GORAN VOJNOVIĆ
DÉLIEK, TŰNÉS!
Miért nem beszél még mindig Radovan?

Radovan a BK-tévét nézte, méghozzá valami beszélgetős műsort, melyben a szerb testvérek Szerbia jövőjéről szövegeltek. Radovan ugyan életében csak háromszor járt Szerbiában, utoljára húsz éve, és akkor is csak egy focimeccsen, mégis úgy bámulja ezeket a ©eąeljeket, Draąkovićokat, Koątunicákat meg a többi seggfejet, mintha a rokonai volnának. A töke tele van velük, és csak azért izgatja, mi lesz Szerbiával, mert ott él Ruľica meg Milan és a többi rokon, meg azért, mert úgy néz Szerbiára, mint a saját országára. Néha szándékosan provokálom, hogy mi a fenétől az ő országa Szerbia, ha egyszer Radovan boszniai szerb, de ő csak vakkant meg dünnyög valamit, és a végén mindig elküld a búsba, hogy ne cseszegessem én őt, mert fogalmam sincs az egészről. De én jól tudom, mi a gáz. Radovannak nincs hazája, és ez lombozza le. Ez lombozza le az összes boszniai szerbet. Ezek mintha levették Boszniát volna a műsorról, mert csak a Szerb Köztársaságra esküsznek, most meg csak bámulják a ©eąelj embereit, és nem tudják eldönteni, hogy nem jobbak-e még a  muzulmánok meg a horvátok is ezeknél a bunkóknál. Ezért nézi Radovan a tévén Szerbiát, és azt reméli, hogy Szerbia egyszer normális ország lesz, és ő rámondhatja, hogy ez az ő hazája. Mert most szégyelli azt mondani, hogy ez az ő hazája, amíg ilyen alakok vezetik Szerbiát, mint ez a Koątunica. Csakhogy Szerbia sohasem lesz normális ország. Ezt tudjuk mindnyájan.
De Radovan csak nézi a BK tévét, és megint síkideg, engem mintha nem is látna, ahogy ott állok az ajtóban, és nézem vele azt a hervasztó adást. Radovan meg csak hümmög, és időnként elküld valakit az anyjába. Aztán hátradől, és diadalmasan így zárja kommentárját: »Baszom az anyátokat. Hova juttattátok ezt az országot! Mocskos szemetek!«
Erre toppanok be. Baszod, vége az adásnak! Radovan viszont rendesen bepörgött, és valakinek be akarna húzni egyet. Csak éppen nem szól egy szót se. Úgy néz rám, mint aki bármely pillanatban ölni tudna. Ezt már megszoktam, mert a rendőrség óta így néz rám, a szerb radikálisok most csak olajat öntöttek a tűzre, hogy vesztek volna az elmaradott anyjukba. Én járok le-föl a lakásban, Radovan meg követ a tekintetével. Mint a vadak az Animal planetből, amikor lesik a zebrákat meg az antilopokat. Arra gondolok, hogy elegem van az egészből. Hogy nem bírom tovább nézni azt, ahogyan néz engem. Hogy kiborulok, ha még sokáig hallgat. Azt gondolom, ennél bármi jobb.
– Nem járok többet edzésre.
Semmi. Radovan rá se hederít. Csak feláll, és lassan kimegy a konyhába, mint aki vizet akar inni. A mosogatógépet piszkálja. A hűtőben turkál. Aludni készül. Legalább nem bámul többet. Most mintha ott sem lennék. Taktikát változtatott.
– Mikor az edző cigizni látott, azt mondta, ne jöjjek többet. Nem engedett be a terembe.
Semmi. Radovan kimegy a konyhából, át a nappalin, be a fürdőszobába. Fogat mosni. Folyatja a vizet, velem persze folyton üvölt, ha folyatom hiába. Mint a kutya caplatok utána a lakásban. Most ott állok a fürdőszoba előtt és nézem Radovant, ahogy mossa a fogát. A vizet meg folyatja tovább.
– Annyira bántott, hát bepiáltam. Kicsit arénáztunk a buszon.
Radovan elzárja a vizet, és sorra lekapcsolja a villanyt. A fürdőszobában, az én szobámban, a közlekedőben, mindenütt. Mintha ott se lennék. Radovan ellenőrzi, zárva van-e a bejárati ajtó. Bezárja még egyszer. Aztán lehúzza a vizet a budin. Én meg egyre idegebb vagyok. Remegek. Nem bírom tovább nyugodtan mondani a történteket. Már csak üvölteni tudok meg bőgni. Azt meg nem akarok.
– Tök piásan felültem a buszra, mozdulni sem tudtam, hánynom kellett, a többiek meg emiatt csesztettek egész éjszaka. Annyira bántott, hogy abbahagytam az edzéseket. Nem bírtam megállni a piával. Hát nem érted?
Radovan bemegy a hálószobába. Becsukja az ablakot a nappaliban és indul a hálóba. Nem bírom tovább nézni. Karjánál fogva visszarángatom a nappaliba. Üvöltök vele.
– Meg se kérdezted, mi történt a rendőrségen. Meg sem kérdezted, mit művelt velem az edző az edzéseken, amikor nem hitte el, hogy fáj a bokám. Meg sem kérdezted, mi van velem, mikor tele volt a tököm a kosarazással, és amikor nem játszattak, mert hogy túl fiatal vagyok. Meg sem kérdezted, mi van velem, csak hallgatsz és egy szót se szólsz.
Rángatom Radovant, ő meg taszigál engem. Radovan taszigál, én viszont fogom a karját, és nem engedem. Üvöltök, sírok, minden. Radovan félrelök, de én nem hagyom. Nem engedem, hogy bemenjen a hálószobába, amíg meg nem szólal, most már ő is rendesen bepörgött, és egyre erősebben dulakodik. De nem szól egy szót sem. A néma anyja istenit. Hogy a fenébe lehet ilyen genyó?
– Nem engedlek el, amíg nem mondasz valamit. Mondj valamit! Beszélj! Beszééélj! Beszéééélj! Beeeszéééélj! Beeeszééééélj...
Üvöltök, mint az állat, de Radovan csak hallgat. Félrelökne, de én bevonszolom a nappaliba. Ranka ott terem, és szétválaszt bennünket. De Radovan még mindig nem szólal meg. Félrelöknek, majdnem elvágódok. Radovan egy szót se szól. Szépen bemegy a szobába és lefekszik az ágyba. Ranka meg odajön hozzám, hogy átöleljen és megvigasztaljon. Baszki, Ranka. Eddig hol voltál?
– Az a néma hülye! Menjen az anyjába és ott hallgasson. Érted?!
Ranka megpróbál fékezni, de hiába. Egyszercsak megpattan bennem valami, és sírva fakadok. Nincs megállás. Üvöltök, szakad a könnyem, nem bírom tovább visszatartani. Ököllel verem a falat és üvöltök. Még soha életemben nem sírtam így. Remegek és sírok, és alig kapok levegőt. Minden, ami összegyűlt eddig, most egyszerre kitört belőlem. Bánat, baj, kín, csak düh nincs már bennem. Sírok, mint egy kisgyerek. És hagyom, hogy Ranka átöleljen, és én ott sírjak a vállán. Kész vagyok. Nem bírom abbahagyni, nem létezik. Úgy érzem, hatalmas sugárban árad ki belőlem minden, ami napról napra összegyűlt. Kipukkadtam. Sírok, mint egy kisgyerek. A mama vállán. A válla csurom víz a könnyeimtől.

         Gállos Orsolya fordítása
 



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu