A huszadik század a korábbiakhoz képest egyre szembeszökőbb példákat szolgáltatott arra, hogy a nyelv a zsarnoki hatalom kiszolgálásának milyen pompás lehetőségeit hordozza. A nyelvközpontú filozófia és irodalomértelmezés az alapító atyáknál és anyáknál – Wittgenstein, Heidegger, Gadamer, Bahtyin, Foucault, Barthes, Kristeva, Derrida – a maguk idején felért egy-egy gerillaharccal. Akkoriban Kelet-Európába csak szórványosan jutottak el írásaik, így a vasfüggöny megszűnése után, attól kezdve, hogy a könyvkiadók és az egyetemek felszabadultak az ideológiai restrikciók alól, végre nemcsak az értő kevesek számára váltak fontos olvasmányokká, hanem boldog-boldogtalan egyetemi tanár és hallgató rájuk vethette magát. Végre nem a valóságról szóló doktrínér hazudozást kellett a szocreál diadalaként unni, hanem a művek nyelvi és retorikai önellentmondásainak gazdagságát lehetett értelmezni és értelmezni és értelmezni. Mi tagadás, a sztárszerzők műveiről útközben lekopott a kontextus, de legalább a teória maradt – és a teória szép, mint mindig. Foucault-ból, Derridából nem sokat érthettünk a politikához való viszonyuk nélkül, de ez a „nem sok” a szocreál eszmékhez képest még mindig üdítően izgalmasnak hatott. Arról nem is szólva, hogy régiónkban hány olyan társadalmi-szociális kérdés nincs messze sem megoldva, melyet, többek között, ők fogalmaztak meg a huszadik század nagy hatvanas éveiben. De nemcsak politikai tétjüket volt nehéz itt felfogni, hanem iróniájukat is. Inkább támadásnak, megsemmisítő szándéknak tulajdonították őket. Az elutasítás kevesebb munkába került, mint egy többnyelvű, plurális értékrendű irodalmi intézményrendszer folyamatos gondozása. 
Zsarnoki rendszerekben elnyomott túlélők számára a rendszer összeomlásával azonnal adódó csapda, hogy ők válnak zsarnokiakká. Mondogatják Wittgenstein után, hogy „a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van”, de semmitől nem riadnak vissza jobban, mint a szavak konkrét használatától, a helyzetek vizsgálatától, a valóságos tapasztalat, pontosabban a mindennapok tapasztalata iránti figyelemtől. Legalábbis az általam követhető két volt-szocialista ország, Románia és Magyarország irodalmárainak egy része vagy így járt el, vagy elment politikusnak, és felejtette azt, amit irodalmárként mégiscsak tudhatott: az ideologikusság nemcsak pocsék irodalmat hoz létre, hanem az emberekre nézve is veszélyes. 
Az irodalom társadalmi nemek felőli vizsgálatának is ugyanez a kockázata: egyetlen problémakörre szűkíthet le olyan jelenségeket, folyamatokat, amelyek mind művészetelméleti, mind társadalmi szempontból bonyolult viszonyrendszereket jelenítenek meg. A kérdésfeltevést emellett még könnyen elháríthatóvá teszi az az aszinkronitás, ami a nyugati és a kelet-európai, volt szocialista országok feminizmustörténetében föllelhető. Az önmagukat „kommunistának” nevező diktatorikus rezsimek, mint tudjuk, a deklarált elvek és a társadalmi gyakorlat közötti ellentmondást a nő társadalmi szerepe tekintetében is produkálták. Tágabb összefüggésben a probléma alapvetően abból adódott, hogy Kelet-Európában a feudális viszonyok között próbálták a marxi kapitalizmus-kritikát alkalmazni. 1 A nő tehát – deklaráció szintjén – „ember ember általi kizsákmányolásának” sikeres megszűntetése következtében totális egyenjogúsággal bírt, a gyakorlatban viszont az általános emberi jogok olyannyira nem voltak tiszteletben tartva, a hatalom oly mértékben kontrollálta a nyilvánosságot, hogy a rendszer látensen nőgyűlölő feudális viszonyainak még a kritikája sem fogalmazódhatott meg, anélkül hogy azt komoly megtorló intézkedések ne követték volna: „A személyes szabadság korlátozására a rendszer a tiltó rendelkezések hosszú sorát ötölte ki, és alkalmazta – esetenkénti kivételekkel – a titkos ügynökök és informátorok hathatós együttműködésével. A tiltó rendelkezések egyrészét törvényerőre emelték, bár a mai közvélemény ezt nem tartja pontosan számon. […] sokan nem tudják, hogy törvény által akadályozták például az állampolgárok szabad helyváltoztatását; zárt városokat létesítettek, ahol nem lehetett letelepedni és munkát vállalni; csak kétévenként lehetett külföldre távozni, akkor sem mindenkinek és akkor sem akárhová; törvény által megsértették a magánszférához való jogot, mivel nem volt szabad külföldieket elszállásolni; törvény által akadályozták a magántulajdon jogának a gyakorlását, mivel maximálták az egyszemélyre jutó négyzetméterek  számát; hogy megsértették a habeas corpus jogát, mivel betiltották az abortuszt, és ezáltal több száz nőt a halálba kergettek 2...” 3
A magyarországi társadalmi viszonyok a Kádár-rendszer alatt nem voltak éppen ennyire nyersen represszívek, a sokat emlegetett 3T-gépezet (támogatás, tűrés, tiltás) nem fojtotta el brutális materiális értelemben a társadalomkritikát, viszont az intézmények többsége itt is a korábbi feudális logika szerint működött. Ha most az irodalmi intézmények felől nézzük meg a ’89 előtti magyarországi és romániai női szerepeket, minden eddigi párhuzam ellenére komoly eltéréseket tapasztalunk, amelyet itt, a bonyolult társadalomtörténeti összefüggéseket félretéve, csak jelezni áll módomban. A magyar irodalmi intézményrendszernek – még ha csak megtűrtként is – módjában állt paradigmáit továbbvinnie, a romániai viszont kevésbé volt strukturált, durvábban volt megszűntetve, az ellenállás a diktatórikus intézkedésekkel szemben jóval szórványosabb volt, így’89 után kevésbé volt mit folytatniuk az irodalmi intézményeknek Romániában. 
Ha a rendszerváltás óta eltelt húsz évben Magyarországon a társadalmi nem kérdésfölvetése szempontjából egy merev, feudális előítéletekkel terhelt kánonnal kellett kezdeni valamit, Romániában nyilvánvalóbb volt, hogy az elmúlt 40-50 év kritikája nélkül nem lehet foglalkozni az irodalommal. Ebből a pozícióból a román irodalomban ’89 után radikálisabb viták zajlottak le – gondoljunk a legnagyobb nemzeti költő, Mihai Eminescu újraértékelésére, vagy az olyan ismert irodalmár-filozófusok fasizmus-kalandjának leleplezéseire, mint Mircea Eliade vagy Emil Cioran. (A széleskörű társadalmi viták ellenére viszont még mindig forgalomban vannak, akárcsak magyar nyelvterületen, a nemzeti magasabbrendűség ideológiájára alapozott, a feudális női szerepeket „természetesekként” bemutató iskolai irodalom-tankönyvek.)
A kortárs román irodalomban a határok cseppfolyósítása figyelhető meg olyan jelenségek réven, mint például Ruxandra Cesereanu munkássága, aki amellett, hogy eszmetörténeti szempontból elemezte a diktatúra illetve az ahhoz vezető kulturális diskurzusok különféle aspektusait, szépirodalmi műveiben a női tapasztalat sajátosságainak megformálásán dolgozik 4. A magyar nyelvérzék számára az Esterházy Péter Egy nő című, sok tekintetben zavarba hozó, az irodalmi beszédmódok lehetőségeit gazdagító könyve 5 mintájára írt Utóférfiak nehéz helyzetet teremt: míg Esterházynál pontosan látszik, hogy milyen határt vesz éppen semmibe, Cesereanu úgy ír, mintha nem volnának határok. Nem tudom ezt máshonnan nézni, mint a román és a magyar kortárs irodalom nyelvhez való viszonyának különbségei felől, melyeket a két irodalmi intézményrendszer jelzett különbségei is motiválhatnak. A nők írta művek román recepciójában sokkal kevésbé jelennek meg azok a bumfordiságok, amelyekről magyar viszonylatban részletesebben szót ejtek. 
Van-e tétje egyáltalán keresni a női írás specifikumait? – ez ama magyar irodalomtörténeti opus utolsó írásának a kérdése, amelyben egyáltalán fölmerülhet a probléma, 6 hiszen az ezt közvetlenül megelőző munka, a négy évtizeddel korábban megjelent, Béládi Miklós által szerkesztett A magyar irodalom története (a Spenót) – hiába, hogy az államszocialista ideológia szerint a nő éppoly hasznosítható alkatrésze a társadalomnak, mint a férfiú vagy a traktor – még egyáltalán nem tekintette ildomosnak a nőírókról értekezni. Így hát a nő lehetett ugyan kezeslábasba öltözött traktorista, de a kérdések – hogy mégis, milyen nőről van szó, mit szeretne ő, mi volna a célja, mi a vágya, mit szeretne tudni, mire szeretne emlékezni stb. –, a kérdések ebben az esetben is tiltottak voltak. Ebben a légkörben elképesztő függetlenség jele volt az 1982-ben megjelent, Weöres Sándor összeállította Három veréb hat szemmel című antológia, melyben az irodalmi köztudat szerint zömmel nők írta szövegek szerepelnek. 
Persze nem éppen így van: a férfiak-nők aránya nagyjából 160 a 27-hez, úgy, hogy az ismeretlen szerzőket sem ide, sem oda nem számítottam. A téves impresszió jelzi, hogy az adott korszakban a nem egészen 15%  nő már túllépi a nőérzékelő általános ingerküszöböt. A kötet az „Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból” némiképp önlefokozó alcímmel mintha arra tenne javaslatot, hogy az egyes szövegeket egzotikumként, legjobb esetben is pusztán immanens poétikai erényeiért olvassák, és attól senki se tartson, hogy az itt olvasható szövegek veszélyeztethetik az eddig oly biztosnak és megváltoztathatatlannak tudott nemzeti kánont. Nem tudom, Weöres találta-e ki az alcímet, vagy a munkacsoport közösen, mindenesetre egy interjúbeli válaszából arra lehet következtetni, hogy Weöres azért komolyabban vette a munkát, és számított arra, hogy az általa felfedezett művek eljutnak a magyar irodalmi köztudatra hatással bíró fórumokra. 7 Weöres másik kánon-módosító komoly kísérletét egy évtizeddel korábban adta ki, a „hajdani költőnő” írásait tartalmazó Psyché című könyvet 8 az általa ebben az antológiában is oly nagyra értékelt, máshol viszont alig megemlített Ungvárnémeti Tóth László verseivel és Nárcisz című tragédiájával. Ebben a korábbi művében a fiktív Lónyai Erzsébet Psyché életművével, annak a 19. század eleji magyar – és német – irodalmi és közéleti viszonyaiba való áldokumentarista behelyezésével ironikusan demonstrálja a nemzeti kánon ideologikus, félművelt és szűklátókörű voltát, mely nyilván képtelen fölmérni egy olyan életmű értékét, mint az Ungvárnémeti Tóth Lászlóé, s még kevésbé lenne módszere olyan költészet értelmezésére, mint amilyet Weöres Psychéként kitalált. 
Azt hinnénk, a görög időmértékes versformákat nem pusztán ornamensként művelő Ungvárnémeti Tóth véletlenszerűen lett kiválasztva Psyché társaként, és a köztük lévő viszony egy kalandregény sémáját követi, de nem: két szerves kapcsolatot is ki lehet mutatni. Az egyik a testpoétika, mely Psychénél részint a vállalt női tapasztalat megformálása, részint a nyelvhez való érzéki, reflektált viszony révén valósul meg – és hát a versformákhoz, a nyelvhez való érzéki viszony jellemzi Ungvárnémeti Tóth László verseit is. 9 A másik kapcsolat egy ironikus szituáció: a Béládi-féle Magyar irodalomtörténetben Ungvárnémeti Tóth László a „Kisebb költők Kazinczy korában” címmel ellátott, mindössze 3 oldalnyi felsorolásban szerepel, s még e csekély figyelmen is osztozik egy ott ritkán előforduló női szerző, Dukai Takács Judit költészetével. 
  Weöres a Psychével bravúrosan mutatja meg a provinciális-hősies-elitista kánon hiú vakságát, s itt jóval messzibbre jutott a magyar irodalomtörténet reflexiójában és átírásában, mint az antológiával. Az antológiában ugyanis hiába keressük azt a perspektívát, ahonnan ezek a nők írta szövegek valamiért érdekesekké váltak, nem fogunk egyetlen árva érvet sem találni, amelyik a paternalista nézőpontot túllépné. Bár a szövegek kiválasztásával az addigi, nyilvánvalóan különféle ideológiák szerint megalkotott szűkös magyar irodalmi kánonokat szabadabbá, színesebbé, nyitottabbá teszi Weöres Sándor, a kommentárokban megerősíti a nőkre vonatkozó társadalmi sztereotípiákat. Csak egyetlen, vaktában kiválasztott példa: Ladonyi Sára, 16. századi szerző „Könyörgés” című verséhez ezt a kommentárt fűzi: „Női és uralkodói logika ez: ne a tett elkövetőjét tekintsék bűnösnek, hanem azt, aki nem hallgat róla, sőt kritizálja.” 10
A „női logikát” komolyabb publikációban ilyenformán talán már nem definiálná senki, viszont figyelembe kell vennünk, hogy Weöres már azzal is nagy mértékben meghaladta a nőkre vonatkozó össztársadalmi előítéletet, hogy bár ő is a konyhát, a kuruzslást, a csevegést és a panaszolkodást tartja a legjellegzetesebb női megnyilatkozásoknak, ezeket ő nem becsmérli, hanem „éppen ezt szereti bennük”, ahogy mondani szokás. Az eltelt több mint húsz év során – melyben elvileg volt egy rendszerváltás is – a mai magyar irodalmi közbeszédben pont eddig sikerült eljutni: a „ridikül-vitát” mintegy viccből kiváltó írás szerzője, Németh Gábor, amikor bírálat érte az Élet és irodalomban megjelent „Ex libris”-ét, nem értette, mi a baj, amikor, idézem: „az úgynevezett valóságban egyenesen imádom, ha kiborul egy ridikül”. 11
Visszatérve az új magyar irodalomtörténeti kézikönyv utolsó tanulmányához, mely a kortárs magyar női irodalom elemzését kínálja, eléggé gyorsnak, és a szerző más írásait ismerve eléggé „furcsának” tűnik az a következtetése, hogy a mai női irodalom pusztán tematikusan képes reflektálni a női írás – écriture féminine – lehetőségeire. Zsadányi Edit ugyanis korábban világosan kimutatta, hogy Polcz Alaine a túlzás retorikájával, Erdős Virág a nőket ért erőszakot természetesnek beállító történeteivel, Forgács Zsuzsa a férfifölényt egy teljesen passzív női elbeszélővel feldolgozó prózájával leleplezi a magyar nyelv domináns diszkurzusaira jellemző, a nőket a férfiakhoz viszonyítva alacsonyabbrendű lényeknek feltételező sztereotip metaforákat. Ami összességében azt jelentené, hogy ő talált legalább három olyan írástechnikát, amely nem csupán tematizálja a női létet, hanem dekonstruálja a meglévő beszédmódokat. 
A Szomjas oázis című, Forgács Zsuzsa által szerkesztett antológia 12 deklarált alapelve éppen az, ami az écriture féminine teoretikusai szerint a női írás specifikuma lehet: a testpoétika. Az Oázis egy sorozat második darabja, egy átfogó koncepciónak része, mely a szexualitástól eljut a teljes emberi létezés női megformálásáig. Magyarul, persze. Ami önmagába is – szándékosan – ironikus, hiszen a magyar nyelv eleve komoly határt szab a mindenség megformálásának, hacsak nem egy szóval akarjuk azt megoldani. Az irónia persze nem arra való, hogy megszüntessük. Önáltatás volna azt hinni, hogy ezek nélkül az olykor naívan, olykor agresszíven moralizáló munkák nélkül hirtelen finoman reflektálttá válhatna a magyar nyelv, és örüljünk, hogy a magyar társadalom és persze az irodalom benne megúszta ezeket a kényes szövegeket, amelyeket nők kiabáltak be a pálya széléről a huszadik század folyamán, különös erővel a hatvanas évek végén. A Kitakart Psyché sorozat viszont elkerüli a single-issue projektek óhatatlan leegyszerűsítéseit azzal, hogy nem az irodalmi intézményrendszer keretei közé próbálja magát beilleszteni, hanem a kortárs kultúraértés médiatudatosságával dolgozik. A könyv mellett performance-okat szerveznek, társadalmi kérdésekben aláírásgyűjtéseket, a nulla pénzből létrehozható web 2.0-s lehetőségeket kihasználva új nyilvánosságot hoznak létre, amellett, hogy kiindulásból a képzőművészet, színjátszás, zene és irodalom közös kérdéseit keresik. A cél láthatóan nem csupán kötetek megjelentetése, hanem a társadalmi diskurzusok különféle szintjein való részvétel, a rejtett előítélek felszínre hozása, és egy nyitottabb, párbeszédképesebb irodalomszemlélet kialakítása, mely nem képzeli magát a társadalom fölé. 

Jegyzetek

1  Tamás Gáspár Miklós: Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus, Eszmélet, 2007, ősz

2  Gail Kligman az Egészségügyi Minisztérium adatait felhasználva megállapítja, hogy 1989-ben 627 terhes nő halála kapcsán 545 esetben nyert megállapítást az a tény, hogy a halál oka az abortusz. Lásd Kligman, Gail: Politica duplicităţii. Controlul reproducerii în România lui Ceauşescu, Humanitas, Bucureşti 2000: 232–233.

3  Könczei Csilla: Civil a pályán. Vélemény a pártállami diktatúra titoktalanításáról. Magyar kisebbség, 2007. 1-2.

4  Călătorie spre centrul infernului. Gulagul în conştiinţa românească, eseu, Fundaţia Culturală Română, Bucureşti, 1998; Panopticum. Tortura politică în secolul XX, eseu, Institutul European, Iaşi, 2001; Imaginarul violent al românilor , eseu, Humanitas, 2003; Decembrie 89. Deconstrucţia unei revoluţii , eseu, Polirom, 2004.

5  Bővebben erről: Selyem Zsuzsa: Egy javított nő. (Esterházy Péter Egy nőjéről a Javított kiadás megjelenése után) In: Egytucat. Kortárs magyar írók női szemmel. József Attila Kör – Kijárat Kiadó, Budapest, 2003.

6  Zsadányi Edit: Az önértelmezés alakzatai kortárs írónők műveiben. In: Szegedy-Maszák Mihály, Veres András (szerk.): A magyar irodalom történetei. III. kötet. Gondolat, Budapest, 2007.

7  „Sajnos, a könyvnek eddig elég csekély hatása volt. Még azt sem tudtam elérni, hogy a Hét évszázad magyar versei című antológiában helyet kapjanak a legremekebbek” – Három veréb hat szemmel. Nádor Tamás interjúja. In: Tüskés Tibor: Weörestől Weöresről. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993. 269.

8  Weöres Sándor: Psyché. Egy hajdani költőnő írásai. Magvető, Budapest, 1972.

9  Abban a korban, amelyben a magyar költők az újonnan felfedezett időmértékes versírás lehetőségétől megittasulva mintegy házifeladatként gyártották a különféle strófákban írt verseket, Ungvárnémeti Tóth a versformákat összefüggésben látja a görög világgal, komolyan veszi a görög isteneket, a görög nyelvet – ez lehetett „Psyché” számára olyan fontos, hiszen Psychéként Weöres olyan szapphói verseket ír, melyek a testi szerelemről szólnak, akárcsak a görög költőnőnél, szemben Berzsenyi pompás de mégiscsak abszurd hazafias szapphói strófáival.

10  Weöres Sándor (szerk.): Három veréb hat szemmel. Magvető, Budapest, 1982. I. kötet, 187.

11  Németh Gábor: Ki borul? ÉS, 47. évf. 32. sz. A vita egyik értelmezését lásd Séllei Nóra, i.m. 130-139.

12  Forgács Zsuzsa (szerk.): Szomjas oázis. Antológia a női testről. Jaffa, Budapest, 2007 – a továbbiakban: Oázis.
 
 

Bibliográfia

SELYEM Zsuzsa
Valami helyet
JAK-Kijárat, 2001

Szembe szét 
Humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában
Koinónia, 2004

9 kiló – történet a 119. zsoltárra 
Éneklő Borz Könyvek 
Koinonia,  2006

„A magyar nap”
In: (Nagy Gabriella - Kersztury Tibor szerk.)
Eurovízió
Litera-könyvek, 2004

„Egy javított nő 
(Esterházy Péter Egy nőjéről a Javított kiadás megjelenése után)”
 In: Egytucat. Kortárs magyar írók női szemmel. 
JAK - Kijárat, 2003

„Egyetlen időm és a minyonok. (Kertész Imre regényeiről)” 
Múlt és Jövő, 2002. 4.

„A kortárs magyar irodalom recepciója a román folyóiratokban (1990-2003)”
In: Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban
Grimm, 2003

„Heimatkunst 
(Kovács András Ferenc: Aranyos vitézi órák)” 
Korunk 2003. 4

 „Az immanens Magyarország 
(Esterházy Péter – Kertész Imre – Nádas Péter: Kalauz)”
litera, 2004. 1. 20.

„Glissando. Láng Zsolt bestiáriumairól” 
Jelenkor, 2004. 8-9

„Liaisons politiques dangereuses.
 (Nádas Péter: Párhuzamos történetek)” 
Jelenkor, 2006. 4.

„Dubinuska” 
Székelyföld, 2007.12.

 „A sebhely” 
Látó, 2008. 3. 

„A Krasznahorkai nem”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Hétszerhét a tízszertízből
Magyar próza, 1970-2005”
Magyar Lettre Internationale, 63