Sylva Polakova
A szabadság mint melléktermék
(prágai homlokzatok)
A keleti tömb szétesése után sokan akadtak, akik jóhiszeműen nem foglalkoztak
többé azzal, hogy mit is jelent az igazi szabadság. Megelégszünk a szólás-
és a mozgásszabadság definiálásával, s közben nem tudatosítjuk, hogy működőképessége
érdekében az összes társadalmi rendszer ellenőrzésre és fegyelmezésre törekszik.
Minél kevésbé észrevehetőek a fegyelmezési stratégiák, annál nehezebben
jövünk rá, hogy szabadságunk egysíkú, és sokszor csak vélt szabadság. Mindazonáltal
akadnak helyek, amelyek kívül esnek a „rend“ látókörén, esetleg nem
éri meg neki, hogy befektessen a „javításba vagy a büntetésbe“ (ahogy azt
például George Lucas THX 1138 című technokratikus utópiájában láthatjuk,
melyben a szökevény üldözése azonnal véget ér, amint túllépik az üldözésére
szánt költségvetési keretet). Azoknak a helyeknek és helyzeteknek a keresése,
amelyek révén valóban megélhetjük a szabadság érzését, túlléphetünk a sztereotípiákon
és emancipálódhatunk, nagyfokú, a rálátás képességével összekapcsolódó
empátiát kíván. S ha e tekintetben olykor sikeresnek bizonyulunk, sikerünk
sose hosszú életű. A következő szükségszerűség tehát az állandó átalakulás,
amely egérutakat biztosít a „felügyelő reflektorának“ fényköréből.
Flangálás
A kaotikusnak tűnő, de valójában az ellenőrzést szolgáló technológiák
és stratégiák legnagyobb koncentrációját felmutató városi környezet a vélt
és valóságos szabad lét számos változatát kínálja. Azt a fajta utcai kóborlást
nevezték el a 19. században „flânerie”-nek, flangálásnak, amelynek folyamán
hagyjuk, hogy magával sodorjon bennünket a város impulzusainak és csalétkeinek
végtelen áradata, miközben változatlanul birtokában vagyunk a kritikus
gondolkodás képességének. A francia kifejezést leginkább szeszélyes csavargásnak
fordíthatnánk: ez a fajta időtöltés először a párizsi művészek körében
vált kedveltté, akik a modern nagyváros kaotikus atmoszféráját új múzsájukként
üdvözölték. A flanőr alakját számos művész (mindenekelőtt Baudelaire),
később pedig filozófusok és teoretikusok sora (nevezzük meg közülük legalább
Walter Benjamint, aki a városi kóborlásnak szentelte utolsó, befejezetlenül
maradt könyvét, az Átjárókat) az egyedülálló művészi tehetség és a kutatói
képességek dicsfényével övezte. A „flânerie” azonban nem csak az „alkotó
géniuszok” sajátja. Végső soron nem egyéb, mint a szabadgondolkodásnak
megfelelő és a városi környezethez alkalmazott életstílus elgondolása.
A különböző flanőri variációkban ugyanazok a jelenségek tükröződnek (építészet
és urbanizmus, kommunikációs hálózatok és piac).
Virtuális mobilitás és a városi csalétkek mámorító jellege
A tömegközlekedés és a közterek nem csupán a rendkívül sok ismeretlen
ember kényszerű fizikai és pszichikai közelségére alapozott társadalmi
kommunikációt változtatta meg a 19. század elején, hanem a szemléletmódot
s az időben és a térben való tájékozódás mikéntjét is. Az omnibuszok egyfajta
„mozgó tekintettel” színesítették a városi életet. Az átjárók, áruházak,
kiállítótermek és múzeumok beüvegezett vitrinjei az utazás koncentrált
virtuális élményét nyújtották. De „virtuális tekintetnek” foghatunk fel
minden olyan képet, amelyet egy másik médiától veszünk át, tehát a megjelenített
„valóságot” is, amelyet előbb a realista festészet szimulált, a 19. századtól
pedig elsősorban a fénykép révén terjedt. A film mindkettőt összekapcsolta.
A filmélmény által kínált „virtuális mobilitás” (a klasszikus értelemben
vett moziban csak időbeli mobilitásról beszélhetünk, napjaink IMAX-aiban
azonban már fizikairól is) illuzórikus csupán, mindazonáltal extrém módon
hatásos nézői gyakorlatot jelent, amely végérvényesen megbontotta a jelenlét
és a valóság klasszikus koncepcióit.
A szabadság, elérhetőség és ellenőrzés (avagy átláthatóság) benyomása,
amelyet a mozgás és a pillantás könnyedsége vált ki, a körmönfont manipulációnak
is teret ad. Egyfelől tehát ott volt az új lehetőségek mámora, másfelől
viszont a szédület és a jogos bizalmatlanság. A városi lét ambivalenciája
magában a flangálásban is tetten érhető, amely számára a város táj és enteriőr
is egyben –dzsungel és lakószoba, ahol elrejtőzünk, valaki azonban mindig
lát bennünket. A magányos városlakó számára a tömeg menedékké s végül vágyott
„kábítószerré” vált. A város csalétkei közötti hosszú, céltalan kóborlás
mámora végül „méregként” jár át bennünket (Benjamin e jelenség kapcsán
egyenesen a „hasismámor” kifejezést használja), ami oda vezet, hogy akárcsak
a többi függőség esetében, nem tudatosítjuk a lehetséges kockázatokat.
A rendszer réseinek keresése
Fennáll-e tehát annak veszélye, hogy a vágyak kielégítése teljesen
elhomályosítja a kritikai és szabad gondolkodást? Amikor az üzletek üveglapok
mögött hivalkodó kirakatai előtt haladunk el, sokszor rabul ejt bennünket
az ott látható dolgok varázsa. A költők által megénekelt „flânerie” és
a közönséges „vásárolgatás” közti különbség ezekben a pillanatokban alig
észrevehetően szertefoszlik. Anne Friedberg, a Window Shopping: cinema
and the postmodern című könyv szerzője szerint mindkét tevékenység forgatókönyve
a figyelmen, elemzésen s végül a vágy beteljesítésén – s csak kevésbé egy
szükséglet kielégítésén – alapul. Noha a bevásárlás felszínesebb tevékenységnek
tűnhet, a 19. századi nők számára a szabad döntés teljesen újszerű élményét
jelentette. A vásároló nő egy olyan szerepet vett át, amelyet a nyilvánosság
más szféráiban nehezen tudott volna kipróbálni. Nem véletlen, hogy amint
a piac megadta a nőknek fogyasztói szabadságjogaikat (t. i. hogy maguk
választhassanak és maguk vásárolhassanak), a nők pozíciójában társadalmi
méretekben is változás következett be. Miként példánk is mutatja, az áruházak
– a mozihoz hasonlóan, ahol szintén különböző szerepeket és identitásokat
próbálunk ki – képesek a szabad választás látszatát kelteni, miközben „segítenek”
szabad időnk eltöltésében és a pénzünk elköltésében – éppen úgy, mint a
„flânerie”. A tömegkultúra bizonyos kvalitásait elismerő posztmodern társadalomban
számos közös vonást ismerhetünk fel a művészeti és gazdasági stratégiák
között, amelyek nem feltétlenül jelentik a kultúra hanyatlását és a szabadság
korlátozását.
Minden olyan törekvés, amely ellenőrzésre és manipulációra irányul,
s melynek a piac esetében szaporítania kellene a fogyasztók sorait, s ugyanakkor
megsokszoroznia vágyaikat, bizonyos „melléktermékeket” eredményez: az áruházak
esetében a nők emancipációja volt ez a „produktum”. A „flânerie” nem nagyon
gyakorolható egy olyan környezetben, amely nem teszi lehetővé az előírt
viselkedésminta melletti alternatíva létezését. Óhatatlanul feltűnést kelt
ott, ahol minden teljesen világos, és pontosan meg van határozva, de gyorsan
„rést” talál magának. Ha a „flânerie” jelenségét akarjuk felderíteni, legkönnyebben
különböző alkotói megnyilvánulásokban bukkanunk a nyomaira. Különösképpen
sokat olvashatunk ki azokból, amelyek a köztereken jelennek meg, mint például
a szándékoltan „élősködő” street-artból, de kevésbé „független” művészeti
ágakban is találkozhatunk velük. A többnyire a domináns ideológiákat támogató
építészetben manapság egy olyan tendencia érvényesül, melynek jegyében
az alkotók a házak homlokzatán keresnek régi-új teret szubverzív és személyes
megnyilvánulásaik számára. Igaz, ennek a kezdeményezésnek az a törekvés
az eredője, amely saját pozíciójuk megvédését, s az építészek esetében
az épület fölötti ellenőrzés fenntartását szolgálja, mert az épület egyébként
a szó szoros értelmében eltűnhetne a „hozzáadott” reklámhirdetések alatt,
amelyek esetenként a külső burok kilencven százalékát alkotják. Sokkal
fontosabb azonban, hogy az újonnan kialakított mediális homlokzatok tünékeny,
nem piaci megnyilvánulásokra is lehetőséget adnak. Egy építész, Bernard
Tschumi szerint a homlokzat és környezete közti viszony több kontextusban
is megjelenik: szociálisban, kulturálisban, politikaiban vagy földrajziban.
A burok elválaszthat és összekapcsolhat, egyaránt lehet militarista és
erotikus, hangsúlyosabbá teheti vagy kialakíthatja az exhibicionista, illetve
a kukkolóra és a flangálóra jellemző „kedvteléseket”. Az építészet elsősorban
a homlokzat révén válik a szimbolikus rendszerek egyikévé. Az épület felszíne,
burka, vagy ha úgy tetszik, a bőre az emberi lakhelyek építésének kezdetétől
fogva az építész, a tulajdonos vagy valamilyen intézmény névjegye volt.
A homlokzat csak a szín vagy a választott anyag révén tolmácsolhat valamiféle
„üzenetet”. A domborművek, sgrafittók, napórák és toronyóraművek azt bizonyítják,
hogy a homlokzatok sosem voltak egyszerű „reklámhordozók”, illetve nem
jelentették azok korábbi változatait. Ma az építészek a képzőművészekkel
együtt megpróbálják visszaszerezni a homlokzatokat, s ennek érdekében az
új médiákat is felhasználják, melyek segítségével ismét fölerősítik a virtuális
mobilitás flanőri élményét.
A közelmúltban egyszerre két ilyen projekttel találkozhattunk a prágai
utcákon. Prokop Bartoníček elhatározta, hogy az NSA (www.networkstreetart)
keretében az egyszerű járókelőket is a város arculatának részévé teszi,
mégpedig különböző galériáknak otthont adó házakon elhelyezett vetítési
felületek és mobiltelefonok segítségével: utóbbiakról az emberek üzeneteket
küldhettek, amelyek hamarosan a vetítési felületeken is láthatóvá váltak.
A másik projektet szerzőként jegyző Tereza Janečková viszont ezzel ellentétes
megoldást választott, s egy „exhibicionisztikus” hirdetőtáblát részesített
előnyben, amelyre az önéletrajzát nyomtatta rá. A szokásos munkahelyi interjúknál
benyújtandó „cv” formátumának megfelelő hirdetés (melynek kapcsán meg kell
jegyezni, hogy Tereza Janečková ezzel a munkával fejezte be a Képzőművészeti
Akadémián folytatott tanulmányait, következésképp feltételezhető, hogy
valóban munkát keresett), s munkája az átlagos hirdetési díj ellenében
néhány napig ott függött egy Jungmann téri ház homlokzatán. Janečková ily
módon sikeresen behatolt a nagy reklámkampányok közegébe. Talán nem túl
nagy merészség azt feltételezni, hogy egy ilyen lépés meglehetősen sokkoló
volt a járókelők számára, ugyanakkor azonban emlékeztethette őket arra,
hogy a város tereit nem csupán személytelen fogyasztói tömegként, de egyénenként
is még mindig ők birtokolják.
A periféria kihívást jelent
Az újkori városi homlokzat egy másik prágai esetétől eltérően azonban
mindkét projekt ideiglenes volt. Az Anděl nevű smíchovi üzletközpontot
(Smíchov: Prága egyik negyede; az „anděl” szó angyalt jelent. A ford. ),
Jean Nouvel francia építész boltok és irodák sokaságának otthont adó üvegpalotáját
annak a melankolikus angyalnak a sziluettje ékesíti, amelyet Wim
Wenders Berlin fölött az ég című filmjéből ismerünk. A figurának mintha
az volna a szerepe, hogy a negyed lepusztultságára emlékeztessen, amelyet
ma már elfed a külföldi márkanevekben testet öltő fényűzés. Az üveggel
fedett modernista vasszerkezetekhez kapcsolódó épület esztétikája ma is
a gazdasági hatékonyság szolgálatában áll. Az üzletközpontok stratégiáját
az „ideális“ város szimulálása jelenti – ezekről a helyekről minden kedvezőtlen
külső hatást kizárnak: a változékony időjárást, a közlekedési dugókat vagy
éppenséggel a szegénységet. Egy soha meg nem valósult város képe ölt bennük
testet – a tiszta, gazdag, biztonságos és átlátható városé. Az áruházakban
és az üzletközpontokban az évszakok váltakozásától függetlenül mindig ugyanaz
a klíma uralkodik. A mozgólépcsők segítségével könnyen és gyorsan eljutunk
az étterembe, s ha onnan a moziba megyünk, az oda vezető utat az üzletek
kirakatai szegélyezik. A természetes időtől és a valóságtól való elszakadás
már az első, a 19. század közepén épült áruházakra is jellemző volt, de
az elővárosok üzleti megacentrumainak építésében csak a második világháború
után kezdődött meg a nagyarányú fellendülés, melyre egyaránt ösztönzően
hatott a lakosság decentralizációja, az autós közlekedés és a közlekedési
hálózat fejlődése. A legutóbbi években ugyanígy alakult a helyzet Csehországban
s néhány más, a „közép-európai“ jelzőt leporoló országban. A kommunista
„keleti tömb“ negyven kerek esztendőre megdermedt a félig üres áruházak
szintjén. Az utcák nem voltak többé közterek, amelyek elrejtik az embert.
„Gyanúsnak“ tűnt, aki csak kóborolt az utcákon. A „flânerie“-t felváltotta
a kertészkedés, a befőzés és a barkácsolás, melynek ki kellett töltenie
a hiánycikkek miatti hézagokat. Ma sóvár vágyaktól hajtva próbáljuk ledolgozni
ezt a negyven esztendőt, s abbéli igyekezetünkben, hogy sóvárgásunkat csillapítsuk,
átadjuk magunkat a vásárlási és építkezési bulimiának. Megfontolást érdemel,
nem jött-e el az ideje annak, hogy hátat fordítsunk a „keleti tömb volt
országai” elnevezéssel jelölt kérdéskomplexumnak, s elfogadjuk a periferiális
jelleget, mint egy olyan sajátságos kulturális kontextust, amely nem ígér
vezető szerepet, de annál inkább közelít ahhoz a helyzet-meghatározáshoz,
mely szerint egyszerre lehet valaki „kint s bent”. A földrajzi központok
szerepét a kommunikációs csomópontok vették át, ezért a „közép-európai”
besoroláshoz való ragaszkodás kissé időpazarlónak tűnik. A városi és a
kulturális perifériák jó befektetési célpontokká válnak a legkülönbözőbb
színvonalú projektek számára – az ellenőrizetlen terekből azonban a széleken
még mindig van elég.
G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|