ESPRIT: Elmondhatjuk, hogy az 1968 májusi eseményeket rengeteg kommentár kíséri: olykor szédítően nagy mennyiségű értekezés születik magukról az értekezésekről is. Pedig az érvek, amelyeket ’68 kritikájaként felhoznak, nemcsak önismétlők, hanem szinte már in nuce, eredendően rögzültek. Hogyan magyarázható azoknak a kritikáknak a tartóssága és alkalmazkodóképessége, amelyek az eltelt idővel dacolva tovább élnek, mint például az a gondolat, hogy 1968 májusa „hedonista” mozgalom lett volna? Ez az ötlet ráadásul néhány év alatt átkerült a kommunista repertoárból a konzervatív repertoárba.

SERGE AUDIER: Valóban meglepő, hogy az egyetemista lázadást nagyon korán leegyszerűsítik hedonizmusra, individualizmusra és hasonlókra. De vannak korszakok: ’68-ban ez az értelmezés még csak csíra formájában volt meg, aztán 1978-ban Régis Debray terjesztette el széles körben a Szerény hozzájárulás a 10. évforduló hivatalos értekezéseihez és ünnepségeihez című írásával, végül az 1980-as években vált általánossá, Gilles Lipovetsky hatására. Ma már olyannyira közhelynek számít, hogy a ’68 emlékezetéről készült felmérések azt mutatják: kortársaink egy része már az általános sztrájk jelentőségét is alábecsüli.
Hogy ez mivel magyarázható? A hedonizmus valóban ’68 egyik jellemvonása volt, de ennek túlhangsúlyozása feltételezésem szerint inkább lekicsinylőinek bizonyos politikai választásaira vet fényt. Amikor kommunisták vagy jobboldali értelmiségiek ezt a megvilágítást helyezik előtérbe, azért teszik, hogy az egyetemista mozgalmat politikailag „kivonják a forgalomból”: elleplezik azt a tényt, hogy a mozgalom megkérdőjelezte a kommunista pártot is és a gaulle-ista rezsimet is. Később, az 1970–1980-as években a francia társadalom liberális változásai és a forradalom némely vezetőjének liberális-libertariánus irányú fejlődése lehetővé tette, hogy – széles körben, egészen a liberális és konzervatív jobboldallal bezárólag – kijelentsék, ’68 lényegében csak egy olyan hedonista és individuális kicsapongás volt, amely a neoliberális forradalmat készítette elő. Nem meglepő, hogy ez a divatos téma gyakran felbukkan azoknál a szerzőknél, akikre a gaulle-ista vagy kommunista örökség nyomta rá a bélyegét. Ebből a szempontból példa értékű Henri Guaino  esete, aki nagyon közel áll Debray eszméihez.

A kultúrpesszimizmus példája?

–1968 negyedik nagy születésnapjánál tartunk – mármint évtizedekben mérve. Ön azt állítja, hogy a kommunista és gaulle-ista kultúra – Debray-vel – még 1978-ban is olyan erős, hogy meg tudja adni az alaphangot. 1988-ban a „’68-as gondolat” kritikája az uralkodó hangvétel. 1998-ban a generációs konfliktus kerül a figyelem középpontjába. 2008-ban a téma „kihűlésének” vagyunk tanúi, vagy továbbra is politikai viták kötődnek az eseményhez?

– Épp ellenkezőleg: „felmelegedésnek” vagyunk tanúi, még azoknál is, akik legszívesebben „kihűtenék” a témát. Példa értékű e tekintetben Marcel Gauchet ítélete a Débat legutóbbi számában: szerinte a ’68-as nemzedék nem volt hajlandó betölteni a szerepét, leállította a generációs váltást és így tovább, mindezt valamiféle radikális individualista antropológiai átalakulás alapján, úgy, hogy ezért személyében senki se legyen hibás. Ez a diagnózis stimulálja az ember gondolkodását, ugyanakkor problematikus is: a maga helyén mindenkinek vállalnia kell vagy kellett volna a felelősséget ez ügyben, nevezetesen értelmiségiként. A ’68-ellenesek hogyhogy nagyobb erényekről tesznek tanúbizonyságot ez ügyben, mint a ’68-asok? Egy egész generációra mutogatni: ez talán túl korai. A politikai felhangú vádiratok jó tíz éve szaporodnak. ’68 májusának leszólása egyre erőteljesebb: vádolják azzal, hogy tönkretette a köztársaság iskolarendszerét, hogy a túlhajtott fiatalságot ünnepelte, hogy felforgatta a társadalmi kapcsolatrendszert, és mindenekelőtt megtörte a generációs váltást. Némelyek egyenesen „generációs törésről” beszélnek: a hatvannyolcasok nem hagytak ránk mást, mint adósságokat és egy olyan világot, amely kíméletlen a fiatalokkal szemben. Nicolas Sarkozy beszéde 2007. március 8-án a Zénith de Paris-n ebből a megközelítési módból merített – amely korántsem örvend egyöntetű támogatásnak a kutatók körében –, hogy felszólítson a rendhez való visszatérésre, és a hatvannyolcas baloldal elutasítottságát ügyesen kihasználva visszaszerezze a választók egy részét.

– A ’68-as kritikák széles skáláján ott van az a gondolat is, amely Franciaország végleges kulturális amerikanizációját köti ehhez a pillanathoz. Márpedig a mai fejlődési irányok kulturális olvasata maga is olyan amerikai szerzők importjából származik, mint Lasch, Bell és Sennett. Hogyan hatoltak be Franciaországba, és hogyan honosodtak meg itt ezek a szerzők?

– Az említett szerzők mellett a Commentaire című folyóirat Allan Bloom tételeit is importálta a bírálat ellen, Pierre Manent támogatásával, aki az éles elméjű Leo Strauss éles elméjű olvasója (lásd az egyetemről írott könyvét: l’Âme désarmée). De valóban ott van a jelenkori individualizmus olyan szociológusainak befolyása, mint Bell, Sennett és Lasch, akik számos elemzésükben rendkívül szigorú kritikával illetik az „ellenkultúra” és az „új baloldal” pusztító hatásait. Ők nagyon olvasottak voltak mindenféle körökben, és olyan különböző szerzőket ihlettek meg, mint Jean-Claude Michéa és Gilles Lipovetsky. Ami pedig a hatvannyolcasok ellen fellépő áramlatokat illeti, jellemző, hogy a Contrepoint folyóirat, ’68 májusa elutasításának előfutára, már 1974-ben közzéteszi Bell A kapitalizmus kulturális ellentmondásai című főművének téziseit. Magát a könyvet aztán a PUF adja ki a François Bourricaud és Raymond Boudon szerkesztette sorozatban, akik maguk is a Contrepoint-kör tagjai. Lasch esszéjét, Az önimádat társadalmát pedig 1981-ben jelenteti meg a Contrepoint kulcsembere, Georges Liébert, a „Libertés 2000” című sorozatban, amelyet akkoriban Emmanule Todd-dal irányított, és abban a korszakban, amely nagy pesszimizmussal tekintett a Nyugat jövőjére.

Újragondolandó kérdések

– Az egész, egyébként rendkívül bőséges irodalomban, amelyet Ön áttekint a könyvében, ritka, hogy a szerzők képesek lennének taglalni az intellektuális áramlatokat, a társadalom fejlődését és a politikai irányzatokat. Egyetlen könyvet érdemes megemlíteni azok közül, amelyek újrafelfedezését Ön elvégzi, ez pedig Gilles Martinet A hatalom meghódítása című műve. Hogyan foglalható össze az ő elemzése?

– Valóban felidéztem Martinet értelmezését, hogy szembeállítsam azokkal, akik – mint a Pensée 68-as Ferry vagy Renaut – döntő jelentőséget tulajdonítanak Lacan, Foucault, Althusser és társaik „antihumanizmusának”. Martinet ugyanis – aki a PSU  egyik kulcsfigurája – azon melegében megfogalmazott egy igen eltérő diagnózist, amelyben nagy szerepet tulajdonított a demográfiai, társadalmi, politikai és ideológiai fejlődésnek, és a folytonossághiányokat kereste. Ennek nyomán két nagy fejlődési szakaszt különített el: az egyik 1960-tól 1965-ig tartott, a másik pedig elvezetett 1968-hoz. Az elsőre a PSU közvetítésével az olasz baloldal nyomta rá a bélyegét, és ekkor született meg a „politikai és gazdasági irányítás demokratizálását” előnyben részesítő „forradalmi reformizmus”. Martinet szerint 1965 volt a töréspont: az elnökválasztás reményeket ébresztett, és válságba került ez a bizonyos „forradalmi reformizmus”. Ekkor lép színre egy új generáció is, amely türelmetlenebb és átideologizáltabb, vonzódik a „castroizmushoz”, a „maoizmushoz” stb. Martinet itt az ifjúság „érzelmi populizmusát” emeli ki, amelyet „erőteljesen meghatároz a romantikus kultúra” (ebben az értelemben a 19. századi romanticizmus örököse), s ez igencsak távol esik attól a szigorú „marxista” kultúrától, amelyet a hatvannyolcasoknak tulajdonítottak, egyébként elhamarkodottan.

– Egy intellektuális szempontból ’68-ellenes  vulgáta azt állítja, hogy ezeknek az éveknek a forrongása ma már nem érint bennünket, hiszen ez lényegét tekintve olyan zsákutcákból állt, amelyekből szerencsésen kikerültünk azzal, hogy „újra felfedeztük” a liberalizmust és a Köztársaságot. Ön viszont éppen amellett a gondolat mellett érvel, hogy számos termékeny intellektuális műhely köszönheti létét 68-nak. Például?

– Szóljunk egy szót mindenekelőtt a liberalizmus és a republikanizmus „újrafelfedezéséről”. Ezek az átalakulások valóban végbementek, de én azt javasoltam, hogy ne engedjünk a túlságosan leegyszerűsített periodizálás kísértésének. Hogy csak néhány példát idézzek: 1966-ban jelent meg  a valaha  kiadott egyik legfontosabb könyv Constant liberalizmusáról – Paul Bastid műve; 1968-ban látott napvilágot Georges Benrekassa tanulmánya Montesquieu-ről, amelyben Tocqueville az állam „gyámkodó hatalmáról” szóló téziseinek előfutáraként tételezi őt! A korszakot tehát korántsem határozta meg kizárólagosan, mint sokan állítják, az 1960-as évek „gondolkodómestereinek” antihumanizmusa. Vagyis nem hiszem, hogy érdemes lenne nosztalgiát éreznünk egy olyan állítólagos „aranykor” után, amelyet Althusser, Foucault, Derrida, Deleuze és társaik neve határozott meg. A nekik címzett bírálatok, például Jacques Bouveresse-é, sokszor pontosan célba találtak, és én nemigen látom, hogyan lehetne egy konzekvens demokráciaelméletet alapozni ezekre a szerzőkre. Ezért sürgetem, hogy folytassuk néhány olyan gondolkodó intellektuális örökségének a kiaknázását  – Claude Lefort-tól André Gorzig –, akik az 1968 utáni időszakban másként kezdtek el gondolkozni a demokráciáról. Számukra a demokrácia az emancipáció kerete volt: ebbe illeszkedett az új alapjogokért folyó harc, a civiltársadalom szerepéről, a produktivista modell zsákutcáiról, a munkaidőcsökkentésről szóló gondolkodás stb. Úgy látom, a politikai ökológiáról, a részvételi demokráciáról stb. szóló mai gondolkodás ezeknek a kérdésfeltevéseknek az örököse, csak éppen a kontextus teljesen más.

– Az Ön elemzése a ’68-as eseményekről olyan, mintha Raymond Aronból és Claude Lefort-ból gyúrták volna össze. Hogyan lenne lehetséges egy ilyen találkozás?

– Kettejük diagnózisát én nem helyezem egy szintre, és nehéz is lenne összebékíteni őket, annyira különbözőek. De szembe akartam szállni azokkal az ábrázolásokkal Aron pozíciójáról, amelyeket én jobb- és baloldalon egyaránt karikaturisztikusnak látok, noha nem vagyok követője Aronnak. Természetesen nem vitatható, hogy Aron elítélte ezt a „fellelhetetlen forradalmat”, ezt a „pszichodrámát”. De ha megnézzük az érveit, elutasítását igen szigorú, és szerintem megalapozott diagnózis kíséri a gaulle-ista rezsim autoritárius és centralizált jellegéről; számos fejlemény igazolja Aronnak azt a meggyőződését, hogy a tiltakozás a nagyobb arányú „részvétel” vágyát fejezi ki, amelynek megvan a maga legitimitása. Aron ezzel együtt is szemére veti Lefort-nak, Morinnek és társaiknak „tanácsista” és önigazgató víziójukat, amelyet ő irreálisnak tart, és amely szerinte azzal a veszéllyel fenyeget, hogy ismét nyeregbe ülteti vagy a kommunistákat vagy… egy megerősödött jobboldalt! Ami Lefort-t illeti, az ő diagnózisa fejlődött. Húsz évvel később ’68 májusát a demokratikus forradalom keretei közt helyezi el, és az „aktuális hatalom elleni tiltakozás” lehetőségének követelését a pluralista demokráciák normális létezési módjának tekinti. Így válik védhetővé az a gondolat, hogy ’68 májusa – a radikális intézményellenesség és a parlamentáris demokráciával szembeni balos ellenségesség zsákutcájának dacára is – bizony kifejezte a francia demokrácia demokratizálásának követelését is.

Jegyzetek

1  Henri Guaino: Nicolas Sarkozy elnök első számú tanácsadója, az ő befolyásának tulajdonítják az elnök vitatott állásfoglalását 1968-ról.
2  Parti socialiste unifié, az egyesült szocialista párt 1960-1989 közt működött, 1967-től 1973-ig Michel Rocard vezette.
 

    MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA