Amikor megismerkedtek a szüleim, úgy nézett ki, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. Akkor, 1954-ben apám húszéves fiatalember volt, akinek álmai voltak és izmai. Arról álmodozott, hogy világbajnok lesz és meghódítja Marilyn Monroe-t, és álmai megvalósításához izomzata volt az egyetlen hozománya. De nem olyan értelemben volt álmodozó, hogy megalomániásnak vagy a valóságtól elrugaszkodottnak lehetett volna nevezni: akkoriban az egész ország a lehetséges világbajnoki címről beszélt, és szinte minden férfi Marilyn Monroe-ért rajongott. Marilyn Monroe több volt, mint szexszimbólum, egy annyira univerzális boldogság szimbóluma, hogy talán még egy másolattal is kiharcolhatta magának az ember. Anyám pedig másolat volt: neki is voltak álmai, legfőképp saját magáról volt egy álomképe: olyan akart lenni, mint Marilyn Monroe, azt akarta, hogy úgy nézzen ki, mint Marilyn Monroe és úgy imádják, mint Marilyn Monroe-t.
Akkor, tizenhét évesen négyórányi motorozás után, nagybátyja, egy kistelkes obersulzi szőlősgazda oldalkocsiján érkezett Bécsbe, hogy beiratkozzon a főváros Pedagógiai Akadémiájára, és népiskolai tanítóvá képezze magát.
Anyám családjában a nagybácsi volt az egyetlen motorizált férfi, ezért rá hárult a feladat, hogy anyámat a városba vigye. Törpének csúfolták, de még inkább az orrát emlegették. Kistermetű volt, de akkori viszonyok között azért nem volt igazán törpe, az orra viszont sokkal nagyobb volt, mint bármi, amit krumpli- vagy sasorron szokás érteni: állítólag úgy nézett ki, mint egy komplett vörös darázsfészek. Ez a nagybácsi szerette a törkölypálinkát, amit a szőlőpréselés maradványából főzött. Leszállította anyámat Loisi néninek, orra az ellenszéltől még vörösebb volt, mint máskor, elakadásjelző háromszög, vészjelzés. De nem mintha ez az orr bármit is megszimatolt volna. A nagybácsi egyszerűen csak dühös volt, ingerült. Rémálom volt neki az út, ezzel a lánnyal, aki nem volt hajlandó nadrágot húzni a motorozáshoz. A szél négy órán át emelgette a ruháját, tánc volt, így a nagybácsi, őrült tánc, ahogy a lány szüntelenül csapkodta a szelet a ruhájából, lenyomta a szélét az egyik helyen, míg a szél egy másik helyen rögtön az anyag alá kapott, akkor meg ott duzzadt fel a ruhája és ott szorította le, állandó fészkelődés volt az, állandó veszedelem  a forgalomban.
Loisi néni orra fintorra rándult. Neki a családi sasorr jutott, de mert ő nem ivott, az övé éles volt, akár egy csőr. Látható pórusok híján, az arckrémtől sima és fényes. Aloisia egyfajta ikon volt – a szociális fölemelkedésé, amely a család számára, íme, reálisan lehetségesnek látszott: egy bécsi minisztériumi tisztviselőhöz ment férjhez. Anyámat úgymond albérlőként kívánta befogadni, valójában azonban, mint hamar kiderült, a szobalányául. Ott ült tehát egymással szemben két ikon, alapjában véve a boldog élet szokványos szimbólumainak két kópiája, és egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá vált, hogy kettejüknek kicsi a lakás. Kávét ittak, ahogy akkor még külön hangsúlyozták: valódi babkávét, buktát ettek, Franz bácsi bosszús volt, nemcsak az odaút miatt, de azért is, mert nővére a visszaút miatt nem adott neki pálinkát, Loisi néni meg méltatlankodott unokahúga külseje miatt: ez a lenge kis ruha, ez az egészségtelen cipő! Csöppet sem való egy kezdő tanítónőhöz, és a haja! Hidrogénszőkére festette! Tavaly karácsonykor még olyan gyönyörű, sűrű barna haja volt, na jó, copfja most már talán tényleg nem kell, hogy legyen, de így! Mint egy amerikai lotyó, mondta, és: mint egy huligánmenyasszony, mondta, és: fiatalság, mondta újra meg újra savanyúan megértő vigyorral, az ám, a fiatalság! De majd mi ráncba szedjük a kisasszonyt! Aztán biztatóan az unokahúgára nézett. Eddig, mesélte nekem anyám, Loisi néni Franz bácsihoz beszélt, mintha ő ott se volna, vagy ha igen, csak mint egy tárgy, vagy egy jószág, amit idomítás végett házhoz szállítottak. Loisi néni, így anyám, csipkegalléros fehér blúzt viselt, amely úgy nézett ki, mint a tortapapír, és anyám tudta, hogy ez nem akar lenni: fonnyadt fánk tortapapíron.
Eddig a pontig minden messzemenően szokványos volt. Szimbólumok, ikonok, társadalmi ideálok – a mindennapokban ezek csak klisék. De ha már klisék, akkor hadd nyerjen közülük a legjobb. Anyám felállt, és kinyitotta az ablakot. Egy szélfuvallat a szőke hajába kapott, egyik kezét a dekoltázsára tette, mélyet sóhajtott, a nagynénire meg a nagybácsira nézett, szimatolt, orrát a szélbe tartotta, és mohón beszívta a levegőt. – Érzitek ezt? Nem érzitek?
Franz bácsi és Loisi néni abban a pillanatban vesztettek, amikor reflexszerűen tényleg kinyújtották az orrukat, és többször nagyot szippantottak.
– Mit?
– A városi levegőt!
Anyám vidéki lány volt, annak idején persze még sokkal naivabb, mint amilyennek ebben a történetben, amelyet újra és újra szívesen mesélt nekem, látszik. Egy valami azonban igaz: négyórás motorút juttatta el arra a helye, ahol minden naivitásával együtt először tehette próbára frissen támadt igényét: hogy szabad legyen. Nem volt türelmetlen. Mert naiv volt. Mert reményei összecsengtek azzal, ami általában is benne volt a levegőben, amiről azt hihette az ember, hogy minden lélegzetvétellel érezni tudja a szagát. Anyám nem szimatolt veszélyt. A zátonyok, amelyeken az övéihez hasonló remények rendszerint szilánkokra törnek, az ő szemében akkor még éppenhogy annak az alapnak látszottak, amelyre majd építkezhet. Tudta persze, hogy a főiskola a nagyvárosban lehetőség neki. Ő azonban nem úgy ragadta meg ezt az esélyt, ahogyan az egyetlen vagy utolsó esélyt ragadja meg az ember. Legfeljebb arra állt készen, hogy jöjjön valaki, és magával ragadja. Az út elején járt. A felkínált lehetőség az ő számára lényegében már beteljesült: eljutott a városba. És, mesélte nekem, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy végső soron valóban ezt akarja-e: kitanulni a tanítóságot, hogy aztán abból éljen, hogy gyerekeket készít fel az életre – mielőtt a saját életét élhette volna. És a lehető leggyorsabban meg akart szabadulni Loisi nénitől. Úgy gondolta: mindenáron. Mert fogalma sem volt róla, hogy milyen szédítően magasak lehetnek az árak. Már azt az árat is magasnak tartotta, amelyet ő meg a szülei fizettek Loisinak, azt gondolta, a szabadságnak olcsóbbnak illenék lennie. Szülei természetbeli juttatások (bor, szalonna, lekvár) formájában fizettek költséghozzájárulást, meg még némi pénzösszeget is. Ráadásul még Loisi és a férje ruháit is ki kellett mosnia és vasalnia, a lakást kitakarítania. Cserébe a konyha mögötti szobában aludhatott, amely egyúttal lomtár is volt. És még azt is el kellett viselnie, hogy a nagybácsi, a minisztériumi tanácsos úr fogdossa.
– Fogdosott?
– Nem.
– Akkor miért mondod?
– Úgy nézett rám!
Anyám szabadulni akart. Naiv volt. Apámnak volt rendeltetve.
Apa akkoriban alkalmi munkákból élt. Kifutófiú volt. Azaz, ő volt az első kifutófiú, aki valóban futott. Edzés volt neki. Fogadófőnök volt – csak ő nevezte így ezt a tevékenységet, mesélte anyám, valójában kidobóember volt – a „Splendid Bar”-ban, később a „Café Dezentral”-ban. Edzés volt ez is: megvillogtatta az izmait. Jegytépdeső volt. Ez volt a kedvenc munkája, ha edzés nem is. Jegyszedő az „Isten szeme” nevű moziban, ahol még fizettek is neki azért, hogy újra meg újra megnézhesse Marilyn Monroe filmjeit. Az utolsó előadás után átsétált a Heiligenstädterstraßéra, a „Ring Frei” nevű bárba. A pár schillinget, amit keresett, zsírtól csöpögő csevapcsicsire meg egy barna sörre költötte, benne egy tojássárgájával. Ügyelnie kellett a súlyára. Folytathatta bármilyen szorgalmasan az erőnléti edzéseket és az izomépítést, mindig attól félt, hogy könnyűnek találtatik. 180 centi magas volt, és 91,5 kiló. Vigyáznia kellett. Gyűlölte a zsír és a cigarettafüst szagát, akárcsak az izzadtságét és a cserzett bőrét. De az ő világának már csak ilyen szaga volt. Nem, gondolta, ilyen szaga csak az előszobának van ahhoz a világhoz, amelybe be akar törni. A diadalkoszorúk szagával és szép nők illatával teli világba.
A „Ring Frei” abban a házban volt, ahol anyám akkoriban lakott. Ha végzett mindazzal, amit az iskola meg Loisi néni rárótt, és már nem bírta ki a kamrájában, ha már nem akarta tovább hallgatni a szimfonikus koncerteket és operákat, amelyek a konyhai rádióból bömböltek, akkor előbújt, fittyet hányt a nagybácsi meg a nagynéni pillantásaira, nem reagált a szavaikra sem, és ebbe a bárba menekült. A város, a valódi szabadság, ezt tudta, másutt van, a lenti bár csak olyan volt, mint a szoba, amelyben a kanárimadár röpködhet egy kicsit, ha kis időre kinyitják a kalitkáját. De legalább nem a kalitka volt.
Persze szokatlan volt, mesélte anyám, hogy egy lány egyedül beüljön a bárba és megigyon egy pohár bort, de legalább a morál még hellyel-közzel működött: ha nyilvánvaló volt, hogy valaki molesztálja, mindig akadt egy másik, aki megvédje. A tulaj biztosan. Hans John volt a neve, de csak Joe-Joe-nak hívták, egy valahai bokszoló, aki úgy nézett ki, mint egy durván cserzett, renyhe izmokkal telepakolt bőrtáska. Csak egy szót kellett szólnia, és nyugalom volt, legalábbis karnyújtásnyira anyám körül. Persze, hogy rendszeresen meghívatta magát, hisz kevés pénze volt. De soha nem történt semmi, ami a szavakon meg az udvarláson túlment volna. Mert ez volt, amit akart, hogy a férfiak udvaroljanak neki, de egy bizonyos férfira akkor még nem gondolt.
Ott ismerte meg az apámat, aki munkából érkezett: „Szőkék előnyben” az „Isten szemé”-ben.
– Leszólított? Hogyan történt? Mit mondott?
– Hogy világbajnok akar lenni.
– Ez volt az első, amit mondott?
– Nem. Az első, amire emlékezni tudok.
– És te mit mondtál?
– Hogy miért, futballista?
Szürreális szituáció lehetett, abban a bárban, ahol boksz-legendák bekeretezett fényképei függtek a falakon, széttrancsírozott orrú férfiak ökleik fedezékében.
– Tényleg nem gondoltad, hogy bokszoló volna?
– Nem. Olyan udvarias volt.
Nem volt huligán, ahogyan Loisi néni jövendölte. És nagy álmai voltak. Egy másik este volt, amikor anya megkérdezte apát – és az is szürreális egy helyzet lehetett, abban a bárban, a falakon a férfiak fotóival, akik laposra vert orrukkal nem sportolókra emlékeztettek, hanem a róluk elnevezett kutyafajra –, nem találja-e úgy, hogy túl nagy az orra. Nem, felelte apa, és anya látta rajta, hogy szeretné megcsókolni. Egy másik este: anya megint megkérdezte, hogy tényleg nem túl nagy-e az orra. Apa Marilynt látta benne, azt a Marilynt, aki az ő számára elérhető volt, és nem értette, hogy anya éppen ezért teszi fel neki újra meg újra ezt a kérdést. De akkor még nem ismerte anya családját. Nem, felelte, miért gondolod? Meg akarta csókolni anyát, de nem itt, itt még az orrán sem.
Egy másik este: apa mindig hozott magával randevúajándékokat, apró figyelmességeket, például csokoládét, a papírhengeres „Milká”-t, rajta a kék bojttal, vagy cseresznyét, amikor még újdonság volt. Egy este pedig: parfümöt, Chanel Nr. 5-et, azt a parfümöt, amelyikről Marilyn Monroe azt mondta, hogy – és anya megértette. Nem azonnal. Lehet, hogy ez célzás az orrára? Nem. Megértette. Hogy mikor használja. És hogy apa hol szeretné érezni az illatát. Anya örök hűséget esküdött neki.
Nem sokkal ezután készült az a mára megsárgult és megkopott újságfotó: apa, a „remény”, anya reménnyel telten („akkor is, ha még nem látszik: már a szívem alatt hordtalak!”), apa első profi mérkőzése. Addig amatőr volt, vagyis gyűlölte, amit csinálnia kellett. Hogy legyen pénze vigasztalan „szoba-konyha-vécé-a-folyosón”-lakása bérére, hogy meg tudja hívni anyát, főleg pedig, hogy ki tudja fizetni a „szövetségi illetéket”: azt az összeget, amelyet minden regisztrált bokszolónak be kellett fizetnie az ökölvívó-szövetség kasszájába, ha hivatalos meccseken indulni akart. A summából, amit az első profi mérkőzéséért kapott, apa kifizette egy rendes, közös lakás első részletét. A kalitkaajtó után immár a szobaajtó is kinyílt, és anya, büszkén magasra tartott csőrrel, kirepülhetett.
Apa pontozással győzött. Egyetlen K.O.-győzelem sem szerepelt a listáján. Nem volt verekedő, inkább technikás. Az ellenfelei mind nehezebbek és erősebbek voltak nála. Állandóan olyan súllyal versenyzett, ami éppencsak hogy meghaladta a minimálsúlyt. A királyi koronát akarta. A nehézsúlyú bajnoki címet. Ehhez legalább 90,892 kilót kellett nyomnia. Éppenhogy sikerült neki. „A cingár”, így hívták.
Ha megszorongatták, apa a kötélnek dőlt, a felsőtestét nagy ívben hátrahajlította, hogy az arca az ellenfél hatótávolságán kívül esett, és a testét védte. Kifárasztotta az ellenfeleit. Úgy táncolt velük, mint egy torreádor a bika elleni viadalban. Támadáskor sem ment soha az arcra, a fejre. A horog, az feküdt neki. Összezavarni, megtéveszteni. És akkor záporoztak az ütései az ellenfél májára. Az orrukat védik, mondta, és megfeledkeznek a májról. A fejüket fedezik, és szabad utat nyitnak a testre. Joe-Joe, az 1932-es Európa-bajnok receptjében bízott: „Nem kell a fejet eltalálnod. Ha dől a test, vele dől a fej is!”
A tömegeket nem ez a stílus hozta lázba. Nem, apa nem tartozott a közönség bálványai közé. De tántoríthatatlan volt, ahogy anya mesélte. A tömegek! A vállát vonta. Nem ismerik ki magukat, nem értenek semmit, nem látják a finomságokat. Csak egyet tudnak biztosan: hogy a végén ki a győztes. Azt éljenzik! Várd csak ki, milyen felhajtás lesz majd, ha észreveszik, hogy elindultam a diadalúton!
És igaza lett. A fociválogatott 1954-ben nem lett világbajnok, apa viszont egyik mérkőzést nyerte a másik után. Nem voltak nagy meccsek, de győzelmek voltak. A közönség figyelmes lett. A végére pedig, mikor a korona elérhető közelségbe került, hisztérikus. 1957-ben apa megkapta a nagy lehetőséget. Az akkori Európa-bajnokkal, Ingemar Johanssonnal mérkőzhetett. A győztes utána kiállhatott a világbajnok, Floyd Patterson ellen. Megsárgult újságoldalak: egy nemzet hódolt az apámnak. Okos elemzések: Johansson az ütéseiből élt, apa pedig többszörösen bizonyította, hogy technikailag fölényben van ezzel a típussal szemben. Johanssonnak gondjai voltak az állóképességével – ha nem győzött gyorsan K.O.-val, a nyolcadik menettől nehézségei támadtak. Apámat dicsérték azért, amiért addig kritizálták, hogy mindenki másnál jobban ért az ellenfél nem feltétlenül látványos kifárasztásához és felőrléséhez, hogy a végén aztán bevigye a pontozásos győzelemhez elégséges ütéseket. Az ország hirtelen apában látta meg saját magát: azt, aki „csellel” kerül fölénybe, aprómunkával menetel a diadal felé, aztán kihasználja az esélyt, erő helyett taktika, durvaság helyett technika, bizony, ilyenek vagyunk mi, éljenezték saját magukat, amikor apát éljenezték. Mi nem vagyunk amcsik, nem vagyunk németek, kicsik vagyunk, de „belevalók”, olyanok vagyunk, mint „a cingár”.
Apa az első menetben K.O.-val veszített Ingemar Johansson ellen.
Johansson a ring egyik sarkába szorította apát, apa, mint mindig, a kötélnek dőlt, messze hátrahajtotta a fejét, védte a testét. Ekkor még állítólag mosolygott, ahogy mosolygok én is vagy te is, ha a szellemi fölény érzésével akarunk lecsillapítani egy agresszív idiótát. A szorító sarkaiban azonban nem olyan rugalmasak a kötelek, mint az oldalakon, apa nem csapódott eléggé hátra ahhoz, hogy a támadó ütést a levegőbe hárítsa, így fedezetlen fejjel a svéd hatótávolságában maradt, akinek egy másodpercig sem volt más célja, mint apám arca. Apám élete ebben a pillanatban, akár egy fejszecsapástól, úgy vált két részre, két időszámításra, két örökkévalóságra. Úgy érezte, egy végtelenség múlik el, amíg felfogta: ez a vég! Nem is lassított filmfelvétel volt az, mesélte nekem később apám, hanem valóságos időmikroszkóp. Az idő minden egyes molekuláját állóképként látta. Az öklöt, amely az arca felé tartott. Az arc túl közel volt az ökölhöz, az ököl végtelen lassan egyre közelebb ért az archoz. Aztán a második örökkévalóság: az azutáni idő. Ez soha nem ér véget. Az azutánnak nincs befejezése.
Én pedig elvált szülők gyereke lettem e néhány másodperc után.
Harminc évemnek kellett eltelnie, hogy megértsem, a szüleim nem azért váltak el, mert apa ezt a mérkőzést elveszítette, mert anya nem látott perspektívát és becsapva érezte magát, nem is apámtól, hanem a sorstól: most akkor majd mosson, vasaljon és takarítson egy férfira, akiből már semmi nem lehet, még minisztériumi tisztviselő sem? Nem, anyám nem így gondolkozott. Hát apa? Ő talán olyan új meccsnek látta a rá váró életet, amelyet meg kell nyerni? Nem. Apa nem így gondolkozott. A meccsek ideje lejárt. Munkanélküli volt? Miből élhet egy megalázott exbokszoló? Ezt a kérdést nem tette fel magának: rendőr lett. Akkoriban ez így ment: jelentkezett, kiképezték, posztot kapott. Babért nem nyújthatott anyámnak, életet viszont igen. Apámból szelíd ember vált. Udvariasan és barátságosan járta a körzetét. Ha kocsmai verekedésnél közbe kellett lépnie, soha nem hagyta, hogy a részegek provokálják, akik felismerték, s gúnyosan és megvetően ököllel akartak megmérkőzni vele, a vesztessel.
– Mi történt? Miért váltatok el?
– Apád elment. Nem tudom, miért. Elment.
Elváltak, mert – mint mondottam, harmincéves lettem, mire megértettem. Legalábbis így hittem. Nem biztos, hogy így van. Elmélet. Apa akkor már négy éve halott volt. Agyvérzés. Ült az őrszobán, és eleredt az orra vére. Ki gondol orrvérzésnél komoly veszélyre? Apa állítólag felugrott, a falnak támaszkodott, nagy ívben hátradobta a fejét, és azt mondta: nem, többször is: nem! Állítólag már halott volt, de még mindig egyenesen állt, szétterpesztett lábbal, összeszorított ököllel, a falnak támaszkodva. Mégiscsak harcos volt!
Még tudták róla, hogy azelőtt bokszoló volt, úgyhogy gyorsan megvolt a magyarázat: agyvérzés, mondták, az ökölvívó karrier kései következménye. De annyira már nem volt híres ember, hogy valóban utánajártak volna a dolognak. Akkor most mi volt? Agyvérzés vagy orrvérzés? Orrvérzés – abba nem hal bele az ember! Az én apám igen.
Abban az évben doktoráltam. Anyám büszke volt rám. Én viszont nem éreztem úgy, hogy bármit is teljesítettem. Felnőttem. Ültem egy vonaton, amely tervszerűen zakatolt állomástól állomásig, mígnem befutott egy főpályaudvarra. Iskola, egyetem. Vegyészetet tanultam. A diplomaosztás után ebéd. Egy előkelő étteremben. Már amit a kispolgár előkelőnek tart. Szomorú ünnep. Csak a család, amely nem volt család. Anyai részről: a megözvegyült Loisi néni, fakón, túlcukrozott fánk egy tortapapíron. Az apatikus, szinte megkövült, töpörödött nagyi. Apai részről: apa nélkül. Három hónappal azelőtt halt meg. Anyja, a „harcos nagyi”, asszony létére is akár egy homokzsák, amely vasláncon csüngött az életen. Egy nagynéni, özvegy szintén, összezsugorodott, összegyűrődött ember, mint akit pergamenpapírból hajtogattak. Egy másik nagynéni, apám húga, özvegy ő is, olyan elomlóan puha és szellemtelenül vidám, hogy az élet, később pedig nyilván a halál is úgy pattant vissza róla, akár egy gumiszoba faláról. Ebben a családban csak a nők nem tudtak meghalni?
– Apád büszke volna rád – mondta anya. – Megszerezted a doktori címet!
– Nem – feleltem –, csak kvalifikáltam magam, mint ő.
Hajlamos vagyok rá, hogy dramatizáljam az életemet. Igyekeztem nem kimutatni, nem nyafogni – apai örökség volt ez is. Vereségek, válás, magány, sár és gúny, úgy van, az élet egy ingovány, az ember nekivág az életnek, és soha nem lép biztos talajra. De: ki az, aki igen? A boldog gyerekkor a kiváltságosok ideológiája, akik memoárokat írnak. A többség azonban küzd az életért, és nem mondja el, vagy elveszíti az életét, és akkor végképp képtelen elmesélni. Pénzt adományozok az afrikai éhezőknek, a latin-amerikai szabadságharcosoknak, még a bálnák megmentőinek is. Néha fölteszem magamnak a kérdést, hogy ezzel a pénzzel nem tudnék-e magamért is tenni valamit. De mit? Meg lehet vásárolni a boldogságot?
Vegyész vagyok. És évek kellettek, amíg megértettem, hogy a boldogság csak szintetikusan létezik: ahogyan szőkére festett haj is, ha az ember történetesen nem szőke. A konkrét, a természetes csak tetszőleges hordozóanyag, fölcserélhető esetlegesség.
Harmincéves voltam, amikor Mariával megismerkedtem. Már nem tudom, mi volt az igazi neve, az egyszerűség kedvéért most Mariának nevezem. Nem volt szerelem. Ez fontos annak a megértéséhez, amit el akarok mesélni: hogy nem volt szerelem. Nem volt nagy érzés, már az elején sem. Semmi pátosz. Némi vágy. Férfiként nem lehetett tőle sokkal többet várni, mint némi elvont vigaszt, feltéve, hogy nem mondok primitíven csődöt.
Amikor felébredtem, Maria már elment. Előre jelezte, hogy nagyon korán kell kelnie. Így aztán nem nyugtalanított, hogy nem volt ott. Éppen annyira ébredtem fel, hogy észrevegyem, de még annyira álmos voltam, hogy bóbiskolva visszatúrtam magam a meleg paplanmélyedésbe – és hirtelen boldogságérzés fogott el, de akkora, amekkora csak akkor lehet az embernek, ha még nem volt élete a hozzátartozó vereségekkel, megalázásokkal és veszteségekkel, akkora, amekkorát csak akkor érezhet az ember, ha az ősbizalomban él, vagy másodpercekre egy időből kiemelt állapotban leledzik, úgyszólván az időmikroszkóp alatt, ahol minden valóságosan van és mégsem valóság, mert csak molekuláinak egyike. Úgy éreztem, hogy egészen erős vagyok, közben pedig védtelen, és lényegtelen volt, hogy védtelen vagyok, biztonságban éreztem magam, egyúttal tudtam, hogy oltalomra van szükségem, és hogy egyúttal az is mindegy volt, hogy mi fog történni, mert ez a pillanat végtelen volt, ismertem azt, ami volt, egyúttal nem tudtam, mi van velem, visszatértem arra a helyre, ahol még senki sem járt, a Paradicsomba.
Lehetetlen, hogy harmincévesen ilyen érzése legyen az embernek, és ne tegye azon nyomban tönkre, ne akarja megmagyarázni és ne bánja, hogy tönkretette.
Mi történt? Az ágynak Maria-illata volt. Milyen illata volt Mariának? Kellett egy kis idő, amíg rájöttem: Maria Chanel Nr. 5-et használt.
Szüleim ágya. Anyám ágya, amelybe gyerekként bújtam, a biztonság érzése, a legnagyobbé, örökkévalóság, amelynek egyetlen célja, egyetlen fixa ideája volt: a jövő, a boldogság szaga.
Ötvenöt másodperc: és az orr már csak pép volt. Örökre. Ingemar Johansson szétroncsolta apám orrcsontját, a melléküregcsontot ripityára zúzta. A helyszíni ellátás amatőr volt. Jódos vattapálcát dugtak a véres pépbe. A szükségessé vált műtét: kontármunka. Helyrekozmetikázták apám orrát, s nem vették észre benne a szövetelhalást. Későn reagáltak az orrnyálkahártya gyulladására. Az orrporc és a nyálkahártya elrohadt. Apa, amint hivatalosan igazolták, szaglóérzéke kilencven százalékát elveszítette, és hálás lehetett, hogy túlélt egy orrcsonttörést. Hogyan mérik az ilyet, a szaglóérzék kilencven százalékát? Hogyan lehet ezt megmondani? Miért nem a hetven vagy a kilencvenöt százalékát? Létezett, ahogyan lázmérő, szaglásveszteségmérő is? Tény, hogy már semminek nem érezte a szagát. Ez egy másik világ, mondta. Ebben már nem volt otthon. Ha nagy néha mégis azt hitte, hogy szagot érez, egészen könnyűt, leheletnyit, egyetlen sejtésnyit, agya olyankor megsokszorozta ezt a benyomást, és jelzett: borzalmas bűz. Ha még érzett szagot, az csak mérhetetlen bűz lehetett, különben, tudta, nem érezhette volna. Apám világa szagtalan volt, vagy bűzlött.
Ültem Maria ágyában. Apa elment. Hiába kérdezősködtem, többet nem tudtam meg. Anya mindig csak azt felelte: elment. Miért? Nem tudom, elment.
Most egyszeriben világos volt: már nem tudta érezni anya szagát. Hogyan lehet valaki boldog, ha már nem tudja érezni a szagot: a boldogság szagát?
Anyámnak ma sűrű, gesztenyebarna haja van. Büszke rá, hogy nem ősz. Az orra kicsit nagy. Mint az enyém is. Családi vonás! A férfi, aki egykor megkérdezte tőle, hogy nem túl nagy-e, elment. Anya nevelt fel – egy illatfelhőben. Büszke a doktori címemre.

               ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

MENASSE, Robert
A regény kora
Jelenkor, 1995

Kiűzetés a pokolból
Ulpius, 2008

„Régen nem láttalak”
Nagyvilág, 2001. 4.

„A történet rövid, de örök”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Az éhínség telének vége”
Magyar Lettre Internationale, 66