt azoknak, akiknek nincs tennivalójuk. Elpöckölte a csikket. Belepottyant
a sárga fűbe. A füstcsík merőlegesen szállt fölfelé, aztán elkapta a szél.
Abbahagyta a morfondírozást, megfordult, elindult a Floriańska utca felé,
ahol emberemlékezet óta férfiak ácsorogtak a járda szélén buklépulóverben
és széles szárú nadrágban, amelynek húsz éve kivasalták az élét és úgy
maradt. Fölöttük, halk duruzsolásuk fölött téglafalak magasodtak az égig,
de senki se mert volna fogadni, hogy mögöttük, a túloldalon van is valami,
valamilyen lakás, szobakonyha, vedlett régi furnérbútorok. A kamaszok az
apjukat utánozták. Csak rikítóbb ruhájuk volt, Ford, Bulls vagy Nike; az
utóbbi nyelve a flasztert nyaldosta. Kis körökbe állva kombináltak, hogyan
boldoguljanak aznap a világgal, merről férjenek hozzá. Nők nem voltak köztük.
Foltos korcs rohangászott a csoportosulások között, a gazdáját kereste.
Valaki eldobott egy petárdát. Igaz is, gondolta, mindjárt itt a Karácsony.
Az áruház előtt megrohanták az emlékek: bábszínházba ment egyszer az
anyjával. A sötétben cigaretták tüze parázslott. A kapualjakban férfiak
álltak; egy olyan nyelven beszéltek, amelyet nem értett, bár egyes szavak
ismerősnek tűntek. November vagy december. Az utcalámpák fehér fénye nem
ért le a járdáig. Odafönt remegett és sziszegett. Fémesen csillogtak a
kopár ágak. Anyja szaporázta a lépteit; kihűlt kezén érezte, hogy nagyon
fél.
A színpadon, az aranyló fényárban, a reflektorok ezüstporában a királyfi
megmentette a hercegkisasszonyt, vagy ilyesmi, valami lármás történet,
csak annyiban volt érdekes, hogy először járt ilyen helyen. Szeretett volna
még egyszer végigmenni a sötétbe vájt utcán, egy ugrásnyira a világos Targowa
utcától, szerette volna újra látni a le-föl vándorló piros szikrákat. Mikor
az előadás véget ért, anyja erősen megmarkolta a kezét, és befurakodott
a gyerek- és szülősereg közepébe. Pa¬weł csalódott volt. Az áruház üveges
szekrényre hasonlított. Valahol ott rejtőzött benne az ételes kosár fölé
guggoló, nagy mellű gipsznő, akinek olyan feneke volt, mint két vánkos.
Sokszor gondolt rá.
Míg átvágott a néptelen, csillogó Okrzeján, amelyen egyetlen távoli
autó robogott a folyó felől, eszébe jutott, hogy járt egyszer itt, az áruház
mögött az apjával. Lapos, földszintes épületek, amelyekhez a falban lévő
kapun át lehetett bejutni. A nyomorúságos helyiségben gumicsizmás férfiak
állati belsőségeket dobáltak lapáttal fémtartályokba. A betonsiló tele
volt csillogó májdarabokkal – hegynyi sikamlós, fényes vörösséggel; lábuk
alatt vér cuppogott. Apja ismert ott valakit.
A kocsi vizes surrogással száguldott el a háta mögött. A kikötőt megülő
köd illatát húzta maga után. Balra kanyarodott. A buszok még üresek voltak.
Lépkedett a végeláthatatlan kocsisor mellett és azonosítgatta a márkákat.
Egy mustárszínű panelház védte a széltől. A fák megnőttek, a nagy törmelékkupacok
játszótérré változtak. Véget ért a tízemeletes, arcába csapott a hideg,
de rögtön jött a következő. Számolta a lépcsőházakat. Mindenhol kaputelefont
szereltek fel. Negyedik épület, hatodik lépcsőház. Tíznek kellett lennie
az összegnek. Sosem tudott megjegyezni számokat. Ujjával vándorolt a gombokon.
Valaki kérdezősködni kezdett, elhallgatott, aztán megint valaki, végül
hallatszott a berregés. Benyomta az ajtót, nedves betonszag csapta meg;
a lépcsőn ment, hogy időt nyerjen.
Nagydarab, kövér férfi nyitott ajtót.
– Nem veszek semmit – mondta és csukta be az ajtót. – Fasznak kellett
fölrakni azt a kaputelefont – morogta az orra alatt.
– Bolek?...
Az ajtó megállt, nyílni kezdett.
– Mit Bolek? Ki vagy? Haver… – emelte meg a hangját a fazon. A lakásban
felugatott egy kutya. A következő pillanatban egy rottweiler nyomta a pofáját
a farmeres lába és az ajtókeret közé.
– Nyugi, Sejk. Szóval mi kéne?
– Bolek, én vagyok az, Paweł.
– Miféle Paweł? – A homlokát ráncolta, az emlékezet golyója pörögni,
kopogni kezdett, míg végül megtalálta a maga rekeszét.
– Kicioron keresztül…?
– Bognán keresztül, még régen…
A fazon arca kezdett kisimulni, szája hitetlenkedő mosolyra húzódott,
jobb kezével szélesebbre tárta az ajtót, a ballal megragadta a kutya nyakörvét.
– Nahát… Én meg már azt hittem, valami ügynök…
– Megvettem a mellette lévőt, és mondtam, hogy dobják ki a falat. Együtt
százharminc négyzetméter. – Az aranylánc a csuklójáról az alkarjára csúszott.
Lerázta, míg az üvegért nyúlt. Mikor felemelte a poharat vagy a cigit,
a karkötő megint a könyöke felé félúton állt meg. A kutya egy piros matracon
feküdt, már nem nyitogatta a szemét. Paweł mondta, hogy ma délután hozza
el a kocsit a szerelőtől, és csak minden második körben ivott. Üres gyomra
rettenetesen égett, a torkában érezte, de a feje üres és hűvös volt. A
nap megnőtt, felszállt, a távoli Belváros fölött felhők esernyője lebegett,
de a fény lassan utat tört magának, szétterjedt, s a kékeslila felhők boltozata
egyre magasabb lett. A szálloda fölött égszínkék zászlócska lobogott. Melegebb
nem lesz, csak világosabb, gondolta, és körbenézett a lakásban. Olyan volt,
mint a másolata valaminek, ami nincs. A nehéz, fekete bútorok sarkain sárga
vasalás. A hatalmas kredenc belenőtt a plafonba, az is lehet, hogy átütötte
és egy emelettel feljebb végződött. Az étkészlet arany arabeszkekkel díszített
füstüveg mögött sorakozott. Fekete bőrfotelben ült, ezüstmintás pohárkából
ivott. Bolek hasa kifolyt az atlétatrikó alól. Fajansz virágcserépbe ültetett
pálma vetett rájuk árnyékot. A pálma fölött rézcsillár lángolt. Paweł gondolatai
nyugodtak, szabatosak voltak, de nem volt mibe kapaszkodniuk. Éhes volt,
úgyhogy egymás után szívta a cigiket. Egy repülő húzott el jobbról balra
az ablak előtt: pislákoló zöld szentjánosbogár a kitisztult égbolt tépett
csíkján.
– Emlékszel, Paweł, amikor a katonák meg akartak verni minket a Kapry¶ban?
Emlékezett. A részeg tizedes kapott egyet a székkel, a ruhatáros bezárta
az ajtót, ezért a széles ablakon át távoztak eme bizonyos szék segítségével,
és rohantak a pályaudvar felé, majd a lépcsőn le a parkba, hogy eltűnjenek
a sötétben, s amikor már nem kaptak levegőt a fáradtságtól, belezuhantak
a hóba és teli torokkal röhögtek, míg a hídon sárga villámokként szaggatták
az égboltot a vonatok.
– Most már nem tudnál elszaladni, te disznó – gondolta. Amaz megint
ivott, egyszerűen a torkába döntve a pohárkát. Látszott, ahogy a vodka
elválik az üvegtől, folyik a levegőben, s a résnyire nyitott ajkak közé
csorog. Az idő óriási cirkuszt csinált, gyorsított, lassított, s már-már
láthatóvá tette a szinte láthatatlan dolgokat. Paweł nem emlékezett, hogy
a két ütés negyedet vagy felet jelent. A nap kibukott a felhők mögül, de
a panelház hátát világította meg. Az újabb repülő – fényes tűzmorzsa –
balról jobbra repült, felemelt orral, egyenesen északnak, Stockholm, Oslo,
Helsinki vagy talán épp Grönland felé, ahol majd sisteregve kialszik a
hóban. A bal csizmájában hideget érzett, mozgatta az ujjait, vizes volt
a zoknija. Bolek halk aranycsörrenéssel elnyomta a hamutartóban a csikket,
csuklott egyet, felállt, és eltűnt a lakásban.
Most, hogy egyedül maradt, alaposabban körülnézett. Balra a tenger.
Végtelen, kék víz a hullámok fehér taréjával meg egy vitorlással félúton
a fotel és a látóhatár között. A cserepes pálma ott állt, ahol a szárazföldnek
kellett lennie. Jobbra fordult. A gigantposzter nem ott ért véget, ahol
a fal, hanem a sarokban megtört, és átmászott a mellette lévő falra, ahol
az ablak volt, s ha nincs az ablakkeret, észrevétlenül összefolyt volna
az éggel.
Visszafordult. A kredencet már szemügyre vette, maradt a jobb oldal.
Itt barna szövet borította a falat, amelyre hússzínű rózsák voltak nyomva.
Valamilyen virág alakú, zöld falilámpa állt ki belőle. Alatta bronz bárszekrény.
Az oroszlánmancsok végén kis kerekek voltak. A Daniels és a Walker fej
fej mellett állt, épp csak megkezdték őket, a Smirnoff már jócskán előrehaladt,
csak a brandy rejtette árnyékba a címkét és a szintet. – Azannyát – gondolta,
és szájában érezte a rozspálinka tiszta, vérpezsdítő ízét. A legtávolabbi
sarokban a tévé élettelen teste csillogott, alatta minden, ami kell: videó,
kazettatár, CD-lejátszó és rádió. A három távirányító feje előremeredt
a polcon, mint a kisuvikszolt cipők orra. Tekintete visszaszállt a kredencre.
Gondolatai keringtek a szobában, hol próbálták utolérni a pillantását,
hol lemaradtak mögötte. A cigarettáért nyúlt. Kihúzott egy Marlborót, de
visszatolta. A feliratot eltakarhatta az ujjával, de nem volt rajta aranycsík,
mint az ő Marsán. Felállt.
Az utolsó pillanatban lépett be Bolek. A nadrágját gombolta, a távolban
víz zubogott. Paweł érezte, hogy égnek áll a haja. Megmerevedett, és próbált
a háta mögé sandítani.
– Ne mozdulj! Meg se moccanj!
– Már rég ki akartam dobni. Itt a felét a dolgoknak ki lehetne vágni
és újat venni. – Felakasztotta a képet a kampóra. A keret a falnak ütődött.
Valahol a panelházban elindult a lift. Bolek még egy pillantást vetett
a szentelt gyertyát tartó, fehér öltönyös kisfiúra, aztán leült a kanapéra,
és töltött.
– Leharapta volna a tököd, érted.
– Meg akartam nézni közelebbről – mondta Paweł.
– Hát nem nézted volna meg. Elfelejtettem szólni, hogy ne sétafikálj.
Ő már csak ilyen. Tudod, mit fizettem az idomításáért? Olcsóbban kijöttem
volna, ha veszek egy újat.
Ittak, ment, ment az idő. Paweł érezte, hogy léghuzatként vonul át
a szobán, meglódul, lefolyik a lépcsőn, kiömlik az utcára, magával ragad
mindenkit, mint az árvíz, sodorja őket, ők próbálnak a felszínen maradni,
de süllyednek, csak a fürgéknek és magányosaknak sikerül valahogy boldogulniuk,
így hát lerakta a pohárkát, de nem nyúlt a cigi után.
– Bolek, kéne egy kis dohány.
Amaz ránézett; tekintete üres volt, mint az üveg az asztalon, és színjózan.
Rászegezte pillantását, aztán összefonta a kezét a hasán.
– Tudod mit, nekem is…
– Bolek, én komolyan beszélek.
– Én is. Mindenki rögtön komoly lesz, ha dohányról van szó.
– Bogna mondta, hogy hozzád jöjjek.
Bolek előrehajolt, kicsit felhúzta a zakója ujját, mintha gesztikulálni
készülne, pantomimjátékba kezdene a karjaival vagy valamilyen nehéz, komoly
formát akarna rajzolni a levegőbe.
– Neki meg mi köze hozzá? Adjon kölcsön ő, ha olyan okos.
– Csak azt mondta…
– Mennyi kell?
– Kétszáz.
Bolek széttárta a kezét, kinyújtotta a lábát, és a nadrágzsebébe nyúlt.
Előhúzott egy marék papírpénzt, kihalászott két bankót, és az üvegasztalra
dobta. Olyanok voltak, mint egy elkezdett és befejezetlen papírvirág.
– Bolek, nekem kétszáz milla kéne.
Amaz erre ugyanúgy előrehajolt, a térdére könyökölt, és úgy nézett
Pawełre, mintha most látná először.
– Elment az eszed, haver? Tulajdonképpen nem is ismerlek.
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|