Luís Miguel Nava
A titkár
Anélkül, hogy ez a kezdetektől tudatos lett volna, teremtettem egy fiút
önmagamban, aki több tekintetben is gyorsan a helyembe lépett. Ettől a
pillanattól fogva megbízásokra cselekedtem, mintha – elrabolva a saját
gondolataim – azokat már előttem végrehajtotta volna, de oly módon, hogy
csak utólagosan tudtam beszámolni arról, hogy nem én voltam, aki azokat
gyakorlatba ültette. Így történt például az írással. Mintha megelőzne,
és ő olvasná ki a lelkemből azt, amit én szeretnék írni; így történhetett
meg, hogy a könyveimet magamnak láttam tulajdonítva, s közben azok szerzőségét
mégiscsak ő birtokolta.
Soha – és ezt fontosnak tartom kiemelni –, a szerkesztés pillanatában
soha nem tűnt fel nekem ez az átváltozás, amiről aztán csak később, és
sok más jellemző alapján alkottam némi fogalmat, s ezek közül az alaphang,
amely e szövegeket jellemezte, minden bizonnyal nem a legkevésbé fontos.
Látható, hogy ha nem is épp egy gyermekről, legalábbis egy kamaszról mesél
a szerzőjük.
Még az sem dönthető el, hogy ebben a pillanatban melyikünk futtatja
a golyóstollat a papíron, a szemem előtt tesz úgy, hogy ő vagyok én, és
addig ravaszkodik ilyenformán, hogy az már felér egy támadással. Talán
a valóságban én egyetlen sort sem írtam le, talán arra ítéltettem, hogy
ha ebben az értelemben akarom a világ elé tárni szellememet, abból soha
nem rajzolódhat ki más, csupán valami ferde-furcsa kép, éspedig azon oknál
fogva, hogy a szellem és a papír közé kérlelhetetlenül beveszi magát a
titkár nemkívánatos keze.
SZÉKELY SZABOLCS FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|