Aczél Géza
(kontra)galopp
javított utószinkron
 

15.

harmincöt tájéka jó esetben is monoton romokon az életút fele hiába botorkáltál te későn érő
még mindig öntudatlanul hazafele régóta veled fújt az elmúlás hidegesítő szele ez a koravén alattomos fuvallat mely a hétköznapok iramában egyre csak abajgat nem sokat ad a tétova gondolathoz de a látványhoz komor színeket oszt és egyszerűen nem érted a tavasz mitől tompa lendületes ambícióid mért dőlnek halomra és mért porladnak szét hamar az aprócska sikerek pityeregnél akár egy maszatos kisgyerek de a felnőttség tudata visszaránt az érzelmi pólusokon fénytelen levelekként szedegeted a hiányt mert valami nagyon hiányzik sokáig
úgy tudod szentimentális alkatodhoz kellene a tömegek harsány szelleme ám ebben sok
a logikai buktató s ha már nem lettél magvető oktató s hagytad magadban csöndben kihunyni 
a nyájnevelő képletet inkább hosszasan azt figyelgetve képtelen helyzetekben hogy feszeng
megannyi embertársad mikor igaztalanul elönti a különböző alattomos csapokból szivárgó gyalázat s néha magad is beálltál ebbe a bűzös permetlébe pedig gyakrabban tellett már ebédre az egyetem hatalmat sugalló korpusza sem volt lebecsülendő díszlet ám mikor a környezet  olcsó tudóskodásra intett egyszerűbb volt egy szerkesztőségbe menekülni új illúziók felé repülni hol talán kopik a vég tudata melyben közel sincs még annyi szenvedés melytől ha
a felismerés a pózhoz ér megnyugszik talán csak a szokások lettek tempósabbak az evésnek
különös rendszert szabtak az érő férfiből a fordulatok tekintélyesebbnek tűnt a hozzáülés
a kelkáposzta zamatos fűszerré vált a zeller gőgjében fölérezted az északi hangulatot az egyre jobban hiányzó délutáni szunyókálásokban meghaladtál magadban minden proli indulatot
s kezdted polgárinak érezni a létet pedig a politikában volt még temérdek idő az új csalódásig
utáltad a rendet de nem voltál hőbörgő párti visszanézve különös volt ez a képlet lázadni
valód is volt temérdek s olykor a szokásosnál többet engedtél meg magadnak mikor viszont
nagyon kezdték ingujjaikat fölgyűrni a tagok kivártál néhány csodálkozó pillanatot aztán
megindultál az ellenkező irányba hiába igazából nem voltál vaskos zendülésre determinálva
legfeljebb a kéziratokat tologattad kezdő szerkesztőként nagyobb hévvel profi és amatőr közt
szaladgáltál föl-le a mérőléccel s nagyon értetted azt amit ma már nem egészen értesz miként gyúrhatod eggyé az értékosztó szerénységet a kitaszítással ülve feszengve szemben az éhes
kollégával kiben ott bujkál a teremtés mámora s rég tudjuk fusson akinek nincs bora ám utána
mi legyen a demizson sora mikor nekem nem ment szóltam én gyakran hogy meghalt a líra
hisz senki homlokára nincsen az kiírva ha hosszabb távra jár a jambus korunk biológiájában 
sem termett olyan passzus mely széplelkekről fuvolázott majd a technika bősz robbanása is
mint az átok sodorta szakadék felé a megírt áriát repítette valótlan téren át pedig akkor még
nem ismerted az informatikát ahogy szakadozik látható atomokra benne a vibráló térség
bámulva majd gyanakvón a képernyőbe hol az a merészség mely rafinált kristályok mentén
ihletre fakad a népdaltól az abszurdig add csak meg magad ez volt a korai érzés s ha más
alkat vagy sorsdöntő keménység tapogatna vissza a mából helyette néhány gyötrelmesen 
indult fulladáshiánnyal leszoktam a dohányzásról ha akarom kis dolog hogy a tízéves legény
kukoricaszár pipázásától az éjszakai filoszbütykölésekig az eregetésnek egyszer csak vége 
akár egy eu-szabvány messze koromat előzve beértem a nassolásba s mint egy jenki ötven
kilóról elkezdtem kerekedni sajtdarabkákon kiflivégeken prométheusz láncaiban vergődve
szürcsölgetve a forró feketét s bambán szuszogva a zsíros falatok után talán ekkor képződött meg bennem igazán a falánk naturális víziója s kezdtem hasonlítani egy kisebb vízilóra ki 
elnyeli a hulladékot mit a közétkeztetés naponta elé ont s szemeibe a mennyiség és a közöny
arányos együtthatója beleáll innen már megint csak egy lépés a füstölt szalonnával megtűzdelt magány s a múlás genetikai fölérzése nem tudtad még mikorra várható a mama vak tabukat döntögető döbbent temetése még csak opálos tekintetében vetted észre az áttűnések sejtelmes határait melyek oldott peremén kecses vadként szökkent az idő s mire rekonstruálódott benned
a nő s az apa-fiú konfliktust is mélyhűtötten tartotta egy markáns biológiai kényszer érzelmes
lelkedet odahagyva valahogy tartósan nem törődtél az egésszel a kapcsolatok lényegére keserű
mártásként ömlött rá az önzés – igen szűkebb s tágabb körökben ez volt a különbség gyarló
lényed és az irigyelten fényesre csiszolt bálványok között a szeretet sűrű melaszában gyakran
kaptad rajta magad amint lényed épp aprókat bűnözött néhány könnyebb percért felejthető kis árulással holott morálisan te is szemben álltál az elmocskolt világgal s nem volt rossz érzés
ha fölénnyel keveredtél ki az izzadtság szagú asztaltársaságból melyből hogy a szentségtörést is kissé fokozzuk néhány lilaharisnya még utánad is dünnyögött – géza bácsi jászol melyben
a lezüllött kocsma napi fénye megszületett szerencsére általában időben helyre tettem a sok 
kócos gyereket s még kótyagosan sem kívántam a mítoszteremtés kancsal gesztusát ezt egyre inkább szakadozó barátaimnak adtam át kik mások bőrén fényesedtek s úgy intettek a nagy szeleknek hogy maguk se maradjanak hátszél nélkül ma már tolulásukba a szellem belekékül és újra idézi nagy kamaszkori élményemet a sejtelmes ortegát kinél riadt értelmet nyer ha jól
fordítom az a megvetett néppel tűzön-vízen át s a zsigerek kontraszelekciója persze később eljön majd az óra mikor a szerény képletnek pandanja is lészen az erősen korlátozott egyéni gondolatocskákat is körbe érem mire az ember elereszti az egészet s már csak maga gondosan összetapasztott fészkében hisz nyálazva a sarat és a fényesen üzenő szalma elejit és persze 
az űrből kiszorított biológiai lényének köbméterét orrot fújva zabálva szellentve egyszer csak 
ennyi az egész no meg az összetartozás elektromossága tekeredni is illenék valami fényre bár hosszú távon ki tudja merre van a feloldozó béke s mikor dőlünk bele a fizikusok statisztikáiba e lelki összeroppanás előtt ott a nyolcvanas évek közepén azért konduljon még egy halovány ima mert szívgödrön vágott egy szemérmes halál s noha sosem fogjuk megtudni mi van odaát szerintem semmi de legfelkavaróbb talán a tapintatos hiány mikor a távozó a jóság kitöltött csekkjét csöndesen odaadja s neked már nincs időd kamatra ücsörögsz egy vákuumba terelt mezőben tapadási felületeket keresve míg az elmenőben sűrűsödni kezd a nagy lelki gyémánt
melynek tört fénye irracionális tereken ér át s ha száz éves anyját dicséri már nem csodálkozol 
 



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu