Volt nemrégiben errefelé, a hegyek lábánál fekvő síkságon, a nagy folyótól délre egy hatalmas táncos szórakozóhely, a tetején messziről is jól látható, világító felirattal. A csempék városaként ismert közeli településről, amely csupa nyílegyenes utcából, gyárépületekből és a feldúlt földek közepén tornyosuló nagy bérházakból áll, minden este autók ezrei érkeztek ide, és csakhamar megtöltötték a szórakozóhely előtti óriási teret. Hétvégén mindenfelől, a környék három nagyobb városából, a környező vidékről és a folyó völgyében fekvő, távolabbi kis falvakból jöttek az autósok, hogy ott tolonghassanak a tömegben, a környék legnépszerűbb szórakozóhelyén.
Gyakran megesett, hogy más szórakozóhelyek tulajdonosai odaküldtek egy bandát: törjék össze a berendezést, csináljanak botrányt, rendezzenek komoly verekedést, sebesültekkel, hogy emiatt bezárják a lokált. Ezért aztán a nagy táncos szórakozóhely tulajdonosa rendőröket fogadott, akiknek rögtön közbe kellett lépniük, amint azt látták, hogy valaki hangoskodik, vagy kezet emel a másikra, vagy kést ránt elő.
Az illetőt a rendőrök egy kis kamrába vitték, és gumibottal agyba-főbe verték, hogy elmenjen a kedve a szórakozástól, majd kirugdosták a hátsó ajtón.
A kis kamrában a rendőrök hosszan, de különleges módszerrel ütötték az embereket, ezért a verésnek nem maradt nyoma. Valójában senkit sem volt joguk letartóztatni, még kevésbé megverni, mivel nem voltak szolgálatban, amikor keresetkiegészítés végett a szórakozóhelyen dolgoztak; igaz, hogy a helyiség tulajdonosa a rendőrök főnökeit is lefizette, így azok szükség esetén készek voltak igazolni, hogy az embereik szolgálatban voltak.
Egyszer, amikor verekedés tört ki, a rendőrök egy fiúnak bezúzták a halántékát a gumibottal; és amikor a fiú társai a kis kamrába siettek, a barátjukat már holtan találták, egy asztalra kiterítve.
Ekkor megjelent a lokál tulajdonosa és azt mondta nekik, azonnal meneküljenek, ha nem akarják, hogy letartóztassák őket, mert mindjárt itt lesz a rendőrség. Így aztán a négy fiú kimenekült a hátsó ajtón. Magukkal vitték halott barátjukat.
A csempék városa felé száguldottak az éjszakában. Egy kanyar után észrevették, hogy az út mentén csendőrök állnak, és letértek egy földútra, miközben az egyik csendőr egész sorozatot lőtt ki rájuk, kilyukasztva az egyik autó motorját.
A négy fiú otthagyta a meglőtt autót, és a másik kocsival, kikapcsolt fényszórókkal a mezők felé vette az útját. Úgy döntöttek, nem mennek haza, nehogy letartóztassák őket.
Észak felé tartottak, a nagy folyó irányába, a vidéket sakktáblára osztó mellékutakon kóvályogva. Hajnalban, az esővel fenyegető ég alatt, teljesen kihalt tájon találták magukat, nem messze egy ma is létező atombunkergyártól, amelyről valamikor már hallottak. Amikor kikeveredtek egy széles, egyenes útra, ahol csak kamionok jártak, és megpillantották a gyár nagy hirdetőtábláját, rájöttek, hol vannak.
A tábla tövében egy arab szőnyegkereskedőt láttak, aki éppen akkor pakolta ki áruját az út szélére: szőnyegeket, ingaórákat, öngyújtókat, fából készült dísztárgyakat. Körülöttük csukott ajtajú és ablakú, sötét házak sorai húzódtak, senki nem járt arra, csak néhány kamion száguldott el az úton.
A fiúk szóba elegyedtek az arabbal, és megtudták tőle, hogy ha továbbmennek azon az úton, egészen a folyóig, találnak egy tábort, ahol hajléktalan külföldiek laknak: jugoszlávok, afrikaiak, cigányok és mások, akik egy szögesdrót övezte területen, barakkokban élnek. Nincsenek irataik, munkakeresőben jöttek erre a környékre, és a táborban kell maradniuk, amíg nem rendeződik a sorsuk, vagy haza nem küldik őket. Az arab azt is elmondta, hogy a szögesdróton keresztül bárki bejuthat a táborba, és soha senki nem ellenőrzi, ki lakik a barakkokban. 
A négy fiú ismét útnak indult. Nemsokára heves zivatar tört ki, a fiúk megint eltévedtek, és fogalmuk sem volt róla, merre tartanak, amikor átkeltek a folyón. Egy autóbontó közelében megálltak, hogy megkérdezzék, hol is vannak. A telep kerítése mögött farkaskutyák csaholtak, és amikor az egyik kutya kiszökött, hogy rájuk támadjon, a négy fiú gyorsan visszaszállt az autóba és elmenekült.
A folyóparti töltés mentén futó, hosszú, szürke falat követő szervizúton végre elértek egy szögesdrót kerítésig. De a kerítés mögött drótakadályok voltak, és semmiféle lyukat nem láttak, amelyen keresztül bejuthatnának. 
Sípolás, kiabálás, aztán egy lövés zaja ütötte meg a fülüket, és az esőben katonák közeledtek feléjük. Észre sem vették, hogy túlmentek egy táblán, amelyen az állt: KATONAI TERÜLET – BELÉPNI TILOS. Így aztán megint menekülniük kellett. Visszafordultak a nagy folyón átívelő híd felé.
Két nap múlva a gátnál lelopták a ponyvát egy kikötött motorcsónakról, beletekerték a barátjukat, és a kocsi tetejére erősítették. Így mentek tovább a torkolat felé.
Errefelé a vidék csaknem teljesen lakatlan volt, az út menti táblák nem létező helységeket hirdettek, vagyis olyan településeket, ahol a házakat elhagyták vagy lerombolták, az új betonházak pedig üresen tátongtak. Egy kukoricaföld szélén botokra húzott műanyag palackokból és lobogó nejlonzacskókból készített madárijesztőket láttak.
Egy útelágazás után a sorompónál várakozó motorosok tűntek fel, mögöttük a földút beleveszett az embermagasságú gazba, távolabb füstölgő tornyok sora zárta a horizontot. A fiúk szerettek volna útbaigazítást kérni a motorosoktól, de a döntő pillanatban egyikük sem merte kinyitni a száját, csak álltak a sorompónál, és nem tudták eldönteni, mit csináljanak; nem mertek megszólalni, mert féltek, hogy a beszédjükön észreveszik: nem idevalósiak.  
A gát felől leereszkedő, keskeny úton megálltak és nézték a síkság közepén összefutó ösvényeket. Az aratás már véget ért, a mezőn egy kóbor traktor nagy bálákba gyűjtötte össze a szalmát. A másik oldalon a nagy folyót látták, tele szeméttel; a víz tetején fehér buborékok úszkáltak, mintha valamiféle anyagot oldottak volna fel benne, amitől a folyó mozdulatlan lett és – a fehér buborékoktól eltekintve – fekete.
A töltésen egy köszörűs közeledett feléjük. Régi, oldalkocsis motorbiciklije volt, rajta hangszóró, ezzel hirdette szolgáltatásait a villák és a mezőkön túl sorakozó kockaházak lakóinak. A köszörűs megállt és köszönt a fiúknak; hosszasan beszélt, s közben folyton elkalandozott; végül egy olyan környék nyelvén szólalt meg, amelyet „a holtak öblének” neveznek, s amely, mint mondta, nagyjából harminc kilométerre onnan, egy lagúnában terül el.
A négy fiú nagyon távoli vidékről jött és nem értette az itteni tájszólást, így aztán azt sem értették pontosan, miről beszélt a köszörűs; de annak a helynek a neve megragadt az agyukban.
Hepehupás aszfaltúton haladtak, amikor megláttak egy elegáns villát, a kertben csobogó szökőkúttal, és megszomjaztak. Sehol sem találtak közkutat, a kocsmákba pedig nem mertek bemenni. Ezért aztán belopóztak a kertbe és éppen a szökőkút fölé hajoltak, amikor megpillantottak egy alsónadrágot és papucsot viselő öregembert, újsággal a kezében, aki éppen elbújt az egyik sarokban. 
A fiúk odafutottak, de nem volt ott senki; a levegőben csirketollak röpdöstek, és a házban valaki felkiáltott: „Segítség, tolvajok!”
A négy fiú egész testében remegni kezdett. Beszálltak a kocsiba és elmenekültek, de még egy óra múlva is reszkettek.
Hamarosan egy zsiliphez értek, ahonnan hosszú csatornák indultak, partjukon magas náddal és más vízi növényekkel; távolabb mohával borított mocsarak tűntek fel. A gát alatt egy kihalt futballpályára lettek figyelmesek; nem tudták levenni róla a szemüket. Amióta a csempék városába költöztek, sehol sem jártak, és ott, ahol most bolyongtak, minden szokatlannak, rendkívülinek tűnt. 
Még aznap éjjel megint hallottak a holtak öbléről, arról a vidékről, amelyet a köszörűs emlegetett.
A sötétbe borult mezők között haladó út egyik oldalán egy földgázkitermelő telep sakktáblaszerűen elrendezett fényei tűntek fel, mintha a holdbéli sivatagban elterülő város lenne, a másik oldalon pedig hol felvillanó, hol kihunyó zöld fényt láttak a távolban.
Egy Mazinga nevű ember leállított az út szélén egy lakókocsit, és szendvicseket, üdítőt, jégkrémet árult benne a lagúnák között bolyongó utasoknak. Úgy emlegette a helyet: Mazinga „repülőtere”, s ezért szerelte föl a lakókocsira azt a villogó zöld fényt, amely a repülőtéri irányítótornyok fényére emlékeztetett.
A földeken kóvályogva a fiúk rájöttek, hogy éhesek, mert már jó ideje nem ettek egy falatot sem. Különben is, amióta az a nagy ijedség érte őket az elegáns villában, gyakran minden látható ok nélkül erőt vett rajtuk a remegés, s ettől még elveszettebbnek érezték magukat. Az éjszakában csak egy biztos pontot láttak, a villogó zöld fényt, s így jutottak el Mazinga repülőterére.
A lakókocsiban szendvicseket és üdítőt vettek. A lakókocsis ember, miután kiszolgálta őket, elhelyezkedett egy nyugágyban, és hordozható kis tévéjét nézte; apró, kövérkés ember volt, baseballsapkával a fején. A lakókocsi oldalán tábla hirdette: MAZINGA OPEN NIGHT AND DAY.
A fiúk állva ették a szendvicseket, s feltűnt nekik, hogy a lakókocsis ember tévénézés közben magában beszél. Aztán azt is észrevették, hogy éppen róluk dörmög valamit. Ilyeneket dörmögött magában: „elkapják őket is, mint a többit; de velük még a szokásosnál is rohadtabbak lesznek, mert ártatlanok; kinyírják őket, vagy olyan vadállatokká teszik, mint ők maguk; ezen a világon már csak így mennek a dolgok, másik világ meg nincs, nem is lehet, kár is reménykedni benne.”
Lehetséges, hogy a férfi olvasta a történetüket az újságban; mindenesetre mindent tudott róluk, és ezeket dörmögte magában.     
A fiúkra megint rájött a remegés, s mivel a legkisebbnek olyan hangosan vacogott a foga, hogy visszhangzott az éjszakában, a lakókocsis ember hátrafordult, hogy lássa, mi történik. Aztán megrázta a fejét, és visszatért a tévéjéhez.
Tévénézés közben azt mondta, csak úgy menekülhetnek meg, ha elmennek a holtak öblébe. „Csak a holtak öblében van biztonságban az ember” – mondta. Aztán elmagyarázta, hol is van az a hely, kikapcsolta a tévét és lefeküdt; a fiúkra rá sem nézett.
Másnap dél tájban, amikor a folyó deltája környékén kóboroltak, megálltak egy kis faluban, hogy térképet vegyenek. Meg akarták találni azt a helyet, amelyről a lakókocsis ember beszélt.
Egy csatorna mentén elhagyott halászkunyhók álltak, a másik oldalon pedig új házak, mindenfelé kiteregetett ruhákkal, a kapuk előtt motorokkal, biciklikkel, autókkal. Atlétatrikós férfiak mosták a kocsikat, vagy a kapuban állva cigarettáztak és beszélgettek; az ablakon kihajoló asszonyok éneklő hangon társalogtak egymással; csak a házak közti tereken játszó gyerekek figyeltek fel a fiúk elhaladó autójára. 
A négy fiú bement egy zsúfolt presszóba, ahol csupa feketébe öltözött férfi álldogált, és megkérdezték, hol tudnának térképet venni. A pult mögött álló nő nem értette, amit mondtak, csak a fejét rázta, s közben kiszolgálta a többi vendéget. A körülöttük álló emberek láthatólag ügyet sem vetettek rájuk; mindannyian belemerültek egy politikai esemény körül folyó vitába; némelyikük egy újságot lobogtatott a többiek előtt.
A presszó közelében egy turistabusz állt. A turistákat azért hozták ide, hogy megtekintsék a nagy folyó torkolatát. Az idegenvezető őrjöngő hangon szónokolt a mikrofonba a látogatóknak. 
A hang egyszer csak káromkodni kezdett, mert az egyik turista, egy idős nő rosszul lett a napon. És amikor a nő elájult, a hang azt üvöltötte, hogy vigyék a buszba, és hogy nem vesztegethetik az idejüket; újabb ordítozó turisták érkeztek, a sofőr a dudát nyomta, mert sietős volt a dolga, erre aztán az arra járó motorosok is nekiálltak dudálni.
A négy fiú zavarodottan menekült, visszarohantak az autóhoz és elindultak. Ekkor már mindentől megrémültek, és újra erőt vett rajtuk a remegés.
Mivel nem volt térképük, nem tudták, merre menjenek. Miközben vaktában bolyongtak, egy kavics kilyukasztotta az autó egyik kerekét, és belecsúsztak az árokba.
Otthagyták az autót. Halott barátjukat magukkal vitték, és bevették magukat a mocsárba, a nád és perje közé, amin túl már csak a tenger van. Amikor újra rájuk tört az éhség, elsírták magukat; egész álló nap, egész álló éjjel a földön ültek és sírtak.
Sírva próbáltak a nem létező ösvényeken továbbmenni, keresgéltek a lagúnák között; gyakran elmerültek a vízben vagy a homokban. Este átfagyva, éhesen, sírva aludtak el, és álmukban is sírtak egész éjszaka.
Egy reggel arra ébredtek, hogy elállt a könnyük, és a remegés is abbamaradt. Előttük egy hullámpalából épült, eternittetős kunyhó állt: ez volt az a hely, amiről Mazinga beszélt.
A kunyhóban egy uzsonna nyomaira bukkantak, amelyet valakinek hirtelen kellett otthagynia, sok-sok évvel azelőtt. A két vaságyra terített takarókat szétrágta az idő, vékony porréteggé váltak. Mindenfelé szúnyogok zümmögtek. Az ajtónál megláttak egy csónakot a nádasban megbúvó, rozsdás tengelyű hajóhídhoz kötözve.
A csónakkal kieveztek a nyílt tengerre, és a vízbe csúsztatták halott barátjukat. Nem tudták rászánni magukat, hogy visszaforduljanak, és tovább eveztek; úgy érezték, ha tovább  mennek, egyszer majd megérkeznek valahová.

       TODERO ANNA FORDÍTÁSA