Luísa Costa Gomes
A sivatagban ülve
A televízió hírül adta: a közelgő ünnepeket mindig szomorúan beárnyékolja
a közúti balesetek nagy száma. Marciana lehalkította a tévét és kiment,
hogy megnézze a pulykát. A folyosón, a levegőbe szimatolva, még érezte
a sültek illatát. Utálta a karácsonyi ételeket.
Beleszúrta a nyársat a pulyka hasába, s közben hallotta, hogy nyílik
az ajtó és valakivel beszélgetve belép Miguel. A konyha ajtajában, villával
a kezében, kíváncsian fogadta őket.
– Magammal hoztam Pereirát vacsorára, anya. Azt hiszem, nem volt hová
mennie.
Marciana egy szempillantás alatt felmérte a csavargót. Arra gondolt,
akárhogyan is tisztogassák, sikálják és fertőtlenítsék, soha nem lesz olyan,
mint ők. Mikor leültek a szobában, Pereira a heverő egyik sarkában, a térdén
nyugvó, ökölbe szorított kézzel, Miguel pedig az üvegasztalka lapjára felrakott
lábbal, sportcipőben, Marcianát hirtelen olyan émelygés, pánikhullám fogta
el, hogy még arra sem gondolt, mit mond majd a férjének, a testvéreinek
és a sógornőinek. Elképzelte, hogyan lehetne a szőnyeget a leghatékonyabban
kitisztítani és mennyi időbe fog telni, amíg szertefoszlik a levegőben
az az orrfacsaró bűz, mellyel Pereira olyan nagylelkűen megtöltötte a szobát.
Tudta, hogy tönkretették a karácsonyi vacsorát, és fogalma sem volt róla,
hogy mit tegyen.
– Pereira úr talán szívesen megfürödne és ruhát váltana. Van apádnak
egy öltönye, amely biztosan jó lesz rá.
Miguel jónak találta az ötletet, és az ágrólszakadtnak sem volt ellenvetése.
Amint a férfi kiment a szobából, ahol a kandallóban égett a tűz, Marciana
befújta a helyiséget légfrissítővel és lekefélte a heverőt, alkalmi bolha,
utálatos tetű és egyéb, megnevezhetetlen rovarok után kutatva, melyek együtt
járnak a szegénységgel.
Miguel, aki a legszabadosabb ateizmusban nevelkedett, tizenötéves korára
a primitív kereszténység eszméinek vonzáskörébe került. Már novemberben
megkezdte támadását a karácsony szellemiségének képmutatása ellen, bírálta
a fogyasztói társadalmat, cinizmussal vádolta a szülőket, nagybácsikat
és nagynéniket, papokat, tanárokat, közismert embereket – még a pápát is
–, és kijelentette, hogy most karácsonykor minden másképp lesz. Marciana
komolyan vette a fiát, mert bár nézeteihez csak rövid ideig ragaszkodott,
szilárd meggyőződésű ifjú volt, aki nemcsak szó szerint vette az általános
eszméket, hanem radikális módon meg is valósította őket. Marciana a legrosszabbra
számított. Attól félt, hogy a fiú nem jön el a családi vacsorára karácsony
előestéjén. És mint kiderült, még ezt is fokozni lehetett – Miguel beállított
egy ismeretlennel, aki bűzlött a bortól, s már messziről látszott rajta
a nyomorúság, és aki belépésekor feltűnően józan pillantással mérte fel
nemcsak a ház asszonyát, hanem az ezüstneműt és a porcelánokat is. Marciana
arra gondolt, hogy a jövő héten időt kell majd szakítania rá, hogy kicseréltesse
a zárakat.
Egyszerre érkeztek meg a testvérei, a sógornői büszkék voltak és ragyogtak.
Marciana zavarodottság nélkül mutatta be nekik Pereirát, ők pedig az önuralom
gyakorlásának családi hagyományához híven és kerülve a feltűnést, gépiesen
nyújtották kezüket egymás után mind a hárman, majd bemutatkoztak: valami
Vasconcelos. Marciana megértette, miért suttogják a keresztnevüket. A mai
napig bosszantotta, hogy az apja, aki szokásához híven oly mértéktartó
és más dolgokban is annyira tapintatos volt, egy életre megbélyegezte a
gyermekeit kimondhatatlan nevekkel, melyek közül az Aureliano Auspicioso
volt talán még a legkiegyensúlyozottabb.
– A te Migueled egy szent – mondta az egyik nagynéni, és átölelte Marciánát
a konyhában.
A megtestesült Krisztus, tette hozzá a másik. Egy angyal, mondta a
harmadik. Arkangyal, gúnyolódott Aureliano bácsi. Bejött Miguel, és arra
kérte őket, menjenek be a szobába, mert kivonulásuk rosszul esik Pereirának.
Marciana ment leghátul a folyosón és a testvére hátára szegeződött a tekintete,
ahol, mint a mozivásznon, egy sivatagban ülő néger kisfiú képe jelent meg.
Olyasféle fotó volt ez, amelyet a híradóban lehet látni vacsoraidőben,
csontsovány anyák halott csecsemőjükkel az ölükben, földön fekvő gyerekek,
akik az őket filmező kamerába merednek. Marcianának egy ilyen két-három
évvel ezelőtt látott kép jutott az eszébe: egy aprócska kisfiú az éhségtől
elcsigázottan, esetlenül szántja végig kezével az arcát, mint egy öregember,
aki már nem lát kiutat. A sivatagban ülve, egy csoport közepén, a legteljesebb
reménytelenségben.
– Mikor fiatal voltam, én is segítettem a rászorulókon – mondta Adelina
néni, a konyhából jövet. – Babkonzervet, zacskós cukrot és ehhez hasonló
dolgokat vittem a szegénynegyedekbe. Sohasem felejtem el a meglepett arcokat,
mikor megérkeztem felpakolva vasárnap, zuhogó esőben.
– Én a kávéházba vittem uzsonnázni az utcagyerekeket – mondta Marciana.
– Aztán megszűnt ez a jótékonysági forma. Egyesek humanitárius meggondolásokból
megakadályozták, hogy magánszemélyek gondoskodjanak a szegényekről, és
az állam feladata lett, hogy a továbbiakban foglalkozzon velük.
– És mit szól ehhez Zé?
– Zé nem tudja – válaszolta Marciana.
Mindent összevetve, Zé még jópofának is találta, mikor hazaérkezett.
Belépésekor nem tulajdonított jelentőséget felesége drámai arckifejezésének,
megkínálta Pereirát még egy itallal, és hosszan megölelte a fiát. Nyilvánvaló
volt, hogy korábban már ünnepelt a barátaival.
A televízió közölte: a késői órára való tekintettel a következő hírösszefoglaló
a szokásosnál rövidebb lesz. Valahol a világban zajló utcai zavargásokról,
felkelésről tudósítottak. Marcianán végigfutott a hideg: az a kisfiú a
sivatagban lehetne akár az övé is; ő pedig véletlenül és minden ok nélkül
születhetett volna abban a sivatagban.
– Szörnyű képeket kell végignéznünk – mondta türelmetlenül. – Szembesítenek
bennünket a problémákkal, és nem adnak eszközt a kezünkbe, hogy megoldjuk
őket.
– Valóban nagyon kellemetlen – erősítette meg Refulg?ncio bácsi.
– A Tao nem jó és nem is rossz, mindkettőn túl van – mondta Zé.
– Ismerik a történetet a gazdag kisfiúról, akitől a tanárnő azt kérte,
írjon egy fogalmazást a szegényekről? – kérdezte Pereira, hogy oldja a
feszültséget.
A testvérek megigazították a nyakkendőjüket. Mesélje el, Pereira, kérlelte
Adelina néni. Pereira pedig folytatta, a poharak fürgén megtelve körbejártak,
a történetek nyomán egyre emelkedettebb lett a hangulat, mígnem Marciana
jelentette, hogy kész a vacsora.
– Nem is olyan rossz, igaz? – kérdezte Miguel a konyhában, miközben
arra várt, hogy újabb adag tőkehalat vihessen be a tálra. – Ugye, nem haragszol
rám, anya?
Fiának a családja iránt táplált keresztény érzéseire való tekintettel
Marciana letette a brokkolis tálat, és átölelte őt.
– Régebben én is segítettem a szegényeken. Helyesen tetted. Jobb lenne
azonban, ha ez a Pereira nem étkezne olyan nagy zajjal.
Miguel nevetett. Pereira az asztalnál a saját történetét mesélte a
testvéreknek, akik csendben hallgatták őt a tányérjukba meredve, mikor
belépett Marciana, mély levegőt vett és bátorságot gyűjtött – továbbra
is azzal hitegette magát, hogy Pereira nem Pereira, de ha mégis ő lenne,
akkor nem lehetne ott a családi körben, hogy egy banális történettel és
siránkozásával untassa őket. Látni kellett, és el kellett felejteni a kisfiút,
majd továbblépni.
Később Miguel elvitte magával Pereirát, aki egy walkmant hallgatott
és örömteli kiáltásokkal búcsúzott. Nem akarta levenni a fülhallgatót,
ezért végül nekiadtam, magyarázta Miguel. De az az én ajándékom volt, panaszkodott
Marciana.
– Na végre – fakadt ki Adelina, mikor elmentek.
Zé pedig feltehette a szokásos kérdést: készen állnak-e rá, hogy bevegyék
a gyomorrontás elleni tablettát. Deodato azonban úgy vélte, képes lenne
még egy álmot megemészteni.
Demeter Mária Magdolna fordítása
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|