Ferdinand Schmatz
manu scriptum avagy
a patkónyerés
(többé-kevésbé Ferdinand Schmatz nyomán, aki
Ossip Mandelstam nyomán…)
írja a hórukk
olyan erősen, nyomja,
hogy sikerül a karnak,
ami a kéznek csíny
– az marad
nem magának, írja
be a palavessző jelét,
a falra, mely mutatja
hol ilyen véset(t) sodródni bírna
mint:
„agyszáj”
– feltárul –
nem fojt semmit magába,
hírt ad, még ha szurkoz is
kerekre horzsolja a sarkot
– mindent, mi csak bizgatja, kicsalogat, fennszóval
a mormolás elnyeli a hangot,
így kiemel minden
egybecsengőt a folyóban
(palavessző pora lesz, toll – most épp rugó-ugrásban)
– fölfogva fő mint kő
szív mint szúr
hátult még kigondol
valamit magának egy nyomás:
a formát –
vas, nem véd,
inkább megképzi a lépést,
mint elképzelné, ami így normálódik,
azt szívesen elveszíti –
ami ki mond csak,
mustrálja magát a sorfalban
ott, ahol folyik:
szótagokból, hangokból egy kép
éjszakánként
(álom, színezett)
mohón ollóz combot, hohó
bele a nappalba, mely
írásba tétetik
(nem tépetik, a nyelv paizs)
legfeljebb
kezet lök
az ujjat a moston feni
– a csendben fel dörögve hangoz,
és rajta, szavatolva, áll,
hogy sosincs beleégetve a boldogság,
mely sosem boldog sáv, hanem futás
(a jelkör felröppen, elgalamboz)
és felrója, ami csak
szavakban fakón
a virág-szó száráról leválik
Tatár Sándor fordítása
Ferdinand Schmatz
tokyo, visszhang éjjel,
(shinjuku az ablakból)
világít
pirosan,
falra
semmikép(p)
nem homokra
vagy romokra
(bennem vagy kavar)
épült –
odaát leheletként,
pára – ami alatta f-él
füst fúródik magasba, nő
– most fekete a piros –
már semmi nincs a fény között
a falon: kint, peremre félig vetülten,
indáz derűsen szemhájakon át,
mi nem csíp, nem űz; nem: orcáll a tűzben,
legbelül hűlten nyugszik a zűrben
fölfelé: szőve, nézd
piros fekete
imbolyog fényt vetve
emeletről emeletre, húzza kötél –
nem csábít (pillásan) a szem
föl pillantani és puhítja
a kemény üveget füvekké
(kik többé nem hal[l]hatók üreggé)
gyöngyözés
fröcsögés
tág pupillákban
fej fölé terelve
mint az, mi ház, építmény, torony
egyetlen (látszat?)fényben lehetne,
azt feketíted, nem acél,
így széplik pirosan a párában, nedvesen,
csontot ölt,
fényt bálákba köt, bőrt
batyuba, ablaknéz nélkül a füstgomolyok – kezeket csal
ami integet, a ködben
egy ujjdonságot térré növeszt (felfujj)
– szürke,
most
meg
– fekete,
most
meg
– piros
világítva
a kegyben
pajzs védelemmé növi ki magát
erdő volt
– résnyi csupán –
az út mentén
zöld hely, most hűlt helye
jeleket puhít meg
tempósat cseppfolyósít lent
a domb folyamágylábánál
– újra formáért fáradozván –
fölemelkedik az ellennyeregben
(hegy feltorlódott)
remegve csendben lényként magasra
kinek kezei – messze, ni
boltjai – voltjai
összefonódva takaratlanul
a lankán fekve
a gesztusok – özönnel mint az eső
hogy a nedvességben összetapasszák
falak lazáját sánccá:
nyelvek ásóival szurdalva
kéz boltozattá
ki az éj mormolásából
mindenütt egyre kínálja
(megálljatok)
a város éneklését
(öregen nyavalyog)
(fel és le):
anyagok zengését
szagolni a sistergésben
látással meg szólítani
– érezni a körülmorajlott
egész negyedében –
forgácsok villódznak,
hogy meggyújtsák
saját magukat –
ha az anyagok
vízegyenesen
átmennek rajtunk
szilárdan magunkba
sáppasztjuk törésüket,
ha oldódik a kérgek
korma
acéllá pöffeszkedve
elég a pa
a pirosban
ha így el
ködösül minden
– látszat –
mi (miii?!)
meg vagyunk hús-szorozva
itt, tto(va)
bámuljuk
(alakok az ablakon)
a feketeség pompáját
meg
állunk
lerakva nyugalmat
minden állás nélkül
remegő gerincre
ez
olvassuk
ért –
a közép – körül
világosan elborult
jeleket –
nem tűnünk
rá gondolva
semmi
másnak, mint ők:
rőt, mint
(fők, gőg, hőt,
nők, csősz, csőd, gőz)
Tatár Sándor fordítása
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|