Ilija Trojanov
Bombay és a szegénység felszámolása
Egy harmincemeletes felhőkarcoló tetején Bombayban a Gowalia Tank Chowk
mentén trónol egy villa mesterséges fűvel övezve, dzsakúzival és hintával
felszerelve, ahonnan a tulajdonos élvezheti a felséges kilátást, ott fenn
a látszatvilág felhői között, távol a város nyüzsgésétől. A ház termetes
tulajdonosa (az egész házé – ő az építési vállalkozó) elégedett lehet,
hogy elérte, amiről mindenki álmodozik, a boldogság szigetét, egy bensőséges
utópiát.
– Magának nincsenek gyerekei? Nincs saját gyereke?
- Hagyjátok abba, hagyjátok abba, én csak egy szegény takarítónő vagyok!
Tönkretették az edényeimet, ki vesz nekem új cserépedényt?
– Átkozott legyen, aki kiereszti a gyerekeket az utcára!
– Elzárták a kutat. Oda a vizünk. Mindennek vége!
Az úthenger gurul előre-hátra, fekete felhőket ereget egy pipadohányos
természetes nyugalmával. A bontóbrigád dolgozik tovább rendőri felvigyázás
mellett, akiket szidalmaznak és leköpdösnek, nekik meg csorog az izzadság
a sisakjuk alól. Az áldozatok ott ülnek a műanyag ponyvák árnyékában és
panaszkodnak, mint egy tragédia kórusa, amelyre bénítóan hat a feltartóztathatatlan
rombolás.
– És ez nem először fordul elő. Már négyszer kellett teljesen
újra felépítenem a házamat, és minden egyes alkalommal többe került, mint
amennyim volt. Mit gondolsz, miért vagyok mindenfelé eladósodva?
– Mit tudunk csinálni? A szájalásban nagyon erősek vagyunk, de ha ezek
egyszer megindulnak ellenünk, meglátod, hogy mind szétszaladunk pillanatok
alatt.
Nem mind. Egy nappal előbb egy páran összeverekedtek a rendőrökkel,
néhány viskót felgyújtottak. Most az emberek közül sokan rossz előérzettől
hajtva inkább maguk bontották le tákolmányaikat, hogy a bádoglemezeket,
a kartonlapokat és a műanyagelemeket újra felhasználhassák, vagy legalább
túladjanak rajta. Még a legrozsdásabb lemezért is kaphatnak pár rúpiát.
A bádogdzsungelben lépten-nyomon batyuk hevernek az ágyakon, koszos kartonpapírok
a gyékényeken: az emberek minden vagyona a viskókból, amelyeket mindjárt
elér a bulldózer. Olajos kannák, vizes edények, tévéantennák. Poros
játékszer lehasznált nylonzacskóban. Vasállvány. A közelben már ott ólálkodnak
a guberáló dögevők, akik a maradékot nevetséges áron felvásárolják.
Amikor a búr telepesek Dél-Afrikában a bennszülöttek heves ellenállásába
ütköztek, ökrösszekereikből kört formálva szekértábor alakítottak ki maguknak,
és e mögé a védővonal mögé húzódtak vissza. Egyszer-egyszer visszaverték
a támadásokat. Az így kialakított körön belül biztonságban érezték magukat,
az őket körülvevő barbár világtól érinthetetlennek. Úgy hatott ez a szekértábor,
ez a „láger”, mint egy mágikus kör, és a telepesek viselkedése, a részleges
vakság és öncsalás sajátos keveréke olyan szimptomatikussá vált, hogy ezt
azóta is láger-mentalitásnak nevezik. Ez végül az apartheidbe torkollott,
és megnyomorított egy egész népet.
A toronyház tetején álló villa tulajdonosa bajban van. Mivel nem tartozik
Dél-Bombay tősgyökeres régi elitjéhez nagy türelemmel és ügyességgel kell
egy csomó szálat megmozgatnia, hogy bevegyék a fontosabb klubokba. Legutóbb
nagy lelkesen fogadta a hírt, hogy a Breach Candy Swimming Club, amelyet
a britek alapítottak a két világháború között, egy oázis közvetlenül az
Indiai óceánnál, amelynek India körvonalát kirajzoló úszómedencéit
szűrt tengervízzel táplálják, a következő év január elsejétől évtizedek
óta először újra fogad új tagokat. A pasas ott ül a villájában, és buzgón
telefonálgat. Tudja, hogy a néhány régi tagot elárasztják majd telefonhívásokkal,
hogy mindenki, akivel csak egyszer is találkoztak, akivel névjegyet cseréltek/váltottak,
akivel egyszer üzletet kötöttek, az ismeretségükre fog hivatkozni, abban
a reményben, hogy meg tudja kaparintani a szükséges ajánlások egyikét.
A pasas régi adósságokat hajt be, régi kapcsolatokat elevenít fel, hogy
rövidesen a Breach Candy étterem teraszán ülve nézhesse a naplementét*,
hátat fordítva a városnak. Egy este a klubban hallatlanul erősíti a saját
erőd-mentalitását.
Slum. Így hangzik a szó. S-L-U-M, négy betű, amivel Bombay legtöbb
lakójának életét egy félrevezető, teljesen homályos közös nevezőre hozzák.
Slum – egyszer a mocsok, nyomor és betegség rémképeit idézi fel, máskor
felháborodott és ugyanakkor rezignált ujjal mutat a félig éhenpusztult,
nincstelen áldozatokra, akik védtelenül és tehetetlenül élnek bele a világba.
Gyakori emlegetése megteremtette ennek a szónak a maga saját külön, semmihez
nem hasonlítható virtuális valóságát. A „slum” egy olyan homogén asszociációt
ébreszt, amilyenre a globalizmus diskurzusának kategorizálása megkövetel
– a „slum” egy statisztikai mennyiség. Aki egy városi hatóságnál ül, és
„slum”ot mond, egyúttal „encroachment”-et is ért rajta, ami más nyelvre
csak körülírva fordítható: „illegális beszivárgás” egy telektulajdonra.
Mert a slum a legritkábban húzódik egy jogszerűen megszerzett és a földhivatalban/a
telekkönyvbe szépen bejegyzett földterületen. Ott burjánzik a város
minden szabad földterületén, amit elmulasztottak szigorúan elkeríteni és
felügyelni. Egyetlen álmatlan éjszaka leforgása alatt egész barakktelepek
jönnek létre, amelyet a kizsákmányolók egyik kis csoportjának cinikus kapzsisága
tesz lehetővé, a slum-lordoké, akik az analfabétáknak olyan telkeket adnak
el, ami nem is az övék; a politikusok, akik kiterjesztik óvó tenyerüket/védőszárnyukat
a slum fölé, és szavazatokat gyűjtenek be/szereznek maguknak üres ígéretekért
cserébe; a hivatalnokok, akik rendszeresen behajtják a bérleti díjakat,
mintha ők lennének a bérbe adók. Egy 10x10 lábnyi telek (ami elég egy öt
tagú családnak, az összes családok háromnegyede lakik egyetlen szobában)
kb. 500 euróba (125.000 forintba) kerül. Ez egy ún. alapdíj, amihez
hozzájönnek a havi befizetések. Ha a slum-lordot sikerült kifizetni, akkor
következik lépésről-lépésre egy család helyzetének normalizálása. Behozzák
a vízvezetéket és a villanyvezetéket, lefektetik az új slumön keresztül.
Egy ügynök szerez 100 eurónak (25.000 Ft-nak) megfelelő összeg fejében
élelmiszerfejadag-utalványt, ami nemcsak állítólag támogatott árú rizs-
és cukorvásárlásra jogosít fel, de személyi igazolványként is működik,
amivel például a választási /szavazójegyzékbe felvetetheti magát valaki.
A jómódúak fejében Bombay topográfiája néhány biztonságos szigetből
és a káosz és zűrzavar (a privilegizáltak szóhasználatában legkedveltebb
szópár) közepette. A modernség, a civilizáció és a szépség szigetei. Golfklubok
például. Egy golfklub az tökéletes. Csak a kiválasztott tagok juthatnak
be, a tájképet feljavított természet adja – a fű a gyepen egy irányba nő,
és ez a teljes összevisszaság városában. A „Royal Palms Golf+Country Club
in Goregon” – igen, ott, ahol nemrégiben a szociális világfórumot tartották
– a legjobb és legszebb klub a városban, 18 modulált* lyuk egy olyan földben,
amely valamikor a Borivli erdőt hordta a hátán. Ez annyiban érdekes, hogy
az erdőterületet voltaképpen óvni kellene, főleg Bombay-ban, ahol a fákra
több szükség volna, mint a külföldiekre. De egy szép napon az erdő
déli csücskében lévő területet „deregulálták” (ez az elbirtoklás hivatalos
részről elkövetett változata) egy kicsit alkudoztak a „fejlesztési jogok”-on,
végül egy építési konzorciumnak ítélték oda.
A Borivli-park 103 km2 kiterjedésű, két természetes tavat táplál,
amely a városi vízellátásnak több mint 10%-át biztosítja. A reptér és a
különböző ipartelepek közötti területen a trópusi fajok sokasága nyüzsög,
59 különböző emlősállatot és 299 madárfajt számláltak össze. 199
szeptemberében látták a nagyon ritka atlasz-pillét, amely 33 cm-es szárnyszélességével
a legnagyobb éjjeli lepkeféle a világon. Még néhány leopárd is ólálkodik
a parkban, kóbor kutyákkal táplálkozik. De a nagyváros nem is felelne meg
mindent felzabáló szörny-hírnevének, ha háborítatlanul meghagyná ezt az
idillt. Az erdő 7%-át kőtörők, ipari létesítmények, szeszfőzdék és
birtokfoglalók foglalják el. Északon egy éppolyan kiválóan szervezett,
mint amilyen illegális fakitermelő telep vette át a terepet, a déli Yeoor-erdőben
politikusok építettek hétvégi vityillókat maguknak, templomok magasodnak.
Délen pedig éppen most készült el egy mesterséges dzsungel.
Egy szál golfpályával ritkán érik be. Egész „golf-faluk”jöttek
divatba, exkluzív térségek, ahol villákat vagy lakóparkokat építenek a
játékpályák szélén. A szögesdróttal körülvett, fegyveres biztonsági őrséggel
védett golf-faluk sehol nem olyan kedveltek, mint éppen Dél-Afrikában –
a beidegződések csak lassan múlnak el. Bombayban eddig még csak egy van
belőle, a Royal Palms Goregaonban, egy butikokból, éttermekből, szépség-
és fodrász-szalonokból álló figyelemreméltó együttes. A tekintélyes klubház
a város egyik legmagasabb dombján emelkedik. Az olajfestmények a
falakon brit előkelőségeket ábrázolnak tánc közben. Lágy keringő dallama
hangzik fel a háttérből. A klubtag a lakásából a mesterséges hullámokkal
teli miniatűr óceánra lát és egy mesterséges tengerparti strandra. „A world
apart, an exclusive enclave” – ígéri a fényes prospektus – a piaci kikiáltók
költőiségével. Még a levegő minősége is kiváló, ahogy az
A.I.C. Watson nemzetközi hírű szakértői jelentésükben megállapították.
A láger-lakók szabadon lélegezhetnek, boldogok lehetnek parányi akváriumukban,
vagy sétálgathatnak a klub saját dzsungelében, az egykori vadon optimalizált
változatában egy ausztrál bio-építész fáradozásainak köszönhetően, aki
hetven madárfajt hozatott be ide, halakat helyezett ki a tavacskába, és
még egy állatorvosi állomást is tervezett ide. Nem kérdés, itt tényleg
sikerült megvalósítani „a természet és a szabadidő ideális kombinációját”.
A park nyugati oldalán, innen néhány kilométernyi távolságban a bulldózerek
segítségével vehemensen jutott érvényre a környezetvédelem. Felszámoltak
és a földdel tettek egyenlővé egy nyomornegyedet, véget vetettek a szegények
„beszivárgásának”. A Borivli-park
Bombay zöld tüdeje, érvelnek a BEAG (Bombay Environmental Action Group)
jómódú aktivistái a bírósághoz benyújtott panaszukban. Ha nem tesznek drasztikus
intézkedéseket, tönkremegy a park: a törvénynek érvényt kell szerezni.
Ha szilárdak maradunk, mindenki felfogja az üzenetet, és felhagynak a területfoglalással.
Mégse lehet a földfoglalást eltűrni?! A Bombay-i Legfelső Bíróság elfogadta
ezt az érvelést, és elrendelte minden engedély nélküli építmény eltávolítását,
de amit igen világosan elhatároztak, azt nem volt könnyű tettekre váltani.
Végülis több mint hatezer viskó áll a Nemzeti Park területén, amely mintegy
harmincezer embernek ad fedelet. A bíróság 18 hónap időt adott a városi
közigazgatásnak ezeknek az embereknek az átköltöztetésére. Az elűzöttek
„rehabilitálása” azonban a gyakorlatban még soha nem működött. A városvezetés
azt állítja, hogy nem rendelkezik elegendő földterülettel, vagy olyan terveket
dolgoz ki, amiből a politikai szempontok és a korrupció miatt végül nevetség
tárgya lesz.
Eközben a polgárjogi mozgalmak (az aktivistákat Bombayban vagy
a természet vagy az emberek motiválják) kimutatták, hogy Bombayban az emberek
milliói számára volna beépítetlen terület, csak hiányzik a politikai szándék,
hogy a drága földet a szegény városlakó polgárok rendelkezésére bocsássák,
mikor azt spekulánsok és gazdag építtetők sokkal látványosabban tudják
„városfejleszteni”. A megoldás: 300.000 embert kell egy háborítatlan területre,
50 km távolságra kilakoltatni. Őrült terv. A szegénység felszámolása a
szegények eltávolításával.
A slumban vannak szentélyek, mecsetek és templomok. Szakképzett
és szakképzetlen munkások, tudósok és analfabéták, muszlimok és hinduk,
érinthetetlenek és felsőbb kasztokhoz tartozók élnek itt a legszűkebb helyen
egymás mellett és együtt. Akinek sikerül egy kicsit jobban megszednie magát,
sokszor a többiek kedvéért nem költözik el innen. Ezért vannak a szolidabb
építmények, a négyemeletes lakóházak, amelyek kiemelkednek a mindjárt a
tengerbe épített barakkok közül. De még az eklektikusan összetákolt kunyhók
is különböznek egymástól. Minden család talált ötletgazdag módon valami
megoldást saját kényszerű szűkösségére. Sok ittlakó húzott fel a barakkjára
még egy emeletet, ami egy keskeny külső kiugrón át érhető el, és egy bizonyos
intimitásra ad lehetőséget, a visszavonulás mentsvárát kínálja. A slumok
lakói neves építészektől kaptak dicséretet innovatív improvizált építészeti
megoldásaikért, amelyekkel a legjobbat hozzák ki a térszűkéből. Az indiai
sztárépítész Charles Correa elismerte ezeknek „az egyszerű embereknek”
a figyelemreméltó érzékét a dizájn iránt. Ha telekhez jutnának, és rájuk
volna bízva, közvetlen környezetüket és ezáltal végsősoron az egész nyomortelepet
döntő mértékben feljavíthatnák.
A médiák szintjén már sikeresen lezárul a szegénység felszámolása. A
tévében nincs szegénység, a sok tévésorozat sosem szól egy nyomortelepen
élő család életéről, és ha, mondjuk, egy hirdetésben nagyritkán mégis sor
kerül egy nincstelen figura szerepeltetésére, a szegénységét a felismerhetetlenségig
megszépítik: Aamir Khan, az egyik legismertebb indiai színész, egy földművest
játszik, aki a földjén három fiatal és szomjas nővel találkozik. Nemcsak,
hogy rabul ejti a parasztfiú rusztikus szépsége a kacéran öltözött városi
szépségeket, de a szomjukat is csillapítja egy régi indiai kötélcsel segítségével
– húzza a kút kötelét, és lássatok csudát, máris előbukkan egy vödör teli
hűtött italokkal valamelyik egészségtelen fajtából. A szegénység, következik
ebből a sikeres reklámfilmből, se nem strukturális probléma, se nem egzisztenciális
különbség. A szegénység csak az áhított fogyasztási javak tárolásának egy
eltérő módja. A proletár paradicsomban boldogan robotoló parasztok sztálinista
vízióját ugyanilyen sikeresen alkalmazzák a kapitalizmusban is. Ezen túlmenően
az óriásplakátok – és Bombayban sokhelyütt élnek vele – kiválóan el tudják
takarni a város csúf sebeit.
A elbarikádozott osztály szociális energiája a jótékonykodásban
merül ki és az ún. „közügyekről” való panaszkodásban a város parkjainak
védelméről (azaz ki a hajléktalanokkal!) vagy egy tengerparti sétányról
(azaz ki a kiskereskedőkkel és a mozgó árusokkal). Ezeknek a panaszoknak
a megoldása a tisztességes polgárok részéről a probléma kirekesztésében
van, a tömegek elűzésében. A láger-mentalitás egy ideológiát és egy olyan
propagandát igényel, amelyik alátámasztja, hogy egy játszótér előbbre való
a hajléktalanok emberi jogainál, mert különben zavarnák természetes együttérzési
és szolidaritási ösztönünket. A búrok Dél-Afrikában a faji felsőbbrendűség
elméletét dolgozták ki. Bombay privilegizált polgárai kevésbé dogmatikus
előítéletekkel operálnak. A tömegek fegyelmezetlenek, lusták, koszosak,
paraziták, és mindennek tetejében szaporodnak, mint az állat. Tönkreteszik
az egykor szépséges Bombayt. Ez a város egy alapvető gondolkodási tévedésben
leledzik. A tömegek állítják elő hihetetlenül olcsó munkaerejükkel a felsőbb
réteg gazdagságát, ők nyújtják azokat a szolgáltatásokat, amelyekről egyik
sziget-lakó sem mondana le szívesen.
Egy slum-lakó a derék adófizető polgárnak soha nem terheli meg
a zsebét, bár az szereti ezt képzelni. Dharavi, Bombay legnagyobb
nyomortelepe, azelőtt csempészparadicsom,
ma egy virágzó bőriparnak adta át a helyét, amely aktatáskákat és női
retikülöket készít kivitelre. Majdnem mindent termelnek, amihez nincs szükség
nehéz gépekre: jegyzetfüzeteket, ruhákat, papadamot, zenés kazettákat,
chikit (fogrongáló édességet), arany ékszert, övcsatot. A vállalkozók egy
törvényen kívüli zónában működnek. Nem ismernek se előírásokat, sem állami
támogatást. Dharaviban nyíltan folytatnak illegális tevékenységet. A városvezetés,
amely nem nyújt semmiféle szolgáltatást, jobbnak látja, ha hatóságilag
és rendőrileg se avatkozzon be. A vállalkozók boldogulnak – olykor kimondottan
virágzik az üzletük – bár a lehető legrosszabb körülmények közül indultak.
A munkakörülményekről a számtalan manufaktúrában, műhelyben és kisüzemben
minden rosszat el lehet mondani: gyermekmunka, korlátlan kizsákmányolás,
semmi védekezés a mérgező anyagoktól, semmi balesetvédelem. És aki megbetegszik,
Dharavi 200 orvosának valamelyikéhez kerül, akiknek 40%-a a ’'General Practitioners
Association' adatai szerint kámfort játszik. Többnyire szteroidokat írnak
fel, ami hosszútávon elintézi a beteget, mert gyengíti az immunrendszerét.
A behajtást a Royal Palms Golfklubba két fal is akadályozza, amely több
helyen máris át van törve, egy informális gyalogösvény útját torlaszolták
el. A Borivli-Nemzeti Park
Igazgatósága egy hatalmas falat épít, ami összesen 18 km-t akarna
lenni, de az először elkészült részeken máris rést vágtak a „beszivárgók”.
A magas falak az emberi ínséget és az ökológiai rombolást akarják látókörön
kívül tartani, de semmiféle társadalmi rend nem tud hosszú távon fennmaradni
a nagy többség érdekei ellenére. És nem lehet környezetvédelmet űzni minden
átfogó elképzelés nélkül, ami mindenkinek az életét tekintetbe veszi, és
amely a közösségbe invesztál, nem a biztonságba. A mai szigetek bunkerek,
és előbb-utóbb minden bunkert bevesznek. Az ilyen állapotok nem egyszeriek
vagy rendkívüliek. Barbara Ehrenreich, amerikai újságírónő megpróbált szakképzetlen
munkaerőként boldogulni az Egyesült Államok különböző részein, és egy lenyűgöző
beszámolót írt arról, hogy ez nem sikerült. A nyomor csúf alvilágára
derít fényt a világ leggazdagabb országában. „A tökéletlennél sokkal erősebb
kifejezés kellene ahhoz”, hogy leírjak egy olyan családot, ahol egyesek
az asztalnál ehetnek, míg a többiek a földről nyalják fel, ami leesik,
az eszelős volna rá a találóbb kifejezés.”
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 nyári, 69. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|