Luís Miguel Nava
A titkár

Anélkül, hogy ez a kezdetektől tudatos lett volna, teremtettem egy fiút önmagamban, aki több tekintetben is gyorsan a helyembe lépett. Ettől a pillanattól fogva megbízásokra cselekedtem, mintha – elrabolva a saját gondolataim – azokat már előttem végrehajtotta volna, de oly módon, hogy csak utólagosan tudtam beszámolni arról, hogy nem én voltam, aki azokat gyakorlatba ültette. Így történt például az írással. Mintha megelőzne, és ő olvasná ki a lelkemből azt, amit én szeretnék írni; így történhetett meg, hogy a könyveimet magamnak láttam tulajdonítva, s közben azok szerzőségét mégiscsak ő birtokolta. 
Soha – és ezt fontosnak tartom kiemelni –, a szerkesztés pillanatában soha nem tűnt fel nekem ez az átváltozás, amiről aztán csak később, és sok más jellemző alapján alkottam némi fogalmat, s ezek közül az alaphang, amely e szövegeket jellemezte, minden bizonnyal nem a legkevésbé fontos. Látható, hogy ha nem is épp egy gyermekről, legalábbis egy kamaszról mesél a szerzőjük. 
Még az sem dönthető el, hogy ebben a pillanatban melyikünk futtatja a golyóstollat a papíron, a szemem előtt tesz úgy, hogy ő vagyok én, és addig ravaszkodik ilyenformán, hogy az már felér egy támadással. Talán a valóságban én egyetlen sort sem írtam le, talán arra ítéltettem, hogy ha ebben az értelemben akarom a világ elé tárni szellememet, abból soha nem rajzolódhat ki más, csupán valami ferde-furcsa kép, éspedig azon oknál fogva, hogy a szellem és a papír közé kérlelhetetlenül beveszi magát a titkár nemkívánatos keze. 

                 SZÉKELY SZABOLCS FORDÍTÁSA
 
 



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu