Luísa Costa Gomes
A sivatagban ülve

A televízió hírül adta: a közelgő ünnepeket mindig szomorúan beárnyékolja a közúti balesetek nagy száma. Marciana lehalkította a tévét és kiment, hogy megnézze a pulykát. A folyosón, a levegőbe szimatolva, még érezte a sültek illatát. Utálta a karácsonyi ételeket.
Beleszúrta a nyársat a pulyka hasába, s közben hallotta, hogy nyílik az ajtó és valakivel beszélgetve belép Miguel. A konyha ajtajában, villával a kezében, kíváncsian fogadta őket.
– Magammal hoztam Pereirát vacsorára, anya. Azt hiszem, nem volt hová mennie.
Marciana egy szempillantás alatt felmérte a csavargót. Arra gondolt, akárhogyan is tisztogassák, sikálják és fertőtlenítsék, soha nem lesz olyan, mint ők. Mikor leültek a szobában, Pereira a heverő egyik sarkában, a térdén nyugvó, ökölbe szorított kézzel, Miguel pedig az üvegasztalka lapjára felrakott lábbal, sportcipőben, Marcianát hirtelen olyan émelygés, pánikhullám fogta el, hogy még arra sem gondolt, mit mond majd a férjének, a testvéreinek és a sógornőinek. Elképzelte, hogyan lehetne a szőnyeget a leghatékonyabban kitisztítani és mennyi időbe fog telni, amíg szertefoszlik a levegőben az az orrfacsaró bűz, mellyel Pereira olyan nagylelkűen megtöltötte a szobát. Tudta, hogy tönkretették a karácsonyi vacsorát, és fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen.      
– Pereira úr talán szívesen megfürödne és ruhát váltana. Van apádnak egy öltönye, amely biztosan jó lesz rá. 
Miguel jónak találta az ötletet, és az ágrólszakadtnak sem volt ellenvetése. Amint a férfi kiment a szobából, ahol a kandallóban égett a tűz, Marciana befújta a helyiséget légfrissítővel és lekefélte a heverőt, alkalmi bolha, utálatos tetű és egyéb, megnevezhetetlen rovarok után kutatva, melyek együtt járnak a szegénységgel.
Miguel, aki a legszabadosabb ateizmusban nevelkedett, tizenötéves korára a primitív kereszténység eszméinek vonzáskörébe került. Már novemberben megkezdte támadását a karácsony szellemiségének képmutatása ellen, bírálta a fogyasztói társadalmat, cinizmussal vádolta a szülőket, nagybácsikat és nagynéniket, papokat, tanárokat, közismert embereket – még a pápát is –, és kijelentette, hogy most karácsonykor minden másképp lesz. Marciana komolyan vette a fiát, mert bár nézeteihez csak rövid ideig ragaszkodott, szilárd meggyőződésű ifjú volt, aki nemcsak szó szerint vette az általános eszméket, hanem radikális módon meg is valósította őket. Marciana a legrosszabbra számított. Attól félt, hogy a fiú nem jön el a családi vacsorára karácsony előestéjén. És mint kiderült, még ezt is fokozni lehetett – Miguel beállított egy ismeretlennel, aki bűzlött a bortól, s már messziről látszott rajta a nyomorúság, és aki belépésekor feltűnően józan pillantással mérte fel nemcsak a ház asszonyát, hanem az ezüstneműt és a porcelánokat is. Marciana arra gondolt, hogy a jövő héten időt kell majd szakítania rá, hogy kicseréltesse a zárakat. 
Egyszerre érkeztek meg a testvérei, a sógornői büszkék voltak és ragyogtak. Marciana zavarodottság nélkül mutatta be nekik Pereirát, ők pedig az önuralom gyakorlásának családi hagyományához híven és kerülve a feltűnést, gépiesen nyújtották kezüket egymás után mind a hárman, majd bemutatkoztak: valami Vasconcelos. Marciana megértette, miért suttogják a keresztnevüket. A mai napig bosszantotta, hogy az apja, aki szokásához híven oly mértéktartó és más dolgokban is annyira tapintatos volt, egy életre megbélyegezte a gyermekeit kimondhatatlan nevekkel, melyek közül az Aureliano Auspicioso volt talán még a legkiegyensúlyozottabb. 
– A te Migueled egy szent – mondta az egyik nagynéni, és átölelte Marciánát a konyhában. 
A megtestesült Krisztus, tette hozzá a másik. Egy angyal, mondta a harmadik. Arkangyal, gúnyolódott Aureliano bácsi. Bejött Miguel, és arra kérte őket, menjenek be a szobába, mert kivonulásuk rosszul esik Pereirának. Marciana ment leghátul a folyosón és a testvére hátára szegeződött a tekintete, ahol, mint a mozivásznon, egy sivatagban ülő néger kisfiú képe jelent meg. Olyasféle fotó volt ez, amelyet a híradóban lehet látni vacsoraidőben, csontsovány anyák halott csecsemőjükkel az ölükben, földön fekvő gyerekek, akik az őket filmező kamerába merednek. Marcianának egy ilyen két-három évvel ezelőtt látott kép jutott az eszébe: egy aprócska kisfiú az éhségtől elcsigázottan, esetlenül szántja végig kezével az arcát, mint egy öregember, aki már nem lát kiutat. A sivatagban ülve, egy csoport közepén, a legteljesebb reménytelenségben.
– Mikor fiatal voltam, én is segítettem a rászorulókon – mondta Adelina néni, a konyhából jövet. – Babkonzervet, zacskós cukrot és ehhez hasonló dolgokat vittem a szegénynegyedekbe. Sohasem felejtem el a meglepett arcokat, mikor megérkeztem felpakolva vasárnap, zuhogó esőben.
– Én a kávéházba vittem uzsonnázni az utcagyerekeket – mondta Marciana. – Aztán megszűnt ez a jótékonysági forma. Egyesek humanitárius meggondolásokból megakadályozták, hogy magánszemélyek gondoskodjanak a szegényekről, és az állam feladata lett, hogy a továbbiakban foglalkozzon velük. 
– És mit szól ehhez Zé?
– Zé nem tudja – válaszolta Marciana. 
Mindent összevetve, Zé még jópofának is találta, mikor hazaérkezett. Belépésekor nem tulajdonított jelentőséget felesége drámai arckifejezésének, megkínálta Pereirát még egy itallal, és hosszan megölelte a fiát. Nyilvánvaló volt, hogy korábban már ünnepelt a barátaival.
A televízió közölte: a késői órára való tekintettel a következő hírösszefoglaló a szokásosnál rövidebb lesz. Valahol a világban zajló utcai zavargásokról, felkelésről tudósítottak. Marcianán végigfutott a hideg: az a kisfiú a sivatagban lehetne akár az övé is; ő pedig véletlenül és minden ok nélkül születhetett volna abban a sivatagban. 
– Szörnyű képeket kell végignéznünk – mondta türelmetlenül. – Szembesítenek bennünket a problémákkal, és nem adnak eszközt a kezünkbe, hogy megoldjuk őket. 
– Valóban nagyon kellemetlen – erősítette meg Refulg?ncio bácsi.
– A Tao nem jó és nem is rossz, mindkettőn túl van – mondta Zé.
– Ismerik a történetet a gazdag kisfiúról, akitől a tanárnő azt kérte, írjon egy fogalmazást a szegényekről? – kérdezte Pereira, hogy oldja a feszültséget. 
A testvérek megigazították a nyakkendőjüket. Mesélje el, Pereira, kérlelte Adelina néni. Pereira pedig folytatta, a poharak fürgén megtelve körbejártak, a történetek nyomán egyre emelkedettebb lett a hangulat, mígnem Marciana jelentette, hogy kész a vacsora.
– Nem is olyan rossz, igaz? – kérdezte Miguel a konyhában, miközben arra várt, hogy újabb adag tőkehalat vihessen be a tálra. – Ugye, nem haragszol rám, anya?
Fiának a családja iránt táplált keresztény érzéseire való tekintettel Marciana letette a brokkolis tálat, és átölelte őt. 
– Régebben én is segítettem a szegényeken. Helyesen tetted. Jobb lenne azonban, ha ez a Pereira nem étkezne olyan nagy zajjal. 
Miguel nevetett. Pereira az asztalnál a saját történetét mesélte a testvéreknek, akik csendben hallgatták őt a tányérjukba meredve, mikor belépett Marciana, mély levegőt vett és bátorságot gyűjtött – továbbra is azzal hitegette magát, hogy Pereira nem Pereira, de ha mégis ő lenne, akkor nem lehetne ott a családi körben, hogy egy banális történettel és siránkozásával untassa őket. Látni kellett, és el kellett felejteni a kisfiút, majd továbblépni.
Később Miguel elvitte magával Pereirát, aki egy walkmant hallgatott és örömteli kiáltásokkal búcsúzott. Nem akarta levenni a fülhallgatót, ezért végül nekiadtam, magyarázta Miguel. De az az én ajándékom volt, panaszkodott Marciana.   
– Na végre – fakadt ki Adelina, mikor elmentek.
Zé pedig feltehette a szokásos kérdést: készen állnak-e rá, hogy bevegyék a gyomorrontás elleni tablettát. Deodato azonban úgy vélte, képes lenne még egy álmot megemészteni.

                             Demeter Mária Magdolna fordítása
                



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu