Sergio Benvenuto
Akkor Párizsban
(RÓMA) – Van még mit mondani ’68 májusáról? Lehet, hogy már mindent
elmondtak, kivéve azt, hogy én is ott voltam 68 májusának Párizsában. Méghozzá
egy már régóta a baloldalon aktív diákként, egy balos megfelelő szerepében;
történelmileg irreleváns, véletlen egybeesés, tudom. Fiatalabb barátaim,
értelmiségiek kérdik tőlem: „Miért következett be ’68? Hogyhogy egyes országokban
bekövetkezett máshol meg nem?” Soha nincs egyetlen ok, mindig több ok van,
amelyek előre nem látható módon kapcsolódnak össze és váltják ki a történést.
Azokban a hónapokban mániás révületben éltem. Nem azért, mert húsz
éves voltam, annak ellenére. Privát okokból szenvedtem, de mindent
elkövettem, hogy elérjek álmaim megvalósulásának csúcsára. Csak az a rémes
az álmokban, hogy olykor megvalósulnak: mint például nekem az az álmom,
hogy Párizsba menjek egyetemre, és ott Roland Barthes, Jacques Lacan, Claude
Lévi-Strauss, Jacques Derrida, Ajuriaguerra, Greimas szemináriumait látogathassam
– és akkoriban éppen ezt tettem. Minden ifjonti naivitásom ellenére tisztában
voltam vele, hogy ezek a – majdnem kivétel nélkül ugyanabban a városrészben
lakó – nagyszabású gondolkodók óriási hatással lesznek majd a kultúrára
az egész világon. A világ közepén éreztem magam, az én nem eufórikus,
hanem elvarázsoltan nagyravágyó kedélyállapotom egybeesett a ’68-as ifjak
többségének lelkiállapotával.
Az volt az érzésünk, hogy végre minden mozgásba jött. Che Guevarát
megölték ugyan 1967 októberében Bolíviában, de a Vietkong 1968 januári
Tet-offenzívája megmutatta, hogy az amerikaiak vietnami kalandja kudarcra
van ítélve. A vietnami háború elleni tiltakozások a nyugati nagyvárosokban
összehoztak sok olyan fiatalt, akik magukra találtak egy nagyhatalommal
szembeni ellenállási mozgalomban. A kínai kulturális forradalom rabul ejtette
az intellektuelek egy részét: a tekintély amolyan dadaista elvetését látták
benne, elsősorban a kommunista párt autoritásának elvetését (és úgy tettek,
mintha nem vennék észre ennek a forradalomnak tébolyultan totalitárius
aspektusait, Mao megalázó és butító személyi kultuszát, az értelmiségiek
üldözését, az élvezet és a szexualitás elfojtását). A prágai tavasz, a
látszólag a kínai forradalommal éppen ellentétes jelzés azt bizonyította,
hogy a bénító szovjetrendszerben is lehetségesek a megújulás impulzusai.
Az utóbb posztmodernnek nevezett művészi és irodalmi avantgárd művelői
és gondolkodói kijöttek barlangjukból, és a nagyhatású nagyvárosi attrakciók
mágneses pólusaivá váltak. Az lett tetszetős, ami szegény: a teatro povero
(Grotowski), az arte povera (Celant, Konnellis, stb.), a minimalizmus.
Az anarchista Living Theatre kínálatáért lelkesedtek az akkori fiatal „alternatívok”.
Egy olyan világ kábulatában éltünk, amely olyan irányban kezdett változni,
ahogy mi áhítottuk. Minden lehetségesnek tűnt.
Bár ennek akkoriban nem tulajdonítottunk jelentőséget: azok az
országok, ahol erősek voltak a ’68-as mozgalmak – mind gazdasági fellendülésben
voltak – valahogy úgy, mint manapság Kína. Olaszország egy boom-nak
örvendett, a gaullista Franciaország is prosperált, és Németország már
jó ideje a kontinens húzóereje volt. A párizsi ’68-as május idején olyan
plakátok voltak a falakon, amelyek a gaullizmust „a szegénység és a munkanélküliség
rezsimjeként” állították pellengérre. Valójában akkoriban alig volt
pár száz munkanélküli Franciaországban, közgazdász szemmel teljesen normális
arányban; gyakorlatilag teljes volt a foglalkoztatottság. Franciaországban
évtizedek óta több mint három millió a munkanélküli, de senkinek nem jut
eszébe, hogy emiatt kimenjen a barikádokra. Röviden, a mi radikális, totális
és feltétlen tiltakozásunk nem egy válság, ínség és nyomorúság következménye
volt és a sötét jövő fenyegető kilátásaié, éppen ellenkezőleg: Európa egy
részének eufórikus – gazdasági, kulturális és politikai – prosperitásának
volt a visszhangja. Még aki ’68-cal szemben foglal állást, az is kénytelen
elismerni, hogy ezek az évek gyönyörűek voltak.
Libertárius liberalizmus
Amikor eljött a május, egyáltalán nem voltam meglepve. Mint a villámcsapástól
sújtott Paulus a damaszkuszi úton, úgy lett abban az évben sok ország számtalan
fiatalja egy csapásra a forradalom híve. Én már évek óta baloldali aktivista
voltam – Dél-Olaszországban akkoriban az ember korán kezdte a politikai
és szexuális aktivitást – és trockistának tartottam magam. Olaszországban
tagja voltam az Argentínából irányított trockista Negyedik Internacionálénak,
melynek „minimális” és azonnali programja a dolgozó tömegek politikai általános
sztrájkja volt. A francia május idején az én elvarázsolt álmodozók szentimentális
bandájának tartott csoportom programja szó szerint valóra vált. Ha
ma 60-70 éves barátaim ezt az időszakot tekintik visszatekintve életük
legizgalmasabb korszakának, ez azért van, mert azt a nyugtalanító, rejtélyes
és felkavaró tapasztalatot szerezték, hogy a legőrültebb fantazmagóriák
is valóra válhatnak…
Sarkozy elnök – mint tudjuk, a pápa rokonszenvétől kísérve –
kijelentette, hogy ’68 örökségét el kell temetni, különösen az alapját
képező relativizmust. Ez elsőre elég nagy ostobaságnak tűnik: az akkoriban
a gyűléseken tartott beszédekben nem volt semmi relativista, éppen ellenkezőleg,
kimondottan abszolutisták voltak. („A történelem mindig osztályharcok
története.”, „Az egyik oldalon áll a forradalmi proletariátus, a másikon
a burzsoázia és az imperializmus”, stb.) De ez az abszolútság talán csak
a homlokzat volt, ami mögött ott ragyogott különös eksztázisunk, egy radikális,
lelkes szekularizálás igenlése. Ratzinger pápa és Sarkozy elnök számára
a „relativizmus” annak a lejáratására szolgál, amit mások szekularizációnak
hívnak, vagy a modernitás sajátosságának.
Ez nem jelenti azt, hogy „nihilisták” lettünk volna. A nihilizmus
az a meggyőződés, hogy a legfőbb értékek nem érnek semmit. Az biztos, hogy
a mi vezérlő csillagunk a forradalom volt: egyszerre konfúzus és pontos
elképzelés, egy messianisztikus remény és ugyanakkor egy sajátos életstílus
a jelenben. Az igazi nihilizmus kizárja a forradalmat, és azzal, hogy konform
módon viszonyul az uralkodó jelenhez, többnyire abba torkollik, hogy elfogadja
a valóságot úgy, ahogy van… A nihilista nem remél magának semmit, míg a
mi szent erényünk a remény volt: egy olyan társadalom türelmetlen várása,
amely egyszerre volna igaz és igazságos. Ha ’68-at megszabadítjuk minden
marxista sallangjától, akkor egy olyan mentális struktúrába ütközünk, amely
azóta hosszú utat tudhat maga mögött: s ez minden készen talált hierarchiának
és a tekintély minden formájának elutasítása. Röviden: a libertárius és
liberális örömhír.
Nem véletlen tört ’68 májusában éppen az anarchista mozgalom
a felszínre, amelyről előtte már alig lehetett hallani: a bulvárok megteltek
fekete-vörös – félig marxista, félig anarchista – zászlók erdejével. Vajon
Cohn-Bendit, a francia május szimbóluma nem vallotta-e anarchistának magát?
Az anarchizmus számára pedig nem a kapitalizmus a főellenség, hanem az
állam minden fajtája, akárcsak a hierarchia, minden megkövült formájában.
Egyébként a kor legelismertebb marxistája az „ideologikus államapparátus”
elemzésével tűnt ki. Az erős, centralizált francia állam egyértelműen ellenszenvesebb
volt, mint a kapitalizmus (amely egyébként sokszor államkapitalizmus volt).
Az igazi ellenséget az erős államban látták, a gaullista, jakobinus vagy
kommunista államban, a rendőrállamban. De az állam elutasítása nemcsak
az anarchizmus fiziognómiájához tartozik hozzá, hanem a liberalizmuséhoz
is. És mi más volna az anarchizmus, mint a liberalizmus egyik formája?
(Nem véletlenül tekintik az anarchizmust az Egyesült Államokban jobb-,
nem pedig, mint Európában, baloldali szélsőségnek.) ’68 hübrisze – apáink
és nagyapáink szocialista és kommunista hagyományához képest – ennek a
szabadságvágynak a rohamos terjedésében állt. Mindenesetre ez volt
a mi közvetett eljárásunk arra, hogy megtérjünk a liberalizmushoz, hogy
a liberalizmus mellett tegyünk hitet, anélkül hogy ezt kimutatnánk.
Anna Maria Ortese után szabadon azt mondanám, hogy ’68 kommunista
őrjöngése a szükségállapot liberalizmusa volt – egy univerzalista parabola
az emberi kapcsolatok testvériség alapú szekularizálására irányuló partikuláris
szükséglet kifejezésére.
A francia kivétel
Akkoriban Párizs nemcsak az olaszok szemében bírt presztízzsel, amiből
mára alig maradt valami. Akkor a francia kultúrát még nem szorította ki
az angol-amerikai kultúra. Párizst becsülték nemcsak mint a divat, a konyha
és a parfüm világvárosát, de kulturális szuperhatalomként is. Igaz,
hogy mindenekelőtt London és Amszterdam vonzotta a csavargó, alternatív
ifjúsági kultúrát – a beatnikeket, hippiket, provókat, hosszúhajúakat,
stb., de Párizs volt a zarándokhelye mindennek, ami fiatalok és öregek
számára a másik magaskultúrát jelentette. Franciaország akkoriban még jó
áron adta el a tömegkultúráját, ami még a nagy műveltségű elitet is inspirálta
– szemben azzal, ahogy számos mai értelmiségi gondolja, a kultúripar egyfelől
és a maximális tökéletesség és minőség másfelől nem zárta ki egymást, hanem
összetartozott. Az egész világba exportálta akkoriban Franciaország Claude
Lévi-Strauss antropológiáját és az Asterix-képregényeket; Roland Barthes
kritikai esszéit és Gainsbourg és Bécaud sanzonjait; Michel Foucault „Téboly
és társadalmát” és Claude Lelouche filmjeit, Godard moziját, és Zizi Jeanmarais
lábait, a Tel Quel folyóiratot és Francoise Hardy slágereit; a lacani pszichoanalízist
és Louis de Funes filmjeit…
Párizsban élni, ez nekem olyan volt, mintha egy csillagöv közepén
éltem volna, ahogy az ifjú Alkibidész érezhette magát Athénban Szokratész
körében.
A franciák akkoriban kevésbé voltak gőgösek, mint manapság, viszont
olyan eszméket gyártottak, amelyek mindannyiunkat lenyűgöztek. Párizsnak
ez az elsőbbsége a szellemi tudományok terén – a szociológiában, pszichoanalízisben,
esszéisztikában, antropológiában, irodalomkritikában – kitartott a 70-es
évek végéig. Ugyanez áll a baloldalra. A protest-kultúra gurui többségükben
olyan európaiak voltak, mint Sartre, Russell, Foucault, Fortini, Adorno,
Marcuse, Enzensberger, Colletti. Ma csupa amerikai: Noam Chomsky, Jeremy
Rifkin, Naomi Klein, Joseph Stiglitz például. Ma olyan szavakkal és fogalmakkal
bírálják Amerikát, amelyek az amerikaiaktól jönnek.
A Franciaország iránti előszeretet azért tápláljuk sokan továbbra
is, mert történelmileg mindig abban a helyzetben volt, hogy szabályok helyett
örvendetes kivételekkel álljon elő. Nem véletlenül beszélnek ma is
a francia kivételről (exception française). A francia forradalom kivétel
maradt, nem lett belőle szabály. (Franciaország a hosszú 19. század folyamán
forradalmak és ellenforradalmak egész során ment keresztül, és ezzel semmiképpen
nem volt a stabilitás mintaképe.) A szabályt az angol-amerikai országok
állították és állítják fel ma is, és a szabályok stabilitása az, ami a
maradandóbb politikai és kulturális hatalmat tartósan biztosítani tudja.
Ezért preferálják ma egyesek a „francia baloldalt”: alapjában
véve azt akarják, hogy a szocializmus kivétel legyen, és ne szabály. A
rövid párizsi kommün jó fényben tűnik fel, a szovjet szocializmus 70 éve
visszatetszést kelt. Ha a forradalom rezsimmé válik, a dionüszoszi forradalmárok
– többnyire intellektuelek – egy Majakovszkij melankolikus útjára lépnek.
Akárhogy is, sok balos szeretné azt, hogy a szocializmus játékos ünnep,
olyan „franciás” maradjon. És minden szép játék csak rövid ideig tart.
És ez volt az, ami elég gyorsan eltávolított ’68-tól: Az ünnep szép volt
ugyan, de az élet, hélas, sajna egyáltalán nem volt ennek az ünnepnek a
folytatódása az örökkévalóságig. Azt akartuk, hogy sose legyen vége! De
vége lett, és különben is, egyszer véget ér minden: a forradalom, a szerelem,
a fiatalság és a remény, minden.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BENVENUTO, Sergio
Városi legendák
Gondolat, 2004
„Az igazság angolul beszél”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Olasz nyelvjátékok”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Bevándorlók konkurenciája”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Az adófizetők pénze”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Miért utálom Berlusconit?”
Magyar Lettre Internationale, 42
„Platón és a gének”
Magyar Lettre Internationale, 44
„Csak egy barbár hiszi a többi kultúrát barbárnak”
Magyar Lettre Internationale, 47
„A Nyugat keresztje”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Párizs rejtelmei”
Magyar Lettre Internationale, 57
„A német pásztor”
Magyar Lettre Internationale, 58
„A kajmán országa”
Magyar Lettre Internationale, 63
„A vallás mint húzóágazat”
Magyar Lettre Internationale, 67
„Szigorú atya és gondoskodó anya:
jobb- és baloldal a kapitalizmusban”
Magyar Lettre Internationale, 70
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|