KONRÁD GYÖRGY
HATVANNYOLCASOK
(A nagyvárosi aszfalt utópiát virágzott)
Egy ötvenhatos kósza jegyzetei a hatvannyolcasokról. Aki ’56-ban volt
húszegynéhány éves, az ötvenhatos, aki hatvannyolcban volt ennyi idős,
az hatvannyolcas? Ugyanígy a negyvennyolcasok, tizenkilencesek, az évszám
változhat, de a fiatalkor állandó.
Lukács, Marcuse, Sartre
lehetett öreg mester, de a harsány tanítványoknak, a forradalmi vezéreknek,
a jelszósüvöltő ifjú radikálisoknak a diákok élére kellett állniuk, és
a forradalmi elméletet forradalmi gyakorlatra átváltaniuk. Ez volt a történelmi
szükségszerűség.
A háttérben toronymagas
bronz-Leninek lába alatt vonult az arctalan tömeg. A nagyvárosi aszfalt
utópiát virágzott. Hitler kaputt, Sztálin a föld alatt, Nixon ágál, De
Gaulle megsértődött, Mao elbuddhásodott, és úszni is tud még. A „Vörös
Dany” vörös haja még rövid, a kannabisszal még várnak, de túl a dzsesszen
a Beatlesek játszottak egy új esztétikát.
1968-ban Budapesten már
nem volt divat a forradalmi romantika. A hatvannyolcas vadonatúj eszmék
Európa keleti felében húsz évvel korában, 1948-49-ben eljárták a táncukat.
Azok a könyvek, amelyeket a nyugati radikális ifjúság rajongva bújt és
idézett, (a kor nyelvén szólva a marxizmus-leninizmus klasszikusai), már
mögöttünk voltak, már olvastuk, már olvasnunk is kellett őket, sztereotípiák
voltak már, az újdonság erotikája nélkül.
Az ifjúkori varázsra 1956
volt a belső érlelésű válasz, és ha ebben az évben egy új forradalmi romantika
született is, a forradalmárok ’68-ban már, ha nem a temetőben tartózkodtak,
akkor amnesztiák után örültek, hogy van munkájuk, megélhetésük, és többé-kevésbé
egyöntetűen átadták magukat a reform nyelvezetének. Csodálkozva, felhúzott
szemöldökkel figyelték nyugati kollegáik elragadtatásait.
Nézzük például ezt a francia
forradalmárt, akinek az apja gazdag bankár, de ő a Citroën DS kocsijának
jobboldalán egy kis szovjet, baloldalán egy kis kínai zászlót ad át lengetésre
a szélnek, s ha nem tudnád, hogy francia, zubbonya, öve alapján szibériai
orosz forradalmárnak vélnéd, és nem is érted, hogy miért nem viseli a pisztolyát.
Gyermekkora Párizs legjobb kerületében, a tizenhatodikban telt el, és megtanult
világtörténelmi perspektívában gondolkozni. Mikor például azt mondom neki,
hogy a kínai kulturális forradalom megbízható számítások szerint legalább
tízmillió emberéletbe került, az ő válasza lakonikus: Fütyülök rá, ha a
világforradalom az alternatíva. Marad így is elég kínai.
Várostervező intézetben
dolgoztam mint városszociológus, mutattam városainkat, új és régi utcákat
nyugati kollegáinknak. A családi házas munkásnegyedeket kiábrándítónak
találták, nem csúnyának, vagy kényelmetlennek, hanem kispolgárinak. Hogy
a szocialista társadalom munkásosztálya is arra vágyakozzon, amire a párizsi
külvárosok kisemberei? Ez nekik valóban elkedvetlenítő volt.
A szocializmus legyen egészen
más, mint amit ők ismernek, mint ami nekik is megvan. Ezek a családi házacskák-kertecskék?
Nevetséges és szánalmas. A kollektív helyes, az egyéni helytelen. Mi viszont
szerettünk volna kibontakozni a szocialista táborból, ők ezt árulásgyanús
jelenségnek vélték. Mi helyeseltük volna – ahogy ezt 1956-ban ki is fejeztük
– a többpártrendszerű jogállamot és a polgári demokráciát. Nyugati barátnőink
és barátaink szemében viszont ez az óhaj csalódáskeltő volt, mert a polgári
demokrácia szerintük csupán formálisnak volt nevezhető, ezzel szemben a
szocialista demokrácia (esetleg demokratikus szocializmus) lényegi volt
és szubsztantív, csak éppen senki nem tudta megmondani, hogy mi fán terem.
Ha minden állami, hol a demokrácia? Ha a tőke javarészt magán, akkor hol
a szocializmus?
Így aztán a kínai kommuna
tündökölni kezdett, különösképpen az az egy, ahova a jó szándékú forradalmi
turistákat a kínai vendéglátók elvitték gyönyörködni. Mindig ugyanabba
a faluba. A szovjet kolhozon lehetett csúfolódni, a kínai kommunán nem.
Következésképpen a harmadik világ forradalmi diktatúrái és fegyveres mozgalmai
is eleve tetszetősek voltak.
Guevara szentképe mindenütt,
szakáll és géppisztoly nélkül a férfi nem férfi. Ha nem tudsz lőni, robbantani,
kiképeznek egy palesztin gerillatáborban. Ha rendes hatvannyolcas vagy,
nem szereted a hatvanhetes arab-izraeli háború kimenetelét, magát Izraelt
sem, ahogy a vele szövetséges Amerikát sem. Szereted viszont Arafatot és
híveit. Nem ellenzed, hogy a harmadik világ nagyobb része a szovjet és
a kínai befolyási övezethez tartozzék.
Örülsz, ha valamelyik kommunista
országba meghívnak a világifjúsági találkozóra, és megtisztelve érzed magad,
ha fogad valamelyik magas rangú kommunista politikus. Elhessegeted a gondolatot,
hogy esetleg hasznos idiótának néznek. Ha az imperializmus ellensége vagy,
akkor a kommunista tömb barátja vagy.
Ugyan honnan kapod a fegyvert
és a robbanóanyagot, ha áttérnél a fegyveres harcra? Ha filozófiától átitatott
komoly német ifjú hölgy vagy úr vagy, akkor következetesen jársz el, és
nemcsak szidod a finánckapitalizmust, de meg is ölöd a bankárt. Rokona
vagy, bejutsz hozzá, és köszöntésül lelövöd. Képernyőre kerülsz, és a lelkészlak
is, ahol nevelkedtél, kérdezgetni fogják családodat, iskolatársaidat, látható
lesz öltözeteid és frizuráid változása.
Ha Nyugat-Berlinben ég a föld
a lábad alatt, hova is mennél? Világos, hogy Kelet-Berlinbe. Hol kap kiképzést,
orvosi ellátást, és két harci cselekmény között üdülést a palesztin
harcos? Budapesten. Az Astoria kávéházban az asztal alatt nyújtja át az
egyik engesztelhetetlen hős a másiknak a vastag dollárköteget. Nem hallottam,
láttam. Itt dekkolhat a nemzetközi körözés alatt álló terrorista. A politikai
rendőrségtől kap egy irányítót, tartót. Valakit, aki törődik vele, aki
a jólétéről gondoskodik, címeket, netán instrukciókat ad és kapcsolatokat
teremt.
És mégis ők voltak a barátok,
nem értettünk egyet, de sokban hasonlítottunk. A haj, az öltözet, az ízlés,
a mosoly, az olvasmány, amit dúdolunk, az autóstop, a szerelmi modor, gyakran
a csóróság, megalszunk bárhol, ha magunknak spagettit főzünk, nekik is
jut egy bő tányérral, és a lemezjátszóról ismerős zenekar szól. A görcsös
lazuljon, a tartózkodó tegeződjön, az outsider ne akarjon beépülni. Légy
tilos, ahogy Szentjóby Tamás mondta. Nem akarod, hogy valaki belépjen a
fürdőszobába, mikor a kádban fekszel? Megvesztél? Magadra zárod a vécét?
Hogy ne essél ilyen idétlen kísértésbe, inkább szereljük le egészen a vécéajtót.
Meg fogják látni a kakálás közben erőlködő arcodat? Legalább egy őszinte
percben.
De ha a mozgalomnak szüksége
van rá, hogy divatos ruhában, drága kocsiban mutatkozzál, azt is lehet,
azt is tudnád. A szüleid? Egy másik világ. Otthagytad. Ők is lehetnek számodra
hasznos idióták. Polgári jólneveltség? Álságos, mesterkélt és nevetséges.
Homoerotika? Miért ne? Az ember alapjában véve androgün teremtmény. Magánélet?
Burzsoá fikció és önzés, válasszuk inkább a kommunát, a földalatti sejtet,
vagy az asramot, a buddhista vagy muzulmán vallási közösséget, netán a
börtöntöltelékek testvériségét. Ugorj ki a státusodból, kezd újra meztelen.
Volt elég ötlet, de volt
éles szemű felismerés is. Például az, hogy az előző német generáció, a
szülőké, a nagyszülőké a Harmadik Birodalomba szépen belesimult, hogy meg
is gazdagodott rajta, hogy a zsidó télikabát és a zsidó szekrény egyszer
csak ide jött, ide kéredzkedett hozzánk. Az apai tekintélyhez az is hozzátartozik,
hogy egyenruhában is megállta a helyét, és tette a kötelességét. Ha lőni
kellett, lőtt, ha eleinte reszketett a keze, egy snapsszal megerősítette
magát. És hazahozott egy s mást, jobb darabokat. A családi otthont
viszont lebombázták az angolszászok.
A győzelem elmaradt, de az újjáépítés, a föllendülés sikerült. Jöjjön
az új világ. Siessen. Mert a meglévő a háború utáni még vagy két évtizedig
a náci, és az azt megelőző világ áporodott leheletét árasztotta otthon
is, az iskolában is, amíg a későbbi születés kegyelmében részesült ifjúság
rá nem szánta magát, hogy valami újba fog, és tesz is érte valamit. És
ezt mondták a fiatalok mindenütt, San Franciscótól Párizsig. A hírek, eszmék
és eszmények, a képek és a dallamok körülfutották a glóbuszt, és ha a társadalmi
struktúrák hardware-ét nem tudták is radikálisan forradalmasítani, a kulturális
értékek és stílusok software-ét érdemlegesen felforgatták és korszerűsítették.
A bolsevik fantazmagóriák
helyet adtak az emberi jogok nagyobb tiszteletének, más szóval a liberális
eszmevilágnak, ez pedig eltüntette a színről, vagy legalábbis a felszínről
a nemzeti szocializmust és mindent, ami velejár. A modernizáció újabb fejezetéhez
új konszenzus kellett az eleven demokrácia alapján, és az európai humanizmus
egy újabb hulláma, amely kollegiális párbeszédbe oldotta a politikai viszonyokat,
elmosta a háborús-ellenséges merevségeket, és a centrumból a perifériára
úgy-ahogy kinyomta az erőszak kultuszát. Lehet persze ebből a lényegi és
stiláris konszenzusból kimaradni, és egyúttal kicsúszni az európai perifériára,
lehet a betegséget is választani.
Farkaskölykök, bégetni kell.
Vagy művészetbe áttenni a feszültséget, egyszóval civilizálni, ez teszi
lehetővé az európai egyesülést, amelyben a hatvannyolcasok mint protagonisták
és ideológusok vezető szerepet töltöttek be. Normális, hogy a vadóc süvölvények
meggondolt államférfiakká értek, vagy túl a politikán valamit kezdtek a
tehetségükkel. A nevük, az arcuk így is, úgy is szerepel, ha a tehetségük
bírta a versenyt az idővel, jó márka volt, és meg-megújulóan hívta a közönséget.
De ha a radikális fiatalból
nagyanya és nagyapa lesz, aki a maga nótáját már többé-kevésbé elénekelte,
és már forgolódott eleget a pódiumon, ha vannak még fiatalok is, akik számára
mond valamit a nevük, akkor jelenthetik, hogy az út meg van téve, a munka
el van végezve, the job is done. S ha nem is mentes némi fanyar háttéríztől
a hetvenesek hódolata az örök fiatalságkultusz kliséi előtt, a sebes élet
előtt emelnek kalapot. Ahogy elnézem, az öregek sem adják fel a játszmát,
és értésére adják a világnak, hogy tudják, amit tudnak, és működtetik a
megfelelő eszközök arzenálját.
Európa keleti felének is
megvoltak a hatvannyolcasai, nem is kevésbé jelentősek, mint a nyugatiak,
kölcsönösen megihlették egymást. A kelet-európai hatvannyolcasok adták
a demokratikus ellenzékek, a disszidensvilág derékhadát, mi, idősebb ötvenhatosok
ebbe már csak bizonyos rezervációval szálltunk bele, mert jobban ismertük
a vereséget, és attól sem voltunk elragadtatva, hogy netán győzhetünk is,
mert a győzelmek idétlenségeiről és árnyoldalairól is volt már tudásunk.
A közép- és kelet-európai hatvannyolcasokról majd máskor. Kedves hatvannyolcas
húgaim és öcséim, nyugaton és keleten, mindannyiótoknak jár a baráti kézfogás.
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|