Épp elég baj, ha nem jut eszedbe valami, ami pedig nagyon fontos lehetne. Így vagyok ezzel én is, emlékszem, hogy egyszer rég valami újságban olvastam egy lányról, egyetemi hallgatóról, aki 1968-ban odaállt a tanára elé, kikapcsolta a blúzát, elővette a mellét, és így szólt: „Megcsókolod, Teddy maci?”
Pontosan emlékszem, hogy ez valamelyik egyetemen történt a távoli 1968-as évben, de semmi mást nem tudok erről az esetről, egyetlen további részletet sem. Azt sem tudom, mi történt aztán azzal a lánnyal meg a professzorral. De még azt sem, hogy az, amit olvastam, kitaláció volt-e, vagy igaz történet. Csak arra emlékszem, hogy a lány lemeztelenítette a mellét, és felkínálta a professzornak, hogy csókolja meg. Azt lehetne mondani erre, hogy ez sem kevés. Egyetértek, ugyanakkor szerintem mégsem elég, és eszembe kellene jusson sok minden más is. Ilyesmit, ami így kezdődik, lánymellekkel és felkínálkozással, nagyon is meg kellett volna jegyezni. Ez nem vicc. Vagy az. Tényleg nem tudom. Az is lehet, hogy a dolog kivételes jelentőséggel bír. És én most csak azért, mert képtelen vagyok visszaemlékezni, elszalasztok egy jelentős dolgot.
Azon gondolkodom, hogy ugyan miféle professzor lehetett az. Görögöt tanított, vagy filozófiát? Talán épp az isteni lényegről beszélt, és erre az egyik diáklány kibontotta neki a mellét. Még inkább töprengésre késztet a kérdés, hogy vajon a tanár kihívta-e a rendőrséget, hogy tartóztassák le a lányt erkölcstelen viselkedés miatt. És ha úgy tartotta, hogy a lány megengedhetetlenül szófogadatlan, és felszólította, hogy vesse le a bugyiját, és feküdjön fel az asztalára? Aztán nadrágszíjjal jól elverte a fenekét. Ezt sem tudom. Lehet, hogy a tanár kopasz volt, zömök, kövérkés, honnan tudjam ezt most. Az sem tudom, van-e valaki, aki tudja, én mindenestre még csak nem is találgathatok.
Szeretném felidézni az egész történetet, legyen akár valós, akár valótlan, és akkor, ha magam elé képzelném az egészet, nem vétenék sem a tanár, sem a lány ellen.
Föltételezem, hogy a dolog a többi diák előtt esett meg, akik a professzor előadását hallgatták, vagy várták, hogy a professzor levizsgáztassa őket. Ha így volt, felmerül a kérdés, vajon a diákok nevettek-e, amikor a lány viccből, vagy egyáltalán nem viccből, így tett.
Azt is föltételezhetem, hogy az eset esetleg a tanári szobában történt. Nagyon is bonyolult dolog ez, mégpedig csakis azért, mert nem jegyeztem meg, amit olvastam. Legalább azt az újságot megőriztem volna. Lehet, hogy félretettem, de később elhánytam, az is lehet, hogy véletlenül kidobtam. Akárhogy történt, nem tudom magamnak megbocsátani, és maguktól sem kérem, hogy megbocsássák feledékenységemet vagy hanyagságomat.
Annyi azonban tény, hogy ebben az 1968-as esztendőben – amikor ez a lány előre ment, megmutatta a mellét a tanárnak, és felkínálta neki –, tehát hogy ebben az esztendőben a világ legtöbb egyetemén viharos idők járták. A diáklázadások kora volt ez. Tekintettel erre a tényre, két lehetőség áll fenn. Egy: a lány azért kínálta fel a keblét, mert meg kívánta jutalmazni a professzort, amiért bátran szolidaritást vállalt a diákokkal. Lehet, hogy így volt, de nem okvetlenül. Kettő: lehet, hogy a tanár a diáklázongások ellen lépett fel, és a lány egyszerűen provokálni akarta őt és kinevetni. Ha netán azt rebesgették, hogy a tanár előszeretettel sző bizalmas viszonyt a diáklányokkal, akkor a lány húzása jó húzás volt. Mintha azt mondta volna vele: szereted csókolni a mellünket, de vállalni, azt már, ugye, nem mered.
Én tulajdonképpen semmi szörnyűt nem látok abban, hogy egy tanár szereti a diáklányait. Abban sem látok semmi szörnyűt, hogy nem ért egyet a diákjai egyet nem értésével. De azt se tartom borzalomnak, ha a világgal dacoló diákjai mellé áll, miként azt sem, hogy jutalmul a lánymellek megcsókolásának lehetőségét nyeri el. Kétség nem fér hozzá, hogy ezek a mellek feszesek és odaadóak voltak. Ha a diáklány nem mondott volna semmit, csak a tanár orra alá dugta volna a mellét, azok a mellek akkor is kétségtelenül csalogatóak lettek volna: csókolj meg minket, csókolj meg minket. Még azt is megengedték volna, hogy szopogassák őket, miért ne?
Na de én elfelejtettem. Semmi értelme, hogy most itt kínlódjak, és megkíséreljem a lehetetlent, megpróbáljam elképzelni, mi történt ezután: vajon a tanár megcsókolta-e azt a mellett, sőt talán feleségül is vette a lányt, és aztán ment minden, ahogy kell, vagy úgy döntött, hogy megbünteti őt, anélkül hogy kihívná a rendőrséget a tudomány szent csarnokába. Na meg aztán: vajon a többi diák nevetett-e, vagy ráugrottak a professzorra, rátámadtak a kéjsóvár árulóra, leköpdösték – ezt sem tudom.
Végül itt van még a kérdés: tényleg Teddynek hívták-e a tanárt, vagy a ragadványneve volt ez, netán a beceneve? Nem tudom. Igaz, a Teddy a Theodore rövidítése, no de hány tanár volt abban az évben a világon, akit Theodore-nak hívtak, ugyan hány – kismillió, és erre a kismillióra még egy nagymillió. És mi a helyzet a macival? Ez becézgetés vagy sem, a medve származéka, leggyakrabban plüssmaci, amivel a gyerekeket altatták, avagy az élő és hatalmas állatra utal, akit meg akarunk szelídíteni, vagy hízelgünk neki.
Nem tudnám felsorolni azokat a lehetőségeket sem, amelyek akkor nyílnak meg, amikor megkíséreljük az ilyen tetszetős, mégis kurta jelenet alapján, amellyel a történet vagy a híradás kezdődik, egyszer s mindenkorra elfelejteni azt, amit egyszer elolvastunk. Mindezek a lehetőségek együtt az élet véletlenszerűségét adják ki.
Egyáltalán mit kínlódom én ezzel a dologgal? Azt hiszem, nosztalgia gyötör az után az év után, amikor a diákok úgy felpezsdültek, ahogy talán már soha többé. A mellek utáni nosztalgia is gyötör. Mégsem ezek a sóvárgások voltak döntőek. Valami komolyabb dolog történt. Ez lökött vissza a múltba, hogy az emlékezés és a feledés között vergődjek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy néhány nappal ezelőtt találkoztam ezzel a lánnyal, aki ma már ötvenéves forma nő, és ez a nő csak úgy rám nézett. A tekintetétől, melyben kihívás rejlett, nekem megroggyant a lábam. A nő még mindig olyan provokatív volt, mint lány korában, amikor megkérdezte a professzortól, nem csókolná-e meg a mellét. Még most is olyan gyönyörű volt és nyitott, s a melle remegett a könnyű, tavaszi blúz alatt; áttetsző blúz, mely alatt csupasz volt a melle. Az 1968-as év szólt hozzám belőle. Rám nézett. Én megdermedtem. Ő nevetve ment el mellettem, és eltűnt, miközben nekem jártányi erőm sem volt, levegőt sem kaptam, hogy utána szóljak, várjon már meg, és mondja el, hogy mi volt azután.

              RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA