Eduardo Lourenço: Két századvég*
Az egyetlen módja, hogy elviseljük a létezést, elmerülni az irodalomban,
mint egy örökös orgiában.
Flaubert: Levél Leroyer kisasszonyhoz, 1858.
A múlt század alkotta meg a különös fin de siécle kifejezést, hogy két
utolsó évtizedének légkörét, valamint esztétikai-intellektuális érzékenységét
jellemezze. Franciául, merthogy mindvégig ez volt a nyelve annak, amit
akkoriban inkább civilizációnak, mintsem kultúrának neveztek. A kultúra
százada elnevezéssel illetjük azt, ami később az összes többi valóság kötelező
és egyben kétes tájékozódási pontjául szolgáló kulturális valóság közönségessé
tételével, megdicsőülésével és az iránta való bizalmatlansággal végződött.
Száz évvel ezelőtt a fin de siécle nemcsak egy egyszerű és egyértelmű
időbeni megállapítás volt, mint valószínűleg az összes azt megelőző században,
ahol ez a fogalom nem fogant meg. A fin de siécle ha nem is jelentette
a világvégét, az akkori európai „intelligentsia” és a többi földrészen
létrejött megfelelőjének jelentős részében a fáradtság, frusztráció, dekadencia
és mindenek előtt a kiábrándultság jelentését idézte meg. Ez a századvégi
hangnem, egy mesébe illő torzulásokat felvonultató évszázad – melynek örökségét
máig magunkon érezzük – természetes hullámaként mindenek előtt a század
egyetemes hiedelmével, azzal a nagy közhiedelemmel állt szemben, mely a
tudományba és a tudománynak az emberiség anyagi és erkölcsi fejlődésére
gyakorolt hatásaiba vetett bizalomban vált kézzelfoghatóvá. Bár Condorcet
elmélete nyomán nem hiedelemként, hanem ésszerű bizonyosságként a XVIII.
században gyökerezett, a haladás mint mítosz a XIX. század során a felvilágosodás
elitista eredetű ideológiájának nem egyszerű kiterjesztése, hanem kifejtése
lett. Kézzel fogható valóság – akárcsak a gőzgép, a vasút, a távíró – és
filozófia is egyben, a józan ész diskurzusa, és tükre egy olyan kultúrának,
melynek népszerű megjelenési formája az újság, legnemesebb letéteményei
pedig az egymástól oly eltérő tanok, mint Hegel, Auguste Comte, Proudhon,
Renan, Herbert Spencer vagy Claude Bernard tanai. Mégis, ennek a mítosznak
a legmélyebb kifejeződése nem a józan észnek a Condorcet-inél összetettebb
és árnyaltabb megfogalmazásaként válik a múlt század valódi vallásává,
hanem az emberiség jelen- és múltbéli tevékenységének igazi értelméről
szóló, mindent felölelő diskurzusaként.
A XIX. század igazi egyetemes tudása a történelem, viszont ennek a
tudásnak és tudatlanságának belső tükre a képzelet síkján a regény. Erről
még ejtünk szót a későbbiekben. Az új történelem nem egydimenziójú, mint
még Voltaire-nél is, vagy teologikus-filozofikus, mint Vicónál és Hegelnél.
Ez a történelem – mint korábban nem is sejtett korok újrafelfedezése és
megismerése, az emberek emlékezeti tőkéjének érzékelhető gyarapodása –olyan
tudás, mely ahogy fejlődik – Champolliontól Niebuhrig, Mommsenig, Michelet-ig
vagy Burckhardtig –, nem új terekbe, mint űrhajósokat, hanem új időkbe,
nem is sejtett vagy újra felbukkanó atlantiszokra juttat el bennünket.
Michelet-nél a történelem a múlt feltámasztása. Flaubert a múltban tett
látogatásként vagy utazásként képzelte el. A haladás mítoszát nemcsak a
Nyugat vezető ipari fellegvárainak egyre dinamikusabb jelenében végbemenő
bámulatos változás támasztja alá. Az emberi lét irányvonalának – amelynek
nem csupán maradványait és nyomait fedezhetjük fel, hanem egy láncolatát
is, a vitatható, ámde tagadhatatlanul irányt sugalló örökségek egymásra
épülésén és átalakulásán keresztül – a tudomány és képzelet által történő
példátlan és ellentmondásos kisajátítása testesíti meg az emberiség folyamatos
felfelé haladásának eszméjét, melyet Victor Hugo a Századok legendájában
ad vissza nagyszerűen.
Mégis, néhány évtized elegendő volt hozzá, hogy a tökéletesség és az
emberi jövőbe vetett magabiztosság dicsérete átcsapjon egy olyan zenébe,
költészetbe és filozófiába, melyből a levertség, szellemi búskomorság,
és minden olyan hitvallástól és értéktől való látványos távolságtartás
határozott érzése áradt, melyekre a Nyomorultak szerzőjének immár felületesnek
és hamisnak ítélt elbeszélő költeménye épült. Szinte megmagyarázhatatlan,
hogy egy kor, mely úgy változtatja érzékenységét, mint mikor a tikkasztó
nyárra hirtelen köszönt a korai ősz, ekkora átalakuláson menjen át. A múlt
század vége belülről int búcsút ábrándjainak, és távozik arra a másik helyre,
ahol, az előfutár Rimbaud szavaival, a valódi élet vár. Csupán a nyugati
ember időhöz való viszonyulásának gyökeres megváltozása adhat magyarázatot
arra, hogy a „századvég” fogalma olyan visszhangot és kulturális jelentést
kapott, melynek semmi köze sincs ahhoz a közhelyhez, hogy egy évszázadnak
eleje és vége van. Nem véletlen, hogy a kifejezés egy olyan műveltség horizontján
született meg, telt meg és töltötte meg magát tartalommal, mely mintaként
mutatkozott, és amelyet a nyugati világ színe-java is példaértékűnek tartott.
Egyetlen, kulturális és politikai értelemben a XIX. századnál sokkal önkényesebb
korban sem jutott eszébe Franciaországnak, hogy saját és mások használatára
olyan semmitmondó megjelölést alkosson, mint a századvég, mely a tünékeny
szimbolizmus és a hivalkodó dekadentizmus kora. Talán annak a megérzésnek
köszönhető ez, hogy egy bizonyos hozzáállás, mely magát a világegyetem
középpontjának, a fény és haladás civilizációjának tartotta, ténylegesen
a „végét” járja. A XVIII. század utolsó éveiben ugyanez a Franciaország
azon fáradozott, hogy a jövő dimenziója iránt vonzódó emberiségnek egy
másmilyen jövőt vázoljon fel. Mi történhetett, hogy a száz éve élő értelmiség,
a Pasteur és Liebig, Edison és Bell által is üdvözölt, korábban nem tapasztalt
anyagi és technikai átalakulás korában – mely újfajta ünnepeket talált
ki, a világkiállításokat, ahol az európai felsőbbrendűség komplexusok nélkül
mutatta meg magát – épp ellenkezően élt meg egy oly termékeny és újító
korszakot?
Már élt akkor az a filozófus, aki a felfelé irányuló életerőről értekezett,
és aki a világegyetem változását „teremtő fejlődésként” fogalmazta meg
és keresztelte el. Nem kizárt, hogy a századvég kegyes gondolatában tükröződött
valami abból, amit egy másik filozófus, Nietzsche, ugyanennek a századvégi
légkörnek utánozhatatlan gondolkodója és tevékeny résztvevője szorongásnak
nevezett. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a világegyetem megértésének
ez a kifinomult formája, amit „irodalomnak” nevezünk, vajon nem egyéb-e,
mint a létező miatti szorongásunk kifejezése, avagy más formába öntése.
Az előző század végén a valóság, mely egy világon kívül eső világba száműzte
a legkifinomultabb és legtehetetlenebb szellemeket (Mallarmé, Maeterlinck,
Huysmans vagy magának Wagnernek szellemét), maga volt a gyár, a mindenütt
jelenlévő kommunikáció, a tudományos felfedezés, de teljes földrészek kisajátítása
és elpusztítása, a munkaidő csatasorba állítása és egészen röviden hadviselés
a munkahely reményében, amint azt Nietzsche, a századvég világának megfogalmazója
és kritikusa megjövendölte. Bármily önállónak és természetéből fakadóan
többszólamúnak is tételezzük fel a képzelet szféráját, nem lehet szétválasztani
attól, amit a látszat korszakában megbocsáthatatlanul régimódiasan továbbra
is „valódi világnak” nevezünk. Bármily áttételes formában is, de lennie
kell – mint ahogyan egyébként azt különösen ártatlan időkben feltételezték
is – valami összefüggésnek a „második ipari forradalom” fogalma alá besorolt
homályos és elkerülhetetlen új valóságok, és ezeknek a valóságoknak a fin
de si?cle érzékenységében megmutatkozó ellentétes hatásai között. Vajon
ez az érzékenység – melynek irodalmi és művészi kifejezése a szimbolizmus
volt a maga kék álmával és más világokba, vagy éppen egzotikus tahitikre
való menekülésével – jelentette a sokkal mélyebb és jövőbelátóbb választ
arra a valódi veszélyre, amit ez az ipari forradalom a határtalannak tűnő
fenyegetés révén – hogy az élet és az emberiség évezredes szerkezetének
minden fajtáját lerombolja – magában hordozott? Vagy annak a kifejezése
volt, hogy mennyire képtelen „gondolkodni” és tenni annak érdekében, hogy
az emberi kalandvágynak eme új formáját, a technikát egy mindenki számára
elfogadható élmény határain belül tartsa?
Vajmi keveset számít, mennyire találó a diagnózis, és hiábavaló azt
feltételeznünk, hogy ismerjük a megoldást arra, ami végső soron nem volt,
a róla megőrzött emlékezetünkben pedig ma sem tényszerű, hanem szerkezetéből
adódóan többértelmű jelenség. Fontosabb megállapítanunk, hogy egy összetett
és ragyogó kultúra és civilizáció keblén, és később, az őt utánzó, ámde
színvonalban tőle messze elmaradó kultúrákban váratlanul felbukkant az
alkony (igazi századvégi téma és szó, melyet Nietzsche egyik híres könyvének
címe őriz), és hogy ezt az alkonyi életérzést egyszerre élték meg betegségként
és fennkölt tapasztalatként. Önmagában véve a „századvég” nem volt a pesszimizmus
diadala – ebben a műfajban Schopenhauert nem lehetett fölülmúlni – ám divatos
volt egy oly közönségesen népszerű korban, mint az első metropoliszok kora,
mely Fritz Langra várt, hogy megtudjuk, mik is voltak, és milyen jelentőséggel
bírtak ezek az anti-otthonok. A világvárosokon – Párizson, Londonon, Berlinen
– kívül a fin de si?cle jelensége csak némi keresettséggel volt érvényes.
A romantikával ellentétben, mely valóban elveszett világok iránti végtelen
vágyakozás vagy nosztalgia volt, a szimbolizmus és a fin de si?cle, melynek
történelmi-kulturális kereteit adta, maga a tiszta nosztalgia, a szenvedély
nélküli romantika. A század minden bizonyossága, értéke és reménysége közül
a fin de si?cle érzékenysége csupán a csalódottságot hagyta meg, hogy kiaknázza,
miként egy másik korban, a Római Birodalom történelmi hanyatlásának korában
a neoplatonizmus a megváltás vágyává változtatta a dekadens életérzést.
A fin de si?cle legjelesebb szerzői és alakjai lemondtak a megváltás pozitív
gondolatáról, hogy a többé-kevésbé keleties színezetű miszticizmus különböző
formáiban keressenek menedéket. A század, mely egyszerre adja a kereszténység
történelmi-filozófiai alapú kritikáját és a haladásba vetett hit találmányát,
ultraszimbolista szenvelgéssel, a valóság elkeseredett tagadásával végződött,
mely Huysmans esztétizmusában, Tolsztoj evangelizmusában, vagy éppen Vaillant-nak
a francia nemzetgyűlésen robbanó bombájában egymástól merőben eltérő alakokat
öltött. Mégis minden, ami később meghatározta századunkat, a filmfelvevőtől
Cézanne festészetéig, együtt létezett ezzel az első századvégre jellemző
keleti miszticizmussal és szenvelgéssel. Bármily ellentmondásosnak is tűnik,
a fogalom magával hozta azt az éles felismerést, hogy ez a kor annyira
eredeti, hogy csakis negatívan lehet megélni, egyfajta menekülésként mindattól,
ami benne megjelent, vagyis az először felvázolt tömegtársadalomtól, melynek
puszta víziója egyszerre keltett társadalmi, politikai és szellemi viszolygást
azokban, akik a jelenséget az egyén halálhíreként értelmezték. Ezért az
egyén, aki a század elején úgy képzeli, elegendő ereje van ahhoz, hogy
meghódítsa az eget, vagy kitalálja saját mennyországát, a Dél tengereinek
sokféle szigetére vándorol, melyekről tudja, hogy kitalációk, épp ezért
éljenzi is őket, miként Pessoa, aki legmélyebb megnyilvánulásai alapján
a fin de si?cle szülötte, ám valójában csak mostohafia.
Első pillantásra semmiféle hasonlóságot nem lehet felfedezni az erre
a századvégre jellemző formák és élmények között és azok között, melyek
– már amennyire képesek vagyunk megérteni azokat – a mi századunk végét,
mely egyben ezredvég is, jellemzik. A pesszimizmus, lemondás, és öngyilkos
szemet hunyás rendkívüli hulláma, mely a valódi fin de si?cle-t jellemezte,
és mely belülről erőltette rá ezt a kifejezést, nem áll kapcsolatban századunk
végének legszembetűnőbb hangnemével, ha egyáltalán illethetjük ezzel a
névvel annak előestéjét. A legkülönösebb az egészben az, hogy magától értetődő
lenne, ha egy ténylegesen oly vészterhes század, mint a miénk – mely olyan
jelenségeket ismételt meg, melyekre a „barbárság” elcsépelt jelzője kevésnek
bizonyul, és amely korábban ismeretlen borzalmakat hozott, ha a tudatosságot
és a hideg eltökéltséget nézzük, amellyel véghezvitték, sőt, elméletileg
igazolták őket – felnagyítása lenne a száz évvel ezelőtti fin de si?cle-nek.
Ám az emberiség idejének – legyen az egyéni vagy közösségi idő – belső
árnyalata, ha egyáltalán köze van a történelmi eseményekhez és ezek látványos
hatásaihoz, más természetű sémáknak, védelmi vagy álcázási mechanizmusoknak
engedelmeskedik, ahol nem mindig látható az őket mélyen összekötő kapocs.
Egy rettenetesen dinamikus korban, mely hitt abban, hogy az ember képes
egy gazdagabb és igazságosabb, sőt boldogabb társadalmat építeni, a fin
de si?cle úgy tört ránk, mint a fáradtság egy megerőltető munka után, vagy
a csüggedés egy messianisztikus avagy utópisztikus ígéretet követően, vagyis
ellentmondást nem tűrve. A XIX. század, legalábbis Nyugaton, egyszeriben
feltalálta a történelmet mint objektív, és az emberiség kalandjának értelmét
igazoló tudást, kitágította és sokrétűvé tette a tudományos megismerés
területeit, az orvoslást nevéhez méltó tudománnyá változtatta, elérhetővé
tette az oktatást az ettől az elemi jogtól addig megfosztott társadalmi
osztályok számára, és magától értetődően ezen vívmányoknak azután mitológiai
lényeget tulajdonított, és az emberi lét jól érezhető javulását várta tőlük.
Bizonyos értelemben, meteorológiai szakszóval élve, a századvég látványos
depresszív pillanata jelentette ennek a mítosznak a fonákját.
A XX. század, melyet harsányan nyitott meg az antiszimbolizmus, azaz
a futurizmus, saját jelenében hitt egy olyan időben, amikor az előző negyedszázad
nagy felfedezései közismertté váltak vagy mesébe illő torzulásokat szenvedtek.
Századunk soha nem lesz igazán múltba forduló, hacsak nem magába zárkózva,
mint aki meg van győződve róla, hogy potenciálisan az összes kort felöleli,
és saját használatra már feltalálta az időgépet, amire csak ez a század
tudott tudományos feltételezésként és nem merő kitalációként tekinteni.
Szemmel láthatóan, és főként politikai téren, a XX. század nemcsak hogy
nem volt kevésbé utópista, mint elődje, melynek összes „ábrándját” meg
akarta és akarja valósítani Proudhontól és Marxtól egészen Fourier-ig vagy
Kropotkinig, hanem még túl is szárnyalta azzal, hogy az emberiség egésze
számára olyan gazdasági és társadalmi átalakulást képzelt el, amely – Marx
kifejezésével élve – segít átlépnünk előtörténelmünkből a valódi emberi
korszakba. Mégis, ez az utópizmus a mai napig sokkal inkább a kapitalistának
nevezett világ fejlődésének vagy gazdasági és technikai fejlődésmodelljeinek
utánzási és elsajátítási folyamata, mintsem egy másik, eredeti modellnek
a feltalálása. Legalapvetőbb mozgását illetően a század nem tekintett visszafelé,
hanem az előző századtól örökölt tudományos és technikai folyamatra épült,
és ha volt valami, ami után futott, az csakis önmaga volt. Ily módon a
század politikai és ideológiai természetű kóros jelenségei, a fasizmus,
a nácizmus, a sztálinizmus mind futuristák voltak, miképpen, lényegét tekintve,
a nyugati, többé-kevésbé szabadelvű kapitalizmus is.
Kétségkívül ez a magyarázata, hogy egy olyan történelmi korszak, mely
tanúja volt a legembertelenebb őrületeknek, amelyeknek emléket állított,
vagy amelyeket megjövendölt az ember által valaha írt legmegrázóbb irodalomban
(Kafka, Pessoa, Beckett, Handke, Bernhard, Kantor műveiben), vagy a mindenki
számára elérhető filmművészetben (Fritz Langtól Bergmanig vagy Bu?uelig),
játékos módon, vagy – bármily botrányosan is hangzik –, örömmámorban ér
véget, miként a mi századunk. Valóban, a jövő távlatától megfosztott emberi
lét ábrázolása az ezredvégre jellemző apokaliptikus látomásokon túl olyan
rémálomhoz hasonlatos, melyek mellett Kafka víziói és kínzóeszközei fennkölt
és csöpögős metaforáknak tűnnek. Az ellentmondás azonban csak látszólagos.
Jogosan mondják, hogy a valóság, bármely valóság érzéstelenítés, és a mi
századunk olyan félelmetes valóságokat hozott létre, hogy aki átélte, igyekezett
elfelejteni azokat, aki pedig nem élte át, azt hiszi, mese az egész. Így
rémiszt el bennünket a fikció, vagy inkább a lehetséges elképzelése. A
mi korunk egy olyan kor, mely képes az összes emlékezet szédületes egyvelegébe
belesűríteni más korok lényegét. Az általunk újra és újra felkeresett múzeumok
virágzása külső jele annak, századvégünk látóhatárán hogyan száműzzük,
ha nem is az abszolút tragikust, de legalábbis az egyetemesen fontosat.
Az ámulatba ejtő múzeumok nem elvesztett családunk albumai, hanem szemkápráztató
giccsei és olcsó emléktárgyai annak, ami egykor szenvedély, erőszak, álmodozás
volt, és bennünket csak azért érintenek meg vagy érdekelnek, mert Arrabal
roncstelepéhez hasonlatosan ténylegesen már nem működnek.
Nincs felelőse, jobban mondva alanya ennek az emlékezetvesztésnek,
mely nemcsak elutasítás, öntudatlan álomba merülés az elfogadhatatlan láttán,
belefáradás a bennünk túlcsorduló csapásokba, hanem egyfajta – a számítógépekhez
hasonlatosan alanytalan – túlemlékezés eredménye is, mely azért jött létre,
hogy időt ne veszítsünk, és nehogy ősi emlékezetünkre legyünk utalva. A
századvég jelensége csak korlátozott mértékben jelentett elutasítást vagy
menekülést e világból álmodott világokba vagy képzeletbeli rejtekhelyekre.
Az élet „természetes” válaszlépése volt, melyet Schopenhauer a létezés
mindenféle pozitív eszményétől teljesen és tökéletesen idegen létként írt
le. Ennek a szenvedésnek a visszhangja egészen az ötvenes évekig hatolt,
ám a megélt történelem iránytalansága, félelmetes arcának közönségessé
válása semmivé oszlatta a múlt század pátoszát. Elfogadjuk azt, ami száz
éve elfogadhatatlan volt, és együtt élünk vele, mintha elfogadható lenne.
Átlépünk a rémületen és a felháborodáson. Kétséget kizáróan tudjuk, hogy
létezik a nagybetűs Éhség, a kábítószer – sajnálatos módon kisbetűvel –,
léteznek múltból felbukkanó kísértetek, melyek vajmi kevéssé illenek egy
kérészéletűnek nevezett korhoz, de ez egy olyan tudás, mely annyira sem
ösztökél bennünket, mint torz létünk költői vagy éppen elmebeteg ábrázolása,
amint várjuk a jövőt, mely képzeletünkben az örökös jelennek – melyből
varázslatos módon hiányzunk – soha véget nem érő kivetülése.
A múlt század végén legnagyobb regényírónk – akik, talán mert közülünk
elsőként hitték, hogy a valóság, az igazi valóság, Proust szavaival élve,
visszatükröződhet egy könyv oldalain, és megszabadíthat a látszat káoszától
és az emberi kapcsolatok hazug mivoltától – zavartan igyekeztek választ
adni egy különös betegséget illetően, mely ha nem is maga a századvég volt,
de benne tenyészett: valamiféle elégedetlenség, nyugtalanság, reszketés
volt ez egy olyan civilizáció láttán, mely láthatóan kényszeredetten dicsekedett
sikereivel, a kényelmét szolgáló eszközökkel, csodálatos tudásával. Eça
de Queiróst szemmel láthatóan zavarta az üres vallásosság és a titokzatosság
iránti vonzalom jelensége, mely elharapózott a száz évvel ezelőtti nemzedékben.
Mivel nyugtalanította ez a visszatérés az egyszer már meghaladotthoz, egyszerre
szkeptikus és harcias hozzáállással, Proudhon és Renan tanítványaként,
Balzac és Flaubert vetélytársaként az egyébként utópisztikus társadalmi
forradalomba vetette maradék reményét, bízva abban, hogy az emberiség képes
megszabadulni ősi tabuitól. Talán megérezte, számára is a végéhez közeledik
a század. Látszólag mi is tanúi vagyunk egyre terjedő és nem kevésbé nyilvánvaló
magatartásformák és rítusok felszínre bukkanásának, melyek inkább a sivatag
közepén való fölocsúdás jelei, semmint mély közösségvállalás iránti lelkesedés
és igény, ami gyakran előfordul olyan korokban, amikor az istenek meghalnak,
és zavarodottan várjuk új istenek születését. Szekták, guruk, próféták,
más korok vallási vezetői (legalábbis az időrendiség megnyugtató szemszögéről
lemondani nem tudó nyugati nézőpontunk szerint) sikerrel szaporodnak nemcsak
az öreg indiai kontinensen, ahol, Pessoát idézve, „testet öltve regnál
az Isten, parancsolva mindeneknek…”, hanem a csillagközi, túltechnicizált,
ámde a végzet kegyetlen csapásától fenyegetett Nyugaton is.
Mégis, az általuk kínált dolgok arca nem didergő, búskomor, mint az
alkonyat látomásai, mint a preraffaeliták légies terei, Maeterlinck kék
madara vagy nagy költőnk, Teixeira de Pascoaes árnyékországai, melyek kivétel
nélkül egy halott, vagy egyhangú és unalmas idő megnyilvánulásai, bármily
zeneiek is, mint például Camilo Pessanha vagy António Machado egyes versei.
A mi „századvégünk” misztikuma még azzal együtt sem kifejezetten apokaliptikus,
hogy ezredforduló is egyben, ami mindjárt érthető, ha jelenünkre, a konkrétan
szemünk előtt lebegő világméretű pusztulásra, a hagyományos anyai mivoltában
veszélyeztetett természetre tekintünk: nem is kell különösebben hangsúlyoznunk
vagy szajkóznunk a természetfölöttitől való rettegésünket. A guruk többé-kevésbé
elérhető édenkerteket, az üdítő barbársághoz való visszatérést – gondoljunk
csak Conanra, a barbárra –, a világűr elözönlését, a lélek Woodstockját,
vallási köntösbe bújtatott fundamentalista unanimizmust ígérnek, aminek
a mozgató ereje és hatékonysága egy olyan pillanatban, amikor a Nyugat
két intézményesült eszme- és szimbólumrendszere, a kereszténység és a marxizmus
széthullik, jól mutatja a faji összetételben, a nemzetiségi különbözőségekben,
a peremre szorultak vagy a Nyugat szemében annak ítéltek természetes bosszújában
megnyilvánuló választ a történelmileg kialakult és uralkodó tájékozódási
pontokra. Túlzás és főként túl eurocentrikus lenne azt állítani – jóllehet,
Montaigne-től Focault-ig egy sor európai kritikus kulturális vonatkozású
írásainak lényegéből ez szűrhető le –, hogy az, ami megkülönbözteti a fin
de si?cle korát a mi ezredvégünktől, az két különböző hangnemben keresendő:
az egyik beteges és gyengélkedő, a másik ujjongó és hódító, melyet legjobban
talán a híres Wall Street-i pénzügyi válság idején megjelenő cím, A káoszon
túli virágzás summáz.
Így állunk. Egy civilizációs, gazdasági, ideológiai, vallási és kulturális
összevisszasággal küszködünk, de kétségbeesés nélkül, egyszerűen azért,
mert szubjektíve jelentős, azaz egyéni nézőpontból kívül esünk rajta. De
a káosz kellős közepén találjuk magunkat, nem kerülhetjük el gépezetét,
mint ahogyan a nyár elején a megszokott vakációra indulók is tisztában
vannak vele, hogy óriási dugók fogságába esnek, de úgy gondoljuk, mi mégsem
vagyunk része ennek a káosznak. Hisszük, hogy valahol valami gátat szab
neki, vagy új, sejtelmes törvényt kényszerít rá. Nem a klasszikus értelemben
vett Gondviselés, nem az ókori Sors, nem a Történelem, mely mindig is világos
irányt mutatott nekünk, hanem egy alany nélküli idő. Végső soron egy olyan
emberiség, mely mindenféle idő iránt közömbös, a meteorológiait kivéve.
[…]
Szelényi Zsolt fordítása
* A portugál irodalom brazíliai egyetemi oktatóinak (U.F.R.J) XIII.,
Rio de Janeiróban 1990 július-augusztusában megtartott találkozóján elhangzott
előadás.
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|