VÁRADY SZABOLCS: Szerintem ez a sok ember mindenekelőtt azért jött, azért jöttek ilyen sokan, mert mindenkit rettentően izgat az a kérdés, hogy miért lőtted magad agyon és mikor.

RÉZ PÁL: Kérlek, akkor először a dátumot mondom: 48 végén történt, de nem voltak politikai okai, sőt nem is szerelmi bánatból. A következőképpen történt. Előbbről kezdve: negyvenháromban-négyben én Nagyváradon éltem, apám ott volt orvos, 13 éves voltam, és franciául tanultam. Egy gyönyörű svájci nőtől, aki Váradra ment férjhez. Egy vagy két éve tanultam, és neki az volt a módszere, hogy fordíttatott, mindjárt az elején. S egy Leo Ferrero nevű drámaírónak, aki fiatalon meghalt, s aki Guglielmo Ferrerónak volt a fia, a nagy olasz történésznek, ennek a Ferrerónak fordítottam egy darabját.  Ami furcsa módon meg is maradt, a legnagyobb meglepetésemre. Átvészelte a háborút, és amikor visszajöttünk Váradra, ott volt a lakásban a különböző hadseregek után. Tehát én 13 éves koromban lefordítottam egy darabot, nem is olyan rosszul, mai szemmel nézve. Ez volt az egyik ösztöke. A másik az, hogy a bátyám, aki négy évvel volt idősebb nálam, ő 26-os, én 30-as vagyok, ugyancsak nagyon korán kezdett el dolgozni, és ha jól emlékszem, 47-ben már, tehát 21 éves korában megjelent az első fordításkötete, egy Mérimée-kötet. Hűséges is maradt Mérimée-hez. Tamango volt a címe, egy novelláskötet. 
Ez a két dolog engem nagyon ösztönzött arra, hogy én is elkezdjek fordítani. És amikor bekerültem az Eötvös Kollégiumba, Gyergyai Albert volt a francia professzorom, elképesztően jó tanár. Hárman voltunk az évfolyamon, sokat foglalkozott velünk. Nagyokat sétáltunk a Ménesi úton, ő ilyen görög módszerrel is tanított. És egyszer megkérdeztem tőle, mondván, hogy szeretnék fordítani, és ő nagy fordító ugye, Proust, Flaubert satöbbi, hogy hogyan kell ezt elkezdeni. Mi a legjobb módszer? S akkor ő arra tanított meg, és azért mondom, mert szerintem ez nagyszerű módszer, hogy elő kell venni egy olyan könyvet, amit egy nagy fordító már lefordított. Vagy egy olyan verset, ha verset akar az ember fordítani, de én főleg prózát akartam. És azt le kell fordítani úgy, hogy az ember nem nézi a magyar szöveget, csak az eredetit, tehát nem puskázik, és utána összehasonlítja a két szöveget. Abból rengeteget lehet tanulni, hogy én hogyan fordítottam, és Tóth Árpád vagy Ambrus Zoltán vagy Gyergyai vagy más hogyan csinálta. Én ezt megfogadtam.  És akkor azt mondta a végén, hogy két lehetőség van. Az egyik, hogy az ember sokat tanul ebből, a másik az, hogy agyonlövi magát, amikor látja, hogy milyen az ő szövege. 
Gautier Baudelaire-életrajzát választottam, ami egy külön kis könyv egyébként, többnyire a Fleurs du mal előtt szokott megjelenni, hosszú 60-80 oldalas gyönyörű szöveg, Tóth Árpád fordította. Lefordítottam végig, tényleg nem néztem a Tóth Árpádéba, s aztán összehasonlítottam, és hát pokoli volt az én szövegem. Egy helyen sem volt jobb vagy pontosabb, mint a Tóth Árpádé, noha én jobban tudtam franciául, mint Tóth Árpád. De hát az nem sokat ér a fordításnál. S aztán egy idő múlva, néhány hét múlva Gyergyai megkérdezte: „Na, Réz úr, mi történt?” (Uraztak bennünket a tanárok.) „Hát agyonlőttem magam”, mondtam. „Hát igen…”, mondta Gyergyai. Ez a címnek a története. Szóval így kezdődött.
 Aztán a legelején, hogy még ezt elmondjam, elég vacakokat fordítottam, mindenféle román téesz-regényeket, meg ilyeneket, amiket akkor lehetett kapni. Főleg az Athenaeumnak, amelyik akkor volt megszűnőben. Két ember fogadott ott, Haraszti Sándor szegény és Havas Bandi. Mind a kettőt lecsukták nem sokkal később, Havas meg is halt, agyonverték a börtönben. 

Román téeszregények – Szabad-e feljavítani a rosszat? – Szinonimizálás
VSZ: Még azt akartam megkérdezni, az eredethez kapcsolódva, hogy ha az ember egy kétnyelvű közegbe születik, az mennyire inspirálja ebbe az irányba? Általában inkább a hátrányait szokták emlegetni annak, ha az ember Erdélybe, kisebbségbe születik. De másfelől viszont ha olyan környezetben nő fel, ahol eleve adottság, hogy két, sőt esetleg három nyelv között él, és két-három nyelven tanul meg kommunikálni, akkor ez, gondolom, a nyelvek közötti közlekedésnek a képességét is fejleszti.

RP: Elvileg igen, gyakorlatilag azért nem, mert az a réteg, amelyben én Erdélyben fölnőttem, lenézte a románokat. És a román kultúrát nem ismerte, apám-anyám nem, alig tudtak románul. Úgyhogy nem volt igazi kommunikáció. Ebben a keresztény magyarok és a zsidó magyarok egyformák voltak. Tehát nem nagyon tudtunk mi románul. Én 44-ben átszöktem Romániába, és egy internálótáborba kerültem. Ott voltam néhány hónapig, ott tanultam meg románul. A román nagyon izgalmas kultúra egyébként, sokat fordítottam később, jókat is, nemcsak vacakokat. Kiváló emberek voltak ott az internálótáborban, úgyhogy az nagyon érdekes iskola volt. 

VSZ: Amikor elkezdtél fordítani, az 50-es évek elején, említetted is, hogy többnyire elég vacak dolgokat lehetett vagy kellett fordítani. Ez volt az a korszaka a magyar irodalomnak, amikor nagy írók is műfordításra kényszerültek, mert nem adhatták ki a saját műveiket. Viszont nem mindig lehetett válogatni. Természetes dolog volt, hogy ha valaki nagyon vacak regényt vagy verset kap fordítani, akkor már csak szórakozásból is, meg hogy a saját alkotó energiáiból kiélhessen valamit, egy kicsit följavította a lefordítandó művet. Nem tudom már kiről, talán Gáspár Endréről mesélte Kardos László egyszer az egyetemen, a műfordító-szemináriumon, hogy hoztak neki egy verset valami albán vagy bolgár költőtől, azzal, hogy „sürgősen le kéne fordítani, de sajnos nem valami szép”. „Nem baj, nem baj, adja csak ide, majd szép lesz!” Erről nem érdemes túl sokat beszélni, mert ahhoz, hogy a vacakot följavítsa a fordító, ahhoz gondolom, joga van, legfeljebb kiadni nem érdemes még így se. De ez továbbvisz talán ahhoz a kérdéshez, hogy van-e joga a fordítónak, hogy úgy mondjam, szebben írni, mint az az író, akit fordít. Már amikor igazi íróról van szó. 

RP: Nincs.

VSZ: Mostanában olvastam például Ádám bátyáddal egy interjút, amelyben a fordítói műhelytitkairól faggatja őt Iszlai Zoltán. Ott elmeséli, hogy lefordította Balzactól a Betti nénit. S mikor már kész volt a fordítás, akkor került a kezébe Thibaudet-nak a tanulmánya, amelyben kifejti, illusztrálja meggyőzően, hogy Balzac stílusa hogy dübörög. Hogy a francia Grande Armée dübörög ebben a prózában. És akkor rájött, hogy az ő fordítása ehhez képest túlságosan sima és könnyed, nem dübörög eléggé, és eldobta, és nekiállt újra lefordítani sokkal nehézkesebbé, dübörgőbbé. Majd aztán megjelent a könyv, a kritika pedig annyi volt róla, hogy „a gördülékeny, könnyed fordítás Réz Ádám kiváló munkája”.
 Rólad azt hallottam, talán éppen tőled, hogy amikor lefordítottál egy könyvet, a végére érve nekiláttál és újra lefordítottad az első fejezetet. Hogy van ez?

RP: Több kérdés, amit most érintettél, mindegyik izgalmas. Az egyik az, hogy jobban fordítani, jobban, ezt idézőjelbe kell tenni, mert mi az, hogy jó és mi az, hogy jobb, ez erősen problematikus. Vagyis nemleges válasz adandó. Ennek egy részletkérdéséről hadd beszéljek akkor. A fordító attól fél, joggal egyébként, hogy ha a magyar szöveg nem elég szép, nem elég villogó, nem elég változatos, nem elég zenei, nincs sok szinonima egy-egy mondatban, akkor a közönség, az olvasó, aki nyilván nem olvasta az eredetit, azt fogja mondani, hogy hát milyen kicsi a szókincse ennek a fordítónak, milyen csúnyán fordít, milyen kopár, és így tovább. Most mondok két írót, egy külföldit és egy magyart, akinek kopár a stílusa. Az egyik Franz Kafka. Akinek nagyon monoton a stílusa, folyton ismétli ugyanazokat a szavakat. Nem szép a stílusa a szónak ebben a hagyományos értelmében. Vagy Pilinszky. Aki rendkívül kis szókinccsel dolgozik, szándékosan, írhatna egy szebb szót, írhatna egy más szót, de nem teszi. Nyilvánvalóan Kafka is, ő is szándékosan ugyanazt a szót használja többször, és mindig a szürkébb szót, ha egy mód van rá. 
 Kundera írt egy tanulmányt, aki cseh ember létére Franciaországban él, most már franciául is ír, fordítottam több tanulmánykötetét, franciából persze, csehül sajnos nem tudok, csak Ádám tudott, aki a Svejk kedvéért megtanult csehül, és le is fordította nagyszerűen. Kundera sokat foglalkozik a fordítás kérdésével. A Kafka-regényeknek, A pernek és A kastélynak több francia fordítása van, azt hiszem, három, és Kundera kimutatja: ha egy mondatban Kafka ugyanazt a szót használja, akkor mind a három fordító szinonimát keres rá, egyszer ennek mondja, egyszer annak mondja, mert a francia fordító is olyan, mint a magyar, és nem akarja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem tud arra több szót. Azt a szót, hogy szomorú, mondjuk, nem hajlandó egy mondatban háromszor leírni, nála egyszer bánatos lesz, aztán kedvetlen, aztán mélabús. Kafka pedig éppen azzal sulykolja a hangulatot, hogy ugyanazt a szót használja többször. Ez verseknél is gyakran előfordul. Pilinszkynél is ez van. Ezt kiszínezni és szinonimát keresni rá, ez meghamisítása a szövegnek. Ettől nem jobb lesz a szöveg. Látványosabb lesz a szöveg, de rosszabb. 

VSZ: Kunderának van is erre egy terminusa, ezt magyarra úgy fordította le éppen Réz Pál, hogy szinonimizálás. A szinonimizálás reflexe az, ami a fordítóban működik ilyenkor.
 

Ráhangolódni a stílusra – Amit nem sikerült lefordítani –Mindent le lehet fordítani 
RP: Ez nagyon veszélyes. Nehéz ráhangolódni egy stílusra. Ezt egyébként, hadd mondjam meg, Illés Endrétől tanultam, aki kollegám volt meg főnököm. Stendhal-fordító volt többek között, és a Vörös és feketét fordította. És eldobta az első 150 oldalt vagy 200 oldalt, mert azt mondta, hogy akkor érezte meg, milyen is ez a Stendhal valójában. Nem azt mondom, hogy minden könyvvel ezt csináltam, de megesett néhányszor. Hadd mondjak egy konkrét példát, ami egy jó fordításom, vagy legalábbis én jónak tartom, és nem változtatok sokat rajta új kiadásnál: Semprun regénye, A nagy utazás. Amit elkezdtem, és nem éreztem. Nem éreztem. Csináltam. Szerencsére rövid regény, tíz ív. Aztán egyszer valahol azt mondja, hogy megvette, a hőse, de ugye életrajzi figura, megvette a háromkötetes, dohányszínű Pléiade-Proustot. Akkor beugrott, hogy hát ez Proust-hatás! Prousti nyelv, csak nem olyan hosszúak a mondatok. És akkor elkezdtem vele valamit csinálni. A prousti intellektualitás, analitikus hajlam, az van a Semprunban. Azt próbálta a szocialista realizmussal valahogy ötvözni. Egyébként, ha már erről van szó, hadd mondjam el – nyilván vannak itt fiatal fordítók is –, a „karrier” szempontjából akkor veszik észre az embert, ha jelentős könyvet fordít. Tehát akármilyen jól lefordítom az x román téeszregényt vagy a másodrangú francia lektűrt, akkor elolvassák, jó rendben van, de nem figyelnek föl az emberre. Én Semprunnal érvényesültem, hogy úgy mondjam, futottam be, amit Párizsban kaptam egyszer a Gallimard kiadónál, hazahoztam, beadtam az Európának, ahol Bajomi Lázár Endre volt a franciás főnök, aki azt mondta: „Annyi láger-regény van, nem kell.” És akkor odaadtam Vas Istvánnak, aki ugyancsak ott volt, elolvasta, és azt mondta, hogy ez nagyon jó regény, és kiharcolta, hogy kiadja az Európa. Tehát lehet ajánlani. Lehet azt csinálni, hogy valaki elolvas egy német vagy egy spanyol vagy egy olasz könyvet, és bemegy vele, átveri a lektoron, és amikor lefordítja – ha megkapja –, akkor fölfigyelnek rá. Persze jól is kell megcsinálni. De mindenképpen a könyvnek is jelentősnek kell lennie. 

VSZ: Vagy jelentősnek, vagy nyelvileg nagyon izgalmasnak, szokatlannak. Bognár Robi például a Queneau Stílusgyakorlatokkal tűnt fel… Ő azt mondja, hogy sokkal nehezebb Balzacot fordítani, mint Queneau-t, de ez sokkal látványosabb, evvel be lehet futni. Ha megjelenik a Betti néni egy új fordításban, arra nem nagyon figyelnek föl. 

RP: Azért érdekes, amit mondasz, mert én biztos nem tudtam volna lefordítani a Queneau-t olyan jól, mint Bognár Robi, mert ehhez a fajta irodalomhoz semmi affinitásom nincs. Nem is szeretem. Jó, elismerem, hogy jó, de nem tudom megcsinálni. Kétszer vagy háromszor fordult elő velem, hogy visszaadtam egy könyvet, amire megbízást kaptam. Az egyik egy ilyen könyv volt. Nem is ennyire vad. Hogy hívták a szerzőt… Ajar. 

VSZ: Előttem az élet. Ez a másik könyv, amivel a Robi befutott. Sőt ez volt az első.

RP: Azt megkaptam, Ajar regényét, megcsináltam 30-40 oldalt, és visszavittem az Európának, hogy ez nekem nem megy. Nagyon ravasz könyv, egy arab gyerek van benne, aki franciául beszél, de nem tud jól franciául, keveri a két nyelvet, ez nekem nem ment. Ugyanis azt is meg kell mondani, hogy nagyon ritka az olyan fordító, aki mindent meg tud csinálni, egyformán jól. A kiadónak az volna a dolga, hogy tudja, hogy erre vagy arra ki alkalmas. Én inkább az esszéisztikus prózát és az esszét magát bírom. 

VSZ: Fölírtam magamnak, bár későbbre, de ha már szóba került, megkérdezem, hogy kik voltak azok a szerzők, akiket szerettél volna, de nem sikerült lefordítani. Vas Istvánnak van egy esszéje, amelyben azt írja, hogy a fordítók általában azzal dicsekszenek, hogy mit fordítottak le, ő most azzal akar dicsekedni, hogy mit volt szíve visszaadni, mert imádta ugyan, de nem tudta megoldani.
Például az Othello volt az egyik kedvenc Shakespeare-darabja, de volt benne egy sor, amit nem tudott megoldani, és emiatt nem vállalta el. Vagy Nemes Nagy Ágnes mesélte egyszer, amikor a Lyra mundiba Rilke-kötet készült, és kértem, hogy fordítson bele, illetve adjon fordítást, ami már megvan. Mondta, hogy van az egyik Requiem című Rilke-vers, hosszú vers, körülbelül 150 sor, azt lényegében lefordította, de az utolsó sorát nem tudja megoldani. Az úgy van, hogy „Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles.” Ezt, hogy „überstehn”, ezt nem lehet magyarul visszaadni, ezt ő nem tudja, és emiatt eldobta a meglevő 80 sort, amit már lefordított.

RP: Túlélni, kibírni, elviselni, átélni…

VSZ: Igen, de ez négy szó… Jékely lefordította a verset, és azt hiszem, úgy van, hogy „Győzést ki említ? Minden csak kitartás.” Hát, nem az igazi.

RP: Már a győzés se nagyon jó. Én ilyennel nem dicsekedhetem. Például mondjuk, ha felajánlották volna, mint ahogy nem ajánlották föl Rabelais-t, azt nem vállaltam volna, mert hát abszolút nem tudtam volna megcsinálni. Határ Győző tudta volna lefordítani esetleg. Vagy Szentkuthy. Határ el is kezdte… Állítólag sokat megcsinált belőle, de a kézirat elveszett. Egyébként Vas említ még egy sort, ami miatt a Faustot nem vállalta, a Faust utolsó sorát „Das ewig Weibliche zieht uns hinan”. Ezt, úgy gondolta, nem tudja jól lefordítani.
A fordítás elméleti problémáiról nem beszélnék, mert nem vagyok teoretikus alkat, tehát arról, hogy mondjuk: lehet-e fordítani vagy nem, ami most olyan nagyon divatos probléma. Az engem nem érdekel. Mert lehet. Kész. És amellett: kell. 

VSZ: Illetve nem lehet, de kell. 

RP: Hát lehet. Mindent le lehet fordítani. Valamit elveszít az ember az eredetiből, valamit nyer, ami nincs az eredetiben, igaz, többnyire kevesebbet, mint amennyit elveszít. Nem érdekel ez a probléma. Nabokovnak van egy szép kis verse, azt írja, hogy a fordítás a halott meggyalázása. Hát ahhoz képest nem tiltakozott, amikor lefordították a könyveit, és ő maga az Anyegint lefordította angolra. Állítólag zseniálisan. Ez engem nem érdekel, ez egy rossz vita. Egy rossz, mai, fölösleges vita. De mit is kérdeztél?

VSZ: Hogy mit nem sikerült lefordítani?

RP: Hát most például a George Dandin-t fordítom. Amit lefordítottam már egyszer, most újra előadják, és megint elővettem, és csináltam valamit vele. És ez, amit Vas mond, nagyszerű ez a tanulmánya, hogy nem a nehéz dolgokat nehéz fordítani. Tehát hogy Shakespeare-t, az úgy megy. Mikor az ember egy idő után benne van, viszi a jambus, vagy viszi az alexandrinus, hogyha klasszikusokat fordít. De néha egy-egy mondatot nem lehet lefordítani. És az ember, amikor megcsinálja, érzi, hogy hát ez nem az igazi. Egyébként engem még Benedek Marci bácsi tanított műfordításra az egyetemen. Egyszer megkérdeztem, hogy mit csinál az ember, ha nem tud valamit lefordítani?  Azt mondta: „Hát lefordítja.” Minden fordító tudja, hogy van ilyen, hogy az ember valamit lefordít, amit nem tudott lefordítani. 
A George Dandinben például van egy nagyon híres mondat, amelyik úgy szól, hogy  – ugye tudják a történetet, egy kulák feleségül vesz egy fiatal, szép nemesi lányt, akit azért adnak hozzá, hogy szanálja a családot anyagilag. És azután a lány kacérkodik másokkal, nem lehet tudni, hogy megcsalja-e, valószínűleg nem, csak ugratja. Nagyszerű darab persze. Nem a legjobb Moli?re-darab, de nagyon jó.  Na most ebben van egy jelenet, egy monológ, tehát George Dandin egyedül van, és azt mondja, hogy mit őrjöngsz, te vetted el ezt a lányt, te mentél bele ebbe a dologba, „Vous l’avez voulu, George Dandin”…

VSZ: Furcsa, hogy magázza saját magát. 

RP: „Vous l’avez voulu, George Dandin”, ezt mondja.  Talán elképzel valakit, aki az orra alá dörgöli ezt? Le kell fordítani. Hát én nem tudtam. Most megint elővettem, és megint nem tudtam. Illyés lefordította a darabot, egyébként nem elég jól ahhoz képest, hogy milyen zseniális volt fordítónak is, főleg franciának. George Dandin itt nem magázza önmagát. Ő úgy fordítja, hogy „Ez kellett neked, ez kellett neked, Dandin György”.  Hát ez nekem nem tetszik.  Az sem, hogy mért kell Dandin Györggyé fordítani, idegen neveket ugye nem szoktunk lefordítani, másrészt pedig: „ez kellett”, ez nem hangzik jól. A végén az jutott eszembe, hogy „edd meg, amit főztél”. Talán inkább valami olyasmit kellene, hogy „Magadnak főzted, George Dandin”. De hát ez sem hangzik jól színpadon. Úgyhogy abban bízom most, hogy valamelyik színész, nevezetesen aki ezt mondani fogja, hátha talál egy olyat, ami neki jól megy a szájára.

A magyarul megjelenő mondat legyen evidens – Meddig szabad magyarítani?  – Utcanevek, megszólítások

RP: Maradjunk inkább az általánosságoknál? Van egy híres példa, az A la recherche… első mondata. „Longtemps, je me suis couché de bonne heure.” „Sokáig korán feküdtem le” – fordítja Gyergyai. Itt mindjárt van egy probléma. Vajon a francia is olyan szépnek érzi, mint mi? Mert ha mi egy francia vagy angol mondatot olvasunk, akkor azáltal, hogy idegen nekünk az a nyelv, szebbnek, valószínűleg mindig szebbnek érezzük, mint az, akinek az anyanyelve. Úgyhogy lehet, hogy ez egy francia számára nem annyira poétikus mondat. De az első szava „Longtemps”, a regény utolsó szava az, hogy „le temps”, és a címe az, hogy az Elveszett idő nyomában. Tehát az első szó, az utolsó szó és a cím egyaránt az idő. És a regény az időről szól, az idő alakító, pusztító, romboló, végzetes szerepéről. Ezt Gyergyai nem használta föl, vagy nem vette észre. Vagy nem lehet megcsinálni. Lehetne azt, hogy „Hosszú ideig korán feküdtem le”. Végül is nem borzasztó rossz, de nem így mondjuk. Valljuk be, hogy inkább azt mondjuk, hogy sokáig. Hosszú ideig, akkor is csak a második szó lesz az idő, és kicsit furcsa. 
 És itt jön az, amit még el akarok mindenképp mondani, ha már alkalmam van ilyesmiről beszélni. Az egyik fő feladata a fordításnak az, hogy a magyarul megjelenő mondat legyen evidens. Ezt a szót a műfordítás-kritikába, ha jól tudom, Pór Judit vezette be, aki nagyon okos dolgokat írt főleg versfordításról, de, ha jól emlékszem, a Bovarynéról is írt. Hogy így mondjuk, így kell mondani. Legyen evidens. 

VSZ: Ha csak a szerző nem pont fordítva akarta.

RP: Az aránylag ritka. És egy regényben pláne ritka. És ezt sokszor a hűség kedvéért nem szokták figyelembe venni, mert ha nagyon hűek vagyunk, akkor nem vagyunk evidensek. Az eredeti szórendjét követjük esetleg, hogy még azt is megőrizzük. Például most, amikor a Dandinnel vacakoltam, azt próbáltam elképzelni, hogy ilyen helyzetben mit mond egy magyar paraszt. De hát ehhez még azt is el kell képzelni, hogy mikor, egy csomó mindent. És akkor lesz esetleg a mondat evidens. Még akkor is, ha egy kicsit elmegyünk az eredetitől. Ez szerintem fontosabb, mint a pontosság. Mint a totális pontosság.  

VSZ: Csak itt jön akkor az a kérdés, hogy meddig szabad magyarítani a külföldi szerzőt.
Ugye azt már nyilván senki nem gondolja, amit a 19. században, főleg az elején hittek, hogy odáig lehet menni, hogy Horatiusnál Chloét Klárikámnak fordítjuk, nem is beszélve a Lear király első magyar fordításáról, amelyik Szabolcs vezér címmel készült el. És teljes egészében áttelepítette a cselekményt valamilyen magyar hőskorba. Még emlékszem, nem tudom, ez azóta eldőlt-e valamilyen irányban, vagy most még kevésbé egységes, de már az én időmben is, az Európa Kiadónál két irányzat volt abban, hogy az utcaneveket és a megszólításokat le kell-e fordítani. A latin csoport, az itt ülő Benyhe János ezt megerősítheti, de hát te is, mert nekik dolgoztál elsősorban, azon az állásponton volt, hogy le kell fordítani. Nem rue, hanem utca, és nem Monsieur, hanem úr. Az angol csoportban inkább az dívott, hogy megmarad streetnek az utca, és a megszólításban is Mr. Jones és nem Jones úr. Neked mi a véleményed?

RP: Közelebb állok az angol csoportotokhoz. Harcba szálltam, és Lator volt olyan nagyvonalú, hogy szólt az egyik lektornak, hogy hagyja meg annak az öreg hülyének, csinálja úgy, ahogy akarja, hagyja meg a rue-t. Azért ez is, hogy úgy mondjam, helyzet dolga. Mert például a Madame Bovaryt lehet úgy fordítani szerintem, hogy Bovaryné. Vidéki polgárasszony, azt szólítsák úgy. Mert ugye a házmesternét is úgy szólítják Franciaországban, hogy Madame Dupont. Miért ne lehetne Bovaryné? De Madame de Pompadourt nem nagyon lehet Pompadournénak fordítani. Tehát vannak olyan helyzetek, ahol meg kell a madame-ot hagyni. 

VSZ: Egyébként még az angol csoport sem volt egységes, mert éppen Vas István például a magyarítás híve volt. Nála a nő -né vagy kisasszony, nem Miss vagy Mrs. 

RP: A legmagyarítóbb fordító egyébként furcsa módon Ottlik Géza volt, aki a röhögésig magyarított. Ő beírt olyat Dickensbe, hogy „Úgy él, mint Marci Hevesen”. A szerkesztők harcoltak ez ellen. 
Most itt van megint egy szakmai probléma.  Ugye jó volna nagyon jól tudni azon a nyelven is, amiből fordítunk. Az a legfontosabb, hogy magyarul tudjunk, persze, de nem árt, ha az ember az eredeti nyelvet is tudja. Például ha találkozik egy alakzattal egy nyelvi fordulatban, jó volna tudni, hogy az egy általánosan bevett fordulat-e azon az eredeti nyelven, vagy a szerző találta ki. Ezt nem tudjuk az esetek egy részében. Mert ha általánosan bevett fordulat azon a nyelven, akkor ezt úgy kell fordítani…
Mondjuk a németeknek – nem tudom, pontosan hogy van, mert nem tudok olyan jól németül – de van egy kifejezésük, hogy olyan jól érezte magát, mint „Gott in Frankreich”.  Ezt így lefordítani valószínűleg értelmetlen, mert a magyar olvasó nem érti. Ha ez egy bevett német fordulat, akkor lehet úgy fordítani, hogy olyan jól érezte magát, „mint hal a vízben”.  Mert az felel meg ennek, mert van egy ilyen figura rá. (A „Marci Hevesen”-t nem ajánlanám.) De mit csinálok akkor, ha a szerző egy olyan hasonlatot vagy olyan szólást használ, amit ő talált ki? Azt valószínűleg le kell fordítani. Mert az nem a nyelv szelleméből és gyakorlatából fakadó fordulat, hanem az ő zsenialitásából vagy hülyeségéből, amit nekem szépen le kell fordítanom, mert ezt a metaforát vagy hasonlatot ő találta ki. Na igen ám, de honnan tudom? Meg lehet nézni a szótárban. Ki tud úgy egy nyelven, hogy mindig el tudná dönteni? 

Elkapni annak az írónak a hangját – Műfordítás-kritika – Vérmérséklet
RP: A legfontosabbról  nem beszéltünk, arról, hogy valahogy el kell kapni az író hangját. Sokat olvasni tőle. Nemcsak azt a könyvét, amit fordítunk, hanem még hármat. És valahogy meghallani, hogy hogyan is csinálja, hogy tempózik. És ha ezt az ember úgy elkapja, akkor talán valamennyire megy. 
 Én Saint-Simont fordítottam, Saint-Simon emlékiratait, ami körülbelül a világ legjobb könyve. Tényleg fantasztikus könyv, káprázatos könyv. Ennek egy tizedrészét fordítottam, 600 oldalt, mert az egész, az hét Pléiade-kötet. És amikor megcsináltam, nagyon lassan, nagyon nehezen, és végül megjelent (többször megjelent bővítve, már rég ki kéne újra adni, ha valamelyik kiadó vállalkozna rá), akkor a már eddig is sokat idézett Vas azt mondta: „Hát igen, ez a te hangod, elég jó. De Saint-Simon? Nem, nem.” Neki az volt az érzése, hogy Saint-Simon komplikáltabb, régiesebb, hogy én ezt modernebbre vettem, és az én nyegle hangomra fordítottam le, az eredeti nem ennyire léha.
Ezek a nagy problémák, amit az ember nagyon ritkán tud önmaga elbírálni, viszont nagyon oda kell hallgatni másokra. A másik dolog, ami még ide tartozik, hogy nincs műfordítás-kritika, nem létezik Magyarországon. Versnél még megesik olykor, prózánál egyáltalán nem létezik. Maximum azt csinálják – az Európánál volt egy nagyon kedves és kitűnő fordító kolleganő, aki ezt csinálta –, hogy a leiterjakabokat kiszedik, beleírják egy füzetbe, aztán diadalmasan felmutatják. Ez nem ér semmit. Ez nem komoly dolog. Egy leiterjakab ellenére egy fordítás lehet nagyon jó, mindenki elkövet ilyet, a legjobbak is. Gyergyai mesélte, hogy Flaubert Éducation sentimentale-ja, élete nagy vágya volt, hogy lefordítsa, Tóth Árpád akarta még, a címet le is fordította, remekül, Érzelmek iskolája, nagyszerű, aztán nem csinálta meg, meghalt, és akkor Gyergyai lefordította. És amikor az első példánnyal jött, akkor valaki belelapozott, nevezetesen épp Illyés, kinyitotta, és azt mondta, „Berci, hát a bárányok nem mekegnek, a bárányok bégetnek.” 

VSZ: Ez nem leiterjakab.

RP: Olyasmi, igazad van. Gyergyai falusi gyerek volt, nem arról van szó, hogy nem tudta. Ilyet mindnyájan csinálunk. Attól jó egy fordítás, hogy valahogy megérzi a fordító… Nem veszi feszesebbre, Illés mindig egy kicsit feszesebbre vette a szövegeket, még Stendhalt is. Gyergyai, hogy most nagyokat idézzek, Gyergyai, akiről ugye Babits azt írta, hogy „gyöngéd stiliszta”, nagyon szépen és pontosan dolgozott, ő egy kicsit elpuhította a szöveget. Radnóti, aki igazán nagyszerű fordító, ő mintha olykor egy negyed kockacukorral többet tenne bele. Most versről beszélek. Kicsit villog, kicsit szebb a magyar, mint az eredeti. Néha. Nem mindig. Azzal együtt például Radnóti el tudja érni az abszolút evidencia érzését még Apollinaire-nél is. Bár talán Apollinaire-nél nem is olyan nehéz. Szabó Lőrinc, az ellenpélda, gyakran egy kicsit csúnyább, keményebb. Szándékosan és tudatosan. De hát azért nagyszerű eközben, persze. 
Verlaine sokat idézett, agyonidézett verse a Chanson d’automne. „Ősz húrja zsong, / jajong, búsong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón.” Miért a tájon? A franciában nincs tájon. Semmi értelme, csak a rímkényszer miatt van ott. Lenyeljük, nem zavar bennünket, gyönyörű a fordítás, de voltaképpen, valljuk be, töltelékszó. A Chant d’automne, Baudelaire verse, az egyik legszebb verse a Fleurs du malnak, Szabó Lőrinc fordította. Kétrészes vers, nagy őszi vers, ami persze a halálról szól. Szabó Lőrinc keményebbre vette… és egy kicsit azért a halál kicsúszott a versből. Hozzák a fát, ledobják, dübörög a kövezet, tél lesz, ami a halál. Például ezt én megpróbáltam gimnazista koromban, még Váradon lefordítani, mert elégedetlen voltam a Szabó Lőrincével. Nagyon rossz lett. Megvan, de össze fogom tépni, mielőtt meghalok, olyan vacak.
Hadd mondjam el, mert ez talán érdekes, hogy egyszer Ottlik Gézánál jártam, nem sokkal a halála előtt. Akkor jelent meg az ő bridzskönyve franciául. Írt ugyanis egy bridzskönyvet, amire nagyon büszke volt, azt mondta, hogy az a legjobb munkája. Angolul írta. Kérdeztem, hogy miért nem fordítja le. Azt mondta, hogy „olyan jó, hogy még én se tudom lefordítani”. Egy skót ürgével együtt írta. A könyv megjelent franciául is, az angolból nem adott nekem, joggal, mert én nem tudok angolul rendesen, de franciát adott egyet, és dedikálta. És minthogy ő akkor már gondolt a végre, az első sora ez volt: „Bientôt nous plongerons dans les froides tén?bres” – a kiejtésemért elnézést, de Gyergyainak is rossz volt a kiejtése. [Hideg homály borúl szívünkre nemsokára. Szabó Lőrinc, 1920; Lassacskán nyirkos estbe bukhatunk. Dsida Jenő, 1927; Sötétség és hideg vesz körűl nemsokára. Szabó Lőrinc, 1941.] Ezt odaírta angolul, odaírta németül, mindenféle nyelveken, és azt mondta, „hát igen, Palikám, most már ez jön”, valami ilyesmit. És akkor mondom, hogy én ezt lefordítottam diákkoromban. „Én is.” Mondom: „Tényleg? Add ide. Hol van?” Azt mondja: „Megjelent.” Kérdem: „Ezt komolyan mondod?” „Komolyan. Ha meghalok, keressétek meg. Nem a nevem alatt jelent meg.” Úgyhogy van valahol a világban egy kóbor Ottlik-fordítás, ami valószínűleg rossz. Mert azt is mondta, hogy nagyon rossz. Korai. Egy kőszegi diáklapban vagy az Új Időkben, vagy nemtudomén hol. Úgyhogy egyszer valaki megtalálja majd, száz év múlva. 
Versről nem merek beszélni, azt csak csodálni tudom, ha valaki valamennyire is elviselhetően meg tudja oldani. Most csináltam egy antológiát, Kaleidoszkóp a címe, fél éve jelent meg, 50-60 nagy vers van benne, különböző nyelvekből, latinok, németek, franciák, oroszok satöbbi, és ott van az eredeti és több magyar fordítása. Tehát olyanokat vettem, ahol több fordítás van. Nagyon érdekes, abból a szempontból is, hogy a fordító vérmérséklete, természete mennyire átjön ezekbe a versekbe. Mondjunk egy példát, mondjuk Blake-nek A tigrise, amit Kosztolányi fordított és Szabó Lőrinc.  Úgy van a Szabó Lőrincé, hogy „Tigris! Tigris! Éjszakánk / erdejében sárga láng, / mely örök kéz szabta rád / rettentő szimmetriád?” Ennek a lüktetése, a duktusa sokkal vadabb, mint a Kosztolányié. Kosztolányi elegáns, tartózkodó, temperált költő, Szabó Lőrinc vad Kalibán. Ez átjön a két fordításnak a ritmusán is. Miközben persze verstanilag Kosztolányi is tökéletes. Úgyhogy ilyen szempontból is érdekes, amikor nagy költők fordítanak. Nem tudjuk visszafogni a vérmérsékletünket, nem is kell, valószínűleg. Ez a többlet, amit hozzá tudunk adni a vershez vagy regényhez.