Esterházy Péterrel Majse Aymo-Boot beszélget
„Azt hiszem, inkább szó-író vagyok” (dán lettre-beszélgetés) MAJSE AYMO-BOOT: Szeretnék írni egy esszét a dán Lettre számára az írás folyamatáról, az írás öröméről, az írás fizikai gyönyörűségéről. Tudom, hogy nagy témákról írt, de én most kis témákról szeretnék beszélgetni. Azt szeretném megtudni, hogy melyik a kedvenc szófaja. ESTERHÁZY PÉTER: Olyan jó a kérdés, hogy a válasz a nyomába se érhet. Ezen gondolkodnom kell. Azt hiszem, nincs kedvencem. Legalábbis nincs különböző érzelmi viszonyom a különböző szófajokhoz. Ez az egyik dolog, a másikon még gondolkodnom kéne, vagyis hogy mit használok szívesebben. És ott sincs ilyen, most utánagondoltam. Gyakran csinálom azt, hogy sok szinonimát használok, egyiket a másik után. De ezt igékkel és főnevekkel is megteszem. Azt mondanám, hogy nem teszek különbséget. És nem állítanám, hogy a mellékneveknek ne volna sajátos helyi értéke. Gyakran fogalmazok úgy, hogy közben folyamatosan javítom magam. Ezt csak megmutatni tudom. Így, látja? De ezek az új spirálok tartalmaznak főnevet, igét, melléknevet, ahogy jön. MAB: Azért kérdezem, mert úgy találom, hogy a szövegei nagyon gazdagok, egy lexikális tűzijáték, kifogyhatatlan és virtuóz. Azt hiszem, ön egy igés és jelzős író. EP: Lehet. Azt hiszem, inkább szó-író vagyok. Ez tényleg így van. Hogy
például szívesen olvasok, lapozgatok szótárakat. Például a szinonima-szótárak.
Azok nélkül nem is lehet élni.
MAB: Talán a zenéje miatt? EP: A zene, az már sok. Vagy túl könnyű volna ezt mondani. Az már inkább
költői eljárás volna. Ez nem az. De tényleg sok eljárásmódot veszek át
a költészettől. Mint ez a zeneiség, vagy hogy én is motívumokkal dolgozom.
Egyes szövegeknél ez fontos. Ha például a második oldalon használtam egy
jelzőt valakinek a hajára, akkor ugyanennek kell szerepelnie a 700. oldalon
is.
MAB: Ez intuitív választás vagy inkább kompozíció? EP: Igyekszem minél többet tudatosan megoldani. De persze van benne
ösztönös is. Vagy csak úgy ösztönösen jön valami, észreveszem, és ebből
csinálok szabályt. Van itt egy oda-vissza az ösztönösség és a tudatosság
között.
EP: Pontos, de nem szigorú elképzeléseim vannak a formát illetően. Munka közben ezek változhatnak. Mindig meg kell néznem, hogy stimmel-e. Nem akarom megkötni magam. Egy időre rögzítem. Egy ilyen szabály lehet nagyon egyszerű. A szöveg ne legyen hosszabb 150 oldalnál, például. MAB: Ez egy konkrét szabály? EP: Lehetne. Például abban, amit most csinálok. Ennek következményei vannak. Ez azt jelenti, hogy egy motívum csak ilyen hosszú lehet. MAB: Miért? EP: Mert a munka megkezdése előtt van egy elképzelésem az egészről. A munkadarabról, mint egy tárgyról. Tehát ebben az esetben mondjuk úgy képzelem el a művet, mint egy vázát. Tehát nem úgy, mint a Harmonia caelestis esetében, egy hatalmas épületként, hanem mint egy kicsi, finom vázát. Tehát vigyázok menet közben, ami nem egészen felel meg a reflexeimnek. A reflexeim szerint itt is elkanyarodom egy kicsit, meg ott is elkanyarodom, úgyhogy ki kell találnom valamit ez ellen a reflex ellen. Előzetes óvintézkedéseket kell tennem. Mint a Harmonia caelestis-nél is. A második részt lineárisnak akartam megtartani, ha aztán valahol túl bonyolult lett, akkor azt a történetet kivettem a második részből, és átraktam az elsőbe. Ez például egy ilyen lehetőség. Hogy az ember egy olyan struktúrát talál ki, ami megfelel a képességeinek. Nem mondhatom, hogy úgy akarok írni, mint Beckett. Butaság volna tőlem, megpróbálhatom, és mindent megtehetek azért, hogy amit megtanultam, amit Beckettől tanulni lehet, az a munkámba is bekerüljön. De akkor más szabályokhoz kell magamat tartani. A Hrabal könyvében például így alakulnak az arányok: Van három fejezet, és a harmadik fejezetnek van három alfejezete. És a három fejezet éppen úgy aránylik egymáshoz, mint a harmadik három alfejezete. Hogy miért? Mert úgy gondoltam, hogy ettől kiegyensúlyozottabb lesz. De ezekben a dolgokban nem vagyok szigorú. Nem vagyok szigorú avantgardista. Nem úgy van, hogy megszámoltam a jeleket, és egészen pontosan ezek az arányok, csak nagyjából. Mert ez nekem nem annyira fontos. Lehetne fontos, mint például George Perecnél, aki E betű nélkül írt meg egy regényt. Vagy csupa E betűvel? Mindegy. Ennek vannak szép előnyei, mert akkor valamit ki kell erre találni, és így. De én nem így. MAB: Ezek az írók matematikusok. Ön is matematikus?
MAB: Azt mondta, nem a jelentés, hanem a hangzás a fontos… EP: Néha. MAB: Lehet, hogy mindez Önnek, a könyvnek, amit ír, csak ahhoz kell, hogy mondjon valamit. Mindig tudja, hogy mit akar mondani? EP: Nincs egyetlen mondatban vagy kettő vagy négy mondatban megfogalmazható
üzenet, valami fontos, amit feltétlenül közölni szeretnék. Ha volna ilyesmi,
akkor ezt a három mondatot írnám meg. Az egész mond valamit. Azt szoktam
mondani, hogy nekem nincs mondanivalóm, a könyv mondjon valamit. Ha a könyv
sem mond semmit, akkor ezeket a könyveket el kell dobni.
MAB: Dániában vannak olyan irodalmárok, kritikusok, akik azt szeretik, ha a szöveg egyenes és realista. És eléggé bosszantja őket, ha egy szöveg nagyon elrugaszkodik a valóságtól vagy túl experimentális. Úgy gondolják, hogy a stílus morális kérdés. Szerintem tévedés azt hinni, hogy egy írás lehet teljesen őszinte. Dániában nem szeretik az őszintétlenséget. EP: Szerintem ez érdekes kérdés. De mit is jelent az őszinteség? Mert
őszintének lenni, az nem a személyes őszinteséget jelenti. Ha én magam
őszinte vagyok, az még nem jelent semmit, az azt jelenti, hogy becsületes
ember vagyok, de hogy írónak is becsületes vagyok-e, az a szöveg őszinteségén
múlik. És az az őszinteség néha hazugságot kíván. Az őszinteség azt jelenti,
hogy a szöveg nem hazudik. De egy szöveg néha azért hazudik, mert túlságosan
avantgárd, vagy mert éppenséggel túl egyszerű. Ez az új egyszerűség most
divatos, nem is volna ellenemre. Egy történetet egyszerűen őszintén elmesélni,
az nagyon nagy dolog. Én is megpróbálom. Néha sikerül, néha meg nem.
MAB: Talán az van, hogy a kultúrafogyasztás eszménye a hollywoodi film. És ezért nem szabad semmi bonyolultat írni. EP: Úgy érti, hogy ma? Hogy ez volna a korszellem?
MAB: A Friedenspreis átvételekor tartott beszédében, amelyik a dán Lettre-ben is megjelent, azt mondta: Nem vagyok kíváncsi egy olyan könyvre, amit röviden össze lehet foglalni. EP: Ez ugyanaz, mint hogy van-e valami mondanivalóm. Ha meg lehet mondani, hogy a könyv miről szól, az már rossz jel. Vagy egy jó vicc. MAB: Azt is mondta, hogy a stílus Önnél erkölcsi döntés kérdése is egy nem igazán demokratikus társadalomban. EP: Ilyet mondtam volna? Túl okosan hangzik MAB: De valóban így gondolja? Hogy a stílusa morális választás, vagy inkább a temperamentumon múlik? EP: Egy diktatúrában minden erkölcsi kérdés. Ott nincs az embernek túl sok választási lehetősége. Ott minden, függetlenül attól, hogy akarja-e az ember, politikai lesz, és függetlenül attól, hogy akarja-e az ember, inkább erkölcsi, mint esztétikai jellegű lesz. Ez nagyon figyelemreméltó, de azt hiszem, hogy ha az ember leír egy tisztességes mondatot, már az is erkölcsi kérdés. MAB: Az esztétika és etika lesz?
EP: Hm. Azt hiszem, ez inkább temperamentum kérdése, tehát adottság,
vagy éppen annak hiánya, de ez ugyanaz. Egy adottság hiánya néha fontosabb,
mint az, ami van. A tehetség hiánya is egy adottság. Egyfelől. Másfelől,
ami az iróniát illeti, az persze folyton változik. Azt szoktam mondani,
hogy nem az ember, hanem a helyzet ironikus. Azt is mondhatjuk Sartre nyomán,
hogy iróniára vagyunk ítéltetve. Ez nem választás kérdése. Alappélda: ha
kijelentjük (nagy hangon), hogy Isten meghalt, mégis imádkozunk (rémülten)
hozzá. Ez ironikus alaphelyzet. De persze, ha minden ironikussá válik,
mindig rá kell kérdezni, hogy mit jelent az ember saját iróniája. A jó
és a rossz komolyság mindig újra megjelenik a világban, így az iróniának
mindig van tennivalója, mert az irónia felforgató. A művészetnek nemcsak
építenie kell, hanem rombolni is. Mindig együtt jár ez a kettő. Ha valaki
csak a szépet és a kellemeset akarja, akkor vegyen lábfürdőt. A meleg víz,
az kellemes. De a művészet kellemetlen is tud lenni. Sőt, kell, azt hiszem.
MAB: A legutolsó könyve…
EP: A Harmonia caelestis -ben valóban fontos, hogyan dolgozik a könyv
a valósággal és a képzelettel. Mondjuk a könyv második része azt mondja:
Én vagyok az igazság, és kiderül, hogy az éppolyan fiktív, mint az első
rész. Játszik és dolgozik... egy regénynél mindig felmerül a kérdés:
Vajon tényleg élt-e Bovaryné? Vagy csak Flaubert kolléga találta ki? Vagy
hogy van ez? Azt hisszük, én úgy gondolom, minden tisztességes olvasó úgy
gondolja, hogy Bovaryné igenis élt. Minden könyv dolgozik ezzel, csak az
én könyveimben, de más könyvekben is, ez az ide-oda maga is tárgya
a könyvnek. És a másik könyv ezt tényleg szabotálja. Mert ezek a könyvek,
a korábbi könyvek, különösen a Harmonia caelestis, azt mondják kissé túl
öntudatosan, hogy mi a valóság, azt én mondom meg. És ez a könyv azt mondja:
nem, a valóság mégiscsak brutálisabb, mint hiszed. Itt nincs olyan sok
lehetősége az embernek, vagy néha nincs olyan sok lehetősége. Ez a játék
most nincs neked megengedve. Ezt megírom a könyvben is. Poétikai szempontból
ez persze bonyolult dolog. Úgy is lehet mondani, hogy ami a poétikát illeti,
éppen ez a helyes. Mert mindig maszkokkal dolgozom, sok maszkkal, az apa
maszkjával, egyszer egy nő maszkjával stb. És ez meg maszk nélküli. És
ez is logikus lezárása egy sornak.
MAB: Ön is így gondolja? EP: Az persze ténykérdés, hogy valami fiktív-e vagy sem. Elméletileg
persze igaz. Mert elméletileg nem lehet nem-fiktíven írni. Amikor az ember
fogalmaz, akkor formát ad, és akkor az már per definitionem fiktív. De
egyébként – hogy tényleg így történt-e, hogy igaz-e ez a dolog az apámmal,
vagy csak egy vicc a részemről, annak nagyon könnyen a végére lehet járni.
MAB: A könyv a szabotázst szabotálta. EP: Az a könyv mindent szabotált. Nem engedett úgy mozogni, ahogy megszoktam. Folyton beleütköztem valamibe, magamba, az írásba, apámba, az ajtófélfába. MAB: És mit tud most írni?
EP: Kellett egy kis idő, hogy meg tudjam válaszolni azt a kérdést, hogy
mit jelent, nem annyira a Javított kiadás, mint inkább a Harmonia caelestis.
Mert az tényleg, valóban valaminek a vége volt. Mit jelent tehát, hogy
vége? És találtam erre magamnak egy választ, de ez egy belső válasz.
MAB: Meg akartam kérdezni, hogy hogyan ír, mármint gyakorlatilag. EP: Ó, ezt nagyon jól meg tudom válaszolni. Ezt könnyű elmondani. (És valóban, lendületesen elmondtam neki is, hogy úgy dolgozom, mint egy bürokrata, minden nap kilenctől kettőig, sőt háromig, és akkor kész hulla vagyok. Aztán jön a következő nap. Ezt mondtam, nem kukoricáztam.) MAB: Kézzel ír?
EP: A4-esek. 80 oldal van benne, vagyis 160, de én mindig csak az egyik, a jobb oldalra írok. És aztán megjegyzéseket fűzök hozzá a másik oldalon. Írok, aztán melléírom: ez rossz. Ez fontos, mert különben később, ha három hónap múlva megnézem, nem biztos, hogy látom a rosszat. Vagy azt írom oda: ez jó, de rossz. Ez azt jelenti például, hogy ez kell, de nem így. Vagy így, de jobban vagy más mondatszerkezettel. MAB: Tehát írja a szöveget, és aztán mindjárt el is olvassa? EP: Ezt a kommentálást azonnal csinálom. Vagy odaírom, ahol egy idézet van, hogy utánanézni. Vagy később például, hogy ez már volt az elején, ennek stimmelnie kell, ilyesmik. Vagy hogy kit kéne miről megkérdezni. Például a lányokat itt a könyvesboltban, hogy van-e valami könyv a – mi is volt ma? –, hogy milyen fából készítik a futballkaput. Ma már semmilyenből, mert alumíniumból készül, azelőtt fából volt. Csakhogy tudja. Szóval mindenféle új szöveglehetőségek keletkeznek. Vagyis át kell írni. Mindig át kell írni. Mindig panaszkodom, de ezen nincs mit siránkozni, ez ilyen munka. MAB: Végigírja a kéziratot mielőtt újra elolvassa? EP: Mindig tudnom kell, hogy mi az, amit már megcsináltam. Pontosan
tudnom kell az arányokat, az egyes témákat, hogy mi milyen hosszú… Ez azt
jelenti, hogy ha egyszer már végigírtam, akkor ebből készül egy feljegyzés.
A motívumok feljegyzése: az első oldaltól a harmadik oldalig ez van, a
harmadiktól a kilencedikig az van. Érzem is, nemcsak tudom, tehát érzékelem
is az arányokat. Ha tehát valamit megváltoztatok, azzal az arányok is változnak.
Ó, ez nagyon sok bíbelődés. (Kíváncsi volnék, hogy mondhattam a bíbelődést
németül. Pláne a molyolást, ich motte, du mottest…Az ó! az ach! németül,
az szépen hangozhatott. „Drámai szende valék Kolozsvárt.” Várott. Váron.).
MAB: Van kedvenc tolla?
MAB: Golyóstollal nehezebb, kicsit lassú, szerintem. EP: Nem tudom, egy ideig volt egy töltőtollam, aminek volt valami baja, egyszer leejtettem és kicsit szétment a hegye – karcolta a papírt. Tudtam, hogy karcolja, de a kezem megszokta. Amikor aztán egy igazán jó tollat kaptam, az túl jó volt, túl gyors volt nekem. MAB: Talán szüksége van a tárgyak ellenállására. EP: Nem, nem, ez tisztán technikai kérdés. Annyi ellenállásban van részem, nincs szükségem még a tárgyak ellenállására is. MAB: Arra gondolok, hogy ha az ember közvetlenül a számítógépbe ír, akkor nagyon gyorsan lehet írni. EP: Ez így van: egyrészt én nem tudok nagyon gyorsan írni, már az írógéppel
sem tudtam.
MAB: Azt mondta abban a beszédben, amelyik a dán Lettre-ben is megjelent, hogy magukkal ragadják a szavak. Lehet, hogy az csak a megfelelő tempó megtalálásán múlik, hogy ne nagyon térítsék el a szavak. Hogy ne legyen túl gyors a tempó. EP: Éppen mert megvan ez a lehetőség, hogy a szavak elterelnek. El akarok jutni valahová, és megvan a saját sebességem is. Éppen ez a probléma. Milyen gyors lehetek, hogy előre jussak, és mégis meghagyjam a szavaknak azt a lehetőséget, hogy közbeszóljanak. Úgy is mondhatjuk, hogy a nyelvnek. Mi az, ami még teret enged a nyelvnek. Hogy nem az én akaratom a legfontosabb. Persze nem arról van szó, hogy ne volna fontos. El akarok jutni oda, mert ott van egy történet. Ezt el akarom mesélni. Tehát valahogy el kell jutnom odáig. Azt gondoltam, hogy úgy megyek majd, de a szavak azt mondják: nem, így kell menned. Na jól van, akkor így megyünk. Itt találok valamit. Így sose fogok oda eljutni. Itt valamit rosszul csináltam. Ha ez fontos. Lehet, hogy nem is olyan fontos, akkor egyszerűen elhagyom ezt a szigetet. Vagy azt mondom, jó, ez nagyon szép volt, ez a munka, mégis el kell dobni. Menjünk szépen vissza. Ez nagyon kellemetlen tud lenni. De a kellemetlenség csak egy szinonimája a munkának. MAB: Azt hiszem, van egy nagy veszély a számítógépben, az, hogy túlságosan gyorsan tud dolgozni. EP: Szerintem is. A másik veszély a számítógépnél, hogy az ember nem dob el semmit. Minden megmarad. És két év múlva azt gondolja az ember, hogy ez nem is olyan rossz, és akkor jönnek ezek a fragmentumok, amelyeket a számítógépből szednek elő. MAB: Még egy talán nagyon alapvető kérdés: miért kezdett el írni? EP: Erre több válaszom is van. Az egyik például: Már nem emlékszem.
Egy másik: Azt hiszem, úgy van, hogy észrevettem, hogy ez megy nekem. Nem
tudtam, mit jelent írónak lenni, de azt gondoltam 17-18 évesen, hogy én
író vagyok. Arra nem gondoltam, hogy akkor írnom is kell. Úgyhogy nem is
írtam. Ez tényleg így volt, de ez nem könnyen elmesélhető történet.
MAB: Vannak más írók, akik inspirálták? EP: Mindegyik, még a rosszak is. De nincs protokoll-listám. Történetileg
nézve sokat tanultam Handkétól vagy Nádas Pétertől, és Rabelais-tól vagy
Musiltól vagy Joyce-tól természetesen. Meg ezer magyartól. És megpróbáltam
Thomas Manntól is tanulni, mérsékelt sikerrel. De igyekszem.
EP: Igen, később olvastam Walsert is.
(Írók Boltja, 2007. december 6-án)
Lettre, 2008 nyári, 69. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|