Chris Reynolds
’68 májusa a viták kereszttüzében
1968 negyvenedik évfordulója erősíti az évtizedenkénti megemlékezés
hagyományát, ami sokban hozzájárul ahhoz, hogy egy felületes kép alakuljon
ki az „eseményekről” . Bár ahogy Kristin Ross megjegyzi, „’68 esetében
a hatalmas narratív anyag, nem pedig a hallgatás burka játszott döntő szerepet
a franciaországi események elfelejtésében”. Akár a felkelést nézzük, akár
a következményeit, az értelmezéseit vagy a magyarázatait, elég nehéz, ha
nem egyenesen lehetetlen valódi konszenzusra jutni. Az évek múltával az
ideológiáktól befolyásolt vélemények és a megrajzolt, elfedett és készpénznek
vett portrék fejlődtek és alakultak. Ross kijelenti: „’68 májusát eltemették,
elboronálták, trivializálták, vagy úgy mutatták be, mint valami szörnyűséget.
[…] Csak néhány nappal a ’68 júniusi eseményeket követően meglepő mennyiségű
szóáradat jelent meg, és ezeknek a publikációknak a termelése, hol észrevehetően
emelkedve, hol alábbhagyva mindmáig folytatódik. Egy egész diskurzust állítottak
elő, de ennek elsődleges hatása az volt, hogy – egy régi ’68-as kifejezéssel
élve – likvidálja, kitörölje vagy elhomályosítsa május történetét.”
Különös titokzatosság övezi továbbra is ezt a sokat vitatott
„’68 májusát”. Ez a tanulmány számba kívánja venni az okokat, hogy a vele
való példátlanul kiterjedt foglalkozás, időről időre való újraelemzés és
újraértékelés ellenére ’68 miért maradt továbbra is heves viták tárgya,
és miért kell bizonyos értelemben definiálhatatlannak mondani. Azt szeretném
állítani, hogy ez azért van, mert számos fontos aspektust illetően nincs
egyetértés az elemzők és a kommentátorok között.
Kezdjük mégiscsak azokkal a területekkel, amelyekben konszenzus
alakult ki, és amelyeknek kulcsszerepük volt ’68 mai felfogásának kialakításában.
Ezek biztosították annak alapjait, amit Isabelle Sommier ’68 „hivatalos
történetének” nevez.
Amiben egyetértés van
Az esetek többségében az okok képezik a ’68-as események olvasatának
kiindulópontját. Egyet nem értés figyelhető meg azzal kapcsolatban, hogy
milyen körülmények vezettek ’68 kirobbanásához a viszonylagos stabilitás
korában. Az például általánosan elfogadott nézet, hogy tíz év után de Gaulle
uralma, autoriter vezetési stílusa elavulttá vált és megújításra szorult.
Gazdasági szempontból a Trente Glorieuses-t, (a „dicsőséges 30
évet” 1945 és 1975 között) úgy szokták jellemezni, mint ami egyre nagyobb
frusztrációt idézett elő egy olyan munkásosztályban, amelyet nem sikerült
meggyőzni a javak elosztásának helyességéről, miközben a fiatalokat is
egyre jobban aggasztotta a munkanélküliség fenyegető réme. Ennek a nemzedéknek
a prioritásait és értékeit úgy írják le, mint amelyek összeütközésbe kerültek
a szüleik és nagyszüleik prioritásaival és értékeivel, akikétől élesen
eltérő nevelésben részesültek. Ezeket a körülményeket hozzák fel annak
magyarázatára, hogy miért az egyetemi rendszer – maga is egy kis társadalmi
mikrokozmosz – volt az eseményeket lángra lobbantó szikra. Ez az intézmény,
amely beleroppant a baby-boomot követő nemzedék koncentrált jelentkezésébe,
tökéletes táptalaja volt a lázadásnak. A diákok egyre inkább külföldre
tekintgettek, más országokból merítettek ösztönzést egy olyan korban, amikor
mindenfelé romantikus figurákat és ügyeket lehetett találni.
Nem kérdéses, hogy ezeknek a tényezőknek az együtthatása magyarázza,
hogyan kerülhetett sor a ’68-as eseményekre. De például az egyetem mint
kiindulópont aláhúzása egyetlen komponens túlhangsúlyozásához vezetett
egy olyan esemény kapcsán , ami tulajdonképpen társadalmi méretű felkelés
volt. Ráadásul a francia lázadásnak egy nemzetközi megmozdulás összefüggésébe
helyezése érezhetően gyengíti annak eredetiségét, és ily módon nem marad
belőle más, mint egy világméretű balhé jellegzetesen gallicizált változata.
Ennek a szelektív látásmódnak jellegzetes példája Jean-Claude Gillebaud
összegzése az 1968-as év eseményeiről: „’68 májusában a nyugtalanság a
Sorbonne-on és az Odéon elfoglalása nem volt egyéb, mint egy rendkívüli
nemzetközi tiltakozási hullám francia nagyvárosi, valójában kizárólag »párizsias«változata.”
A regionális elemzések nagy hiánya a „hivatalos történet” korlátozottságának
különösen szembeszökő vonása. Amikor a ’68-hoz vezető körülményeket vizsgálják,
nagy súlyt helyeznek a párizsi tapasztalatokra, Franciaországban azonban
országszerte lehetett megmozdulásokat tapasztalni, és míg a Latin Negyed
diákjai nagy szerepet játszottak a válság előidézésében, az ezt követő
széleskörű lázadás egy általános társadalmi elégedetlenség meglétéről tanúskodott.
Minden vidék a maga módján élte meg az eseményeket, és változó motivációk
húzódtak meg eltérő követeléseik mögött. A válságról szóló beszámolók azonban
túlnyomórészt Párizzsal foglalkoznak. A mindent elhomályosító kép mégiscsak
egy lényegében párizsi diákmozgalomról szól, amely általános sztrájkba
csapott át. A vidéki eseményeket úgy állítják be, mintha azok szorosan
a fővárosban kibontakozó fejleményekkel összefüggésben alakultak volna.
Utólagos bölcsességként alakult ki nagy egyetértés az 1968 májusát
megelőző politikai, gazdasági, társadalmi és nemzetközi légkörrel kapcsolatban,
aminek eredményeképpen most már rá lehet mutatni azokra a körülményekre,
amelyeknek össze kellett jönniük ahhoz, hogy az eseményeknek egy ilyen
öngerjesztő folyamatát idézzék elő. Ez a megközelítés azonban mégiscsak
hozzájárult a mára uralkodóvá vált, beszűkült felfogás kialakulásához.
Ez derül ki abból is, ahogyan magukat az eseményeket elemzik és újra elmesélik.
Általában egyetértenek abban, hogy az események három sajátos
szakaszban zajlottak le. Az első szakasz, amely „diákválságként” ismert,
május 3-tól 13-ig tartott. Ez az a periódus, amely a rendőri beavatkozással
kezdődött a Sorbonne udvarán május 3-án, és amely magába foglalja az eszkalálódó
erőszakhullámot, valamint a felkelést a diáklázadás támogatására, amely
a hírhedt „barikádok éjszakájában” tetőzött május 10-én. Ennek a
szörnyű erőszaknak,a rendkívüli rendőri brutalitásnak az éjszakája
vezetett el a (minden szakszervezet által támogatott) egynapos sztrájkhoz
és a május 13-i tömegtüntetés megszervezéséhez.
A második szakaszt május 14. és 27. között a „munkásválság” néven szokták
emlegetni. Ebben a periódusban az egy napos munkabeszüntetés egy teljes
körű általános sztrájkká szélesedett, amelynek során az egész ország leállt.
Ezt a két fő szakszervezet, a CFDT (Confedération française démocratique
du travail) és a CGT (Confedération général du travail) eltérő attitűdje
jellemzi, valamint az, hogy a kommunisták befolyása alatt álló szakszervezetek
nem voltak képesek megállítani a sztrájk továbbterjedését. Pompidou-nak
és de Gaulle-nak a a helyzet kezelésében tanústott tehetetlensége, és végül
a grenelle-i megállapodások másjus 27-i elutasítása azt a benyomást
keltette, hogy az állam – röviden szólva – kifogyott a megoldáshoz szükséges
eszközökből. Az események ekkor kerültek át a legrövidebb, ugyanakkor a
legkritikusabb szakaszba.
A politikai válság május 27. és 30. között Franciaországot a gaulle-ista
rendszer összeomlásának peremére sodorta. Ezt a fejezetet jellemzi az elnök
titkos útja Baden-Badenbe, az, hogy a baloldalnak nem sikerült közös nevezőre
jutnia, végül a tábornok visszatérése, a nemzethez intézett provokatív
beszéde, majd ezt követően a mellette felsorakozó demonstráció. Széles
körben vélik úgy, hogy „a csendes többség” de Gaulle támogatására rendezett
május 30-i felvonulása leengedte a függönyt a ’68-as események színpadán.
Ha ezt a hármas szakaszolást használjuk a ’68-as felkelés változásainak
feltérképezésére, az alkalmat ad arra, hogy méltányoljuk, milyen gyorsasággal
terjedt át a felkelés a francia társadalom megannyi területére. Ugyanakkor
az események három különálló válságra osztása ahhoz is vezethet, hogy olyan
benyomás alakuljon ki, mintha nem lett volna konvergencia a résztvevők
és eszméik között. Az elterjedt ábrázolás azt sugallja, mintha a munkásoknak,
diákoknak és a politikusoknak semmi közük nem lett volna egymáshoz.
Ez a felfogás idézte elő azt a meggyőződést, hogy a diákok „mozgalmát”,
amely képtelen volt reális politikai alternatívát nyújtani, eltérítette
egy olyan munkásmegmozdulás, amelyet valójában mindig csak anyagi érdekek
vezettek. Ezzel aláássák azt a feltételezést, hogy a ’68-as felkelés bármi
komolyabb fenyegetést jelenthetett volna a politikai status quóra nézve.
Ennek az eléggé merev, tisztán kronologikus áttekintésnek a kihatásai nem
csupán oda vezettek, hogy nem is feltételezik az esetleges interakciót
a különféle szereplők között, de gyakorlatilag annak leírása is hiányzik,
mi történt 1968 júniusában. Az elemzések többsége úgy fogja fel a tábornok
május 30-i beszédét, mint ami véget vetett a válságnak. Hogy mi történt
a következő hetekben, azzal már nemigen foglalkoznak. Mivel ilyen kevés
figyelmet szenteltek a júniusban történteknek, könnyű azt gondolni, hogy
annak már nem is volt semmi jelentősége.
Pedig szó sincs erről. Lehet ugyan a június végén általános választáshoz
vezető eseményeket a májusiaknál kevésbé izgalmasabbnak vagy kevésbé romantikusabbnak
tartani, de ez az időszak sem telt említésre méltó történések nélkül. Végül
is a június adta ’68 első halálos áldozatait. A rendőrség ráerősített,
hogy letörje a sztrájkokat és biztosítsa a választási kampány nyugodt lefolytatását.
A Sorbonne-t, az Odéon Színházat és a többi elfoglalt épületet megtisztították
a tüntetőktől. Ekkor hozta a kormány a legsúlyosabb megtorló intézkedéseit.
Számos balos csoportot törvényen kívül helyeztek, újságjaik terjesztését
megtiltották, tüntetéseiket nem engedélyeztek, és a kormány olyan csoportok
segítségét vette igénybe, mint a CDR (Compagnies de défence de la République)
és a SAC (Service d”action civique), hogy gondoskodjon arról: esély se
maradjon a mozgolódások újrakezdésére.
Érthető módon könnyebb minden érintettnek csak a május látványos, romantikus
és pozitív mozzanataira koncentrálni, mint ’68 júniusának negatívabb mozzanataira.
A fokozódó erőszak, a halálesetek, valamint annak tudatosítása után, hogy
a felkelés véget ért, nem csoda, hogy június egyre inkább kimarad az „1968
május-ipar” homlokteréből.
Az elemzők láthatólag abban versengenek, hogy milyen szerkezetben ábrázolják
az eseményeket. Az okok felsorolása mellett a válság elemzésének egy bizonyos
módszere is egyre dominánsabbá válik, szintén hozzájárulva ahhoz, hogy
a történtekről egy sztereotipizált kép alakuljon ki , ami sokat elvesz
az elemzések komolyságából és jelentőségéből. Egy ilyen beszűkítő látásmód
figyelhető meg a főbb szereplők hatásával kapcsolatos konszenzus terén
is.
Általában elismerik, hogy az FKP (a Francia Kommunista Párt) és a teljes
befolyása alatt álló szakszervezet politikája döntő szerepet játszott az
események alakulásában. Sokan foglalkoznak az FKP paradox hozzáállásával.
Egy – legalábbis nevében – forradalmi párt tehetett legfőképpen arról,
hogy a ’68-as válságból miért nem lett forradalom. Az FKP-t kezdettől fogva
úgy állítják be, hogy élesen szemben állt a mozgalommal. Ezt az alapállást
többnyire a L’Humanité 1968. május 3-i számának egyik cikkével szokták
összegezni, amelyben az FKP egyik későbbi vezére, Georges Marchais igyekszik
elhatárolni pártját a „felelőtlen balos elemektől”, és óv attól, hogy a
munkásosztály ezeknek az uszályába kerüljön.
Amikor az események a második szakaszba kerültek, az FKP rájött, hogy
nem tudja megállítani a sztrájk továbbterjedését. A diákokat mégis távol
tartották, és a sztrájk célját puszta anyagi követelésekre korlátozták.
Az FKP-CGT nem akarta kockáztatni az igen jelentős anyagi előnyök megszerzését
azzal, hogy utat engednek a számukra kontrollálhatatlan elemekkel való
érintkezésnek. Május 28-ig föl sem merült, hogy az FKP legalább egy rövid
időre fontolóra vegye a gaulle-ista rendszer megdöntésének a lehetőségét.
De még ekkor is csak félszívvel tette ezt, és nagyrészt az ő felelősségük,
hogy a baloldalnak nem sikerült egységfrontot kialakítania egy esetleges
ideiglenes kormány tekintetében. Gyakran rámutatnak, hogy az FKP elsőként
fogadta el de Gaulle indítványát a május 30-i választásokra, véget vetve
ezzel a forradalom reményének, vagyis azt hangsúlyozzák, hogy az FKP a
status quo fenntartását akarta.
Hogy az FKP volt a forradalom legsúlyosabb akadálya 1968-ban, ez ma
már nem vitás. De ennyi figyelmet szentelni annak, hogy szembeállítsák
a kommunistákat a diákokkal, csupán arra jó, hogy a lázadásról kialakult
képet erősítse. Ha túlhangsúlyozzák az FKP-CGT-nek a válság forradalmi
kimenetelének megakadályozásában játszott szerepét , az azt a benyomást
erősíti, hogy a „mozgalom” többsége kizárólag szélsőbalos elemekből állt,
akik arra törekedtek, hogy utópista politikai elképzeléseikkel mindent
tönkretegyenek. Ahogy múlnak az évek, a ’68-as felkelést egyre inkább úgy
ábrázolják, mint felelőtlen jófiúk hőzöngését elkényeztetett párizsi diákok
előadásában. A résztvevők, eszméik és motivációik sokféleségéről nem vesznek
tudomást, és alárendelik őket egy arról kialakított meghatározott képnek,
hogy az érintettek ténylegesen mire törekedtek, hogyan viselkedtek, és
hogyan szervezték meg a mozgalmaikat. Az a tény, hogy éppen az FKP-val
álltak szemben, a „mozgalom” hitelességének további aláásásához vezetett
– a „mozgalom” terminus önmagában is elég szűk.’68-at értékelve számos
elemzés egy „mozgalomról” beszél, különösen akkor, ha az egyetemi világon
belüli „felforgatást” próbálják leírni. Ezért aztán nem csoda, ha valaki
úgy fogja fel a felkelést, mint amit egyetlen, közös célokkal rendelkező
szervezet vezényelt le.
Mi sem állhatna távolabb az igazságtól. A „mozgalom” valójában különböző
ideológiáknak és céloknak elkötelezett csoportok és szervezetek rendkívül
változatos együttese volt. Voltak köztük trockisták, leninisták, sztálinisták,
különféle maoisták, szituacionisták, kommunisták és anarchisták is, akik
az események során folytonosan rivalizáltak egymással. Továbbá, noha egyre
inkább ezeket a csoportokat kezdték jellemzőnek tekinteni az egész ’68-as
felkelésre nézve, az igazság az, hogy ők csak egy kisebbségét alkották
az egész forrongásban lévő társadalom egyik szeletének. Valójában a résztvevők
többsége nem militáns diák volt, akiknek egyáltalán nem voltak politikai
motivációi. A frontvonalban lévők közül sokan pusztán a rendőrség „erős
kéz”-taktikája és az állam hajthatatlansága ellen tiltakoztak. Cohn-Bendit,
Sauvageot és Geisner sokszor szerepel úgy, mintha ők lettek volna a diákmozgalom
vezérei. Ám a helyzet félreismerése volna azt állítani, hogy ezek közül
a média által kiválasztott személyiségek közül bármelyik is a vezére lett
volna annak a mozgalomnak, amelyik éppen arra volt büszke, hogy nem irányította
senki.
Az események történetének további ellentmondó kihatásai figyelhetők
meg a másik két protagonista szerepének értelmezésében is. De Gaulle tábornokot
az események kezdetétől fogva úgy állítják be, mint aki láthatólag teljesen
félreértette a felkelést, vagy nem tartotta igazán fontosnak a történteket.
Úgy tartják, hogy ez az attitűd csak növelte a résztvevők frusztráltságát,
és visszafogta annak nyilvános támogatását, ami kizárólag diákmozgalomként
indult. A ’68 májusi események folyamán tanúsított viselkedésének elemzése
során gyakran idézik május 30-i beszédét, amelyben egy négyperces megszólalással
látszólag egy varázsütéssel megoldotta az egy hónapig tartó káoszt. A valóság
azonban ettől némileg eltér, és sokan rámutatnak arra, hogy de Gaulle milyen
nehezen értette meg a ’68-as helyzetet, mint egy olyan folyamat kezdetét,
ami a következő évben a távozásához vezetett. Van itt egy komoly eltérés
a miniszterelnök, Georges Pompidou attitűdjéhez képest. Az elején elkövetett
néhány hibája ellenére – mint az Afganisztánba tett hivatalos látogatás
és az a sokat bírált döntése, hogy enged a kezdeti diákköveteléseknek –
a Pompidou által elfoglalt pozíció minden bizonnyal sokkal gyakorlatiasabb
és realisztikusabb volt, mint a tábornoké. Pompidou az események
során végig fáradhatatlanul együttdolgozott a rendőrfőnökkel, de Gaulle-lal
és a nemzetgyűléssel, hogy biztosítsa a válság sikeres megoldását. De Gaulle
május 30-i varázsütés-szerűen ható beszédének tartalmát a miniszterelnök
forszírozta. Meggyőzte a tábornokot, hogy az volna a legjobb, ha
feloszlatná a nemzetgyűlést, és új választásokat írna ki. És de Gaulle
éppen ezt tette. A ’68-as események idején hivatalban lévő két politikai
vezető közül kétségtelenül Pompidou bizonyult erősebbnek. A miniszterelnök
menesztését de Gaulle részéről mindenki úgy tekinti, mint annak felismerését,
hogy alkalmas volna köztársasági elnöknek, és de Gaulle maga csak erősítette
ezeket a feltételezéseket.
Általános az egyetértés a tekintetben is, hogy az események sokat ártottak
de Gaulle-nak, míg Pompidou-nak sikerült bebizonyítania, hogy alkalmas
lehet utódjának. Nagy jelentőséget tulajdonítanak de Gaulle rendkívül negatív
hozzáállásának, különösen a válság első heteiben. Mivel sok támadás
középpontjában állt, úgy állítják be, mint sok frusztráció forrását, ám
ez is csak a ’68-as robbanás sokféleségének elfedésére jó. Az elégedetlenség
nagy számban és változó formában jelentkezett az egész országban. 1968
sokkal több volt annál a puszta óhajnál, hogy menesszék az elnököt.
Ráadásul de Gaulle és Pompidou egyéni hibáinak túlhangsúlyozása valamiképpen
elfedi a helyzet ingatagságát. A válság eszkalálódását úgy is lehetett
értelmezni, mint ami legalább annyira tulajdonítható az elnök és
miniszterelnöke tehetetlenségének és be nem jött számításainak, mint annak,
hogy volt egy elszánt mozgalom, amely változást akart. Végül a tábornok
távozásának tényleges politikai hatását minimalizálják azzal, hogy két
tényező következményének tudják be.
Először is úgy fogják fel a gaulle-isták által szerzett elsöprő többséget
az 1968 júniusi általános választásokon, mint egy további bizonyítékot
arra, hogy a ’68-as „mozgalom” nem volt képes meglovagolni a kitörő forradalmiságot
és megszerezni a nagyobb nyilvánosság támogatását a gaulle-ista hegemónia
megtörésére, és ezzel megint csak a felelőtlen voltukról kialakított és
manapság széles körben propagált képet támasztják alá. Másodszor, bár de
Gaulle lemondásra kényszerült, ez szerintük nem volt a ’68-as felkelés
közvetlen hozadéka. Mindenesetre úgy vélik, hogy az, aki a helyébe lépett,
nem volt más, mint az ő trónörököse, saját választottja és sok szempontból
eszméinek, moráljának és nemzetkoncepciójának folytatója.
Ez egy problematikus terület újabb példája 1968 történetében. Paradox
módon az ilyen kevéssé vitatott területek járultak hozzá leginkább azoknak
az alapoknak a lefektetéséhez, amelyekre az események beszűkült ábrázolása
épül. Eddig azokat az előnyöket és hátrányokat vázoltuk fel, amelyekkel
a ’68-as eseményekre fordított példátlanul nagy figyelem jár. Egyfelől
a sok téren kialakult konszenzus a válság legfőbb témáinak, tárgyának bizonyos
mértékű megértését segítette elő. Ugyanis mind a tényleges történések okainak
vizsgálatában, mind a vezető szereplők vonatkozásában van egy kétségtelen
egyetértés az elemzők és kommentátorok körében. Mindazonáltal míg egy ilyen
konszenzus esetleg magyarázatot adhat arra, hogy látszólag ma még a fiatalok
is jól értik’68-at, mégis azt a szemléletet erősíti, hogy a hatása nem
volt mindenestül pozitív. A továbbiakban azt szeretném kimutatni, hogy
bizonyos fontos területek, amelyekről ma már senki sem vitatkozik komolyan,
döntő fontosságúak voltak az események egy sajátos beállításának megszilárdulásában,
és ezek nélkül nem teljes a kép. A feltételek, amelyekből a válság a leírások
szerint kipattant; a mód, ahogy a kibontakozását tagolják, mintha csak
egy speciális időintervallumra korlátozódott volna; az események főbb szereplőinek
kategorizálása; valamint az a csőlátásos szemlélet, amely csak bizonyos
mozzanatokra figyel, egytől egyig döntő szerepet játszottak a ma annyira
eluralkodott, beszűkült kép formálásában. Ahogy a következő részben megmutatom,
a történet hivatalos verziójának elterjedéséhez hozzájárult és ráerősített,
hogy egy sor más kulcskérdésben markánsan hiányzott az egyetértés..
Amiben nincs egyetértés
A vita arról, hogyan kellene 1968-at értelmezni, már az események lezárulása
után elkezdődött, és ebben soha nem is sikerült egyetértésre jutni. A konszenzus
hiánya a javasolt olvasatok rendkívüli sokféleségéből is kiderül. Voltak,
akik úgy írták le a válságot, mint egy küszöbön álló forradalom jelmezes
főpróbáját, mások karneválszerű pszichodrámaként ábrázolták,
a korai szövegek pedig az osztályharc egy új korszakának kezdetét is látták
benne, ami még komoly hatással lehet az elkövetkezendő társadalmi fejlődésre.
Aztán ahogy az egykori forradalmi inspirációk elvesztették romantikus vonzásukat,
kezdték a válságot negatív fényben beállítani. 1968-at úgy kezdték
el leírni, mint ami segítette a kapitalizmus térnyerését Franciaországban,
mégpedig azzal, hogy elhárította a modernizáció útjába álló akadályokat,
és ily módon épp az ellenkezőjét érték el annak, amit szerettek volna.
A 80-as évek állítólagos individualizmusát, amely a lakosság
apolitikus, egoisztikus közönyében tükröződött abban az időben, sokszor
úgy állítják be, mint a ’68-as mozgalom következményét. A narcisztikus
individualizmus felé való észrevehető eltolódást úgy írják le, mint amit
a ’68-as lázadásban kifejeződő eszmék váltottak ki. Mások egy nemzetközi
lázadás egyik ágának látják, és úgy állítják be az eseményeket, mint
egy hamvába holt forradalmi törekvésekkel jellemezhető nemzedéki konfliktust,
amelynek mégiscsak sikerült kedvező és jelentős változást előidézni a francia
társadalomban, különösen kulturális tekintetben. Legújabban az eseményeket
úgy kezdték el bírálni, mint egyfajta felelőtlen időszakot, amely súlyos
nehézségeket okozott a francia társadalomnak.
A ’68-as események értelmezésének témája nem egyszerűen sokrétű.
Ahogy a társadalom változik, folyton az új körülményekhez igazítva
formálják át a válság áthagyományozott örökségét. ’68 definiálásának szükségessége
olyan helyzetet teremtett, amelyben az események értelmezésének vizsgálata
maga is úgy elburjánzott, mint maguk az értelmezések. Igaz, a témát övező
lankadatlan és változatos vita nem sokat ért el azon kívül, mint hogy hozzájárult
a történet „likvidálásához”, ahogy Kriston Ross megjegyezte. Ám mivel nyitott
maradt a további vitákra, úgy látszik, határtalan a címkék száma, amelyeket
az eseményeknek e rendkívüli láncolatára aggatni lehet. Minél több idő
telik el, annál nehezebbnek tűnik feltárni, hogy mi is történt valójában,
miért és mik lettek a következmények. Az általános következetlenség 1968
értelmezésében azzal jár, hogy a fogalmak, amelyek dominálnak a válságról
kialakult sztereotíp képben (párizsi, burzsoá, diák, utópisztikus stb.),
egyre hitelt érdemlőbbnek találtatnak, mindenekelőtt szembeszökő voltuk
miatt. Sok tényező segíthet megmagyarázni, hogy 1968 miért áll annyira
ellen a definiálásnak, beleértve az egyetértés hiányát néhány fontos vitatémában.
A szövegek túlnyomó többsége úgy véli, hogy Franciaországnak
a válságot megelőző viszonylagos politikai és gazdasági stabilitása miatt
a válságot egyáltalán nem lehetett előre látni. Ugyanakkor vannak olyanok
is, akik szerint a krízis nemcsak megjósolható, de elkerülhetetlen is volt.
A leginkább megvilágító erejű beszámolók egyike az akkori nanterre-i dékántól,
Pierre Grappintól származik. L’Ile aux peupliers című könyvében azt taglalja,
milyen világos jelei voltak annak, hogy a dolgok kezdtek kicsúszni a kezükből,
méghozzá olyan jelei, amelyekről a kormánynak is volt tudomása. Beszámol
arról, hogyan figyelmeztették előre személyes barátai és az akkori oktatási
miniszter, Alain Payrefitte, hogy Nanterre komoly nehézségek színtere lehet.
Egy másik példa, amit figyelmeztetésnek lehetett venni arra nézve, hogy
mi várható, egy La France s’ennuie (Franciaország unatkozik) című,
azóta elhíresült cikk volt Pierre Viansson-Ponté
újságíró tollából, amely a Le Monde-ban jelent meg, nem sokkal az események
előtt. A szerző ebben részletesen kifejtette, mennyire unatkozik a lakosság,
majd bemutatta a megfáradt de Gaulle tábornokot is, akinek ezzel a statikus
és egyáltalán nem izgalmas korszakkal kellett volna megbirkóznia,
amelyben Franciaország éppen találta magát. Összevetve a rendkívül izgalmas
és romantikus eseményekkel, amelyek a világon másutt akkor zajlottak, ez
a cikk nemcsak hogy profétikusnak bizonyult, de igen precízen megjelölte
a későbbiekben lázadást kiváltó tényezők némelyikét is.
Néhány más kommentátor ’68-ban a dekolonializáció folyományaként
fellépő politizálódás folyamatának beérését látja: „1968-ra már elsötétült
az ég. Olyan esemény volt ez, amelyik sokáig készülődött, visszanyúlik
az algériai háború elleni tiltakozásra való mozgósításokra, és volt egy
közvetlen utóélete is, amely eltartott legalább a 70-es évek közepéig.”
(Ross, 26.) Mások, mint Jacques Kergoat, a munkásosztály észrevehető mozgolódásaira
mutatnak rá a 68-at megelőző években: „Csak a vak nem látja a változást
követelő és válasz nélkül maradó hangok mellett a különböző helyi, szektoronként
jelentkező, sporadikus, erőszakos megmozdulásokat szerte az országban;
Le Mans, Nantes és Caen nem volt véletlen. Világos megnyilvánulásai ezek
egy komoly dolgokra irányuló széleskörű, országos szintű mozgalom megjelenésének.”
Ám mindent összevetve senki nem mondhatta volna meg előre pontosan,
hogy mi is fog történni. Semmiképpen nem lehetett előre látni az erőszak
és bizonytalanság viharos hónapját, ’68 májusát. Annyi azonban bizonyos,
hogy voltak jelei a fokozódó feszültségnek, ami figyelmeztetésül szolgálhatott
volna a közelgő társadalmi földindulásra. A válság előreláthatóságára kérdező
vita érzékelteti, hogy milyen nehéz határozott konklúziókra jutni az eseményekkel
összefüggő fontos kérdésekben. Jól érzékelteti ’68 történetének képlékenységét
is. Akik bírálni akarják az akkori kormányt, kipécézhetnek egyes területeket,
hogy az állam tehetetlenségét kárhoztassák, amiért nem volt képes előre
látni ezt a nyilvánvaló elégedetlenséget. Az ilyen okok hangsúlyozása azonban
csak arra jó, hogy visszavegyen az események meglepetés-erejéből. Itt egyfelől
a hatóságok a saját felelőtlenségüket igazolhatják az előre nem látható
és kivételes körülményekkel; másfelől, akik a rendkívüliséget szeretnék
hihetővé tenni, kénytelenek félretolni a lázadás normális okainak meglétére
való utalásokat. Végül, akik nem hajlandók az eseményekben merő véletlent
látni, azok is rámutathatnak egy ilyen ribillió legfőbb okaként a hazai
és nemzetközi tényezők példa nélküli egybeesésére. Más szóval az, hogy
valaki előreláthatónak vagy meglepetésszerűnek ítéli az eseményeket, attól
függ, hogy szerinte mit jelentett és jelent 1968 egyáltalán. Mivel nincs
egyetértés az értelmezésben, az ilyen témák, az egyes fontos résztvevők
szerepe, a főbb fordulópontok továbbra is viták tárgyát képezhetik.
A rendőrség és különösen a CRS (Compagnie republicaine de sécurité)
nagy fontossága ellenére láthatóan szignifikáns eltérések vannak a szerepük
megítélésében. Egyfelől ott van, amit hivatalos álláspontnak nevezhetünk:
ez a rendőrség szerepét megfelelőnek találja az igen szélsőséges provokációkkal
szemben. Az ilyen elemzések gyakran hivatkoznak arra, hogy kevés haláleset
volt annak az erőszaknak a mértékéhez képest, ami a rendőrség reakcióját
kiváltotta egy ilyen rendkívül nehéz helyzetben. A „diákmozgalom”
egyes elemei tudatosan akartak erőszakos összecsapásokat provokálni, ezeknek
kitéve a rendőrség rosszul érezte magát, és egyáltalán nem volt irigylésre
méltó helyzetében. Ezek után nem meglepő, hogy vannak, akik elismeréssel
adóznak a rendőri erőknek, amiért meg tudták őrizni a „hidegvérüket”. Ha
azonban az ember szemügyre veszi a rendőrség és a ’68-as tüntetők közötti
összecsapásokról készült felvételeket, vagy elolvas néhány első kézből
való beszámolót az áldozatok részéről, nagyon másféle benyomás alakul ki
benne. Voltak nyilvánvaló példák olyasmire, amit szélsőséges brutalitásnak
lehet minősíteni, és ami megkérdőjelezi azt a felfogást, amely szerint
a rendőrség példásan viselkedett. A rendőrség viselkedése csak növelte
a szimpátiát a mozgalom iránt, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szűken
vett diáklázadás teljes körű általános sztrájkká szélesedjék. Végig
az események során, és különösen azok vége felé az állam a rendőrséget
használta eszközül, hogy véget vessen a válságnak. Túl a rendfenntartási
kötelezettségükön júniusban a sztrájk letörésére is a rendőrséget vetették
be. Mindmáig ez az események legvitathatóbb szakasza (bár többnyire
figyelmen kívül hagyják), mivel három személy életét is vesztette a rendőri
intézkedések következtében.
A probléma világos: lehet-e a rendőrség magatartását előírásosnak minősíteni,
ahogy ez számos kormánypárti vagy hivatalos szövegben történik? Vagy lehet-e
túlkapásokról beszélni, amire néhány első kézből származó beszámoló és
az összecsapásokról készült felvételek nyomán hajlanánk? A vita eldöntetlensége
láttán úgy tűnhet, hogy a barikád két oldalán állók kedvük szerint értelmezhetik
és mesélhetik el, hogy mi történt. Egyes kulcsfontosságú témáknak ez a
prekoncepciókhoz igazítható volta vette elejét annak, hogy szilárd
konklúziókra jussunk , ez bátorította a különböző tovább folytatódó vitákat,
és segítette a megnyirbált, „hivatalos történetet” gyökeret verni. Az események
kibontakozásának fontos fordulópontjai, mint a grenelle-i egyezmény
elutasítása vagy de Gaulle tábornok Baden-Badenbe tett útja továbbra is
nyitva maradnak az újabb és újabb értelmezések előtt, és ezzel hozzájárul
a válság általános értelmezésének képlékenységéhez. Ahogy újabb rétegekkel
gazdagítja a titkok és intrikák szövevényét is.
A tárgyalások fárasztó sorozatát követően Pompidou miniszterelnök meg
volt győződve arról, hogy a grenelle-i megállapodásokkal végre sikerült
megtalálnia a megoldást a válságra. Általában azt lehetett érezni, hogy
a főbb résztvevők elégedettek a tárgyalások eredményeivel, és úgy látszott,
hogy a sztrájknak most már mindenképpen vége szakad. Ami ezek után
történt, az meglepő volt, és különösen megosztja az álláspontokat. Georges
Séguy, CGT-vezér a Boulogne-Billancourt-i Renault-gyárban részt vett egy
gyűlésen, ahol elmondta, milyen eredményeket sikerült elérnie. (A kivívott
engedmények tartalmazták a minimálbér 35%-os emelését, 10%-os béremelést,
a szakszervezetek elismerését a munkahelyeken, és a munkahét két órás csökkentését.)
A munkások azonban nem fogadták el a megállapodást, ami a szenzáció erejével
hatott.
A válság ekkor jutott el a legkritikusabb szakaszába, és reális lehetőséget
teremtett a rendszer megdöntésére . Mindazonáltal míg a megállapodás elutasításának
jelentősége vitán felül áll, a mögötte meghúzódó okok nem olyan evidensek.
Egyfelől vannak, akik azt mondják, hogy a munkások egész egyszerűen azért
utasították el a megállapodást, mert nem tartották elég jónak az ajánlatot.
Ezt a magyarázatot könnyen cáfolni lehet azzal, hogy a javasolt dolgok
nagy részét később elfogadták és bevezették. Ráadásul az ajánlott engedmények
számottevőek voltak, és olyan elemeket tartalmaztak, amiket a nagyobb szakszervezetek
már jó ideje követeltek. Azt is nehéz elfogadni, hogy a CGT, amely mindaddig
teljesen ellenőrzése alatt tartotta a tagságát, és nyilvánvalóan azért
vezette a sztrájkmozgalmat, hogy ilyesfajta anyagi előnyöket érjen el a
kormánynál és a munkaadóknál, ilyen súlyosan félreismerte volna saját tagságának
érzéseit. A CGT bírálói szerint az a tény, hogy a munkások elutasították
a megállapodást, csak annak érzékeltetésére szolgált, hogy A CGT mennyire
elvesztette a kontaktust a mozgalommal.
Az elutasításra létezik egy másfajta magyarázat is, mely sokkal
kevésbé vitatott, de szintén nem helytálló. A megállapodást eszerint a
két szakszervezeti vezető közti félreértés miatt utasították el. Állítólag,
mielőtt Séguy odaért volna Billancourt-ba, a gyűlés már megkezdődött, és
a szónok, Aimé Albeher (a CGT titkára), akinek az volt a feladata, hogy
felszítsa a tömeghangulatot, nem értesült a tárgyalások eredményességéről,
és a sztrájk folytatására tüzelte a hallgatóságot. Ezért aztán a munkások
már meghozták a döntésüket, és tekintet nélkül arra, hogy Séguy milyen
ajánlattal állt elő, már megegyeztek abban, hogy folytatják az akciót.
Hogy a szakszervezeti vezér ettől meg volt lepve, az kétségtelen.
Mindazonáltal az, hogy egy szervezet, amely ennyire kontrollálni tudta
a sztrájkot korábban , ilyen látványosan megbukjon egy apró félreértés
miatt, nem tűnik nagyon valószínűnek.
Ráadásul a grenelle-i megállapodás elutasítása mást jelent a
különböző értelmezők számára. Egyfelől lehet úgy szemlélni, mint annak
bizonyítékát, hogy a munkásosztályt sokkal jobban érdekelték a kvalitatív,
mint a kvantitatív szempontok. Másfelől úgy is lehet érvelni, hogy azt
bizonyítja: a munkásosztály opportunista volt, és úgy ítélte meg, itt az
alkalom, hogy annyi anyagi előnyt csikarjon ki magának, amennyit csak lehetséges.
Végül az a koncepció, hogy az elutasítás merő félreértésből fakadt, azoknak
jön kapóra, akik szeretnék alábecsülni ennek az elutasításnak a jelentőségét.
A válságnak ez a fejezete még 40 év múltán is számos különféle értelmezésre
nyújt lehetőséget, és nem is csak ez az egyetlen momentuma. Éppen a
grenelle-i egyezményeknek a munkásság általi elutasítását követően került
sor a ’68-as május egyik legrejtélyesebb és sokat vitatott epizódjára.
A de Gaulle május 29-i eltűnését övező rejtély csak néhány óráig tartott,
és soha nem csináltak titkot abból, hogy merre járt. Az azonban továbbra
is kérdés, miért ment a tábornok Baden-Badenbe? Az elemzők véleménye rendkívüli
módon megoszlik. Különösen három magyarázat terjedt el széles körben Az
első feltevés szerint de Gaulle azért ment Baden-Badenbe, mert őszintén
úgy érezte, hogy nincs más választása, le kell mondania. Ez a forgatókönyv
nem jellemző de Gaulle-ra, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen nehézségekkel
kellett megküzdenie hosszú és illusztris pályafutása során. Számos körülmény
mégis ezt a feltevést látszik alátámasztani. Elsősorban is az a tény,
hogy megkérte a fiát, tartson vele a feleségével és a gyerekeivel együtt
Baden-Badenbe. Vajon a tábornok komolyan fontolgatta a lemondást,
és ezért aggódott legközelebbi családja biztonságáért? Nincs kizárva,
és ezt erősíti meg Massu tábornok beszámolója is arról a napról. Ő azt
állítja, hogy de Gaulle a teljes kétségbeesés állapotában érkezett hozzá.
Massu annak taglalásával folytatja, hogyan győzte meg ő a tábornokot, hogy
most nem hagyhatja magára Franciaországot, és hogy vissza kellene térnie
Párizsba. De Gaulle Baden-Baden-i látogatásának második magyarázata a hadsereggel
függ össze. Sokan azt hiszik, hogy a tábornok azért kereste fel Massut,
mert államcsínytől tartott. Ha valaki úgy gondolja, hogy baloldali erők
és különösen az FKP kezdtek komolyan foglalkozni a hatalom megragadásának
gondolatával, ez igazolná de Gaulle félelmét egy küszöbön álló puccstól.
Akár gondolt erre ténylegesen, akár nem, a látogatás elég lehetett
arra, hogy elbátortalanítsa a nem annyira szélsőséges elemeket a baloldalon.
Ez a „blöff”-hipotézis jól beleillik a harmadik magyarázatba. Egyes szakértők
meg vannak győződve arról, hogy a tábornok Baden-Baden-i látogatása
nem volt egyéb, mint egy tökéletesen kivitelezett színjáték. Hirtelen eltűnésével
rá akart ijeszteni a híveire, akik mindaddig hallgattak. A távolléte –
még ha csupán időleges is volt – rákényszerítette a nagyközönséget, hogy
átgondolja, mi maradna utána, ha valóban távozna. Ez a hipotézis, bármilyen
színpadias is, talán segít megmagyarázni, miért nem szólt róla senkinek,
hogy hová megy. Ezzel nemcsak pánikot keltett, ami csak tovább terjedt,
de még azt is lehetővé tette, hogy rossz színben tüntesse fel azokat, akik
át akarták venni a hatalmat.
2002-ben bekövetkezett halálával „az utolsó Massu-rejtély” talán örökre
megoldatlan marad. Bár a saját magyarázata továbbra is dominál, mások is
plauzibilisnek tűnnek. Akárcsak a grenelle-i megállapodás elutasítására
adott magyarázatok, a Baden-Baden-i epizódról mindmáig folyó vita is megengedi
minden elemző és kommentátor számára, hogy az eseményekről adott általános
felfogásukba és értelmezésükbe illően alakítsák ezek jelentőségét. . Akik
például kétségbe vonják, hogy a hatóságok megőrizték a hidegvérüket, azoknak
tetszik az az elgondolás, hogy az elnök azért tett látogatást Massu-nél,
mert képtelen volt úrrá lenni a helyzeten.
Ezzel éppen ellentétesen viszont úgy is lehet érvelni, hogy de
Gaulle nagyon helyesen tette, amikor meg akart bizonyosodni arról, élvezi-e
a hadsereg támogatását, és hogy amikor eltűnt, pontosan tudta, mit csinál.
Végül az az elgondolás, hogy az elnök rövid távolléte elegendő volt ahhoz,
hogy észhez térítse a lakosságot, azt a nézetet támasztja alá, hogy a lázadás
egyáltalán nem volt komoly, hitelt érdemlő fenyegetés. Így aztán nem látszik
többnek, mint egy pillanatnyi elmezavarnak, még tovább gyengítve ezzel
a válság jelentőségét. Abban a pillanatban de Gaulle eltűnése a bizonytalanság
fokozását szolgálta, és azt az érzést erősítette, hogy valami rendkívüli
történik. Az a tény, hogy ez az epizód negyven évvel később továbbra
is megoldatlan, tipikus a ’68-as események illékony, minden magyarázat
alól kisikló voltát illetően, és az ilyen döntő mozzanatok körüli konszenzus
hiányát példázza.
Vajon előrelátható volt-e, ami történt? Hogyan kellene a rendőrség
hozzáállását és viselkedését megítélni? Milyen magyarázatot lehet adni
az olyan jelentős fordulópontokra, mint a grenelle-i megállapodás elutasítása
és de Gaulle Baden-Baden-i útja? Mindezek a kérdések a rendelkezésre álló
anyag bősége és az utólagos bölcsesség és rálátás nagy előnyei ellenére
továbbra is a vita tárgyát képezik, és az eseményeknek még mindig számos
értelmezése tűnik plauzibilisnek. Az a körülmény, hogy a válság néhány
fontos epizódja még mindig megoldásra vár, csak hozzájárul 1968 általános
misztifikálásához.
Végkövetkeztetés
1968 állandóan napirenden van a tematikus vitákban, és ez, az immár
hagyománnyá váló tízévenkénti megemlékezésekkel együtt megerősítette az
események ikon státuszát.1968 történetének ilyen pozitív kihatása ellenére
ebben a tanulmányban azt próbáltam megmutatni, hogy ’68 ábrázolása nem
nélkülözi a negatív következményeket sem. Konszenzus, csőlátás és nézeteltérések
jellemzik a ’68-ról nyújtott ábrázolások túláradó többségét, és ez az eseményeknek
egy meghatározott, beszűkült felfogásához vezetett. Egyes fontos aspektusok
formálásának és alakításának a lehetősége döntő fontosságú volt a ’68 májusáról
kialakított sztereotíp és szemellenzős koncepció felbukkanásában. A közkeletű
történelemfelfogás logikus módon egyre inkább azokra a területekre támaszkodott,
amelyekben sikerült konszenzusra jutni, és bár, ahogy ezt az első részben
kimutattuk, ezek nem mondják el pontosan a teljes történetet, eközben mégis
hozzájárulnak ennek a szűklátókörű szemléletnek az uralkodóvá válásához.
Az eseményeket egyre inkább úgy szemlélik, mint ami nem volt egyéb, mint
egy elkényeztetett generáció hőzöngése, ami továbbra is nehézségeket okoz
a 21. századi Franciaországnak. Hogy ez az olvasat létezik, az nagyrészt
annak tudható be, ahogyan a történteket elemzik és megjelenítik. ’68 történetének
általános hatása ezért két dimenzióban írható le. Míg kétségtelenül megérdemelten
foglal el ilyen speciális helyet a franciák kollektív emlékezetében, a
róla kialakult domináns kép szerintem mégis csonka elemzésekre épül. Ez
a csonkaság pedig abból a tényből fakad, hogy az az ábrázolás, amelyből
ez a reprezentáció természetes módon kialakult, megtorpan a teljes kép
feltárása előtt. Akárcsak 1998-ban, a 40. évforduló is ’68 csonka szemléletének
dominanciáját fogja bizonyítani. Mégis jó alkalmat kínál arra, hogy újra
felülvizsgáljuk azokat a területeket, amelyeket továbbra is rejtélyek öveznek,
és megkíséreljünk egy holisztikusabb, az események egészére kiterjedő,
átfogó képet adni, illetve túllépjünk a „hivatalos történet” eddig taglalt
fogyatékosságain.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|