Arthur Phillips

Arthur Phillips

Az esszéista és a regényíró Kundera

(A dezilluzionista)

A regényírás elkezdésének egyik módja az, hogy az embernek van egy elmélete arról, elvileg mire kell szolgálnia a regénynek – mint például, hogy gyógyítja a sebeinket, tükröt tart az amerikai család elé, vagy állást foglal aktuális politikai ügyekben. Ha tudod például azt, hogy elsődleges kötelességed regényíróként „a lét valamely addig ismeretlen részecskéjének” feltárása – ahogyan azt Milan Kundera tudja –, akkor, feltéve, hogy elő tudod ásni a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, jó pozícióból állhatsz neki a regényed írásának. Egy ilyesfajta elmélet útmutatással szolgál az alakjaid megteremtéséhez, mögöttes jelentést ad a dialógusaidnak, szárítókötelet biztosít, melyre fölaggathatod a szexjeleneteidet és a flashbackjeidet. De óvatosnak kell lenned: egy idő után úgy találhatod, hogy egy kis szabadságot szeretnél a nagy eszméidtől. Az a szárítókötél könnyen átalakulhat boa constrictorrá.

Kunderának, akit legjobban a kilenc regényéről ismer az olvasó – köztük olyanokról, mint A lét elviselhetetlen könnyűsége és A nevetés és felejtés könyve –, megjelent a harmadik irodalomelméleti kötete.[1] A függöny (egy hét részből álló esszé) az 1993-as Elárult testamentumokat (kilenc rész) és az 1986-os A regény művészetét követi (hét rész). Huszonegy év és huszonhárom rész után a hozzám hasonló csodálók részéről talán megbocsátható, ha úgy érzik, eléggé laposra lett már taposva a kunderai gondolat talaja, figyelembe véve azt is, hogy jó pár regénye ki van bélelve utószóval, előszóval, a sűrűn adott interjúiról nem is beszélve. Az esszéista Kundera azt akarja, hogy tudjuk, mit gondolt a regényíró Kundera, hogy milyen elméletet követett, és A függöny rövid, szellős fejezeteiben – némelyik egy oldalnál is rövidebb – megint megmagyarázza magát, azokkal az elméleti csomókkal vacakolva, melyek összegubancolásával hosszú éveken át foglalatoskodott. S bár valamennyire meglazítja őket, végeredményben mégis szépen benne marad a szorításukban. Ám A függönyben – azt hiszem, először – igencsak figyelemre méltó módon kifejezi a megbánását amiatt, hogy ilyen hosszú időre lekötözte magát.

Meglepően szelíddé (de nem erőtlenebbé) vált hangon tér vissza azokhoz a témákhoz, melyeket korábbi esszéiben fejtegetett – a regény konstrukciójához és funkciójához, a giccs fenyegetéséhez, a kormányok provincializmusához, az akadémikus kritikusok idiotizmusához, a tragédia, a humor, a felejtés és a haszontalanság természetéhez, de megint, mint eddig is minden könyvében, új lencséket talált, amelyeken át megvizsgálja a témáját.

A regény művészete például az író könyve volt, „egy gyakorló regényíró vallomása”, melyben a kompozíció és a technika gyakorlati részleteihez való viszonyában szemlélte az irodalomelméletét. Fejezet hosszan tárgyalta a szóismétlések szerepét, Kafka, Sterne és Broch regényeinek struktúráját, és összekapcsolta ezeket a gyakorlatias kérdéseket a regények küldetésének témájával. Az Elárult testamentumok dühösebb könyv volt, egy próféta szóáradata, s azt vizsgálta, hogyan árulják el a művészek jogait az irodalmi hagyatékok gondozói, a kiadók és az ideológusok. Megismételve ugyanazt az irodalomelméletet, ezúttal különös figyelmet fordított Kafka inkompetens fordítóira, Rushdie intoleráns üldözőire (és gyönge védelmezőire), még a komponista Sztravinszkij hűtlen karmestereire is. A függöny kevésbé komor, inkább egy eksztatikus olvasó könyve, és ugyanazokat az eszméket az irodalomtörténet prizmáján keresztül nézi, Kundera mestereinek – Cervantesnek, Tolsztojnak, Flaubert-nek és még néhány más írónak, ismerteknek és ismeretleneknek, klasszikusoknak és moderneknek – a munkáin és gondolatain keresztül. A dühös sirám az Elárult testamentumokban, hogy a regény és a nyugati kultúra az agóniáját éli, most irgalmasan elcsendesedett, s fölváltotta a lelkes emlékeztető, hogy „[a regény] formája (…) olyan szabadságnak felel meg, amelyet nem korlátozhat senki, és amelynek fejlődése állandó meglepetések sorozata lesz a jövőben”.[2]

Hasonló toleranciával, és most először, Kundera elfogadja A függöny elején azt, amit burkoltan ugyan, de tagadott korábbi esszéiben: hogy az egyes műalkotások megítélése és rangsorolása nem objektív tudomány. „A művészet birodalmában nincsenek pontos mérőeszközök. Minden esztétikai ítélet egyéni vállalkozás [Kundera kiemelése], de olyan vállalkozás, amely nem zárkózik be tulajdon szubjektivitásába… objektivitásra pályázik.”[3] Más szóval, mindenkinek megvan a maga véleménye. Alkalmasint egyetértek, de közben elismerem, hogy mivel az ítélkezés szabályai annyira személyesek, ez a civódó játék a kedvenc történeteink fölött – mert minden irodalomkritika annak tetszik –, hogy Kundera nyelvezetét használjam, elviselhetetlenül könnyűnek érződhet. Nehéz legyőzni azt az ösztönt, hogy súlyosabb és szigorúbban mérhető céllal ruházzuk föl a regényt. Természetes érzés, hogy a regényeknek valamiképpen javítaniuk kell bennünket, vagy legalábbis néhányunkat. Kunderát mindig csábította ez a súlyosság, és most hiába kezd el kertelni, A függönyben leírt regényelmélete még mindig mindenekelőtt súlyosnak hangzik.

Ez az új, elvileg megenyhült Kundera nem valami nagyon meggyőző, és a kezdeti kinyilatkoztatások után nem sokszor tűnik fel többé A függönyben. Ezek a visszakozások nem hosszú időre szabadítottak meg az érzéstől – mely a regényei olvasásából is ismerős –, hogy bizonyos Természeti Törvények többé-kevésbé türelmes magyarázatával van dolgunk, és hogy csak egy gyerek próbálna ellenállni a hűvös tényeknek. „Az esztétikai érték iránti közömbösség szükségképpen provincializmusba süllyeszti az egész kultúrát”,[4] figyelmeztet hamarosan, és azokról a bizonyos „egyéni vállalkozásokról” már nem esik szó. Kundera számára a regénynek továbbra is van egy sajátos és életbevágó funkciója, és nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a „játékos” művészetnek a végső komolyságát. A függöny ismét elmagyarázza, hogyan hordozza magában a regény az emberiség reményeit valami erkölcsileg szerfölött döntő fontosságú dologgal kapcsolatban.

Mindannyian úgy születünk, hogy az élet valósága rejtve van előttünk, a készen kapott eszmék függönye mögött, innen a könyv címe. Nem olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek azok a valóságban. A regények azonban, miként maga a tapasztalat is, föltárják számunkra a létezést, a regény „erkölcse” pedig abban a képességében rejlik, hogy átlyukasztja azt a függönyt, és ítélkezés nélkül fényt bocsát a létezésre és az akár jó, akár rossz emberi lehetőségek skálájára. A regény – mely Kundera szerint különleges a művészetek között annyiban, hogy „az elemzés, a tisztánlátás, az irónia kiváltságos területe”[5] – azt mondja el, „amit csak a regény tud elmondani”,[6] s amikor így tesz, fölnyitja a szemünket. A regény leszakítja a függönyt. Felnőtté tesz bennünket.

Hogyan teszi ezt a regény? Úgy, hogy csak kételyeket fejez ki, sohasem bizonyosságot. Kundera régóta érvel amellett, hogy a regény – már ha megérdemli ezt a nevet – az élet finom részleteinek és komplexitásának ironikus (értsd, „bizonytalan”) vizsgálata, mely ledönti a megfáradt bölcsességeket, rámutat a lusta általánosításokra, és csupa-csupa kérdést állít a helyükre. Mindvégig azt mondta az esszéiben, hogy a regény „olyan terep, ahol az erkölcsi ítélet fel van függesztve”[7], és „a regény az egyének képzeletbeli mennyországa. Az a birodalom, ahol senki sincs birtokában az igazságnak, sem Anna, sem Karenin”.[8] A regényíró egyetlen igazsága: „Bonyolultabbak a dolgok, mintsem hiszed.”[9] A regényíró, amikor a lét igazságát kutatja, nem válaszokat ad, hanem kérdéseket tesz fel, mert minden válasz definíció szerint új öltést tesz hozzá a szép hazugságok függönyéhez. Kundera dicséri például Flaubert-t, aki, mondja, sohasem azért írt, „hogy közölje ítéletét olvasóival”.[10] Egy didaktikus regény azt mondja meg az olvasónak, mit kell tennie; Kundera szerint egy igazi „ironikus” regény pedig csak azt, hogy az emberek mit képesek tenni. A regények megragadják „a lét egyik lehetőségét (az ember és a világ lehetőségét), s ezáltal megmutatják, hogy mik vagyunk, hogy mire vagyunk képesek”.[11]

E magas küldetéssel nem a könnyed lektűr áll szemben (Kundera azt mondja, „engem sohasem bosszantottak Agatha Christie detektívregényei”[12]), hanem a giccs, a humortalanság, a leegyszerűsítés és a mítoszképzés, mindenfajta örökölt dogma. A legfőbb e gonosztevők közül a giccs, amely a „legnagyobb esztétikai rosszallást”[13] érdemli – s amelyet az évek során úgy definiált, mint „a közhelyek butaságának lefordítása a szépség és az emóció nyelvére”[14], A lét elviselhetetlen könnyűségében pedig, emlékezetesen, mint „a szar abszolút tagadása”.[15] A giccs, „a valóságra vetett rózsaszínű fátyol”[16] (még jobb, hogy „parfümmel lelocsolt kenyér”,[17] Robert Musil szerint) Kundera számára a legfőbb bűn, a megértés konok elutasítása. Függönyjavítás. Miközben Kundera szelídebben bánik régi ellenségeivel A függönyben, mint az Elárult testamentumokban, nagyon szórakoztatóan üldözi többek között Victor Hugót és George Sandot a giccs bűneiért. A kierőszakolt happy end, a megkérdőjelezhetetlen tanulság, a nyilvánvaló gonosz, a könnyű választás, a becsületes és rendíthetetlen hős, a regény, amely megerősíti mindazt, amiben hiszel, a történet, mely megváltást ígér: Kundera mindebből nem kér.

Mindez nem csupán ízlés kérdése számára. Ez erkölcsi kérdés, mert azzal, hogy leleplezi a líraiság iránti naiv vonzalmunkat, azt a vágyunkat, hogy fekete-fehéren lássuk a világot, hogy összetöri bizonyosságainkat, hogy személyessé teszi a dolgokat, és ezáltal megmutatja az általánosító ideológiák idiotizmusát, a regényíró szükségszerűen kijózanítja az olvasót (és önmagát is: sohasem ugyanolyan egy könyv megírásának a végén, mint volt évekkel korábban, a kezdetén). És azzal, hogy a miénktől eltérő igazságokat mutat meg nekünk, a regény megnehezíti, hogy közömbösek legyünk mások iránt. Az ember jogai, mondja Kundera, az emberi individualitásba vetett közös hiten nyugszanak, minek következtében erőfeszítést igényel az, hogy megértsük más emberek nézőpontjait. A regény ennélfogva nem kevesebb, mint az intolerancia elleni bástya. Miért tiltanak be regényeket totalitárius vezérek, imámok és finnyás városi tanácsok? A válasz: a regény a modernitás „legreprezentatívabb alkotása”, az individualitás legfőbb bizonyítéka, mely megemészthetetlen bármilyen hitű középkori gondolkodók számára.

A föntiekben kifejtett eszménynek megfelelő regény írása komoly technikai követelményeket támaszt az íróval szemben – ahogyan azt Kundera igen inspiratív hatással kifejtette A regény művészetében, melynek egyes részeit úgy olvashatjuk, mint az ironikus regényíróknak szóló mesterkurzust –, s a fordítókkal szemben is, ahogyan azt ragyogóan kifejti az Elárult testamentumokban, ahol Kafka egyetlen bekezdésének különböző érzelmi és szellemi hatásait elemzi négy, éppen csak különböző fordításon keresztül. Az írónak, mondja, aggályosan ügyelnie kell rá, hogy eltüntesse saját tekintélyének vagy véleményének minden nyomát, nehogy a regényben szereplő bármely eszme a látszólag vitathatatlan igazság hamis fényében ragyogjon. A függönyben azt írja: „a regénybeli elmélkedés […] határozottan független minden előre megalkotott eszmerendszertől; nem ítélkezik, nem nyilatkoztat ki igazságokat; kérdez, csodálkozik, tapogatódzik”.[18] A regény művészetében, amikor az egyik kedvenc regényének (Hermann Broch Alvajárók című művének) egyik esszészerű részét elemzi, Kundera aggódik, hogy azt „könnyen az író elmélkedésének foghatjuk fel, a regény igazságának, összefoglalásának, alaptételének, s ily módon megtörheti a regénytér feltétlenül szükséges viszonylagosságát”.[19] Ha a regényíró egy bizonyos igazságot támogat, akkor kudarcra van ítélve minden olyan törekvése, hogy megvilágítsa lényegi igazságnélküliségünket.

Kundera csábítóan világos kritériumai, úgy tetszik, a regények megítélésének majdhogynem objektív mérőeszközét kínálják fel a kritikusnak: keresd meg minden új regényben azt, hogy az emberi lehetőségek sokaságának milyen új eleme tárul föl benne, és hová helyezi ez a felfedezés a regényt az elődök és a kortársak felfedezéseinek viszonylatában. És mivel „az a regény, amely nem fedezi fel a lét mégoly kicsiny, addig ismeretlen parcelláját, erkölcstelen”[20] (ennyit a szelídebb Kunderáról), a recenzensek a kunderai elméletet felhasználva magabiztosan ítélkezhetnek, átkozhatnak ki írókat, s küldhetik az erkölcstelen könyveket a maguk giccses-függönyös poklába.

De vajon mi módon állapítható meg, hogy a lét igazságának mely darabkája volt korábban ismert vagy ismeretlen? A szubjektivitás férge mindig befurakszik minden esztétikai elméletbe, és még a legjobbakat is a gyökerüknél kezdi rágni. Kundera mércéje, bármilyen szigorúan állítja fel, bármilyen briliánsan fogalmazza meg, bármilyen erkölcsiségtől ragyog, mégiscsak, mint az összes többi is, egy képzeletbeli, sőt giccses premisszán alapszik: a homogén olvasóközönségen, melyben mindenkit egyformán lenyűgöz egy új „felfedezés a létezésről”, s azzal mindenki egyformán egyetért. Csakhogy az emberek különböznek (ami Kunderának is az egyik premisszája), és ami nekem újdonság a létezéssel kapcsolatban, az a nagyanyám számára egy molyrágta közmondás. Kundera elmélete nem szolgál használhatóbb mércével az irodalomkritika számára, mint bármely másik – „az értékek érzékelhető története” egyáltalán nem létezik senki számára, hacsak nem Milan Kundera az illető.

Egyetemista koromban fedeztem fel Kundera regényeit, mielőtt még elhatároztam volna, hogy író leszek, és faltam őket. Később, mint lelkes rajongója és tagadhatatlanul az ő hatása alatt álló reménybeli regényíró, elolvastam A regény művészetét. És megdöbbentem. Készen arra, hogy minden okítást elfogadjak a mesteremtől, egy olyan művészetelméletet fedeztem fel, amely teljesen ellentétes a regényeivel. Úgy éreztem, hogy Kundera rosszul olvassa önmagát. Szerettem a regényeit, gyakran azért, mert arra kényszerítettek, hogy harcoljak vele és a véleményeivel, azzal, amit művei legjellegzetesebb vonásának éreztem – az agresszíven kijózanító eszmékkel, melyeket tényekként ad elő egy gőgös, briliáns, nyűgös narrátor. Csakhogy az elmélete – melyben az „irónia” és „a regény relativitása” volt a kulcs – épp az ilyen zsarnoki narrátorokat gúnyolta, és a bölcsességeket, melyekre tanítani próbáltak. A Kundera iránti mély csodálatom (mely csodálatot paradox módon részben az fűtötte, hogy dühös és csalódott voltam a meggyőződései miatt, amikor azok ellentmondtak az én meggyőződéseimnek) éppen az iránti csodálat volt, amelyet esszéista tollával megvetett, vagy legalábbis azt állította, hogy megveti.

Kundera személyiségét nagyon nehéz elválasztani a regénystílusától – attól az erőszakos, fekete garbós komorsággal teli narrátorhangtól, amely annyira jellemző a műveire. A lét elviselhetetlen könnyűségében, az egyik kedvenc részemben – miután egy tágas esszét olvashatunk Sztálin fiáról és a börtöntáborokról, a szexualitással kapcsolatos ókori eszmékről, az édenkerti kakálásról és saját gyerekkori olvasmányairól – a narrátor végül kijelenti: „Szar nélkül a szexuális szerelem nem volna olyan, amilyennek ismerjük.”[21] Hogy miként jut el idáig, az nem fontos, de egy dolog világos volt számomra: ő, a narrátor, aki úgy tűnt, nem más nevet visel, mint a Milan Kunderát (a Lassúságban teljesen nyíltan), ezt így hitte, és azt akarta, hogy én, miközben ott ülök a kollégiumban, szintén így higgyem. Vagy ott van az a fejezet Az élet máshol vanban, amely így kezdődik: „Ha egy nő nem él kellő testi életet, a testet kezdi lassan ellenségének tekinteni.”[22] Vagy: „Azokat a férfiakat, akik nők sokaságát üldözik, két kategóriába lehet osztani.” Vagy ott van az a csodálatos vénemberes badarság a Nemtudásban: „Azelőtt a zenét az hallgatta, aki szerette, ma szünet nélkül üvölt mindenhol […] se kezdete, se vége […] a zene szennyes habjaiban vész oda a zene.”[23]

Gyakran volt az a benyomásom, amikor a regényeit olvastam, hogy Kundera valóságos hadjáratot visel azért, hogy megszabadítsa az olvasóját (engem) bizonyos illúzióktól – attól, hogy a barátság, a szerelem vagy a demokrácia tartós lehet, a jövő ígéretétől vagy a gyerekek ártatlanságának hitétől. Nagy gyönyörűséget okoz az olvasásában az az érzés, hogy összezúzza az ember önelégült hiteit, s szenvedélyesen éles intellektusát mozgósítva megmutatja a valóságot a kölyöknek. Hozzátartozik ez a Kundera-regények okozta különleges izgalomhoz, és amikor olvastam őket, nem tudtam elhinni, hogy ezek a részek nem ítélkező kijelentések, melyeket egy gonoszul konok ember fogalmaz meg, aki az enyémmel (vagy mindenesetre valakiével) legalábbis részben összeegyeztethetetlen világnézetet hirdet. Ez érdekes volt, az eszmék megfogalmazása káprázatos, és maguk a regények gyönyörűek. De várjunk csak: ha a regény bölcsessége, ahogyan azt az esszéíró hangoztatta, „a bizonytalanság bölcsessége”, akkor a narrátor Kundera miért mindig olyan biztos az igazában? Az esszéíró arra tanított, hogy a regényíró csak azt mondhatja, „Bonyolultabbak a dolgok, mintsem hiszed”, de tőle mint regényírótól többnyire azt hallottam, „Egyszerűen rosszabbak a dolgok, mintsem hiszed”.

Nem, nem, mondja az esszéíró, félreértett: „Minden a hangon múlik. Gondolataimnak az első szótól kezdve játékos, ironikus, provokatív, kísérletező vagy kérdező a hangjuk.”[24] Nem állíthatom, hogy Kundera nem szándékozott ilyen hangot megtalálni, bár vannak kételyeim. De azt bízvást mondhatom, hogy én regényről regényre haladva egyszer sem hallottam ezt a hangot, és ma sem hallom, miután nagy élvezettel elolvastam minden egyes magyarázó esszét. És ha egy olvasó figyelmét elkerülheti egy leírt szó hangja, akkor ugyan létezhet-e a szerző által képviselni kívánt eszmék közt olyan, melyet az olvasó nem érthet félre?

Kunderának szenvedélyes hitei vannak. Az egyik ilyen hite az, hogy a regény nem a szenvedélyes hitek terjesztésére szolgáló hely. Csak az a baj, hogy Kundera nem tudja türtőztetni magát – olyan didaktikus, mint bármelyik Viktória-korabeli vikárius vagy egy szovjet realista. A jó hír viszont az, hogy az irodalomelmélete, amelyet A függönyben újra kifejtett, megbocsáthatóan téves: a Kundera-regények épp attól gyönyörűek, hogy bennük van a szerző dühös, szomorú, nevető didaktikussága. Micsoda dupla paradoxon – azt hirdeti, hogy nem szabad hirdetni semmit, de nem képes ezt gyakorolni is –, s éppen ettől lesznek a regényei kunderásak, ő pedig attól utánozhatatlan – ami igazán nagy szó –, hogy egymással összeegyeztethetetlen etika és esztétika között őrlődik.

Mindenesetre a regényei nem az eszméitől szárnyalnak, hanem a stílusától, mellyel kifejti azokat az eszméket. (Némelyik eszméje – hogy csak néhányat említsünk: a „lírikus nőcsábászat” és az „epikus nőcsábászat” szembeállításáról, a totalitarizmusról, a történelemről, a gyerekekről vagy a vécékről – egészen mély, némelyik együgyű, némelyik bántó, és némelyik egész egyszerűen téves. Hogy eldöntsük, melyik milyen, az részét képezi a mulatságnak.) Kundera csodálattal idézi Flaubert-t – azt a regényírót, aki igyekszik eltűnni a műve mögött –, Kundera regényei viszont épp attól gyönyörűek, mert ő maga annyira látható bennük: ott van az az erőszakos narrátor, aki ellen, mint az elmélete utasítja rá, dühösen lázadnia kellene. Hűvös akar maradni, de nem képes hűvös maradni: ez egy Kundera-regény.

Ma már nem zavar, hogy épp ellentétes okból szeretem a regényeit, mint azt ő maga szeretné. De gyanítom, hogy őt zavarná. Gondolom, ő hisz benne, hogy az egzisztenciális bölcsesség érzékelése nem szubjektív – mint ahogy, mondjuk, szubjektív az érzés, melyet egy történet kivált, vagy az írás szépsége, vagy egy alak bája, vagy egy jó tréfa. Csakhogy mindezeknek ugyanaz az úti céljuk: a szemlélő elméje. Nem azt akarom mondani, hogy az esszéista Kundera tökéletesen téved, csak arra mutatnék rá, hogy az emberek világában sok minden óhatatlanul elvész az író szándéka és az olvasó élménye között, akár függönyvarrás az író célja, akár függönyszaggatás. Kundera hisz benne, hogy a regény úgy fog eljutni az olvasó fejébe, ahogy elhagyta az író kezét, de ha megnézi a regény és az irodalomkritika történetét, vajon hogyan hihet egy ilyen képtelen giccsben?

Kundera hisz benne, hogy egy író kedvenc íróiban sok minden közös, nemcsak a rajongójuk. „A regény történetének személyes verzióját”[25] alkotják, olyan történetet, melynek közös a célja, melyben számos szerző osztozott ugyanazon a küldetésen, melyet az újabb író megért, örököl és továbbvisz. Ilyen egyesítő elmélet, az „értékek története”[26] nélkül szerinte az irodalom nem más, mint „olyan művek irdatlan raktára, amelyeknek kronologikus folyamata semmi értelmet sem rejt magában”.[27] Vagy még keményebben fogalmazva, „fecsegés”[28]; az egyes mű ebben a folyamatban semmi. Kundera szerint az irodalomtörténet ennélfogva olyan, mint a földrajzi felfedezés és a térképészet: a bölcsesség fölhalmozásának folyamata. S A függönyben úgy vázolja föl a saját regénytörténetét, mint az élettel kapcsolatos felfedezések sorát, melyek lassan kitöltik a tudás térképét, s széthasogatják a tudatlanságnak azt a bizonyos függönyét.

De a bölcsesség be van zárva egy történetbe, vagy a körül lebeg. A bölcsesség nem az, ami megmarad, miután elhajítjuk a történetet. Az csak valami gyönge tanulság. Ahogy Márai Sándor írta: „»új gondolat« nincs, csak új kifejezés van, amely […] új feszültséget ad a régi gondolatnak”.[29] Kundera korábban írt az „undoráról azok iránt, akik egy művet eszméire fokoznak le”,[30] de éppen ezt teszi ő is A függönyben, amikor a regényíróknak mint a létezés úttörőinek történetét írja meg. A fölfedezett bölcsességek irodalomtörténete unalmas dolog, egy vödörnyi gondolatrög, a szerencsesütik kritikai története. A függönyben Kundera a kedvenc íróit egy bizonyos komor józanész elviselhetetlenül könnyű hírvivőivé zsugorítja: az élet szerényen megy tovább az után is, hogy az ember meghal (Cervantes); a legtöbben jelentéktelenségben éljük le életünket (Sterne); életünk legfontosabb pillanatait prózai, unalmas részletek, sőt mindenféle nyilvánvaló ostobaság burka veszi körül, mely „elválaszthatatlan az emberi természettől”[31] (Flaubert); a bürokrácia elrabolja identitásunkat és a személyes kaland lehetőségét (Kafka); a döntéseinket mindenben, a politikától az öngyilkosságig, irracionálisan hozzuk meg, ösztönzések kusza elegyéből (Tolsztoj).

Lecsupaszíthatjuk Kundera regényeit is ilyen felismerésekre (és rendszerint nemigen kell továbbmennünk a címnél): a létezést elviselhetetlenül könnyűnek és értelmetlennek érezhetjük; a nevetés és a felejtés maró hatása haszontalanságra ítéli az ember komoly erőfeszítéseinek és hiteinek nagy részét; a líraiságra való hajlam szorosan kapcsolódik a fiatalsághoz, és ezt könnyen maguk javára tudják fordítani a totalitárius elnyomók (Az élet máshol van eredeti címe A lírai kor volt). De az irodalmi művek effajta felismerések szerinti rangsorolásával az a baj, hogy így elmulasztjuk az olvasás minden misztikus gyönyörűségét – a személyes örömnek, szépségnek (és bölcsességnek) azokat a pillanatait, melyek aztán kísértik az embert, de semmi közük a nagy emberek „felfedezéseihez”.

Nem úgy nézek vissza a kedvenc regényeimre, hogy a létezést megvilágító gondolatokat dédelgetem bennük – kivéve talán Kundera regényeit. Amire emlékszem, amit élvezek olvasás közben, amit mulatságosnak, mélyenszántónak vagy gyönyörűnek találok, az mind szubjektív – még akkor is, ha más olvasók millióival osztozom bennük évszázadok során –, és ez objektív tény. Hogyan lehetne „a regény története” olyan tanulságok sorozata, melyekre nem emlékszem, vagy legalábbis nem emlékszem arra, hogy ezeket regényekből tanultam volna meg? Kafka arra tanított, hogy ne bízzak meg a bürokráciában? Azt akkor tanultam meg, amikor megszereztem a jogosítványomat. Nem, Kafka arra tanított, milyen nehéz egy takarót megtartani a hasadon, ha ganajtúró bogár lett belőled.

Kundera A függönyben néha mintha lazítana, és kevésbé teoretikusan ír mestereinek könyveiről. Amikor Hašek Svejkjét vagy Musil A tulajdonságok nélküli emberét elemzi, bőségesen adagolja a felkiáltójeleket. Az amerikai szem számára ez valamiféle dupla hátraszaltós iróniának tűnik, de azt hiszem, a nagy ironikusnak ez esetben elragadóan őszinte a lelkesedése, mint például abban a gyönyörű részben, amikor elképzeli a regény történetét egy másik író nézőpontjából, aki nem más, mint Kundera egyik vezércsillaga, Witold Gombrowicz, a Kozmosz és a Ferdydurke szerzője. Kundera elképzeli Gombrowiczot, ahogy az „újra fogja mintázni előtted a regény történetének egész múltját, s ezzel megsejteti saját regénypoétikáját, amely csakis az övé, és amely ennek következtében természetesen ütközik más írók poétikájával”.[32] Ezek izgalmas gondolatok Kundera kezében, s ugyanakkor érvénytelenítik a nagy részét annak, amit addig írt A függönyben.

Amikor próbáltam regényíróvá képezni magam, én is összeállítottam a saját személyes irodalomtörténetemet, és megpróbáltam értelmezni magamnak a gyönyörű műveknek ezt a kincsestárát. Megvizsgáltam hőseimet, és próbáltam közös célra lelni a könyveikben, ahogyan Kundera az ő kedvenceiben azt a közös erőfeszítést látta, hogy szétszaggassák a függönyt az emberiség üdvére. Olvastam a kedvenceimet és a kedvenceim kedvenceit: Kundera elvezetett Musilhoz, Mannhoz és Gombrowiczhoz; Nabokov Belijhez és Borgeshez; Hemingway és James Flaubert-hez; Perec Calvinóhoz; Stoppard Schnitzlerhez; Woolf Prousthoz. De olyan ösvényekre is eljutottam, ahol az irodalmi párviadalok áttetsző vérfoltjait találtam, ahol szellemek csépeltek más szellemeket: ha Nabokov gyűlöli Mannt és Jamest, ha Davies kigúnyolja Greene-t, ha Gombrowicz Borgest hatásvadásznak nevezi, akkor én, aki ezt is, azt is szeretem, mit tegyek, amikor eljön az idő, hogy elkezdjem írni a saját művemet? Fájdalmasnak találtam ezt a vagdalkozást, mintha a szüleim veszekednének előttem és a barátaim előtt. Ahogy olvastam tovább, egy különös problémába ütköztem: az én regénytörténetemet egymással összeegyeztethetetlen írók népesítik be, akik gyakrabban gyűlölték, mint szerették egymást. Kundera kedvenceitől eltérően az enyéim közül nagyon kevesen osztoztak közös célokban vagy esztétikai szándékokban, s ennek következtében újra és újra elakadtam, amikor meg akartam fogalmazni a saját egyesítő irodalomelméletemet. Úgy tűnt, nemcsak stílusban és módszerekben, hanem célokban is korlátlan sokféleség uralkodik. Ha elhiszem Kunderának, hogy a regény célja a létezés megvilágítása, akkor vagy le kell mondanom Nabokovról, vagy kooptálnom kell őt, vagy még egy kivételt odabiggyesztenem törékeny elméletem alá. Közben pedig: mit jelent, ha új alakomat boldog gyermekkorral vagy rossz frizurával ruházom fel? Milyen alapelvekből kiindulva hozzam meg a tízezer döntést, melyek egy fejezet megírásához szükségesek?

Vladimir Nabokov – egészen biztosnak érzem magam e nekro-hasbeszélő-kritikámban – egy könnyed kacajjal elutasította volna A függönyt. Nabokov regénytörténete nem az egzisztenciális felfedezések története, hanem a stílusé. Számára a szépség az utánozhatatlan zseni által leírt részletekben rejlett. Hogy megértsük az Ulyssest, mondja Kundera, ismernünk kell azt, ahogy a regény a története során megszállottan igyekszik megragadni a pillanatot; Nabokov azt mondja, egy Dublin-térképre van szükségünk hozzá. Kundera azt mondja, a regény az eszmék vizsgálatának eszköze; Nabokov azt mondja, „én a képeket jobban szeretem az eszméknél”.[33] Nabokov azt mondja, „tökéletesen közömbös vagyok az író problémái és a regény jövője iránt”,[34] miközben e témák (vagy akár e szavak!) nélkül Kundera csodálatos esszéi elképzelhetetlenek. Kundera a létezés egzisztenciális igazságát keresi; Nabokov azt mondja, „Az élet nem létezik birtokos névmás nélkül”,[35] és „maga az egzisztenciális szó (ha komolyan használják)”[36] erős gyanakvást ébreszt. Kundera a regény feladatát próbálja magyarázni; Nabokov azt mondja, „Az én regényeim feladata az, hogy bebizonyítsák, regény általában véve nem létezik”.[37]

S ugyanakkor Nabokov és Kundera mégiscsak jórészt ugyanazokat az írókat tartották polcaikon: Tolsztojt, Flaubert-t, Kafkát. Csak valahogy ellentétes esztétikai tanulságokat szűrtek le ugyanazokból a könyvekből. Flaubert segített Nabokovnak nabokovosan, Kunderának pedig kunderásan írni, anélkül, hogy ők ketten valaha is ugyanazt az elméletet vagy célt vallották volna. És mindkettejüknek igaza volt.

Amikor Kundera elengedi az objektivitás iránti elérhetetlen (sőt gyerekes) vágyát, szenvedélye átragyog a szövegén, és ihlető erejű lesz. Amikor A függönyben okosan és szenvedélyesen ír arról, hogy a művészi ihlet milyen kiaknázatlan forrásait lehet megtalálni Rabelais-ban vagy a levélregényben, amikor a stílusuk és képzelőerejük miatt olyan különböző (s ami különösen pezsdítő, élő) írókért lelkesedik, mint Fuentes, Chamoiseau és Rushdie, úgy tűnik, fölszabadul a magára rótt súlyos kötelességei alól. Vagy amikor Picassóról, Felliniről és Beethovenről mint öregemberekről beszél, élvezi „vidám felelőtlenségüket”, és úgy véli, alkonyi szabadságuk „valóságos csoda, sziget”.[38] Azt szereti ezekben a művészekben, hogy immár közömbösek mások véleménye iránt, s oly módon egyéniek, ami csak az öregkornak lehet a sajátja. És boldogan látom, amikor Kundera ugyanilyen szabadon önmaga, s talán élvezni tud végre a saját művészetében valami mást is, mint a felelősséget a létezés megvilágítása miatt.

Olyan íróként, akinek rögeszméje az eszmék kutatása, akinek számára a regény nem más, mint az eszmék vizsgálata, A függönyben helyenként végül mégis tisztán látja, hogy valami más is rejlik ezekben a furcsa történetekben, amiket szeretünk olvasni. Amikor kigúnyolja „az irodalomelmélet hiábavalóságát, amely nem tud mit kezdeni egy-egy művel”,[39] ez a gúny éppúgy illik a saját provokatív művészetéről szóló provokatív esszéire is. A szépség szívének titka, még az eszmékből szőtt szépségé is, csak fölvillanásokban fölfogható. Talán a szépség is egy függöny, melyet nehezebb széttépni, mint azt, amely hazugságokból és giccsből van szőve.

Amikor ízlelgetem Kundera összetéveszthetetlen véleményeit (mely megengedhetetlen élvezet volna az ő saját esszéi fényében), akkor érzem azt, hogy olyan könyvet olvasok, melyet senki más nem írhatott, csak ő. Talán ez az én egységesítő elméletem. A függönyt ízlelgetni kell, nem pedig megtanulni vagy követni – forgatni a szánkban, de nem a föltárt igazságai miatt, hanem a folyamatosan föltárulkozó kunderai stílus miatt, amely csodálatosan erős, a szerzőnek így a nyolcadik X-e környékén is. Felejtsd el az elméletet, élvezd az embert! Miután befejezi egy regényelméleti fejtegetését, emlékezni kezd: „Felvillan előttem ifjúságom libertinus Csehországa: barátaim kijelentették, hogy férfiember számára nincsen szebb tapasztalás, mint egyetlen nap alatt három nővel lenni együtt.”[40] Ezért olvassa az ember Kunderát, akár tetszik neki, akár nem.

M. Nagy Miklós fordítása

Lettre, 70. szám

[1] A függöny; magyarul: Európa, 2005, Réz Pál fordítása

[7] Elárult testamentumok, Európa, 1996, 10. o. (Réz Pál fordítása)

[8] A regény művészete, Európa, 1992, 196. o. (Réz Pál fordítása)

[15] A lét elviselhetetlen könnyűsége, Európa, 1994, 320. o. (Körtvélyessy Klára fordítása)

[21] A lét elviselhetetlen könnyűsége, 318. o.

[22] Az élet máshol van, Európa, 1997, 43. o. (Varga György fordítása)

[23] Nemtudás, Európa, 2001, 90. o. (N. Kiss Zsuzsa fordítása)

[29] Márai Sándor, Föld, föld!... , Helikon, 2006, 158. o.

[33] Vladimir Nabokov, Strong Opinions, [kiadó, évszám? – McGraw-Hill, 1973 vagy Vintage, 1990?], 7. o.