Mikola Rjabcsuk
Hogyan lettem csehszlovák?
(’68 és a hokivébé)
Minden nyáron vidéken töltöttük a szünidőt, a nagyszüleim házában, Lutszk
város közelében. Sokan voltunk, az egész tágabb család. A bátyám meg én,
az unokatestvéreink, az ő szüleik, a mi szüleink, és persze nagymama és
nagypapa. Élveztük a nyaralást, a horgászást és az úszást, a focizást és
a kártyacsatákat, a dúsan termő gyümölcsfák dézsmálását és a beszélgetéseket
a varázsos tábortűz körül éjfél utánig.
15 éves voltam, nem sokat törődtem a politikával. A mi dácsánkban
még televízió sem volt – nekünk nem hiányzott. Nagypapa és a szülők mindenesetre
hallgatták a szovjet rádiót és a „hangokat”, ahogy annak idején a külföldi
rádióadókat hívták; de bármilyen gondtalanok voltunk is ezekben az „aranyéveinkben”,
nem kerülte el a figyelmünket, hogy valami nincs rendjén. Tudatunk, látókörünk
és hallásunk legkülső peremén riasztó szavak bukkantak fel, mint „szovjet
fenyegetés”, „ultimátum” és „ellenforradalom”. És éreztük, hogy ezek a
szavak tették feszültté a szüleinket, és késztették őket arra, hogy a közeledtünkre
témát váltsanak, elhallgassanak. Ők szovjet állampolgárok voltak, mi szovjet
gyerekek, és nem akarták, hogy halljuk, amikor politikáról beszélgetnek.
De éreztük, hogy Csehszlovákiában valami baj van, és bármelyik pillanatban
kitörhet valamiféle háború, bármilyen valószínűtlennek tűnt is ez a mi
élvezetes nyaralásunk közepette a napos, kék ég alatt.
Amikor aztán a szovjetek bevonultak Csehszlovákiába, a szüleinket
teljesen lehangoltnak találtuk, mintha ők maguk is csehszlovákok volnának,
mintha az ő kormányuk volna az, amit megdöntöttek, mintha az ő országuk
volna az, amelyet idegenek meggyaláztak. Érdekes módon nem voltunk meglepve
a viselkedésüktől.
A szüleink nem voltak ellenzékiek, de – mint a nyugat-ukránok
többsége – nem sok szimpátiával viseltettek a szovjetek, Moszkva és a kommunizmus
iránt. Mint a nyugat-ukránok többsége, a rezsim irányában kifelé lojálisnak
mutatkoztak, és ahogy ezt elvárták tőlük, részt vettek minden nyilvános
ünnepségen. Egymás között azonban nem fukarkodtak a keserű megjegyzésekkel
a rendszerről, a hatóságokról és a szovjet életről. Valószínűleg sosem
állt szándékukban, hogy belőlünk, a gyerekeikből tudatosan szovjetellenes
embereket faragjanak. Ez a jelenünkre nézve veszélyes, a jövőnkre nézve
káros következményekkel járhatott volna. De szavaikkal, arckifejezésükkel
és gesztusaikkal eleget elárultak ahhoz, hogy kénytelenek legyünk érzékelni
a rendszerrel szembeni ellenszenvüket, és mély idegenkedésüket valamennyi
szimbolikus ballasztjától.
Amikor elkezdtem érdeklődni a jéghoki iránt, rögtön feltűnt,
hogy sem az apám, sem a nagybátyám nem drukkolt soha a hatalmas szovjet
sztárcsapatnak. Ellenkezőleg, mindig az ellenfeleknek szurkoltak, bárki
volt is az – a svédek vagy a finnek, a kanadaiak vagy akár éppen a svájciak.
Bár a szovjetek akkoriban legyőzhetetlennek tűntek, teljes szívünkből azt
kívántuk, hogy verjék meg őket. És amikor ez végre megtörtént, amikor a
csodálatos csehszlovák hokicsapat az 1969-es világbajnokságon lesöpörte
őket a jégről, („aprófát csináltak belőlük”), mennybe mentünk a boldogságtól.
Sírtunk, összecsókoltuk egymást, egymás kezét szorongattuk, abban a pillanatban
csehek voltunk és szlovákok. Elégtételt kaptunk mindenért – a prágai tankokért
éppúgy, mint Maravjov kijevi bevonulásáért, a perejeszlavi álnok szerződésért,
a poltavai csatában elszenvedett vereségért, Baturin kifosztásáért, az
1933-as nagy éhínségért, az ukrán egyesült egyház elnyomásáért, és, és…
Szellemi fejlődésem felgyorsult azokban az években. 1970-ben, a középiskola
utolsó osztályában már hozzájutottam az underground irodalomhoz, ismertem
a szamvidav (az orosz szamizdat ukrán megfelelője) sokrétű irányzatait.
Mindenesetre egyáltalán nem a szüleim juttatták el hozzám ezt a veszélyes
irodalmat, hanem a tanárnőm. Pontosabban az iskolai könyvtárosnő – egy
neves ukrán írónő és értelmiségi, Irina Kalinec, aki hosszú, politikai
alapú munkanélküliség után végre kaphatott egy kisebb állást az iskolánkban.
Felfigyelt a jó irodalom iránti érdeklődésemre, és mindent megtett,
hogy ezt hivatalos és nem hivatalos forrásból is csillapítsa. Érdekes módon
közöttük volt a prágai tavasz néhány csehszlovák kiadványa is. Ott volt
mindenekelőtt egy Eperjesen kéthavonta megjelenő kulturális folyóirat,
a Dukla, amelyet eredetileg a kelet-szlovákiai ukrán (rutén) kisebbség
számára adtak ki, és néhány ukrán könyv ugyanattól a kiadótól, köztük nem-szovjet
ukrán írók, mint Bohdan Ihor Antonics és Volodimir Vinnicsenko, akik a
Szovjetunióban be voltak tiltva.
Az 1968-as Dukla-számok áttekintést adtak a kortárs cseh és szlovák
irodalomról, és ami még ennél is fontosabb volt, a csehszlovákiai aktuális
politikáról. A „prágai tavasz” minden fontos dokumentuma benne volt ukrán
fordításban. Egyértelműen kiderült belőlük, hogy nem volt semmiféle „ellenforradalom”,
amit a szovjet propaganda állított, inkább egy becsületes (és mint később
beláttam, elég naiv) kísérlet egy „emberarcú szocializmus” kialakítására.
A dokumentumok rendkívül értékesek voltak számomra, mert egyre
több barátom tért akkor haza a szovjet hadseregben letöltött katonai szolgálatáról,
ahol agymosáson mentek át. Meg voltak győződve arról, hogy a bevonulás
szükségszerű volt, mert a nyugatnémet hadsereg már készült átlépni a határokat,
és az áruló ellenforradalmi kormány Prágában összeesküdött arra, hogy behívja
őket az országba.
Az volt a következő lépés, hogy megtanultam csehül és szlovákul
(a szlovák könnyebben ment, mert sokkal közelebb áll az ukránhoz), és eredetiben
olvastam a „prágai tavasz” könyveit és folyóiratait. Paradox módon ezekhez
nem mind a kollégáim saját gyűjteményéből jutottam hozzá, de közkönyvtárakból
és eldugott vidéki könyvesboltokból is, amelyek a „Druzsba” (barátság)
nevet viselték. Ott Ivan Klíma és Miroslav Holub békésen porosodott Ho
Si Minh és Cedenbal mongol pártvezér összes művei mellett. A szovjetek
csak augusztusban kezdték el cenzúrázni a cseh és szlovák könyveket és
folyóiratokat, miután a Varsói Szerződés csapatai megszállták az országot.
Ebből a szempontból csak dicsérni lehet a szovjet rendszer bürokratikus
merevségét és egyáltalán nem hatékony voltát, amiért ilyen későn és ügyetlenül
reagált. Ez megismétlődött, amikor a szovjetek 13 évvel később a lengyel
könyveket és folyóiratokat is csak akkor kezdték el cenzúrázni, miután
Jaruzelski tábornok kihirdette a szükségállapotot.
Isten áldja meg a szovjet ideológusokat a lomhaságukért és butaságukért,
különben sosem olvashattam volna a 70-es években Hrabalt, Kunderát és Skvoreckyt.
Nem fordíthattam volna ukránra Ladislav Novak konceptualista verseit, és
nem állíthattam volna össze belőlük egy takaros kis szamvidav-könyvecskét
Vladko Kaufman provokatív illusztrációival.
A 70-es évek harsányan meghirdetett csehszlovákiai „normalizálása”
Ukrajnában is megtalálta sajátos ideológiai megfelelőjét az „ukrán polgári
nacionalizmusra” mért újabb csapásban, ami 1972-73-ban tömeges letartóztatásokhoz
vezetett, széleskörű tisztogatások kezdődtek a kulturális és oktatási intézményekben,
és megint húztak egyet a russzifikálás csavarján. A személyes kapcsolatokat,
amelyek a 60-as években alakultak ki ukrán és csehszlovák ellenzékiek között,
mindkét oldalról masszív elnyomással és minden lehetséges restrikcióval
gyakorlatilag teljesen sikerült megszakítani. Akkoriban sejtelmem sem volt
ezekről a kapcsolatokról, bár nagyon is a tudatában voltam annak, hogy
egyes eperjesi, kassai, pozsonyi ukránok közreműködése nélkül sem a Dukla,
sem a kelet-szlovákiai ukrán nyelvű könyvek nem bukkanhattak volna fel
a mi köreinkben.
Csak ma, mikorra a cseh és ukrán ellenzékiek leveleit és emlékezéseit
nyilvánosságra hozták, tudom felbecsülni a Kijev és Prága közötti informális
kapcsolatokat, és azt a szerepet, amelyet mindenek előtt Zina Genyk-Baczovska
és néhány más, ukrán származású cseh játszott ezekben a kapcsolatokban,
akik a bolsevikok győzelmét követő 20-as évekbeli ukrán emigránsok utódai
voltak.
Első külföldi utamat 1987/88-ban tettem – amint a peresztrojka
meghozta nekem az utazás szabadságát –, mégpedig Csehszlovákiába. Amikor
cseh nyelvtudásommal Prágában próbálkoztam, lengyelnek véltek, amikor Pozsonyban
szlovákul igyekeztem megszólalni, jugoszlávnak gondoltak. Senki nem feltételezett
bennem egy ukránt, egy szovjet állampolgárt vagy – urambocsá! – egy
oroszt. Én mindenesetre tudtam, hogy nemcsak oroszok, hanem ukránok is
voltak abban a szovjet hadseregben, amelyik 1968-ban a cseheket „felszabadította”
a csehek alól. Ha csak pár évvel idősebb vagyok, én is köztük lehettem
volna. Isten megóvott ettől a személyes szégyentől, ha a nemzeti szégyentől
nem is.
Pozsonyban is, Prágában is barátokra találtam, zsákszámra vittem
nekik a „felforgató” irodalmat – mert ez volt az az egyedülálló, bár igen
rövidéletű korszak a történelemben, amikor az én hazám nyitottabb, liberálisabb
és politikailag haladóbb volt az övéknél. Prágában sört ittunk, Pozsonyban
fehérbort, és én hihetetlen történeteket meséltem nekik olyan szövegekről,
amelyek nálunk legálisan megjelentek, témákról, amelyekről nyíltan lehetett
vitatkozni és nyilvános rendezvényekről, amelyek hivatalos engedély nélkül
zajlottak le. Ők is szerettek volna maguknak egy peresztrojkát, én biztattam
őket – ez tényleg a nagy várakozások kora volt.
Amikor aztán egy évvel később ez is valóra vált, olyan nagyszerű,
elegáns és hihetetlen volt, mint a hokicsapatuk 1969-es, legendás győzelme.
Valóban az erőtlenek ereje érvényesült itt. És életem egy rövid, de egyik
legboldogabb pillanatában megint csehnek éreztem magam. És szlováknak.
És lengyelnek. És magyarnak. Aztán december elején egy kollégámmal együtt
Adam Michnik varsói lakásában találtam magam, és egy rég megbeszélt interjúra
vártam. A vendéglátóm késett, a felesége teával kínált minket, és elnézést
kért, aztán megjött Adam, mit megjött, lelkesen beviharzott, és azt harsogta,
mint egy gyerek: „Wypierdolili Ceauşescu!” („Kipenderítették!”) Ez nyilvánvalóan
fontos esemény volt az életében, egy nagy álom valóra válása, egy erőtlen
csapat győzelme egy nagy erejű, totalitárius szörnyeteg felett. Ebben a
pillanatban ő is román volt, és vele együtt mi is.
Nem tudom, hány cseh, szlovák és lengyel érezte magát néhány
éve a narancssárga forradalom idején ukránnak. De remélem, néhányan mindenképpen.
És eddig éppen erről szólt a mi kelet-európai történelmünk.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
RJABCSUK, Mikola
„Két Ukrajna. „Miért bizonytalanok az ukránok?”
2000, 2002. 9.
„Megdönthet?-e a »zsaroló állam«?”
2000, 2005. 2.
„Rossz béke vagy jó háború”
Magyar Lettre Internationale, 66
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|