KONRÁD GYÖRGY
INGAPÁLYÁK
(írok egy várost)
A szállodában egy ülésen kell részt vennem. Városokat osztályozunk,
melyik mennyi pénzt és dicsőséget kapjon. Komoly játék, mind első akar
lenni. Minduntalan Gogol komédiája jut eszembe, a Revizor: „Dobroje utro,
goszpogyin Hlesztakov,” mondom reggel a fürdőszoba tükörben feltűnő szélhámosnak.
Honnan tudod? Mit tudsz te egyáltalán? Nem szégyelled magad?
Autóúton ködben, autóbuszban, esővizes mezők között, a sofőr kis beszédet
tart. Vannak mindenféle levek, van vécé is, egy titkárnő felajánlja, hogy
hoz ásványvizet. Kopasz fák, behavazott irányjelző táblák húznak el mellettünk,
szombat van, kicsi a forgalom, a televíziók ilyenkor reggel rajzfilmeket
adnak. A klasszikus zenecsatornán egy szépítőklinika kínálja fájdalomszegény
és kockázatszegény műtéteit, egyesül a zenei és a testi szépség igénye,
elég egy éjszakát a klinikán tölteni, reggel megszépülve távozhatunk, törekvő
idősebbek kedvet kaphatnak hozzá. Szürkésfehér a föld és a horizont, az
ég és a levegő is, autószállító autók mellett rohan az autóbusz.
Korán keltem, nekem ébredés után már kétórás készülődés kell. A hátam
mögött az egyik idős úr említ egy másikat, aki meghalt, benne van a reggeli
lapban. Vannak emberek, akik az elhalálozások rovatánál kezdik olvasni
az újságot, nemcsak öregek, egy szép, ifjú énekesnő is. Meghalt tehát a
nagy kiállításrendező, a zsűri tagjai megvitatják az esetet, tüdőrákja
volt, egy évvel volt csak idősebb nálam és a mögöttem ülő kollegánál, alighanem
ő is halhatatlannak érezte magát egészen addig, amíg meg nem halt.
Itt-ott enyhe emelkedők és lejtők, domború síkok, zajvisszatartó falak,
fényfeliratok a ködben, és már egy másik város peremén vágtat a busz, szürke
betonépületek, kétemeletes családi házak között. Szeretek átmenni hidakon,
folyók és vasúti pályák fölött. Majdnem minden városnak megvan a maga varázsa,
az emlékezetes lakók ismerik és gyakran látják egymást, közös helyeken
fordulnak elő, van közös tulajdon, és vannak közös érdekek. Az a jó város,
ahova visszavágysz, mert a helybeliek láthatóan jól érzik magukat, és köszönnek
az idegennek.
***
Egy előre megjelölt régióban kiválasztjuk Európa kulturális fővárosát,
amely abban az évben paradigmatikus, és amelyet akkor mindenki néz.
Mivel lehet divatba hozni egy várost? Nagy pénzért szerződtetnek városdivat-tervezőt.
A mester egy évre jön, megtalálja a helyi megszállottakat és a törzshelyeiket,
ábrándos-szélhámos reklámszakember, ráhibáz az eladhatóra.
A zsűri egyik, kissé lusta tagja én vagyok; hetedmagammal, írók,
művészek, tudósok egy buszban. Kiszállunk, körülnézünk, beszállunk és megyünk
tovább; az egymást váltó városokban a tartományi kormányfőtől a helyi költőig
mindenkit megtekintünk. Melyik város tud a saját sorsának az alanya lenni,
és melyik tudja magát egy tényleges hálózatba helyezni? Melyik lépett ki
az európai és a világporondra? Hol tudnak erős egyéniségek megmaradni?
Hova áramlanak a fiatal tehetségek? Hol a legélvezetesebbek az esték?
A százéves ipar holttesteiből a diadalmas művészet szállása lett. A
szénmosó fekete kolosszusa után a megtisztult szellem gyászdala következik,
kürtszóló, édes zengés csillámlik alá a magasból a roppant csarnokban,
amelyben angyalcsengettyűzést hallasz, és dől be sok ezer óvodás énekelve,
és természetesen megkönnyeztetve a zsűri koros hírességeit. Majd a régió
polgármesterei tornagúlába rendeződve ránk kiáltanak: „Szerencse fel!”,
a kövérek guggolnak, a nyurgák nyújtózkodnak, és mind szörnyen mosolyog.
Áttáncol egy vékony személy a magasban, a sóhajok hídján, ahol a foglyokat
szállították a bíróságból a börtönbe, körülötte szökdöső mozdulatokkal,
fekete selyembe öltözött lények futkosnak. A 18. században még a városkút
és a sarlós boldogasszony oszlopa között állt az akasztófa és a pellengér.
A városi nagyságoknak, a borászoknak és a pecsenyesütőknek kell a nagy
szerep, a helység, ahol ők laknak, legyen, egy évre legalábbis, Európa
kulturális fővárosa. Ha már az ipar nem virágozhat, akkor talán a kultúra.
A helyi bölcselő is besorakozik a lokálpatrióta dicsérőbrigádba, a szerződtetett
intendáns pedig eleve garantáltan el van ragadtatva.
Kandor főváros akar lenni, nemcsak az országé, hanem egész Európáé
is. Mikor megtudták, hogy benne leszek a zsűriben, a versenyző városból
szívélyes meghívások bombáztak. Néztem az előadó mutatványosokat, akik
mindent ígérnek és szépítenek. Elszorult a szívem az erőlködés látványától.
Mindenkinek a kultúra a mentsvára, amikor minden értelmetlenné válik, akkor
még kapaszkodhatsz a művészetbe.
A polgármesterek reménytelen dumái, hogy mi mindent akarnak, és hogy
mire büszkék. Felhasználják a régi ipari épületeket, muszáj átalakulni,
új szakma, új erkölcs, már nincs internáló tábor, park van a helyén, a
tábor maradványa turisztikai látványosság, és emlékmű az egykor a gyárakban
itt dolgozó raboknak. Az út mindkét oldalán elszórt fénypettyek: folyamatos
sorban az előttünk haladó autók piros feneke és a szembejövők fehér szeme.
Az acélgyárakba nő nem léphetett be, a fegyvergyártás férfititok. Letérés
következik az autóútról, magas torony füstöl. Körutunk végeztével egy kandori
szállóban megvolt a búcsúvacsora. Ledőltem, vége a közszerepnek, holnap
meglátogatom a barátaimat.
Még a gyerekkori utazásaimból emlékszem arra a részvétre, amelyet a
vagonablakban állva olyan vasútállomások iránt tudtam érezni, amelyekből
a vonat velem együtt kigördült, és azok, szegények itt maradtak üresen.
Nővéremmel, unokatestvéreimmel és a nevelőnőkkel mindennap kimentünk a
vasútállomásra nézni, hogy ki jött a budapesti gyorssal, és ha ez a számbavétel
megtörtént, a továbbpöfögő vonat már az érdektelen, nélkülünk való űrbe
zakatolt tovább. Idős koromra elkezdődött a légi utakon cikázás korszaka,
professzorokról hallok, akik a repülőtéren kaptak halálos szívgörcsöt,
két szereplés között.
Méltányoltam a kiállítást a halál-múzeumban, fényképek néznek rám,
arcok két nappal a halál előtt, és két nappal utána. Amíg még élnek: a
szemekben riadalom és remény, utána: jön a megnyugvás, az arcok lesimulnak,
méltósággal eltávolodtak. A csukott szem besüppedt, az ajak elvékonyodott,
az arcra rátapadt a hús. Felirat a halál-múzeum kapuja fölött: Game over.
Bevezettek a nagy zsinagógába, ebbe begyömöszölték, és innen deportálták
az embereket.
A piros orrú kollegina azt mondta, hogy ésszerű gyászszertartásokra
és pozitív halálkultúrára van szükség. Természetesen a halál meghaladása
érdekében, amire a kultúra és azon belül a művészet kiváltképpen alkalmas.
A kollegina olyan szobrot is tud szerkeszteni, amely folyamatosan zizeg
a rajta áthaladó elektromágneses hullámoktól.
Körül a téren mindenütt fények, hotelek és nagyáruházak. Nemrég még
egy hajókajütben aludtam, az ablakon át sziklákat, kopár hegycsúcsokat
láttam. A kollegák odakint söröztek, és engem szidtak, mert nem álltam
a pártjukra igazságos küzdelmükben a hegyen túli népekkel. Ha én magam
nem vagyok ott, akkor még akár fel is akaszthatnak. Nem szeretnek? Bosszúvágyam
csak ennyi: legyenek továbbra is önmagukkal összezárva. Kikötöttek, hívnak,
elsőnek kell kilépnem, fényképezni fognak, enyém a szégyen. Mosolyogva
lépkedek le a keskeny lépcsőn, lent körülállnak a mikrofonosok, mondok
valamit, nem egészen azt, amit hallani szeretnének, kitértem. Csak szidjanak,
bírom, ha senki sem ért velem egyet.
A véleményemet kérdezik, legyen-e Kandor Európa kulturális fővárosa?
Mi az, hogy kulturális főváros? Van-e valami, amiben kivételesen jó? Van-e
benne mecénási szellem? Van-e figyelmes, jó közönsége? Van-e benne védelme
a különös művészegyéniségeknek? Létezik-e benne a művészeteknek és az irodalomnak
élő háza, csarnoka, akadémiája? És ami a legfontosabb: politikai sérthetetlensége?
A bizottságunk megnézte a versenyzőket, már fáradtak voltunk, amikor
megérkeztünk Kandorba, a város így is megfogta zsűrit. Megállapodtunk a
szálloda különtermében, a céhek ünnepi asztalánál, ahol egy korty bort
ittunk a város ősi kelyhéből, és a döntés után elégedetten mentünk aludni.
Másnap reggel kézfogások, átkarolások, hölgyeknek könnyű arccsók, köszönet
a kísérő titkárnőknek, szervezőknek és szakmunkatársaknak, reggeli után
még egy korty pezsgő kíséretében alkalmat adtunk egymásnak a megbánásra,
meggondolásra, bár nem vettük volna jó néven, ha most áll elő kételyekkel
valaki, de nem! Mind elfogadták Kandort.
Titokzatos arccal ültek vissza a buszba és búcsúztak el tőlem, én még
maradtam, de természetesen vállaltam, hogy titkot tartok, és nem árulom
el a reménykedő kandoriaknak, hogy meghúzták a malac farkát. Elhaladtak
mellettem a különböző guruló kofferek. A zsűri már a sokadik minisztert,
képviselőt és polgármestert látta, figyeltem a domborításukat, állnak körülöttük
a magas testőrök a fülükből kilógó dróttal. Magabiztos és ajándékszerű
kézfogás után a nagykutyák fekete limuzinokba szállnak.
***
Írok egy várost. Azzal, hogy írom, Kandorrá változik, a fejemben lévő,
a vezetéknevem betűiből épült várossá, amelyről több könyvemben írtam,
és amelyet azonosítanom kell egy olyan várossal, amelyről képe van az ott
lakóknak és az odalátogatóknak, amely már kétezer évvel ezelőtt is létezett.
Kandor az európai rétegződés egyik kis mesterműve, keveredő népek együttes
otthona. Rómaiak is éltek itt, és minden bizonnyal zsidó legionáriusok
is temetkeztek a kandori sírokba.
A föld alatti pincék is úgy rétegződnek, mint a történelem. Ha kedves
és tetszetős a hely, ha jó szőlőérlelő lankái vannak, ha az északi szelektől
megvédi a hegy, ha a hegyről leláthatsz egy tóra, akkor okkal van hosszú
történelme, mert sokan mentek, és sokan vágyódnak ma is oda. Megrázom a
fejemet akár egy kaleidoszkópot, és a kis üvegtörmelékek, fémdarabocskák,
papírcafatok, melyeket a szemem előtt hengerükben forgatok, egyszer csak
valamilyen csoda folytán összeállnak egy új, addig nem volt valóságba.
A metafora képzeleti úton teremtett valóság, sőt plusquam valóság, több
annál. Az érzékelhető és annak a szelleme, sűrítménye.
Népek kohója, magyarok, németek, zsidók, szlovákok, szerbek, horvátok,
törökök, cigányok, olaszok gyülekezőhelye. Krónikánkat fölöttébb érdekli
az a makacs pislákolás a történelmi szélviharokban, ami a felperzselések
után megmaradt. Csak egy földbe kapaszkodó, makacs gondolat, hogy itt városnak
kell lennie. Összejön egy zsűri, mind más és más városokból, keveredik
itt az európai történelem, mert Kandor maga a kisgömböc, gurul és mindent
elnyel.
A város olyan, amilyennek leírom, és kész! Az van ott, amit odateszek.
Amit nem teszek oda, az nincsen ott. Ha a Duna vagy a Balaton mellé helyezem,
akkor ott van. Ha azt akarom, hogy a Dómtéren jegesmedvék sütkérezzenek
déli verőfényben, akkor jegesmedvék. Festek a mennyezetre freskót, arkangyalokat,
roppant szibillákat.
A város már régen megtetszett nekem, szociológus koromban is. A kérdés
akkor is, a hatvanas években is az volt: alkalmas-e Kandor arra, hogy Budapest
ellenpólusa legyen. Keringtem addig éveken át a pesti Erzsébetváros külső
felében, nagyon keveset tudtam az országról. Múltja térképére visszanézve
egy orosznak vagy egy amerikainak talán valami nagyon hosszú út juthat
az eszébe, de bármekkora utakat tettem is meg én, csavargó kedvű magyar,
a tényleges tér, a lelkem, öntudatom tere, az a tér, amelyen a személyes
históriám lezajlott, az mindig valami csekélyebb volt, néhány szoba, meg
egy kert, pár utca. Mindegy, hogy a város százezres vagy milliós, az ágyak
és a párok száma véges. A városban az a jó, hogy meghatározza a lehetőségeimet,
teret nyit és behatárol.
Kihívás? Pezsgés? Összekötni a végpontokat, az Európai Parlament székházát
és a faluszéli legelőt? A magas épület legfelsőbb szintjén van a klub,
abban ad a parlament elnöke ebédet a vendégeknek, ilyen toronytetőkön a
látogatók pohárral a kézben beszélgetnek, mielőtt elfoglalnák a helyüket
a számozott asztaloknál.
Ebéd után hídon mennek át, alatta fényszőnyeg, hamar kijutnak az autóútra,
melléjük ér egy teherautó, és benne az öngyilkos robbantó, a sofőrnek lézergéppisztolya
van. Így, veszélyeztetve, jobban együtt érezhetünk magunkkal. Oszlopokon
álló út alatt, híd alatt, rongyos vattapaplanok alatt hajléktalanok fekszenek.
Nagy fekete limuzinok haladnak mellettünk, lovas rendőrök állnak az útkereszteződéseken,
helikopterek köröznek felettünk. Nem hiszem, hogy az a töredék, ami a halálesetek
között az erőszakos, a mások által akart, olyan jelentős lenne, hogy az
szabja meg a korunkat.
Úton Bécsből Budapestre, a vonatablakon át az arcomba süt a nap, forognak
a szélkerekek, a töltés kaszálva, a hosszú zöldellő barázdák igen rendezettek,
vagy ez még Ausztria lenne? Begördülünk a határállomásra, csendes tányérsapkások
ellenőrzik az útlevelemet, az övükről pisztoly lóg, de nem trappolnak,
és már nem hadizöldben vannak, hanem európai sötétkékben, nemsokára már
ez sem lesz. A mező mezőszerű, a vágány mellett agyaggödrök. Süt a nap,
hangtalan surran a vonat, óránként lelkendezhetnék, hogy még élek.
Több újság élénken tárgyalja egy német tábornok ügyét, akit elbocsátottak,
mert egyetértéséről biztosított egy politikust, aki azt mondta, hogy nemcsak
a németek tekinthetők tettes népnek, hanem a zsidók is, mert Trockij és
több más bolsevik vezető zsidó volt. Tettes népnek lenni együtt a zsidókkal
már kevésbé magányos állapot. Elgázosított unokahúgaim tettesek voltak?
Tizenegy éves koromban én is tettes voltam? Akik öltek a Vezérért, tettesek
voltak? És akik csak rajongtak érte? A Vezér látásától boldog szőke lányok
tettesek? És a weimari esdeklő nép a régi szálloda előtt? (Lieber Hitler,
komm heraus von dem Elephantenhaus!)
És már itt vagyok a hazában, vonatok, malmok, silók, rendezett földszintes
házsorok, itt-ott még nyersbeton falak. Az építmények ritkábbak, több az
ágak között a fagyöngy labda. Egy jó gyorsvonaton nincs olyan szoros közelség
a többi utassal, mint egy repülőgépen, kinyújthatom a lábamat, nem lökdös,
nem ráz, nem dülöngél. Egy nagy mező egyik oldalán rengeteg új autó, a
másik oldalon magas panelházak sorakoznak. Aztán megint családi házak,
kedves, régi templomtorony, békés vidék, már alig zöld, vedlő fák, kövér
rendőrök, nagy gyümölcsöskert. Kevés mű, de már euroexpressz és zökkenéstelen
surranás az új vaspályán. A termes kocsi köztársalgásában korrupciós
történetek, túlságosan is nyíltan megy az állami vagyon szétlopkodása,
most ezek lopnak, majd pedig azok fognak lopni, választóik fölhatalmazásával.
Jönnek az új törtetők, és odább lökik a hatalommal, javakkal már eltelteket.
Ők is részesedni akarnak.
Mintha puskapor lenne a fenekemben, ide-oda röppentyűzök, kilövöm magamat,
szárnyaimat szétterjesztve, és – hopp! – máris egy hotel recepciója előtt
találom magamat. A kisasszony nem különösebben kedves, és sejteti, hogy
nem egészen egyértelmű számára a személyazonosságom. Egy könyvet húz elő,
és egy fényképpel veti össze az ábrázatomat, én meg a kisasszonyt egy hosszú
tekintettel tetőtől-talpig végigsúrolom. A vendégnek néha ilyen söprögetős
pillantásai vannak, nem bírja nem szemlélni a testtagokat, átlát mindenféle
ruházaton, fodron és fondorlaton, és látja a ráncokat a szorosságok helyén,
nem tagadja meg ezt a körüljáró megtekintést a recepciós, vagyis fölvevő,
bebocsátó, vizsgán áteresztő kisasszonytól, akinek enyhén tanáros gyanakvása
jelen esetben bájnövelő tényezőnek minősül. Az utas szereti a gyanakvókat,
bejelentőlapján a keze és a tolla igazolja, nem, ez nem szélhámos, hozza
meg ítéletét a tanárkisasszony a fülkéjében, de rögtön meg is kérdezi:
biztos, hogy nem az? És visszanéz rám, ahogy a lift felé haladok, de én
is ugyanezt teszem, méghozzá ugyanabban a pillanatban, amiből két mosoly
keletkezik, és még az is, hogy az impertinens vendég visszajön még kérni
egy térképet a városról.
Tanulmányozni szeretné az este lehetőségeit, a mai estéje szabad,
kedves volna, ha a hölgy tudna valamit tanácsolni. S mi tagadás, a vendég
akkor tudna a tanácsnak teljes szívvel hinni, ha a kisasszony, munkája
végeztével részt venni is hajlandó lenne ebben a körútban. A porta őrkisasszonya
ma este történetesen egy kis időre ráér.
Mozgó szerző, mozgó regény. Nem lenne rossz úgy utazni, ahogy
a madarak szelik a levegőt. A park fái visszanéznek rá. Mitől szokott boldog
lenni? Csupa együgyűségtől. Sok helyütt tetszik neki, amit lát. Egy jegyzőkönyvecskéhez
nem kell palota. Mer korszerűtlen lenni, az uralkodó stílus bőbeszédű,
és hígulásra hajlik, de a régi öregek azt tanácsolták, hogy nőjön a hatóanyag
aránya a vivőanyaghoz képest. Vonzza az epigrammatikus stílus, legyen a
mondatnak pattanó ereje, belső feszültsége.
***
Amíg a pesti körúton valamikor a 20. század végén ideértem a Grand
Café Oktogonba, láttam hajléktalant a kutyájával a rongyain, láttam szendvicsembereket,
egy paraszti népviseletbe öltöztetett, vastag fiút álldogálni egy folklórbolt
előtt, és egy gyanús tekintetű zömök embert, ahogy engem méreget. Láttam
az összes nagy nemzetközi cég üzleteit.
Megyek tovább a Jutkától kölcsönzött piros esernyővel, bejárom
ugyanazokat a köröket, amelyeken akkor kerengtem, ötvenhat végén, és megismétlem
azt a hosszú bolyongást a városban, amelyet azon a délután és a rákövetkező
napokban tettem, miután eljöttem a Keleti pályaudvarról, ahol fölsegítettem
a vasúti kocsiba a nyugatra távozó feleségemet és a nővéremet.
1956 decemberében fiatalabb emberek hátizsákkal, titokzatos arckifejezéssel,
sportosan mentek a pályaudvari csarnokba. Különös, hogy nem tartottam vissza
sem a feleségemet, sem a testvéremet. Szép idő volt, egyedül maradtam a
peronon, és körülöttem még vagy százan, akik ugyancsak egyedül maradtak.
Érzelmesebben, hosszabban néztünk a vonat után, beszédesek voltak a levegőben
fennakadó nyitott kezek. Hosszúnak ígérkeztek az elválások, a távozó biztatóan
mosolygott, a maradó sírt. Akkor még nem tudtam, hogy hányszor fogok búcsúztatni
szinte végleg elutazókat, repülőtéren, vasútállomáson, hajókikötőben. Tartoztam
ezzel a kísérettel a bizonytalanságba indulóknak. Ők most kíváncsiak a
jövőjükre, akár a holnapi napra, én azonban nem voltam különösebben kíváncsi
a Baross térre, sem a Fehér Ökör népbüfére, ahol sorban állhattam egy tányér
húsos káposztáért. A trolibuszra és a villamosra sem, és a Margitszigetre
sem, ahova talán kimegyek nehéz bakancsommal a hóban lépkedni.
A városon áthaladva többnyire olyanokkal találkozom, akik talán már
nem is élnek. A részeg teológus belebújt a szemetes tartályba, és reggel
majdnem bedarálta a szemétgyűjtő kocsi, amelynek vad dörgedelme minden
jajkiáltást elnyelt volna. Nincs más világom, csak ez a magam után húzható,
és keréken gördülő útitáska; követ, mint egy kutya. Egy füzet az oldaltáskámban,
a táskám a vállamon, a vállam többnyire velem van.
A szerző ott ül egy ismeretlen ember polcán, és várja, hogy hozzányúljanak.
Mi ez az eltökélt promiszkuitás annyi más ember agyával? Miért akarna velük
érintkezni? A civilizáció: az érintkezés formális korlátozása. A kutyák
vagy a majmok több időt töltenek el dörgölőzéssel, kergetőzéssel. Mit szeretek
a vadidegenben? Azt, akinek valamikor eljön az órája, amikor ő a leginkább
az, aki.
Lármásan rohan az autóbusz, annál, amit igényelek, itt minden élesebb,
zajosabb. De milyen otthonos ez a hámlott oromzat és ez a nagyigényű kőkapu
az enyhén lepusztult villa előtt. Azoknak a nőknek a lányai, talán unokái
nevetgélnek az utcasarkon, akik valaha tetszettek nekem. Csendes alkóvokban
munkálkodik a szerelmi éhség. Fölenged egy tekintet, előkúszik a cinkosság,
megmozdulnak a testek. Bárhol, az előszobában, a szenes pincében, a kerti
lugasban egymásnak esnek a vadonatúj szeretők. A hivatásos vadász a meséivel
egy másik világba viszi át az áldozatait. A jövevénynek még nincsen párja,
a távozónak már nincsen párja. De jó, hogy itt lehetek megint, innen engem
– holnap-holnapután estig legalább - hat ökör sem tudna elvontatni.
***
Kihajolok egy vidéki szálloda ablakán, ez a tisztes épület volt már
a német, az orosz és a magyar titkosrendőrség székháza is. Délután előadást
kell tartanom, az első sorban ül a táncosnő, akinek egykor csodálója voltam,
most fiatal nőket tanít a testükkel való küzdelemre. A maradék zsidók meghívtak
a hitközségbe, kérdezik, hogy menjenek-e vagy maradjanak. A művészetek
házában témánk a nyolcvanas évek lesz, újraéledő remények kora, talán mégis
lehet valamit csinálni, regényt, filmet, társadalomtudományt, talán lehet
egy ritmusban élni a nagyvilággal, talán egyszer jön egy hosszabb külföldi
tartózkodást lehetővé tevő ösztöndíj, kocsi, nyaraló, művek, díjak, szép
temetés, békeidő.
Másodosztályú kávéház sarkába telepedtem, a helyiség világos, tiszta,
a bátorító mosolyú felszolgáló kisasszony egy hete van itt, a kényelmes,
hajlított csővázas székek és a kulturális prospektusok is újak, tompa háttér-dzsessz,
puha szaxofonmonológok. Élvezem a nők kacagását a másik asztalnál, mellettem
két jóarcú, őszes hölgy, tanárnők lehetnek, az egyik élénken cigarettázik,
jól mulatnak egy kollegájuk rovására. A nagy ablak előtt, a parti sétányon
idős, szakállas férfi megy a kutyájával, nem siet sehova, vett egy könyvet,
hazamegy, beül a hintaszékbe olvasni, a vadgesztenyefák hullatják a termésüket,
de még nem kopaszok.
Itt rohangált Miklós fiam a szétszerelt kikötőhídon, és itt vette el
tőle a rendőr a csúzliját. Távolabb a békalencsés, zöld tó, amelybe a gyerek
a barátjával beleesett. A Bartók-emléktáblán poros műanyagkoszorú. Bizonyos
távolságból nincs csúnya, amit meglátok, annak értéket adok. Egy város
megköltése hasznot hajtó művelet. Huszonöt éve ennél az asztalnál az Angelika
cukrászdában gyors megbeszéléseket folytattunk egy kézirat titkos kiadásáról
Demszky Gáborral, aki földalatti kiadóból kilencvenben Budapest főpolgármestere
lett, ma is az.
A váratlan zivatarban esernyős emberek tódulnak be az Angelikába, a
szépen hullámosított hajú felszolgálónő egy hosszú és megható szerelmes
regényt szeretne tőlem olvasni. A buszvégállomáson terebélyes embersor
áll, alul, a rakparton rohannak a kocsik, mindenből túl sok van, belőlünk
leginkább. A kapualjban elsötétült tűzrendészeti felirat lóg a falon. Ondolált
hajú öregasszony néz ki egy földszinti ablakon. Nagyon sovány polgár botoz
a borozó felé. Udvari műhelyében ebédel a mester és az unokája. Albérletben
lakó, magányos, csúnya nők vonszolják magukat a hőségben. A kis szandálos
utcaseprő görbén hurcolja maga után a fűzfaseprűt, alighanem rosszul van,
egy zsákot is cipel, és szuszog. Sirályok repdesnek körbe a Duna-parton.
Már ebben a kis hátralékban is úgy lesz, hogy azzal büntetem és jutalmazom
magamat, amit cselekszem. A gyerekek a kőbástyán csoportosulnak, mint a
seregélyek a körtefán, vagy a fecskék a villanydróton. Nyári szárazság
után a kertben áramolnak a napfényes koraősz nedvei. Mivelhogy ellenzem
a nyafogást, reménykedve nézek a holnap elébe, de azzal is számot vetek,
hogy meg vagyok írva: napjaim pergetésével olvasom magamat. Nincs hatalmam,
alkalmazottam, a gyerekeimnek sem parancsolok. Budapesten vagy most éppen
egy kandori kölcsönlakásban vagy a falusi házunkban, netán egy tetszőleges
szállodában külföldön megadatott nekem az a belső nyugalom, hogy semmiről
sem maradok le. Ez így volt a fordulat előtt, és így maradt azután is.
Budán ma is ugyanabban a lakásban élünk, mint azelőtt. Nincsen számomra
elérendő jobb állapot, és nem veszíthetek el semmilyen törékeny biztonságot.
Felfedezőúton vagyok, eleve továbbmegyek, mesterségemnek ez a címere, egy
távozó alak visszanéző feje.
Bibliográfia
KONRÁD György
Mit tud a leveli béka?
Palatinus, 2000
Elutazás és hazatérés
Noran, 2002
Fenn a hegyen napfogyatkozáskor
Noran, 2003
A közép tágulása
Noran, 2004
Az író és a város
Noran, 2004
Kakasok bánata
Noran, 2005
Kerti mulatság
Noran, 2005
„Szakma”
Magyar Lettre
Internationale, 9
„Laura körében”
Magyar Lettre
Internationale,13
„Hazatérés Biharba”
Magyar Lettre
Internationale,16
„A közszolga”
Magyar Lettre
Internationale,20
„Határjárás
a melankólia
és az irónia
földjén”
Magyar Lettre
Internationale,24
„A sokemeletes
tudat”
Magyar Lettre
Internationale,26
„Emberek nagy házban”
Magyar Lettre
Internationale, 29
„Folyók, emberek, városok
Claudio Magrisról”
Magyar Lettre Internationale, 36
„A mi furcsa városaink”
Magyar Lettre Internationale, 45
„A város és az író”
(Amszterdamról)
Magyar Lettre Internationale, 46
„Az emlékezés és a város”
Magyar Lettre Internationale, 48
„A város és az emlékezet”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Mit csinál ez az ember?”
Magyar Lettre Internationale, 60
„Az azonos és a különböző”
Magyar Lettre Internationale, 63
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|