Mário de Carvalho
A katonai válság emlékei
Királynőnk, szegény királynőnk hosszan eltartó, igaz nem túl gyakran
ismétlődő kataleptikus rohamoktól szenvedett. Heteken át elterülve feküdt.
Ilyenkor mindig valamilyen nemzetközi válság zajlott éppen. A kormány úgy
látta, kellő alkalom kínálkozik arra, hogy lerohanjanak minket. A szomszéd
ország lakói mindig fel voltak rá készülve, hogy lerohamozzák őket. Furcsa
egy logika. Ha a mi királynőnk nem képes rá, nekünk kell megvédenünk magunkat.
Ha az ő királynőjük nem tesz egy lépést sem, akkor az azt jelenti, hogy
le fognak minket rohanni.
Így történt azon a nyáron. A királyi lobogóval együtt azt a bíbor zászlót
is felvonták, amely hírt adott a királynő betegségéről. Riadókészültséget
hirdettek, és lezárták a határokat. Engem két másik, állig felfegyverzett
emberrel együtt egy hegyszorosba küldtek, azt kellett védelmezni és megtartani.
A hideg ellenére a kezdeti idők nem teltek rosszul. Hegyes sziklák
tetején gubbasztottunk, melyeket mély bevágások tarkítottak, jelezvén az
ország határait, és ahová saját szórakoztatásunkra addig dobáltuk a köveket,
amíg meg nem untuk hallgatni, ahogy nekiverődtek a meredek hegyoldalnak,
és onnan messze visszhangozva zuhantak alá.
Igencsak fatalisták voltunk. Egyáltalán nem őrködtünk. Ha jön az ellenség,
majd meglátjuk. Ezért történhetett, hogy nem vettünk észre semmit. Negyedik
nap, borotválkozás közben a szemközti sziklák közül egy ellenséges katona
fejét láttam felbukkanni. Nagyon furcsán nézett rám. Éjszaka érkeztek.
„Maradjon ott, ahol van, és ne próbálkozzon semmivel!”- szólt hozzám, és
eltűnt a kövek között. A javaslatot haszontalannak gondoltam, mert semmi
kedvem sem volt idegen országokat megtámadni, még kevésbé az említett mélységek
felett ugrálni. Felkeltettem a társaimat, és egy jó darabig készenlétben
maradtunk, egészen addig, míg végül el nem fáradtunk.
Az ellentétes oldal felállította a sátrát és a felszerelését, ami eltartott
vagy fél délelőtt. Nem voltak túl fürge katonák. Néha sikerült kivenni
egy fej vagy váll részletét, s foltokban fel-felvillant a miénknél sokkal
szörnyűbb, sárga egyenruha.
„Van tüzük?” Valószínűleg a túloldali tiszt szólt át . Vizesek lettek
a gyufásdobozaik. Adtunk nekik egyet. „Csak semmi barátkozás, oké?” – morgott,
és aztán eltűnt. Nem voltak rossz fiúk. Esténként a mieinkhez hasonló dalokat
énekeltek, de más változatban és elég bonyolult hangzással. A külföldiek
mindig ilyenek.
Történt, hogy az egyikünk ráfogta a fegyverét egy parasztemberre, aki
messze, a hegyek között egy sima ösvényen haladt. Mindennap ugyanabban
az órában, ugyanazon az útvonalon ment, de most először hívta fel magára
a figyelmet. A társam a puska távcsövén keresztül figyelte a mozgását,
és szélesen mosolygott : „Az ott, ha akarnám, már kész is lenne!”
Az ellenfeleinket is érdekelni kezdte az ember. Volt egy távcsövük,
amit megosztottak velünk. Tíz egész percre mi is kölcsönadtuk nekik a távcsöves
puskánkat, hogy élvezkedhessenek a paraszt testén ugrándozó piros lézerpont
látványában. Hosszas viták után együttesen eldöntöttük, hogy a Luelmo nevet
adjuk neki. Így lett Luelmo a mi jó kis unaloműzőnk.
Reggelente már jó korán feltűnt a hegyi ösvényen. Mindig ugyanúgy ment
át a földeken, egy zöldségeskert felé igyekezett, amely a folyó mellett
húzódott, de már kívül esett a látóhatárunkon. Csak a szomszédaink láthatták,
akik néha áthívtak minket. „Gyertek, nézzétek Luelmót, hogyan vágja a takarmányt,
nézd, Luelmo krumplit ültet. Hú, mekkora dinnyése van ennek a Luelmónak!”
Mi azonban minden kísértés ellenére sosem hagytuk el a területünket.
Egy nap a szomszédaink igen izgatottak lettek. Azt mesélték, Luelmót
megtámadta egy vaddisznócsorda, és csak nagy nehezen sikerült magát megvédenie
a kaszájával. A fegyvereik nem voltak túl pontosak, ezért féltek, hogy
eltalálhatják Luelmót a nehéz géppuskájukkal. Kölcsönadtuk a távcsöves
fegyverünket, s hallottuk a lövéseket, amelyekkel egymás után lőtték ki
a vaddisznókat.
Ezen a délutánon Luelmo hazafelé menet egy vaddisznóval és egy nagy
csomó takarmánnyal megrakva hálásan intett nekünk messziről.
Másnap Luelmo egy hatalmas vászonnal fedett ökrös szekéren hozta a
feleségét meg a gyerekeit. Igencsak kapóra jött neki a vaddisznómészárlás.
A távcsövön keresztül mindannyian látni akartuk Luelmo családját. Nem néztek
ki rosszul. Szomszédaink büszkéknek látszottak. Mindig az ő oldalukon járt-kelt.
Egyik hajnalban, amint felkelt a nap, az idegen alakulat tisztje boldogan
ébresztett minket: „Nézzétek csak, ki van itt!” A szikla mögött feltűnt
Luelmo barna sapkája és kerek, mosolygós arca. Jött meglátogatni minket.
Kenyeret hozott és ánizst, ami hamar körbejárt.
„A királynőjük jobban van – mondta. – Már felkel.” „Akkor mi már el
is mehetünk” – válaszoltam megkönnyebbülten. „Nem hiszem – közölte Luelmo.
– Az elnökünk eltörte a lábát. Teljes mozgósítást rendeltek el. Ezért jöttem
a hegyekbe. Gondolom, a maguk oldala is készültségben van.”
Így maradtunk ott még évekig, mivel Rostoff tábornok leesett a lováról,
Zaguim herceg félrenyelt egy paradicsomot, Oxídon képviselőt pedig befalazta
a felesége. Válság válság hátán. Luelmóval megérkezett a többi paraszt,
férfiak, nők, gyerekek, egy atya, egy jegyző, egész kis közösség szerveződött.
Eljött az idő, hogy meghódítsuk a területet.
Amikor Luelmo negyedik gyereke is megszületett, riadókészültséget rendeltünk
el.
Felkai Piroska fordítása
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|