Peternák Miklós
A kép hatalma, a hatalom képe és a hatalmon lévő kép 
(képbe kerülni)
 

Két emblematikus, mindenki számára ismerős képpel kezdem ezt a rövid előadást, mely lényegében csak kommentár két Flusser-idézethez, melyeket szeretnék később videón lejátszani. E képekhez vizuális kommentárok kapcsolódnak, majd az idézetekhez újabb képek. 
Vilém Flusser egy – Budapesten tartott – előadását ezekkel a szavakkal fejezte be: „We do not yet have a philosophy of an image in power.” (Nincs birtokunkban még a hatalmon levő kép filozófiája.) Az előadásnak „A televízió szerepe a romániai forradalomban” című konferencia adott keretet, s Flusser ezeket az – immár majd két évtizede történt – eseményeket akkor a happeninggel hozta kapcsolatba. A kép olyan állapotát írta le, amely csak önmagára vonatkozik, nincs „mögötte” semmiféle képen túli realitás, maguk a képek jelentik a valóságot sajátos, mágikus értelemben. A folyamat hátterében észrevehetjük, hogyan változott meg a politika és a képek, a képek és a következmények viszonya. Ma már sok egyéb példával tudjuk a jelenséget demonstrálni, a fordulópont azonban a romániai történésekhez köthető. A fotográfiának, mint az első új képfajtának, technikai képnek kitüntetett szerepe van ebben az átalakulásban.
Nézzük tehát az ígért két képet: az egyik fotó, a másik festmény, mindegyikhez képes kommentárok kapcsolódnak, mintegy reflexiók, parafrázisok, feldolgozások, alkalmazások.
A legismertebb második világháborús fotográfiák egyike John Rosenthal képe, A zászló kitűzése, ’45 február 23-a, Iwo Jima. (http://en.wikipedia.org/wiki/Raising_the_Flag_on_Iwo_Jima) A világ talán legnagyobb bronzszobra, Virginia államban, az arlingtoni katonai temetőben lévő emlékmű a tengerészgyalogság hőstetteiről ennek alapján készült. Íme a téma másik feldolgozása, Edward Kienholz Hordozható háborús emlékműve '68-ból (Edward Kienholz: The Portable War Memorial, 1968. Environment 285 x 240 x 950 cm.), a kölni Ludwig Múzeumban van jelenleg (nem hordozzák), hanem ott látható kiállításon, és végül egy hetvenes évekbeli plakát, egy művészettámogatásra felszólító reklám.
A másik aktuális emblémánk Delacroix festménye 1830-ból, A Szabadság vezeti a népet valamint ennek feldolgozásai: a pop-sztár Madonna Szeplőtelen fogantatása, majd egy európai pályázaton díjnyertes múzeumi belépőjegy-terv Franciaországból. Az interneten lehetett vásárolni múzeumi jegyet ezzel a kompozit képpel. A lengyelországi ŁódĽ Kaliska csoport Freiheit nein Danke –Szabadság köszönöm nem című videóján alapuló háromméteres festménye, vagyis a kép előadása, egy élőkép-akció videófelvéte nyomán készült fotó-festmény. S végül egy friss, a francia elnökválasztáshoz kapcsolódó tréfa, ahol már a jelöltek fotóit montírozták a festmény-reprodukcióba. 
Miért mutatom ezeket? Az utóbbi sorozatot elsősorban azért, mert tekinthető úgy, mint jól azonosítható ikonografikus előképe egy majd' húsz éve lejátszódott paradigmatikus erejű médiaeseménynek, a ’89 decemberi romániai televíziós forradalomnak. A romániai televíziós forradalom az, ahol először borult fel a média rutinja igazából, élőben, hosszú távon s úgy, hogy annak a külvilágra közvetlen hatása volt. Nézzük a képeket a televízió-stúdióból! A szereplők, a stúdió hősei, a forradalom hősei tulajdonképpen a 19. századi heroikus-romantikus történelmi tablók provinciális és anakronisztikus változatát játsszák, pontosabban élőkép-jelenetek formájában mutatkoznak meg a képernyőn. S a végkifejlet klasszikus dramaturgiája készítette elő a kétségkívül ugyancsak horrorisztikus, de az előképekből ismert és kiszámítható véget, a zsarnokölést (ezt nem fogom megmutatni).
Íme a hatalmon levő kép. Erről beszélt Vilém Flusser 1990-ben, budapesti előadása végén: még nincs róla tapasztalatunk, hiányzik a filozófiai muníció. Azóta megszereztük ezt a tapasztalatot, legalábbis 2001. szeptember 11. után ez mindenki számára nyilvánvaló. 
Idézzük fel az előadást 
A médiumok velünk voltak! A televízió szerepe a romániai forradalomban című konferenciáról: „Térjünk most vissza a fotográfiához. A fotográfiát azért találták fel, hogy szolgálja az elképzelhetetlent, a körülöttünk lévő eseményeket. Nem csak politikai eseményeket, hanem a tudományos és technológiai eseményeket is. És ez a helyzet. Vessenek egy pillantást az első gyönyörű rajzomra. A történelem haladt, az események lineárisan fejlődtek. De a fotósok léptek egyet előre a transzcendens irányába, transzcendálták a történelmet, és az eseményeket a történésekbe fagyasztották. Kiemelték az eseményeket a szövegösszefüggéseikből, és átkódolták történésekké őket, és aztán visszamentek a történelembe. És most használhatjuk őket a történelem egyfajta emlékezeteiként. Ezt hívják dokumentálásnak. A képeket történelmi események dokumentálására használták. És ez nem is volt olyan könnyű, mint ahogy én azt most elmondom, mivel a szubjektivitás problémája is belejátszott, mivel mint tudják, a fényképezést azért találták fel, hogy objektív képet hozzon létre. De mióta a kamera kódolva van, még kevésbé objektív, mint egy festmény.
Mégis az elképzelés az volt, hogy van a történelem és van a fotós, aki hátralép a történelemtől valamibe, amit misztikus transzcendenciának nevezhetnénk, és ebből a misztikus transzcendenciából fényképezi le azt, ami történik. De tudják van mégis egy probléma. A pillanat, amikor hátralép az ember a politikától a képbe, már nem lehet nézőpontja. A politikai nézőpontját elveszíti. Mivel abban a pillanatban, mikor hátralépsz, és kikerülsz a politikából, látod, hogy minden eseménynek sok lehetséges nézőpontja van, és az egyik sem pontos, és az egyetlen dolog, amit tehetsz az az, hogy ezeknek a nézőpontoknak a számát növeled. Az esemény körül kell táncolni, és minél tovább táncol az ember, annál több nézőpontot tud összegyűjteni és annál jobb lesz a kép.
Így tehát a fotósok, akik az esemény körül táncolnak, és kamerájukkal nézik az embereket, ezek a táncosok, husserliánus emberek, fenomenológikusak akarnak lenni, de ez természetesen nem sikerül nekik, mivel a képkészítők nem gondolják, hogy ők nem tudnak gondolkodni. A gondolkodás feloldja a képet. Így tehát ők ott táncolnak, és ezzel a tánccal, hogy nézőpontokat gyűjtsenek, lerombolják az ideológiát, mely nem más, mint ragaszkodás egy nézőponthoz. Amikor az ember hallgatja a politikusokat, azok azt mondják: „Az én nézőpontom a helyes, az öné pedig helytelen.” De ha egy ember egy fotóst hallgat, az ezt mondja: „Minden nézőpont ugyanolyan. A problémát az jelenti, hány nézőpontot tudok összegyűjteni.” De félretéve ezeket a problémákat, ott tartottunk, hogy a képnek dokumentálnia kell a politikát. De a 20. század első felében és még erősebben a második világháború után ez a kapcsolat elkezdett megváltozni. Hirtelen a politikát azért kezdték el csinálni, hogy belekerüljenek a képbe. Mindezidáig senki nem ismerte a politika célját. A haladás nem a cél. A haladás az egy módszer, de hová is fejlődünk? Hová jutunk? Mi értendő az alatt, hogy fejlődünk? Nem tudjuk, hová. És hirtelen felfedeztük hová:
A képbe jutunk.
Minden rá akar kerülni a fényképre, filmre, videóra. Ez lett mindennek a célja. Például egy esküvőnek nem a házasságkötés a célja, hanem az, hogy le legyen fényképezve. A Holdra-szállás célja az volt, hogy Nixon úr megjelenhessen a tv képernyőjén és láthassa, hogy az emberek hogyan sétálnak a Holdon.
A repülőgépeltérítők célja is az, hogy képernyőre kerüljenek. Hirtelen az emberek felfedezték, hogy miről is szól a politika. A politika célja az lett, hogy mindenféle jelenséget képpé tegyen. És ez egy furcsa helyzetet teremtett. Az események felhalmozódtak, felgyorsultak. A kép irányába tartottak. Mindenféle dolog, esemény eseményt követett, mert minden esemény a képre szeretett volna kerülni. Ott voltak az emberek a tv kamerákkal, a fotósok, a filmesek, ott álltak, és az egész történelem ott pergett a lábaik előtt, és az események azt mondták: „Kérlek, fényképezz le engem, kérlek, hadd kerüljek rá a képre!“ Olyan furcsa ez. Miért kellene ezt csinálniuk az embereknek?
Nos mi is történt Romániában? Ha nem tévedek, egy másik inverzió. A kép lett az, amelyik eseményeket okoz. Amit most mondok, az azt hiszem, hogy szörnyen ijesztő. Nem tudom, egyetértenek-e velem? Nem tudom, tudatában vagyunk-e annak, amikor a poszt-történelemről beszélünk; de a terrorral tisztában vagyunk, amikor róla beszélünk. Képzeljék el a mágiát. Tegnap és ma délelőtt láttuk, és azt hiszem, egyikőnk sem szeretné Ceausescu úr arcát újra látni az életben.
Így a képek, amiket tegnap és ma láttunk, tisztán esztétikaiak voltak, ez a »l'art pour l'art«, és színházi céllal készültek. Azt hiszem Lessing volt az, aki azt mondta: »A színház célja, hogy növelje az együttérzést és a félelmet«. Így történt, Önök megkérdezik, vajon azok a holttestek, amiket láttunk, igaziak-e vagy sem? Hogy Temesváron a vizet tényleg megmérgezték vagy sem? Ezek rossz metafizikai kérdések. Az igazi élmény a képben van. A kép mögött történtek számunkra semmi haszonnal nem bírnak. A politikai magyarázat többé már nem érvényes. Nincs többé valóság a kép mögött. Minden valóság a képben van.
Ami most Romániában történik, nem lehet történelem, hanem valami más. A politikai magyarázat nem alkalmazható rá. Ez a mágia eredménye.
Valamiféle technikai woodoo. Hogyan ítélhetnénk meg? Nincsenek meg hozzá a kritériumaink. Nincs birtokunkban a poszt-történelem valamiféle filozófiája. Nincs birtokunkban még a hatalmon levő kép filozófiája."
(Fenti szövegrészben a kiemelések tőlem. Eredeti megjelenés: Vilém Flusser: A TV szerepe a román forradalomban. Médiatörténeti szöveggyűjtemény. Budapest, Intermédia, 1994. On-line elérhető: http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/flusser.htm)

Fontos ez az előadás abból a szempontból, amiről ez a mostani konferencia szólni kíván. Érthető szöveg, nem kívánom túlmagyarázni. Felveti például, mi a viszonya a fényképésznek és a történelemnek egymáshoz, vagy mi a viszonya a lehetséges szempontoknak, nézőpontoknak az eseményekhez, vagy hogy van-e érvényes nézőpont, amikor egy fotográfiát készítünk. Van egy különösen fontos szó, ami elhangzik. A terror szó, ami '89-ben talán kevésbé volt annyira hétköznapi kifejezés, mint manapság. S végül a konklúzió, amire a dolog kifut, az utolsó mondat. A hatalmon lévő kép filozófiája. Ami nincs még kidolgozva, nincsenek a kezünkben azok az eszközök, amelyekkel megfoghatóvá tehetnénk ennek a „történelem utáni” kornak a lényegét. 
Ugyanezt a témát más szempontból foglalja össze egy interjúban, amit már az első Öbölháborút követően, másfél évvel a fenti előadás után készítettem vele Münchenben. Az első Öbölháború nem sokkal a román forradalom után tört ki, s ez volt ez első televízió által folyamatos műsorként közvetített háború, vagyis az embereknek először volt arra lehetőségük, hogy élő adásban lássák, hogyan is csapódik be egy bomba a célba, vagy miként lőnek ki tankból rakétákat, csupa ilyesmit. Most, hogy össze tudjuk hasonlítani, egy rövidebb részlet következik ebből a ’91 októberében készült interjúból. Hasonló gondolatmenet egy pici, de nem jelentéktelen váltással.
„A történelmi felfogás folyamatukban szemléli a dolgokat. Egyre folynak az események, semmi sem ismétli meg önmagát, az elszalasztott lehetőségek örökre elvesznek a számunkra, és mindannyian együtt sodródunk az események áradatával. A tudomány egy örök, időn és téren kívüli algoritmus megtestesítőjeként, mindezeken felülemelkedik. Értelmetlen volna például azt állítani, hogy a szabadesés törvényének a felismerése történelmi esemény. Hogy is lehetne az, amikor egy időn és téren kívüli dologra utal. Az összes tudományos és technikai ismeret ebbe a formális, történelem feletti birodalomba tartozik. Ebben a birodalomban épített az ember egy gépet, amelyik beleártja magát a történelembe, kiemeli annak egyes vonatkozásait, és magával ragadja őket erre a történelem feletti szintre: ez a fotográfia lényege. Németül a »fényképezni« ige így hangzik: »aufnehmen«, felvenni, azaz felvétel. A fényképezőgép tehát beleavatkozik a történelembe, kiragad belőle egyes részleteket, jeleneteket, összefüggéseket – erre is akad egy kiváló német kifejezés: »Sachverhalte« vagyis »tényállás«, »kontextus« – és ezeket felemeli egy történelem feletti szintre. Emiatt mondjuk, hogy a fénykép megörökíti a dolgokat. A fotográfia éppenséggel nem annyira tanúskodik a történelem mellett, mint inkább megsemmisíti azt. Éppen csak beleártja magát, és azonnal visszavonul, de ezáltal máris lehetetlenné teszi a történelmi felfogást. Minden egyes fénykép bizonyíték a történeti tudat hamisságára. Tudatosan vagy sem, de ebből a célból találták fel a fényképet.
A közelmúltban viszont manipulációknak esett áldozatul, és megváltozott a fotográfia jellege. A fotósok elmozdították a fényképezőgépet eredeti, történelem-feletti helyéről, és egy történelem-utáni korba vitték. És akkor a fényképezőgép nekilátott, hogy bekebelezze a történelmet. A történelem pedig, amely addig céltalanul folydogált a medrében, egyik napról a másikra céltudatossá vált: viszont akarta látni magát a fényképeken. Egyszeriben a fényképből a történelem célkitűzése lett. A kedvéért házasságok köttettek; háborúkat robbantottak ki csak azért, hogy lefényképezzék, filmre, videoszalagra vegyék; az ember felment a Holdra, mindössze azért, hogy közvetítse a tévé; a terroristák repülőket térítenek el pusztán azért, hogy videóra tudják venni. Mindebből az tűnik ki, hogy megváltozott a fotográfia helyzete. A fényképezőgép történelmen felüli helyéről a történelem végére került. És mi történt? Felgyorsult a történelem. A fotográfia és a többi technikai kép elkezdte beszívni a történelmet, a fotográfusok, akár a porszívó, szívják a történelmet, s a történelem felgyorsult, s az események képeket szültek, majd minden megfordult, s mágikussá vált egy második szinten, mágikussá vált de egyfajta nyugalomban, mint egy állókép, még a mozifilmek sem mozognak: ez az idők végezete. A zsidó-keresztény megváltás realizálva. 
A román forradalom napjai, majd később az Öbölháború bebizonyították számomra, hogy a fotográfia egy harmadik pozíciót is felvehet. Nemcsak a történelem végére kerülhet, hanem feltűnhet mögötte úgy, hogy ontsa magából a történelmet. Ott áll a fotográfus, és a képekből csinálhat történelmet. A fénykép lehetőség arra, hogy történelmet alkosson. Ahogy Budapesten megtanultam, a romániai forradalmat tulajdonképpen a tévékamerák csinálták, s éppen ezért nem is igazi forradalom, hanem a képek produktuma. Még világosabbá vált, még egyértelműbb a helyzet az Öbölháborúval kapcsolatban: a CNN kirobbantotta, és mindvégig irányítása alatt tartotta a háborút, nehogy kiderüljön, hogy az egész egy hatalmas forgatókönyv volt, a különböző technikai képek alkotása. A Sivatagi Vihar valóban, ahogy Saddam mondta, »minden csata szülőanyja«, ez volt minden dolgok (ős)anyja. Mert látható, hogy ha körbeforgatjuk a kamerát, a kamera történelmet teremthet, vagy épp a történelem karikatúráját. Ez már nem igazi történelem. Ami Romániában végbement, az nem történelmi esemény. Az show-műsor, és az Öbölháborúra még inkább igaz ez.
Az Öbölháborúra visszatérve: Láttam egy képet a tévében, amelyik számomra maga volt a megvilágosodás. Volt egy helikopter – talán Önök is látták – amelyik miután lebombázott néhány iraki célpontot, visszatért és leereszkedett. Az újságírók már várták. Kinyílt az ajtó és kilépett rajta a pilóta. Csakhogy magán felejtette a virtuális sisakját, ezért a helikopter minden lőfegyvere célba vette a sajtó embereit. Azután, az utolsó percben a pilóta levette a sisakot. Így egyszerre volt jelen a virtuális és a valóságos térben, egyszerre létezett mindkettőben, s ekkor már nem volt személynek (subject) nevezhető, ekkor ő maga volt egy kép."

Ez volt tehát a bevezetőben ígért második idézet. Az én előadásomban ez a legfontosabb, ez a lényegi elem, hogy Önöket itt ezzel a két idézettel szembesítsem, ami talán lehetővé tesz valamiféle közös gondolkodást is, remélhetőleg. A többi már csak kommentár.
Azt a felvételt, melyről Flusser az interjúban beszél, tehát amikor egy helikopter érkezik, várják az újságírók, majd kiszáll a pilóta, és még rajta van a virtuális sisakja, amivel irányítja a fegyverzetet, miáltal a fegyverek a pilóta tekintete irányába fordulnak, vagyis az összes puskacső az újságírókra irányul – ezt sajnos most nem sikerült megtalálnom. De egy helikopter-képet azért hoztam, valamint hoztam képeket ezekről a – ahogy az amerikaiak hívják, a katonai nyelv – a smart bombs-ról. E bombák első generációjának, tehát az iraki háború, az afganisztáni háború idején használt változatuknak nem lebecsülendő tulajdonsága, hogy egy videó vagy infrakamera volt beépítve az „orrukba”, és a pilóta irányította rádióval ezeket a célig. Az újabb változatba egy egész GPS rendszer van szerelve, tehát ami közvetlenül a célt a „magasból látó” szatellittel lehet kapcsolatban. A bomba „farka” irányítható is, tehát az útja módosítható, valamint repülése közben feltétlenül közvetíti is a kamerája segítségével azt a célpontot, amibe aztán majd becsapódik. A becsapódás utáni képet persze már a szatellit, vagy az irányító egység kamerája készíti. Az internetről gyűjtöttem néhány ilyen képet a korai időszakból, ez pl. pristinai, tehát ’91-ből látunk most egy „előtte és utána” képet. Sok ilyen előtte-utána képet tudnék keresni még az elmúlt 15 évből, ettől idő hiányában eltekintek, valamint annak az ismertetésétől is, hogy a fegyver prototípusát az 1940-es években már megtervezték (Ld. Siegfried Zielinski: Audiovíziók, Budapest, 2008, 141. lap). Amit most mutatok, egy kicsit más, bár éppen a CNN közvetítette. Ha már Afganisztánról beszéltem, nézzünk képeket arról, ahogy a tálibok a Buddha templomokat lerombolják. Jegyezzük meg itt, mennyire erős érv volt tálibok ellen, szerteröpíteni a világba a képeket erről a – tény, hogy valódi – barbárságról. De mi most jól láttuk az előképet, azt, hogy ennek a képnek az ikonográfiai előzményét hol találjuk meg (miáltal az ikonográfia módszerét is – remélhetőleg – új kontextusba helyeztük). 
Történnek egyébként nap mint nap hasonló dolgok, és most nem is a második öbölháborúra gondolok. Például az előadásra készülve találtam azt a hírt, hogy Ausztáliában 150 aboriginal barlang- , illetve sziklafestményt óhajt egy olajtársaság éppen lerombolni üzleti célokból. Visszatérve a látott, bomba által készített videókhoz: ezek 50 vagy 100 dollárért jó minőségben vásárolhatók, tehát letölthetők az internetről ezek a remek videóklipek, hogyha valaki kíváncsi rájuk. Kicsit persze egysíkú, de nem tanulság nélkül való jelenség az a közös dramaturgiai fordulat, hogy a célt mindaddig látom, amíg meg nem semmisítem. Azonosulni a bomba nézőpontjával.
Amikor Flusser ’90-ben majd ’91-ben a hatalmon levő képről, a terror képéről beszélt, nyilvánvalóan nem ismerhette azokat a képeket, melyek ma szerintem kivétel nélkül mindenkinek azonnal és először e kontextusban eszébe jutnak. 2001. szeptember 11. óta tisztában vagyunk ezzel, jól tudjuk, hogyan is kell ezt elképzelni. Idézem most – ezt az elhangzott változatnál nem tettem –, hogyan kezdi 1990 áprilisában Flusser az előadását:
"Én úgy hiszem, hogy bármi is történt Romániában, az megérdemli a filozófiai reflexiót. Természetesen »ez még egy kicsit korai«, nincs meg a »szükséges távolság«, de mégis történt valami. S ezt itt most forradalomnak nevezik. Én azt gondolom, ez egy rossz kifejezés, mivel a forradalom egy politikai kategória és számomra egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ami odaát történt, az politikai ügy lenne. Nos, bármi is történt odaát, azt a jövőben akár fordulópontként is értelmezhetik. Lehet, hogy az lesz belőle, amit a francia és az amerikai történészek >>a történelem végének<<, vagy poszt-történelemnek szoktak nevezni. A »poszt-történelem« egy kicsi, távoli országban, ha szabad azt mondanom egy >>off-Broadway<< helyen találta meg először kifejeződését.
Képzeljék el csak egy percre – és ezért fogadtam el ezt a meghívást is erre a találkozóra –, szóval képzeljék csak el egy pillanatra, hogy hasonló dolog történne, mondjuk az Egyesült Államokban. Vagy akár csak Nyugat-Európában. Képzeljék egy percre, hogy Amerikában átveszik a TV-t. És azt hiszem, hogy el is képzelték a történelem végét, annak a végét, amit történelemnek szoktunk nevezni.”
Igen, 2001. szeptember 11-én elfoglalták a tévét, de nem egyetlen tévét, hanem szinte a világ összes tévécsatornáját. Nem akarok sokáig itt időzni, csak azt olvassuk még el, mit mond Wim Wenders egy interjúban, amit a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott 2001. szeptember 24-én. Azt mondja Wim Wenders: „Először azt gondoltam, hogy számítógépes animációról van szó, és csak hosszú idő után jöttem rá, hogy más a helyzet. Csak annyit mondhatok, hogy – eltekintve persze azoktól, akiket ez egzisztenciájukban érintett – azokat érte a legnagyobb kár, akik az ilyen jellegű képekkel professzionálisan foglalkoznak: azokat a specialistákat, akik a monitor előtt ülnek, dolgokat röpítenek a levegőbe, és digitálisan összerakják, ami a valóságban nem tartozik egybe. Két ilyen embert ismerek, mindketten teljesen kiborultak, nem tudják milyen új foglalkozást válasszanak, mivel ezt így nem képesek tovább csinálni. (…)a terroristák olyan képeket másoltak, amelyeket katasztrófafilmekből vagy videojátékokból ismerünk. Azokban mindig van egy Rambo vagy egy James Bond, aki az utolsó pillanatban közbelép. Most hirtelen meg kellett élnünk, hogy ezek az elvetemült fantáziatermékek betörtek a valóságba. Elmondhatjuk, hogy soha egyikünk sem látott még olyan eseményt, amely ennyire megzavarta volna, és amely a képekhez és médiumokhoz való viszonyunkat utólag ilyen mértékben továbbra is zavarná.”
„…a mozi és a valóság két különböző dolog, de az az utalás, hogy az egyik a valóság, fenomenológiailag nem változtat azon a helyzeten, hogy az ember a TV előtt ül és néz. Mindkettő csupán kép.”
Idézet vége.
Kezelnünk kell az életünk üres idejébe beszivárgó képhalmazt, azt a fajta kép-függést, aminek a lényege, hogy nem a világot nézzük, hanem a világra nyíló ablakunkon, a televízión keresztül szívják le a mi életünket a képek. Ez ugyanennek a témának egy nagyon fontos részhalmaza. A tévé előtt ülve egy permanens jelen-állapot keletkezik, melyben nekünk nincs történetünk, nem éljük az életünket. Meg lehet saccolni, hogy az élhető életünk mekkora része válik e jelenség áldozatává. Soha nem néztek az emberek ilyen mennyiségben képeket, és soha nem értették ilyen kevéssé.
Lábjegyzetek következnek most. 

*

Először ikonográfiai előképek a WTC-hez: – égő léghajó, becsapódó kamikaze. A ’37-es Hindenburg-zeppelin katasztrófája fotográfián, és a II. világháború, ’44 november 25.: kép arról, amint egy kamikaze éppen becsapódik abba a csatahajóba, amit úgy hívtak, hogy Intrepid, s egy másik kép a robbanásról. (Sam Shere, Burning of the Hindenburg, 1937, May, 6, Lakehurst, New Jersey;  Kamikaze Damage to Intrepid, 25th November 1944 / Taken from the battleship New Jersey, Halsey's flagship, the kamikaze about to strike Intrepid. http://www.microworks.net/pacific/pictoral/intrepid_damaged.htm)

*

Másodszor és zárásul nézzük Magyarország vonatkozó eseményeit a közelmúltból. Budapest, 2006. szeptember 18. A tévé-székház előtt vagyunk. Az ottlévők közül valószínűleg tanulta mindenki, de legalábbis az apukája, anyukája, hogy a forradalomban először a kommunikációs eszközöket kell megtámadni. 1956-ban is ez történt a rádióval. Ezt a bolsevik ideológia keretei között tanították, csakhogy itt az a probléma, hogy miközben ostromolják a televízió székházát, aközben ezt élőben egy másik televízió közvetíti. Be akarnak jutni a szimbolikus, nagybetűs TV-be, hogy felolvassák a petíciójukat, s mindezt a kinti tévé valós időben adja. Mielőtt bejutnának "a TV-be", már benne vannak a tévében. Kiegészítő motívumok: fotózkodás felgyújtott, égő autók előtt, stb., stb. – tipikus katasztrófaturizmus. A jelenlét öntudatlan reflexei: csak nehogy kimaradjunk a történelemből, tehát a képből. A közvetített adás-képen láthatjuk, ahogy „képbe óhajtanak kerülni”, képet akarnak csinálni az ottlétről, amint egy szimbolikus épületet ostromolnak, miközben az egész világ már régóta látja is ezt a képet.
Alig egy hónappal később a jelenet egy áttételesebb, enigmatikus verziójára figyelhettünk fel (újabb kitűnő lábjegyzet Flusserhez). 2006. október 23, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója. Itt, Budapesten, az évforduló kitüntetett pillanatában, az ünnepen megelevenednek a díszletek. (Magyarázatul klasszikus szerzőket is idézhetnék, például Karl Marx írja a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája-ban, hogy a történelemben minden kétszer fordul elő, másodszor mint komédia, de ezt most nem tesszük.)
Életre kelnek a történelmi relikviák a kiskörúton. A múzeumi tárgyakból használati eszközök lesznek, csupán azért, hogy belekerüljenek a világ híradásába. Egy tank kigördül a tárlóból, és megy néhány száz métert, kizárólag a kép kedvéért.



Lettre, 2008 nyári, 69. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu