A másik 1968, ahogy ma Prágából és Varsóból látják
Kerekasztal-beszélgetés Jakub Patočkával, Jacques Rupnikkal és Aleksander Smolarral Jakub Patočka a Literární Noviny című prágai folyóirat főszerkesztője.
Jacques Rupnik a CERI – Nemzetközi Kapcsolatok Kutatási Központja, Párizs,
Sciences Po – kutatási igazgatója. Aleksander Smolar a varsói Batory Alapítvány
elnöke. Az itt olvasható vita 2008. március 31-én Párizsban zajlott le,
a „Club Grande Europe” keretében, amelyet Jacques Rupnik elnökölt.
Jacques Rupnik: – Túlságosan sokszor megírták már 1968 májusának francia
történetét. Azok számára, akik Kelet-Európában ’68 tragikus aspektusát
élték meg, olykor visszatetsző lehet annak a generációnak az önünneplése,
amely a média és a francia elit hatalmi pozícióit tartja a kezében. Elfelejtik,
hogy 1968 Európában a forrongás nagy éve volt, következésképpen érdemes
arra, hogy átfogó európai szemmel lássuk. Most tehát egy másik tavaszra
fordítjuk a figyelmünket, a prágai tavaszra és ’68 lengyel márciusára.
Hogyan tekintenek ma ott ’68-ra? Miféle viták folynak ’68-ról a két érintett
országban? ’68 után gyakran összehasonlították Prágát és Párizst, amelyek
egyek voltak a vereségben, abban a kísérletükben, hogy egy új szocializmust
találjanak ki, de abban a kísérletükben is – noha itt különböztek ugyan,
de e tekintetben kiegészítették egymást –, hogy megkérdőjelezzék az európai
status quót, és végül generációs jellegüket tekintve is azonosak voltak.
Az ifjúság lázadása volt ez, elsősorban az egyetemisták mozgalma révén.
Egyszóval a hangsúly a hasonlóságokra helyeződött.
Prága és Varsó: felfedezésre váró eredeti utak 1968-ban a Literární Noviny című hetilap volt a cseh értelmiség emblematikus újságja. A prágai tavasz idején a 15 millió lakosú országban 250 ezer példányban kelt el, és szinte azonnal elfogyott, mihelyt kikerült a standokra. Jakub Patočka , aki ma irányítja a lapot, azzal kezdte az évet, hogy újraközölte Václav Havel és Milan Kundera vitáját az 1968-as események jelentőségéről, amely a szovjet bevonulás másnapján jelent meg. A Kundera–Havel-vita nemrégiben németül is napvilágot látott a Lettre International berlini kiadásában. A közlés széles körű vitát váltott ki, és legalább tizenöt válaszcikk is megjelent. Vagyis minden számban folytatódott a vita. Miért volt fontos ennek a szövegnek az ismételt megjelentetése negyven év múltán? Jakub Patočka : – Minthogy én még nem éltem 1968-ban, a megfigyeléseim
nem tanúságtételek, inkább egyfajta történelmi reflexió gyümölcsei. ’68
recepciója a mai Cseh Köztársaságban nagy mértékben függvénye az 1989-es
„forradalom” értelmezésének. 1989-ben általában úgy tartották, hogy nincs
mit tanulni abból az 1968-ból, amelyet a különböző kommunista pártütő csoportok
közti belső, a nemzetet újabb összeomlásba taszító konfliktusként értelmeztek.
Csak néhány évi utazgatás után találkoztam egy másfajta látásmóddal. Egy
malajziai szemináriumon egy maláj fogyasztói egyesület jogásza odajött
hozzám, és azt mondta, számára az 1968-as Csehszlovákia volt a leginspirálóbb
kísérlet a 20. században az igazságos társadalom megteremtésére. Akkor
azt gondoltam magamban, hogy ha Malajziában átlagemberek így gondolkoznak
az 1968-as Csehszlovákiáról, talán érdemes lenne egy kicsit alaposabban
informálódnom erről az időszakról.
Aleksander Smolar: – Az 1968 márciusi események kevéssé ismertek Lengyelország
határain kívül. Pedig akkor zajlott az egyetemisták és a fiatal értelmiségiek
nagy tiltakozó mozgalma. Az robbantotta ki, hogy a hatóságok betiltották
Mickiewicz klasszikus darabja, az Ősök előadását, mert szovjetellenes célzásokat
véltek felfedezni benne. A darab valóban a lengyel kultúra és identitás
lényeges része. Ezért alakultak ki egyetemistákat, értelmiségieket, írókat
összefogó tiltakozó mozgalmak csaknem minden lengyel egyetemi központban.
Több száz embert tartóztattak le és ítéltek el, ezreket zártak ki az egyetemekről.
Ezzel párhuzamosan a hatóságok elindítottak egy antiszemita kampányt, azt
állítva, hogy cionisták állnak a mozgalmak mögött. Az eredmény az lett,
hogy csaknem minden lengyel zsidó távozott az országból, alig 15 ezren
maradtak. Az események harmadik dimenziója a generációs hatalmi harc volt.
A kommunista apparátusban felemelkedett fiatalok, akik jobbára pragmatikus
opportunisták, sőt cinikusok voltak, szálltak szembe a háború előtti kommunista
ideológusok nemzedékével.
Jacques Rupnik: – 1968 végén Kundera úgy látja, hogy ennek a tavasznak a reményeit nem győzték le végérvényesen, hogy van egyfajta nagyság a csehszlovákiai vereségben, mert azt mutatja, hogy lehetséges egy szabadságban fogant szocializmus, amely különbözik az Európa szétszakítását kikényszerítő mindkét rendszertől. Havel ezt úgy fogja fel, mint egy messianisztikus és naiv víziót, amellyel Csehszlovákia gazdagította az emberiséget. Márpedig a prágai tavasz haladó követeléseit – a cenzúra eltörlése, a gyülekezés és a tüntetés szabadsága, a polgári jogok – nehezen lehet újdonságként értelmezni, hiszen a korábbi generációk számára ezek a jogok magától értetődőek voltak, és a demokratikus országok nagy részében már szerzett jogként tekintettek rájuk. Miközben Csehszlovákia egy olyan alagútba jutott, amelynek nem látszott a vége… A Nyugat utánzása és bírálata közt Jakub Patočka : – A Literární Novinyban a Havel–Kundera-vitát a Václav
Havel álláspontjaira vonatkozó kérdéssorral vezettem be. Ugyanis a vitában
konzervatív módon száll szembe Kunderával, amikor azt mondja, nincs szükség
rá, hogy kitaláljunk dolgokat, elég csak használatba vennünk mindazt, ami
a rendelkezésünkre áll, illetve hogy nincs értelme lelkendezni a sikereink
felett, miközben csupa olyasmit próbálunk meg bevezetni, amit az emberiség
fele már normálisnak tekint. Havel álláspontja ugyanis ez volt 1968-ban,
de már nem ez volt 1978-ban, amikor megírja A hatalomnélküliek hatalma
című esszéjét. Ebben a keleti blokkot úgy ábrázolja, mint a Nyugat hibáinak
egyfajta karikatúráját. Akkor már radikális kritika alá vette a nyugati
demokráciákat, ennek megfelelően azt keresi, hogyan lehet meghaladni őket.
Az ipari társadalmak alternatíváinak kérdésében egy olyan radikális környezetvédő
gondolkodóra hivatkozik, aki akkoriban meglehetősen ismeretlen volt Csehszlovákiában,
Edward Goldsmithre. Goldsmith állt a környezetvédő viták középpontjában,
és belőle merített ihletet Havel a nyugati társadalmak bírálatához. Ezt
követően, 1989 után, Havel visszatér „konzervatív” álláspontjához, megfeledkezve
arról, amit 1978-ban a Nyugatról írt: a posztkommunista Csehszlovákia neoliberális
átalakítása mellett foglal állást.
Jacques Rupnik: – Megfigyelhető természetesen egyfajta fejlődés Václav
Havelnál, de én úgy látom, hogy egy olyan gondolkozás hangsúlybeli változásairól
van szó – a különböző történelmi kontextusoknak megfelelően –, amely mindvégig
hű maradt önmagához. Havel állásfoglalásai az időben nem antagonisztikusak,
őrzik a koherenciájukat. Tíz évvel ezelőtt Havel úgy vitázott 1968 értelmezésével,
mint egy kommunisták közti viszállyal, még ha ez bizonyos régi kommunisták
és az antikommunisták víziója közt állt is fenn. Számára az állampolgári
öntudatnak, a civiltársadalomnak és az ország demokratikus szellemiségének
álmáról volt szó, és ebben az értelemben 1968-nak megvoltak a maga fontos
meghosszabbításai az ellenzékiek nemzedékében. Ugyanis a maga ellenzéki
periódusában igen kritikusan állította, hogy a totalitárius rendszerek
a nyugati civilizáció „konvex tükre” voltak. Nem egyszerűen a tankokkal
importálták őket Keletről: a modern civilizáció válságát is tükrözték.
Aleksander Smolar: – 1968 értelmezésétől eljutottunk 1989 értelmezéséig. Nyugaton ez evidens volt, láttuk, hogyan alakult ki eufórikus hangulat „a népek ősze” körül, hogy aztán nagyon gyorsan eljussunk ahhoz a geopolitikai interpretációhoz, miszerint gyakorlatilag Reagan és Gorbacsov rendezte el az emberiség sorsát. Ami számomra szabályos sokkot jelentett: 1989 tizedik évfordulójára mindössze két nagy ünnepséget szerveztek, a berlinit és a prágait. Berlinbe csak idősebb Busht, Thatcher asszonyt és Helmut Kohlt hívták meg. Nem tartották hasznosnak, hogy bárkit is meghívjanak Kelet-Németországból. Vagyis mindazt, ami Keleten történt, egész egyszerűen a nagy geopolitikai folyamatok termékének tekintették! Prága se nagyon különbözött ettől. Havel érzékenységének köszönhetően meghívták Lech Wałęsát, de ő volt az egyetlen kivétel. Nyugaton teljesen egyértelmű volt a geopolitikai értelmezés egyeduralma. A később megjelenő utánzó vonások a forradalmi értelmezést is érvénytelenítették. Hogyan beszélhetnénk forradalomról, amikor egyszerűen csak a Nyugatot utánozták, az intézményeit, az eljárásmódjait, a céljait? Azok az országok értek el nagy sikereket, amelyek a legjobb utánzónak bizonyultak. Jacques Rupnik: – Beszéljünk a kommunizmus viszonyáról az antiszemitizmushoz, hiszen ez a viszony vezetett oda, hogy a lengyel zsidók maradékát is elüldözték: mik voltak a történelmi mozgatórugói ennek az antiszemitizmusnak, és mi volt a módja az elüldözésnek? Olykor zsidók nélküli antiszemitizmusról beszéltek. Az 1968-as válság során megmutatkozó antiszemitizmus a régebbi újbóli felbukkanása volt? És a zsidók távozása önkéntes volt vagy kikényszerített? Aleksander Smolar: – Több tényező is közrejátszott 1968 antiszemitizmusában.
Először is, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy fél évvel korábban a
Szovjetunió közvetve elveszítette az arab országok és Izrael közt dúló
háborút. Ez rendkívül megalázó volt Moszkvára nézve, és nyomban el is indított
egy antiszemita kampányt. Megszakította a kapcsolatokat Izraellel, és az
antiszemita hullám Lengyelországban is éreztette a hatását. Gomułka tartott
egy híres beszédet 1967 júniusában, amelyben a lengyelországi „ötödik hadoszlopról”
beszélt, s ezzel a zsidókra célzott, akik az izraeli hadsereg győzelmén
ujjonganak. Ez a dimenzió kétségkívül fontos szerepet játszott, de nem
magyarázza meg a jelenséget a maga teljességében. Ugyanis a többi kelet-európai
ország – például Magyarország, Románia – nem folytatott antiszemita politikát.
A lengyelországi kommunista antiszemitizmus forrásai a háború előtti hagyományokban
is keresendők. Az alulfejlett Lengyelország volt az egyetlen, ahol magas
volt a zsidók aránya: a lakosság 10 százaléka. Az antiszemitizmus mértéke
bizonyos értelemben a zsidó kisebbség magas számarányának volt megfelelő.
A háború előtt igen elterjedt volt az antiszemitizmus, és meglehetősen
keménnyé vált az 1930-as években. 1968-ban, amikor a lengyel hatalom nemzeti
legitimitást keres, paradox módon a szélsőjobboldal judeo-bolsevik sztereotípiáit
használja fel, hogy megtámadja azokat, akik tegnap még az elvtársai voltak.
Ugyanis a zsidók száma magas volt a háború után létrejött hatalmi apparátusban.
Ez a jelenség minden birodalomban ismert: a birodalmi hatalom felhasználja,
manipulálja a kisebbségeket a helyi többség ellen. Mindez igazolta a háború
előtti antiszemita sztereotípiákat. Az antiszemita retorikát felhasználták
a generációk közti hatalmi harcban is. Felhasználták arra is, hogy harcot
indítsanak a régi kommunisták, például Gomułka ellen, akinek a felesége
zsidó volt.
Jakub Patočka: – Ha már hivatkoztunk az osztrák-magyar, a szovjet és a náci birodalomra: eléggé jellemző és különös, amikor a múlt, a fortiori a távoli múlt lesz az értelmiségi viták legfőbb témája. Holott számos aktuális kihívás van ezekben a társadalmakban: az egészségügyi rendszer szétesett, a szociális rendszer széthullott, a környezet állapota leromlott, a média egyre kevésbé alkalmas rá, hogy minderről tájékoztasson bennünket. Ha eljönnek Prágába, és felteszik a kérdés, miért nincs minderről vita a sajtóban, rájönnek majd, hogy a világ egyetlen olyan országában vannak, ahol az éghajlatváltozás hivatalosan nem létezik. Ehelyett a cseh értelmiség köreiben a legfontosabb vitatéma még mindig az, hogy húsz évvel ezelőtt kit milyen kapcsolatok fűztek a kommunista rendszerhez. Nálunk gyakran mondják: a kommunizmus bukása után kétféle kommunizmusunk maradt az országban, a kommunizmus és az antikommunizmus. Képtelenek vagyunk túljutni ezen. Aleksander Smolar: – Miért játszik az 1989 előtti múlt ilyen fontos szerepet? Nem hiszem, hogy ez a mai probléma összevethető lenne az 1918 utáni magatartások problémájával. Németországgal ugyanez a helyzet: náci múltja hatvan év múltán is nyomasztó súllyal nehezedik rá. A Cseh Köztársaság egy birodalom része volt, és vannak, akik nosztalgiával tekintenek vissza az Osztrák-Magyar Birodalomra. Mégsem beszélhetünk ugyanúgy a Birodalomról, mint a kommunista múltról. Vagyis természetesnek tartom, hogy a kommunista múlt máig jelen van. Néha túlzottan is, például a Kaczyński-fivérek kétéves kormányzása idején. Ők gyakorlatilag Lengyelország minden problémáját egyetlen történelmi, antikommunista dimenzióra egyszerűsítették le. Jacques Rupnik: – Hogyan látja a lengyel és a cseh társadalom a nyugat-európai ’68-as májust? Aleksander Smolar: – 1968 májusát én a börtönből kísértem figyelemmel, vagyis a hivatalos lengyel sajtón keresztül. Nagyon érdekes volt, elsősorban a nemzedéki jellege, amit nagyon ismerősnek találtam, és a szabadságkövetelései. Ezzel szemben az megrázó volt, hogy forradalmat akarnak. A mi fülünknek a nyugati egyetemisták által használt nyelvezet azonos volt a Brezsnyevével és a Gomułkáéval! A fiatalok természetesen, Marcuse nyomán, anarchista és egalitárius jelentéssel ruházták fel ezt a nyelvet, de így is roppant távol esett a lengyel nép tapasztalataitól. Lengyelországot sohasem sikerült marxistává tenni, még az értelmiséget és a politikai osztályt sem. Amikor 1971-ben elhagyhattam Lengyelországot, meglepett, hogy csak egyetlen városban, Bolognában mennyi marxista van, annyi, amennyivel a kommunista Lengyelországban egész életemben nem találkoztam. Egyébként Lengyelországban a „kommunista” szót sem használták, „párttagot” mondtak helyette. A „kommunista” szót egyedül a háború előtti régi kommunisták használták. A szó ugyanis trágárnak minősült. Amikor az 1970-es évek elején Franciaországba jöttem, számomra nemcsak érthetetlen volt ez a marxista, leninista, maoista, szituacionista stb. nyelvezet, hanem erkölcsileg és intellektuálisan elítélendő is. Jakub Patočka: – A Cseh Köztársaság sajnos nagyon kevés dolgot tud más országok 1968-áról. A csehszlovákiai események annyira egész embert kívánó ügyek voltak, és az idő oly rövid volt, hogy csak kevéssé figyeltünk oda másokra. Ezzel együtt is volt természetesen rokonszenv azok iránt, akik másutt szegültek szembe a hatalommal. Aleksander Smolar: – Kelet-Európa országai nem a nyugatiak politikai és társadalmi univerzumában éltek. Nem tehették tehát magukévá az ő céljaikat, és ezeknek az országoknak az ellenzéki elitjei politikai okokból nyíltan ellenségesek voltak minden utópikus tervvel szemben. De mára miért feledkeztek meg ennyire ezekről az eseményekről? Miért felejtették el Lengyelországban teljesen 1956-ot, noha sokkal fontosabb volt, mint 1968? Mert ismerjük a végkifejletet, vagyis ezeknek a rendszereknek a végét. 1956 liberalizációja és demokratizációja a kommunista Lengyelország része, az viszont nincs többé. Nehéz tehát úgy beszélni róla, mintha a történetnek lett volna folytatása. Ma már tudjuk, hogy nem volt folytatása. 1968-at két dolog különbözteti meg: először is akkor jelent meg alapnyelvként az emberi jogokról szóló beszéd, és hát a zsidó probléma, amely máig jelen van. Jacques Rupnik: – Nem olyan nehéz megérteni, hogy negyven éven keresztül miért nem érdekelte a cseheket 1968. Nem könnyű megünnepelni egy vereséget, még ha Kelet-Európában van is egy mazochista hajlam a történelmi vereségek megünneplésére: a magyarok számára az 1526-os Mohács, a szerbek számára a Kosovo Polje-i csata… 1968 nagyon közel van, és egy olyan elvesztett csatáról van szó, amely személyes traumákhoz vezetett. A francia ’68-as nemzedékkel ellentétben, amely ha a hatalmat nem is, a befolyást megszerezte, a cseh 68-as nemzedék feláldozott nemzedék volt. Azokat, akik akkoriban 20-30 évesek voltak, eltávolították a munkahelyükről, és húsz éven át valószerűtlen dolgokra kényszerültek. Amikor 1989-ben felébredtek, már ötvenévesek voltak, hiába nyerték vissza a szabadságukat, az életük minden szempontból meg volt törve: magánviszonyaikban, szakmai és politikai értelemben. Csehszlovákiában 1968 nemcsak az „emberarcú szocializmus” utópiájának kudarcát jelenti, hanem mély társadalmi és egyéni traumákat. Ez talán megmagyarázza, miért idegenkednek attól a csehek, hogy ismét elmélyedjenek egy elavultnak tűnő ideológiában. 1989 után a „normalizálás” idején született új nemzedék félelmetes társadalmi felemelkedést mondhat magáénak a klausi jelszó jegyében: „Gazdagodjatok!” A „kapitalizmus építése” fényes siker volt, de létrehozott egy olyan társadalmat, amely ma ennek az egésznek az értelmén töpreng. Mi, keleten azt is hisszük, hogy a globalizációnak és a kapitalizmus építésének örömteli szakaszát már magunk mögött hagytuk. Az idő előtt kifáradt demokrácia saját legitimációja érdekében nem hagyatkozhat többé a kommunizmus elutasítására, és erős populista nyomásokkal kell szembenéznie. Hát ez nem igazán a „történelem vége”. Ezért térünk vissza 1968-hoz. 1968 összes nagy kérdése itt van előttünk, csak más kontextusban, eltérő formában: a piac? Igen, de miféle „participációs” formákkal és milyen állampolgári öntudattal? Európa? Igen, de hol a helyünk Európában, és Európa – meghaladva megosztottságát és félreértéseit – képes-e közös identitást, közös emlékezetet, mindenki által osztott társadalmi elképzeléseket teremteni? Az 1968-as vitának ez az öröksége: nem ünnepelni kell tehát ’68-at, hanem az örökségét továbbgondolni. (A szöveget Rémi Durel szerkesztette)
Lettre, 2008 őszi, 70. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|