Aczél Géza
(kontra)galopp
javított utószinkron
15.
harmincöt tájéka jó esetben is monoton romokon az életút fele hiába
botorkáltál te későn érő
még mindig öntudatlanul hazafele régóta veled fújt az elmúlás hidegesítő
szele ez a koravén alattomos fuvallat mely a hétköznapok iramában egyre
csak abajgat nem sokat ad a tétova gondolathoz de a látványhoz komor színeket
oszt és egyszerűen nem érted a tavasz mitől tompa lendületes ambícióid
mért dőlnek halomra és mért porladnak szét hamar az aprócska sikerek pityeregnél
akár egy maszatos kisgyerek de a felnőttség tudata visszaránt az érzelmi
pólusokon fénytelen levelekként szedegeted a hiányt mert valami nagyon
hiányzik sokáig
úgy tudod szentimentális alkatodhoz kellene a tömegek harsány szelleme
ám ebben sok
a logikai buktató s ha már nem lettél magvető oktató s hagytad magadban
csöndben kihunyni
a nyájnevelő képletet inkább hosszasan azt figyelgetve képtelen helyzetekben
hogy feszeng
megannyi embertársad mikor igaztalanul elönti a különböző alattomos
csapokból szivárgó gyalázat s néha magad is beálltál ebbe a bűzös permetlébe
pedig gyakrabban tellett már ebédre az egyetem hatalmat sugalló korpusza
sem volt lebecsülendő díszlet ám mikor a környezet olcsó tudóskodásra
intett egyszerűbb volt egy szerkesztőségbe menekülni új illúziók felé repülni
hol talán kopik a vég tudata melyben közel sincs még annyi szenvedés melytől
ha
a felismerés a pózhoz ér megnyugszik talán csak a szokások lettek tempósabbak
az evésnek
különös rendszert szabtak az érő férfiből a fordulatok tekintélyesebbnek
tűnt a hozzáülés
a kelkáposzta zamatos fűszerré vált a zeller gőgjében fölérezted az
északi hangulatot az egyre jobban hiányzó délutáni szunyókálásokban meghaladtál
magadban minden proli indulatot
s kezdted polgárinak érezni a létet pedig a politikában volt még temérdek
idő az új csalódásig
utáltad a rendet de nem voltál hőbörgő párti visszanézve különös volt
ez a képlet lázadni
valód is volt temérdek s olykor a szokásosnál többet engedtél meg magadnak
mikor viszont
nagyon kezdték ingujjaikat fölgyűrni a tagok kivártál néhány csodálkozó
pillanatot aztán
megindultál az ellenkező irányba hiába igazából nem voltál vaskos zendülésre
determinálva
legfeljebb a kéziratokat tologattad kezdő szerkesztőként nagyobb hévvel
profi és amatőr közt
szaladgáltál föl-le a mérőléccel s nagyon értetted azt amit ma már
nem egészen értesz miként gyúrhatod eggyé az értékosztó szerénységet a
kitaszítással ülve feszengve szemben az éhes
kollégával kiben ott bujkál a teremtés mámora s rég tudjuk fusson akinek
nincs bora ám utána
mi legyen a demizson sora mikor nekem nem ment szóltam én gyakran hogy
meghalt a líra
hisz senki homlokára nincsen az kiírva ha hosszabb távra jár a jambus
korunk biológiájában
sem termett olyan passzus mely széplelkekről fuvolázott majd a technika
bősz robbanása is
mint az átok sodorta szakadék felé a megírt áriát repítette valótlan
téren át pedig akkor még
nem ismerted az informatikát ahogy szakadozik látható atomokra benne
a vibráló térség
bámulva majd gyanakvón a képernyőbe hol az a merészség mely rafinált
kristályok mentén
ihletre fakad a népdaltól az abszurdig add csak meg magad ez volt a
korai érzés s ha más
alkat vagy sorsdöntő keménység tapogatna vissza a mából helyette néhány
gyötrelmesen
indult fulladáshiánnyal leszoktam a dohányzásról ha akarom kis dolog
hogy a tízéves legény
kukoricaszár pipázásától az éjszakai filoszbütykölésekig az eregetésnek
egyszer csak vége
akár egy eu-szabvány messze koromat előzve beértem a nassolásba s mint
egy jenki ötven
kilóról elkezdtem kerekedni sajtdarabkákon kiflivégeken prométheusz
láncaiban vergődve
szürcsölgetve a forró feketét s bambán szuszogva a zsíros falatok után
talán ekkor képződött meg bennem igazán a falánk naturális víziója s kezdtem
hasonlítani egy kisebb vízilóra ki
elnyeli a hulladékot mit a közétkeztetés naponta elé ont s szemeibe
a mennyiség és a közöny
arányos együtthatója beleáll innen már megint csak egy lépés a füstölt
szalonnával megtűzdelt magány s a múlás genetikai fölérzése nem tudtad
még mikorra várható a mama vak tabukat döntögető döbbent temetése még csak
opálos tekintetében vetted észre az áttűnések sejtelmes határait melyek
oldott peremén kecses vadként szökkent az idő s mire rekonstruálódott benned
a nő s az apa-fiú konfliktust is mélyhűtötten tartotta egy markáns
biológiai kényszer érzelmes
lelkedet odahagyva valahogy tartósan nem törődtél az egésszel a kapcsolatok
lényegére keserű
mártásként ömlött rá az önzés – igen szűkebb s tágabb körökben ez volt
a különbség gyarló
lényed és az irigyelten fényesre csiszolt bálványok között a szeretet
sűrű melaszában gyakran
kaptad rajta magad amint lényed épp aprókat bűnözött néhány könnyebb
percért felejthető kis árulással holott morálisan te is szemben álltál
az elmocskolt világgal s nem volt rossz érzés
ha fölénnyel keveredtél ki az izzadtság szagú asztaltársaságból melyből
hogy a szentségtörést is kissé fokozzuk néhány lilaharisnya még utánad
is dünnyögött – géza bácsi jászol melyben
a lezüllött kocsma napi fénye megszületett szerencsére általában időben
helyre tettem a sok
kócos gyereket s még kótyagosan sem kívántam a mítoszteremtés kancsal
gesztusát ezt egyre inkább szakadozó barátaimnak adtam át kik mások bőrén
fényesedtek s úgy intettek a nagy szeleknek hogy maguk se maradjanak hátszél
nélkül ma már tolulásukba a szellem belekékül és újra idézi nagy kamaszkori
élményemet a sejtelmes ortegát kinél riadt értelmet nyer ha jól
fordítom az a megvetett néppel tűzön-vízen át s a zsigerek kontraszelekciója
persze később eljön majd az óra mikor a szerény képletnek pandanja is lészen
az erősen korlátozott egyéni gondolatocskákat is körbe érem mire az ember
elereszti az egészet s már csak maga gondosan összetapasztott fészkében
hisz nyálazva a sarat és a fényesen üzenő szalma elejit és persze
az űrből kiszorított biológiai lényének köbméterét orrot fújva zabálva
szellentve egyszer csak
ennyi az egész no meg az összetartozás elektromossága tekeredni is
illenék valami fényre bár hosszú távon ki tudja merre van a feloldozó béke
s mikor dőlünk bele a fizikusok statisztikáiba e lelki összeroppanás előtt
ott a nyolcvanas évek közepén azért konduljon még egy halovány ima mert
szívgödrön vágott egy szemérmes halál s noha sosem fogjuk megtudni mi van
odaát szerintem semmi de legfelkavaróbb talán a tapintatos hiány mikor
a távozó a jóság kitöltött csekkjét csöndesen odaadja s neked már nincs
időd kamatra ücsörögsz egy vákuumba terelt mezőben tapadási felületeket
keresve míg az elmenőben sűrűsödni kezd a nagy lelki gyémánt
melynek tört fénye irracionális tereken ér át s ha száz éves anyját
dicséri már nem csodálkozol
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|