Carl Henrik Fredriksson
Egy nemzetek feletti irodalomkritika lehetőségeiről
(eurozine –literary perspectives)
Az irodalomkritika a szó szűkebb európai értelmében – tehát a mindenkori
legújabb megjelenő művekkel való kritikai számvetésként – ma kimondottan
nemzeti keretek között zajlik.
A napi- vagy hetilapokban publikált majdnem minden recenzió az adott
nyelvi közegben megjelent könyvvel foglalkozik. Ismertetések vagy általános
áttekintések és bemutatások olyan, még le nem fordított könyvekről, amelyek
a világ más részein íródtak – legyenek ezek versek, rövid prózák vagy regények
– rendkívül ritkák.
Ez nem volt mindig így. Nem is olyan régen újságok és folyóiratok
még rendszeresen figyelemmel kísérték az országhatáraikon kívüli irodalmi
történéseket, és ezeket kritikai igénnyel tekintették át. Számos sajtóorgánumnak
voltak „irodalmi levelezői” Párizsban, Rómában és Madridban (vagy New Yorkban,
Moszkvában és Berlinben). Természetes, hogy mindenekelőtt a „nagyobb” nyelvek
és irodalmak álltak az érdeklődés előterében – a francia, német, spanyol,
olasz és angol –, de legalább törekedtek arra, hogy szélesítsék a művelt
és érdeklődő nagyközönség látókörét.
Az idegen nyelvű irodalommal való számvetés néhány helyen és időszakban
olyannyira kimerítő és heves volt, hogy ez még a könyvkiadásnak is gondot
okozott. ?ke Runnquist, a BLM, az egyik legnagyobb hatású svéd irodalmi
folyóirat főszerkesztője például arról panaszkodott 1953-ban, hogy a napilapok
túl sokat és túl hamar írnak a külföldi könyvekről. Recenzióik gyakran
már az eredeti mű megjelenésével egyidőben látnak napvilágot. Ennek a nagy
odafigyelésnek az a hátulütője szerinte, hogy mire a fordítás megjelenik
– márpedig ezeknek a könyveknek a többségét lefordították! –, addigra lecseng
a róluk folyó nyilvános vita. Ezért aztán a lehetségesnél és a kelleténél
kevésbé jól lehet a fordításokat eladni.[1]
1955-ben, két évvel később Runnquist újra szóvátette ezt a dolgot,
de nem minden elégtétel nélkül állapította meg, hogy a nagyobb napilapok
némelyike kezdi átérezni a felelősségét. Fontos külföldi művekről kétszer
is hoznak recenziót: egyszer, amikor eredeti nyelven megjelenik, és még
egyszer, amikor kijön fordításban is. [2]
Manapság az ilyen kitekintések csaknem kizárólag az irodalmi folyóiratok
alkalmi tematikus számain vagy tematikus összeállításain belül fordulnak
elő. És a helyzet még ebben a keskeny publicisztikus sávban sem mondható
megnyugtatónak. A folytonosság elveszett. Még ha összeállítanak is egy
tematikus számot vagy blokkot – amely sokszor egy ország irodalmának 50
vagy 100 évét tekinti át –, a figyelem elsősorban az irodalmi szövegekre
magukra irányul. Ha az irodalomkritika egyáltalában szóhoz jut, akkor rendszerint
csak egyetlen szerzővel foglalkozik. A kortárs irodalomról átfogóbb képet
rajzoló írások továbbra is kivételszámba mennek.
Nem mindenütt egyformán rossz a helyzet. Németországban és Svájcban
alkalmanként – még a nagyobb napilapok kulturális rovataiban is – olvashatók
jól tájékozott recenziók vagy legalábbis kommentárok mondjuk Lengyelországban,
Ukrajnában vagy Oroszországban megjelent legújabb könyvekről. Alkalmanként.
Európa többi részén úgyszólván nincs semmi.
Ezekre a tendenciákra többféle magyarázatot fel lehet hozni: az irodalom
csökkenő presztízsét a társadalomban, a változásokat a könyvkiadás piacán,
és – paradox módon – még magát a „globalizációt” is. De bármelyik
indokra hivatkozzanak is elsősorban, a következtetés ugyanaz marad: sürgetően
szükség volna az irodalomkritika „re-transznacionalizálására” – eszmei
és gyakorlati, szakmai értelemben egyaránt.
Az a helyzet, amelyről Ake Runnquist főszerkesztő az 50-es években panaszkodott,
ma –csak öt évtizeddel később – paradicsomi állapotnak tűnik. Hol az a
mai könyvkiadó, aki ne örülne, ha az volna a problémája, ami Runnquistnek
annak idején? Lehet, hogy túl érzékenyen viszonyult ahhoz, ami a fő dilemmája
volt – hogy a külföldi irodalmi művekre való nyilvános reagálás már lecseng
addigra, mire a művek fordítása megjelenik, de jól mutatja, milyen fontos
a kontextualizálás és a közvetítés ahhoz, hogy egy írás átkerülhessen egyik
irodalom közegéből a másikba.
A más nyelvű irodalmak kritikája és nyilvános recepciója az újságokban
és folyóiratokban egyébként nemcsak az olvasók szélesebb körének informálását
és orientálását szolgálja, hanem a „szakmán belülieknek”, kiadóknak és
szerzőknek is hasznára válik. [3] Ha
az ilyesfajta számvetés megszűnik, vagy beszűkül a látóköre, egyoldalúvá
válik, ennek súlyos következményei lesznek az irodalom egészére. A Királyi
Könyvtár országos bibliográfiája szerint 2004-ben – hogy a svéd példánál
maradjunk – a svédre fordított irodalmi műveknek mintegy 75%-át fordították
angolból (7 százalékát norvégból; 3,6 százalékát franciából; 2 százalékát
németből illetve dánból; 1,2 százalékát oroszból; az összes többi nyelv
egy százalékot tesz ki vagy még annyit se). A tendencia, ami ebből a statisztikából
kirajzolódik, nem csupán Svédországra érvényes. Hasonló nagyságrendek mutathatók
ki mutatis mutandis a legtöbb európai országban.[4]
Ezekre a számokra az a szokásos reagálás, hogy a kiadókra mutogatnak, és
a felelősséget az érzéketlen és lelketlen közgazdászokra hárítják, akik
rátették a kezüket egy olyan üzleti szférára, amely valamikor a kozmopolitizmus
fellegvára, szavak és eszmék szabad áramlásának letéteményese volt.
Ez a legjobb esetben is csak részigazság. A jelenlegi helyzetért ugyanennyire
felelős az az irodalomkritika is, amely elvesztette a kitekintő képességét
– és a média, ahol az ilyen kitekintéseket be lehetne mutatni. Amikor a
kiadóknak a tájékozódáshoz minden eddiginél nagyobb szüksége volna a kritikusok
teljes arzenáljára – amikor az ítéletük és ítélőképességük, betekintésük
és körültekintésük igazán jelentőséggel bírhatna – éppen most mondja fel
a kritika a szolgálatot.
A BLM-t, azt a folyóiratot, amelyben Ake Runnquist a fordítások sorsa
fölött kesergett, 2004-ben megszüntették, jóval azután, hogy feladta azirányú
ambícióit, hogy áttekintést nyújtson az európai irodalmakról. Az érdeklődés
és figyelem, amelyet Runnquist a napilapoknál konstatált, az ellenkezőjébe
fordult. Az egyébként igényes újságok kulturális rovatai eleve túl „exkluzívnak”
minősítik a nem angol nyelven megjelenő külföldi irodalmat, és úgy vélik,
hogy ezért aztán nem is érdemes vele foglalkozni.
Az újabb műfajok és közvetítő közegek felbukkanásával, amilyenek az
irodalmi weboldalak és blogok, az idegen nyelvű irodalom, amelyet a nagy
médiák sokáig elhanyagoltak, ma kezd megint jobban szóba kerülni. A személyes
lelkesedést viszont, ami ezeket az újabb irodalmi fórumokat általában jellemzi,
nem árt némi fenntartással fogadni: A megközelítés módja sokszor kritikátlanul
pozitív, nem pedig kritikai-feltáró, elemzés helyett minden áron ajánlani
akar, felsorol nem pedig kontextualizál. Ráadásul az irodalomnak és a róla
folytatott félig-meddig kritikai diskurzusoknak ezek az informális és sokszor
elég rövid életű terei egy általánosabb fejlődéstendencia részét képezik,
amelynek során a valamikor egységes nyilvánosság több kisebb, egymástól
elszigetelt rész-nyilvánosságra bomlik.
A határtalan „irodalmi külső beporzásnak”, ahogy ezt emlegetni szeretik,
amely persze inkább csak lehetőségként létezik, nem ténylegesen, legádázabb
ellenfele mégiscsak a szélesebb irodalmi nyilvánosság allergikus (nem)reagálása,
amely egyre kevésbé érdeklődik a kívülről jövő, az idegen dolgok iránt.
A kritika ilyen asztmatikus korszakainak orvoslására a legjobb gyógymód
egy nemzetek feletti, transznacionális irodalomkritika újrafelfedezése.
A eurozine, az európai kulturális folyóiratok netmagazinjának „Literary
perspectives”című sorozata ebbe az irányba indult el. A sorozat a különböző
irodalmi tájakról ad áttekintést, leírja az aktuális irodalmi légkört az
egyes európai országokban, régiókban illetve nyelvterületeken.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Jegyzetek
[1] Bonniers Litterära Magasin, 8/1953,
S. 563¬566.
[2] Bonniers Litterära Magasin, 10/1955, S. 771¬774.
[3] Az irodalomkritika jóval több puszta ismeretforrásnál,
de az is.
[4] A német nyelvterületen a felmérések a 2006-os
német nemzeti bibliográfia alapján a következő képet mutatják: a fordítások
65,6 százalékát készült angolból, 10 százaléka franciából, egyenként 2,8
spanyolból és hollandból, 2,4 százalék svédből, 1,5 százalék oroszból;
az összes többi nyelv egy százalék körül vagy az alatt van. Ezek a számok
az első kiadásokra vonatkoznak, forrásuk: Buch und Buchhandel in Zahlen
2007. Börsenverein des Deutschen Buchhandels. Frankfurt/Main 2007.
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|