Ingo Schulze
Olvasni vagy írni
avagy „nem hülyeség-e hét vagy éppen nyolc hónapig írni egy regényt,
ha venni is lehet egyet akármelyik könyvesboltban két dollárért?” (Mark
Twain)
Megkönnyebbültem, amikor ennek az előadássorozatnak a szervezői elküldtek
nekem egy oldalt a „kulcskérdésekkel”. Ez a „vezérfonal” lehetőséget kínált
arra, hogy szilárdabb talajt érezzek a lábam alatt, és megóvott az olyasfajta
közhelyektől, mint hogy „Egy rossz könyv írására nincs mentség”, vagy hogy
„Súlyos esetben a nyomtatott papír kevesebbet ér, mint az üres.” Mert ha
valaki azt akarja állítani, hogy még sose voltak ilyen kedvező feltételek
irodalom előállítására, mint ma, az rengeteg érvet tud felhozni emellett
– akárcsak az ezzel ellentétes szembenálló nézet képviselői.
A „vezérfonalat” adó kérdésekkel magam előtt, amelyek az önértelmezés és
az önigazolás fontos pontjait voltak hivatva megvilágítani, mindenesetre
mindjárt az elején elakadtam.
„Kialakított egy sajátos írásmódot – hogyan jött ez létre?”
Tényleg úgy gondolják, hogy kialakítottam egy saját írásmódot? Nem
hiszem.
„Másképp kell ma írni, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt?”
Természetesen lehet ma is éppen úgy írni, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt,
de ez ma valami mást jelent.
„Van-e a munkájának »központi témája«?”
Nem, én azt remélem, hogy mindig benne van MINDEN. Az, ami centrálisnak
látszik, sokszor csak utólag derül ki.
Úgy látszott, hogy két perc alatt kész leszek a leckémmel, amíg bele
nem ütköztem a következő kérdésbe:
„Hogyan keletkezik egy szöveg?”
Soroljak most fel egyszerűen példákat arra, hogyan alakult ki ez a
történet vagy az a fejezet? Előtte még tisztáznom kellene, hogyan merült
fel egyáltalán ez az ötlet, ez a stílus. Vagy nem azt kéne először megkérdezni,
hogy miért írok egyáltalán?
Miért írok egyáltalán?
Nagyon későn kezdtem el olvasni. Csak tizenhárom évesen nyúltam először
unalmamban egy könyvhöz. Szerencsére elsőként a „Tim Thaler oder das verkaufte
Lachen“ [Tim Thaler vagy az eladott nevetés] került a kezembe, két könyvvel
később ugyanilyen véletlenül a „Martin Eden” Jack Londontól. Az egy írónak
az elismeréshez és dicsőséghez vezető rögös útjáról szól.
Elhatároztam, hogy író leszek, és felkészültem a nélkülözésekre,
amelyek azonban egyszer majd megtérülnek. Jack Londonhoz képest reményteljesebbnek
éreztem a helyzetemet: Csekély volt a valószínűsége annak, hogy az NDK-ban
éheznem kelljen, vagy ne tudjam a lakbért kifizetni. Ráadásul – a hetvenes
évek második feléről beszélek – az írókat Keleten egészen más szerep illette
meg, mint a kapitalista világban, ahol a siker – lásd Jack London – mindenekelőtt
a pénzben jutott kifejezésre. Nálunk viszont az írók voltak a lehető legfontosabb
személyiségek. Egy egész állam fel tudott bolydulni egy dal néhány sorától,
egyetlen nevet nem emlegettek olyan sűrűn, mint e dal írójáét. Tényleg
lehetetlen volna, hogy egyszer én is tudjak ilyen sorokat írni?
És a szocializmus minden torzulás és elfajzás ellenére mégiscsak
a fejlettebb társadalom volt, tehát a történelmi újvilág. A kapitalizmus
régi világáról már untig elég könyv íródott – önszántamból nem cserélnék
egyetlen nyugati íróval. Naplót írtam részletesen, mert meg akartam őrizni,
nem akartam többé veszni hagyni a sok szép és boldog órát.
Reiner Kunzét olvastam, és megpróbálkoztam az első költeményekkel.
Hermann Hesse
megrázott és felemelt. Franz Kafka tanácstalanná tett. Thomas Mannt
olvastam, és nem értettem, mit akart mondani az olvasónak. Leonard Frank
mondanivalója világosabb volt. Hemingway-t olvastam, és másodszor is író
akartam lenni. Semmiről sem ábrándoztam áhítatosabban, mint hogy a hideg,
vihar verte Rue de l' Odéonon odalépjek Sylvia Beach nagy kályhájához,
vagy hogy ősszel, amikor a fény eltűnik a Luxembourg parkban, a kertekben
barangoljak, és felkeressem Rue Fleurus 27 alatti műteremlakásában Gertrude
Steint. Néhány dolog mégiscsak egyszerűbbnek tűnt a kapitalizmusban.
Ugyanakkor dúlt bennem a harc a keresztény hitem és az írói próbálkozásaim
között. Amikor egyik „költeményemet” megmutattam egy barátomnak az „Ifjú
Gyülekezetből”, szemrehányóan kérdezte: „Hát sosem érezted Jézus Krisztus
kegyelmét?” Úgy éreztem, hogy ellentmond egymásnak a hit és az írás. Semmi
sem állhatott közém és a világ közé. Nem akartam semmiféle lefegyverző
vigaszt, semmit, amit eleve védelmeznem kéne. És mivel az ördög a logika
mestere, ateista lettem. Az írásomnak ez nem sokat használt.
A 80-as évek elején, érettségi után 18 hónapig katona voltam,
a Szolidaritás a felkelést próbálgatta, a békemozgalom megtöltötte Keleten
a templomokat, Nyugaton az utcákat, és én olyan történeteket írtam, amelyeknek
kivétel nélkül a hadsereg adta a hátterét. Mivel nem kellett „baráti segítségnyújtásra”
Lengyelországba sietnünk, bár Honecker sürgette a bevonulást, 1983-ban
megkezdtem klasszika filológiai tanulmányaimat a jénai egyetemen. De mintha
nem tudnék semmi másról, továbbra is a katonaévekről írtam. Egy felolvasáson
aztán hallhattam az előttem addig ismeretlen írót, Gert Neumannt, elkértem
a címét, és elküldtem neki néhány írásomat. Egy rövid elbeszélés tetszett
neki – sajnos nem az, amit a legjobbnak tartottam. De ez a történet egy
titkot rejt, írta nekem, mert egy hallgatást írtam körül. Ezen kéne tovább
dolgoznom. Hátha sikerül megírnom ezt a történetet.
Valami olyasmi miatt kaptam némi dicséretet, amit nem is igazán értettem,
nemhogy szándékomban állt volna. A hadsereg ellen, a fegyverkezési hajsza
ellen akartam könyvet írni. De valahogy nem jutottam egyről kettőre. A
katonatörténetek kifújtak.
Komolyan vettem a Hemingway-féle követelményt, hogy igaz mondatokat
kell írni.
És ezt meg is próbáltam, de a figurák és a dolgok kivonták magukat
a szavaim hatóköréből, mintha nem akarnák, hogy bármi közük legyen hozzám,
mintha kényszert akarnék velük szemben alkalmazni. Egyszerűen nem sikerült
igaz mondatokat írnom. Nem mintha külső vagy belső cenzúrának lettem volna
kitéve, hanem mert nem voltam rá képes. Minden olyan lett „mintha”. Eközben
magamat és a környezetemet nagyon is reálisnak éreztem, amiképpen a boldogság
és a fájdalom sem volt kevésbé valóságos Keleten, mint mindenütt a világon.
A következő 8-9 évben nem sikerült semmi olyat írnom, amit el tudtam
vagy akartam volna küldeni egy írónak. Mégis viszonylag könnyen megválaszoltam
volna akkoriban is ezeket a kérdéseket: „Miért írok? Miért akarok írni?”
Tegyék most félre egy kicsit azt a szempontot, hogy az írással esetenként
pénzt is lehet keresni, vagy hogy ismertté, közismertté, híressé válás
vágya mindig ott kering, mint a por a tollforgatók körül, és hogy ott van
a valamit készítés öröme, aminél mindegy, hogy egy autó megjavításáról
van-e szó, vagy egy regény megírásáról. Ha tehát levonják a pénzről és
dicsőségről való álmodozást és a teremtés örömét, a „Miért ír Ön?” kérdését
behelyettesíthetik a „Miért olvasok én?” kérdésével, és maguk is megválaszolhatják.
Először mindig olvasó vagyok. Ha nem olvasnék, nem is írnék. Ha el
tudnám képzelni az életet könyvek nélkül, nem írnék könyveket. Kibírhatatlan
leszek, ha hosszú ideig nem jutok olvasáshoz (=íráshoz) vagy nem találok
(= találok ki) valamit, ami a bűvkörébe vonna.
De miért van ez így? Miért nem tudok egy regényt aztán letenni? Miért
boldogít egy elbeszélés? Miért tud rám felszabadítóan és vigasztalóan hatni
egy költemény?
Egy ideiglenes, Önök számára valószínűleg nem elégséges válasz így
szólhatna: A költőiségen és – ezt mindjárt hallják még tőlem – a varázsigén
múlik.
Egy félévre Szentpétervárra mentem
Az írás óriási kaland – akárcsak az olvasás. Ha a motívumok mozgásba
lendültek, és az ember velük dialogizálva követi őket, az írás olyan lehet,
mint az olvasás. És időnként az olvasás olyan, mint az írás, ha az ember
felütötte maga előtt a könyvet, mint egy partitúrát, átérzi a motívumokat,
és mint egy egész zenekarral, előadja magának a művet.
Mindez azonban nem ad választ arra a nekem, Ingo Schulzénak rendkívül
fontos kérdésre, hogy miért nem írtam már húszévesen egy könyvet vagy huszonöt
évesen? Joggal hozhatják fel, hogy ezzel fárasszak másokat, de ugyanilyen
joggal mondhatják, hogy ez a tapasztalatokkal függ össze, a belső érettebbé
válással, az irodalom ismeretével, a véletlennel, az egészséges táplálkozással
és még sok minden mással.
A következőkben röviden néhány ilyen tapasztalatról szeretnék
beszámolni, irodalmat és véletleneket felemlíteni, de mindezt abban a reményben,
hogy ezzel valami olyasmire mutassak rá, amit jó lett volna korábban tudnom.
Közlési vágyam azon az előfeltevésen nyugszik, hogy a poétikai kérdések
többé-kevésbé közvetve mindenkit érintenek, tehát nem csak a költők és
a gondolkodók sajátos esetében vetődnek fel.
Amikor 1993-ban egy félévre Szentpétervárra mentem, hogy elindítsak
egy hirdetési újságot, álmomban sem jutott eszembe, hogy erről írjak. Éppen
harminc éves lettem, befejeztem a tanulmányaimat, másféléves színházi dramaturgi
karrier, egy rövid idő polgárilag mozgolódó polgárként Lipcse és Altenburg
utcáin, és szűken három év ügyvezetés egy lapkiadóban húsz alkalmazottal.
89 ősze után alig jutottam hozzá az olvasáshoz, az írásról nem is beszélve.
A katonatörténeteken kívül, amelyek 8-10 évvel azelőttről valók, nem hevert
semmi az asztalfiókomban.
Keletnémet létemre a nyugati üzletember szerepében repültem Keletre,
már nem az NDK-ból mentem a Szovjetunióba, mint még 89 nyarán, hanem a
Német Szövetségi Köztársaságból oroszországba, és már nem Leningrádba,
hanem Szentpétervárra. Amit a piacgazdaságról az elmúlt években megtanultam,
azt ekkor tanultam meg, és közben a százszorosát kerestem annak, amit a
helybeli barátaim és munkatársaim kaptak. Ezzel a hátérrel – három évvel
korábban a különbségek még jelentéktelenek voltak –, az embernek nemigen
állt módjában, hogy mellé ne fogjon.
Ha 93 elején végigmentél Szentpéterváron a Nyevszkij proszpekten
– a piacgazdaság posztszovjet verziója még alig volt egy éves –, a nyugati
illatszerbolt mellett ott láthattad az állami zöldségüzletet, az elé egy
amerikai újságárus és egy orosz cipőtisztító vette be magát. Nacionalisták,
rojalisták, kommunisták, demokraták harsogtak egymásra a megafonjaikból,
hari-krisnás fiatalok keringtek katolikus misszionáriusok és ortodox papok
körül, két szőrmebundás hölgy társalgott a koldusasszony mellett az eresz
alatt. Az ellentétek rendkívül élesek voltak és ott voltak közel egymás
mellett. Ha aztán még felidézik ennek a városnak a történetét, és figyelembe
veszik, hogy nincs úgyszólván egyetlen négyzetmétere Szentpétervárnak,
amely ne lett volna irodalmi hőstettek színtere, akik kaphatnak némi fogalmat
arról, milyen atmoszférába csöppentem.
Faxon küldtem leveleimben napi megfigyeléseimet egy barátomnak, aki
kedvesen kritikus érdeklődéssel sajtolta ki ezeket tőlem, és vett rá a
pontos odafigyelésre és fogalmazásra. Ezektől vezetett az út a vázlatos
feljegyzésekhez, amelyeket – Oszip Mandelstam „Örmény utazását” mint nagy
példaképet szem előtt tartva – ott tartózkodásom utolsó heteiben kezdtem
el.
Ezekből a feljegyzésekből állt össze egy kis elbeszélés. Németországba
visszatérve továbbírtam. A második történet egészen másmilyenre sikerült,
mint az első. Olvastam Belijt, Szorokint, Puskint, Lermontovot, Mandelstamot,
Mamlejevet, Gogolt, Dosztojevszkijt, Harmszot, Prigovot, Hlebnyikovot,
Kaverint, Rubinsteint, Majakovszkijt, Zoscsenkót, Brodszkijt, Jeszenyint
és másokat, meséket is meg szentek legendáit. Minden könyv ösztönzést adott,
nemcsak azért, mert saját élményeimmel érintkezett, hanem azért is, mert
mintákat kínált, amelyek szóra bírtak, amelyek valamit kimondhatóvá tettek.
Átvettem stílusokat, motívumokat, egyes mondatokat vagy megpróbáltam történeteket
újra elmondani. Az írás közben érzett örömömet csak a hitetlenkedő csodálkozásom
múlta felül, hogy most hirtelen lehetségessé vált, amit oly sokáig hiába
próbáltam. Hasonlóképpen felkavart később, hogy elfogadta a kéziratomat
a Berlin Verlag.
A recenzesek többsége, a jóindulatúak is megjegyezték, hogy bár a szerző
itt-ott ügyesen mesél, de sehol nem mondja azt, hogy ÉN, még nem találta
meg saját hangvételét, hangját, stílusát, írásmódját. Az egyik recenziónak
ez volt a címe: „33 történet keres egy szerzőt”. A felolvasásokon is ezt
kellett hallanom: De hol van Ön a saját történeteiben? Hol mondja azt,
hogy ÉN?
Az ilyen kérdések tanácstalanná tettek. Az írás éppen akkor kezdett
nekem menni, amikor nem gondoltam többé a saját Énemre, amikor nem kerestem
többé a saját autentikus, összetéveszthetetlen hangomat, hanem mindenekelőtt
az orosz és szovjet irodalom segítségével reagáltam egy szituációra. Szenpéterváron
rátaláltam arra, ami a legsajátabb tapasztalatomat érintette: az átállást
az egyik társadalmi rendszerről egy másikra. Egy Énre, úgy ahogy ezt a
kérdezők gondolták, nem volt hozzá szükségem.
Különös módon mindig azokkal a történetekkel vallottam kudarcot, amelynek
a szereplői elhagyták az orosz földet, és Németországba utaztak. Újra és
újra megpróbáltam, de az alakjaim térde megroggyant, és elestek
Véletlen volt, hogy első kéziratom lezárása után Raymond Carvert olvastam.
Hirtelen hallottam egy hangot, amelyen az itteni jelent is meg tudtam szólaltatni.
Azáltal, hogy megpróbáltam Anderson, Hemingway és Carver rövid prózáinak
stílusát a 89 utáni keletnémet vidékre alkalmazni, lehetett valamit közölni.
Véletlenül rábukkantam egy megfelelő frekvenciára. Csak ezzel landoltam
újra Kelet-Németországban. A második könyvemnél visszafogottabb volt az
Énem reklamálása a kritikákban. Hogy az észak-amerikai hagyományhoz nyúltam
vissza, azt inkább dicséretesnek találták.
Mégis meg kell kérdeznem magamtól: Plagiátor vagyok, egy sarlatán,
saját igazi szubsztancia és hang nélkül? Nincs-e egy írónak szüksége
egy ha nem is éppen zseniális, de legalább jellegzetes, összecserélhetetlen
Énre?
Vilém Flusser az emberi Ént egy hagymához hasonlította. Ennek a hagymának
minden héja egy-egy kapcsolat. Ha egyre tovább hámozzuk a hagymát, végül
nem marad belőle semmi. És így van ez a kapcsolataitól megfosztott emberrel
is. Ha ezt a Flusser-féle képet követjük, az ÉN a kapcsolataim összessége.
De minden kapcsolat egy másik Ént mutat, mert minden kapcsolatba lépés
kialakítja a maga hullámhosszát, mindkét részről mást szólaltat meg, valamit
feltár és valamit elfed. A következő kapcsolatban megint másképp van. Az
ember meglepi vagy untatja magát meg másokat és viszont.
Miért volna ez az írás esetében másként?
Van-e saját hangom?
A saját stílus igényének elutasításával, hogy helyette az anyaggal
folytatott párbeszédben alakítson ki mindig új stílust, Döblin egy olyan
hagyományt követett, amelyhez én is szívesen sorolom magam. Úgy a 60-as
évek elejétől a moszkvai művész- és írókörökben olyasmi következett be,
amit én mai szemmel a döblini hagyomány egy változatának látok (a képzőművészet
számára Warhol lenne a vonatkoztatási pont, ha nem lettek volna egyidejűek).
Számomra ezek a művek olyan alapvetőek, hogy kijelenthetem, a moszkvai
konceptualisták ismeretében már az NDK-időkben boldogultam volna minden
„írás-szüneteltetés” nélkül. …
A disszidensek (Szolzsenyicin), az újnacionalisták (a falusi próza
képviselői) és az avantgárd is azzal az igénnyel lépett fel, hogy tanítson,
népnevelő, démiurgosz legyen. Ilyenként jogot formáltak az igazságra és
a mások feletti hatalomra. Ebben hasonlítanak.
A különböző stílusok ütköztetése és egymás mellettisége [a regiszterek
váltogatása] nemcsak hogy relativizálja a mindenkori hirdetett, abszolút
érvényre számot tartó igazságokat, szándékaik rokon voltát is feltárja.
Az író, bármilyen autentikusnak és összetéveszthetetlennek véli is magát,
nem ezeken a nyelveken kívül helyezkedik el. Ő is a „családba” tartozik.
Ezt úgy is ki lehetne fejezni, mint arra irányuló törekvést, hogy feltárjuk
a saját előfeltevéseinket, és ezzel kijelöljük a mondottak érvényességének
a körét, hogy azonnal relativizáljuk a saját igazunkra formált igényt.
Remélem, hogy két könyvemben ezt legalábbis megkíséreltem. Az elsőben
az egyik történet a másikkal relativizálódik, az egyik stílus a másikkal,
a boldogságról alkotott egyik elképzelés a másikkal. A felségterületek
kölcsönösen határosak egymással.
A másodikban, amely inkább egyetlen stílust követ, minden fejezet előtt
található egyfajta botlatókő a beleélés ellen, a fejezet tartalmának „epizálása”,
ami azt jelzi: másként is el tudom mesélni az egészet, mint banalitást,
mint szimpla sztorit, mint összefoglalást a kritikák számára.
Egyik könyv se jöhetett volna így létre annak megtapasztalása nélkül,
hogyan alakult át egy olyan, amilyen szocialista rendszer egy olyan, amilyen
kapitalista rendszerbe. (Azt a lehetőséget, hogy módomban állt két
rendszert megismerni, és ezáltal össze is tudom a kettőt hasonlítani, előnynek
érzem.) Ez a „rendszerváltás” azonban nem a központi témám, hanem az az
anyag, amelyben számomra a szerelemről és halálról szóló sok régi történet
alakot ölt. Összefoglalva azt mondanám, az a fontos, hogy megtaláljam a
helyzetemhez leginkább megfelelőt. Hogy eközben tökéletes utánzatot adok,
vagy ennek során valami egyéni, valami új jön-e létre, az nekem mindegy.
A szomszédaink Budapestre utaznak
Mielőtt befejezném, szeretném ezt egy kis kísérleten szemléltetni.
Ha 1988-ban azt mondják: „A szomszédaink Budapestre utaznak”, az azt jelenti:
Ezeknek aztán van mit a tejbe aprítani! Négyesben Budapestre nyaralni!
Vajon mennyiért válthatnak feketén? Barátoknál laknak-e vagy kempingben?
Biztos egy kis Nyugatot akarnak szippantani (filmeket látni, koncerteket
hallgatni, amik nem jutnak el ide, az NDK-ba) vagy rokonokkal találkozni.
És hol másutt lehet még ilyen kellemesen ejtőzni a termálvízben? Egy évvel
később ez a mondat röviden azt jelenti: Ezek meg akarnak pattanni. És még
egy évvel később: Olcsón fogunk nyaralni. Most már végre igazi németek
vagyunk, ezért gyorsan be is szereztünk egy új rendszámtáblát. Szállodában
lakunk, és esténként az asztalon táncolnak nekünk a lányok.
Ezt a játékot bármelyik tetszés szerinti kijelentéssel eljátszhatják.
Egy és ugyanaz a mondat különböző társadalmakban eltérő asszociációkat
vált ki. Ez belátható. Érdekesebb ennek a következtetésnek a megfordítása,
erre megy nálam ki a dolog. Mi történik akkor, ha én, aki valamit el akarok
mesélni, egy és ugyanazt a mondatot, egy és ugyanazt a stílust két különböző
világra alkalmazom? Két ilyen mondat, mint: „Jim Gilmore Kanadából jött
Hortons Bay-be. Megvette az öreg Hortontól a kovácsműhelyt és a vaskereskedést
“, az NDK-ra nem működik: „Harry Nelson Drezdából jött Bernauba. Megvette
az öreg Meyertől a kovácsműhelyt és a vaskereskedést.“ Ennek nincs értelme.
Nem így mentek a dolgok. Ha viszont ma azt írom: „Harry Nelson Frankfurtból
jött Altenburgba. Házakat keresett, mindenekelőtt azonban építési telkeket
a vroshoz vezető út mentén”, ezzel megkapják egy történet kezdetét, ez
esetben a Simple Storys második fejezetéét. Megpróbáltam Ernest Hemingway
„Fenn Michiganben“-jét átültetni, és meg voltam lepve, milyen gond nélkül
felszívta magába ez a minta a mai dolgokat. Egy bérház annak idején nem
képviselt tőkét, egy autót nem lehetett csak úgy megvásárolni. Egy könyv
többet jelentett és ugyanakkor kevesebbet is, mint egy könyv, egy budapesti
utazás nem feltétlenül kellett hogy egy utazás legyen Budapestre. Ha ezekre
az összehasonlításokra gondolnak, talán érthetőbbé válik az a mondat, hogy
a 89/90-es korszakváltással a pénzből pénz lett, a dolgokból pedig áruk.
Azt is mondhatnám: A Hemingway-példa az NDK-hoz nem illett. Annak a nyelvnek
a jelentése, amelyet az emberek egy olyan rendszerben használnak, amely
főként ideologikus posztulátumokon nyugszik, más, mint annak a nyelvne
a jelentése, amelyet egy olyan rendszerben használnak, amely elsősorban
az árukon, a piacon, a pénzen keresztül próbálja magát szabályozni. Nem
használhatom egy és ugyanazt a stílust a 89/90 előtti és utáni időkre.
A megfelelő ellenszere mind a haladásgondolatnak, amit például
Hemingway félretol, mind a tetszés szerintiségnek, amely a példányszámokra
figyelve mindig a legújabb aranyborjúnak hódol. Aki a megfelelőt keresi,
annak a számár nincsenek elavult irodalmi formák. Csak nem megfelelő összefüggések.
A megfelelő lehet, mint Döblinnél, egy olyan modern regény, mint a
„Berlin, Alexanderplatz”, egy indiai eposz, mint a Mana*, vagy egy olyan
„konvencionális” fejlődésregény, mint a „Nincs pardon” (Alfred Döblin).
Szorokinnál lehet ez az idilli falusi próza, a propagandafrázisok vagya
a feketemisék liturgiájának stílusa. A giccs Marion Bloom monológjában,
a Ulysses végén éppolyan helyénvaló, mint a minden színárnyalatot, minden
gesztust felfogó leírásszövedék egy Robert Musilnál, vagy a telefonmonológok
szóforgácsai William Gaddisnél. Egy mai regény mindig egy választ arra
a kérdésre is: Hogyan lehet még elbeszélni? Meg kell adnunk rá a magunk
válaszait Homérosz és Faulkner, Petronius és Joyce, Melville és Kafka,
Dante és Beckett, Döblin, Hölderlin, Gaddis, Goethe és Arno Schmidt után.
Talán sürgető igény, de sokkal inkább csak lehetőség, ösztönzés, bátorítás,
hogy megtaláljuk a számunkra itt és most megfelelőt, a királyi utat a költői,
a mitológiai elem, az ellen-ige, az új lélegzetvétel, a hasonlat, a metafora,
a varázsige keresése során – hogy megmondjuk, mi van. Ahogy azt remélem,
hogy a világot meg lehet látni egy vízcseppben, úgy remélem, hogy azzal,
hogy megpróbáltam megfelelni egy kérdésre, érintettem más kérdéseket is,
ami azt is jelentheti, hogy egy probléma megoldása a kérdés eltűnésében
mutatkozik meg.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 nyári, 69. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|