Carmen Jiménez
Anyám, ki vagy a poklokban

Ágyban voltam. Fáztam. Vacogtam. Kinyitottam a szemem, és akkor megláttam. Az ajtó mellett ember alakú árny lélegzett. Mozdulatlan volt. Mint a prédára leső vadállat. Remegés futott át rajtam. Megpróbáltam összeszedni magam, de nem sikerült, mintha valami bénító hatású szert adtak volna be, amitől látsz és hallasz, de nem tudsz mozogni. Szorosan lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam és imádkoztam, hogy mire kinyitom, eltűnjön a kísérteties alak, mint egy rossz álom. De még mindig ott volt. Engem figyelt. Szaggatottan vette a levegőt. Némán.
Azt, hogy dohányzik, észre sem vettem, amíg bele nem szívott a cigarettába, a felizzó parázs rövid időre megvilágította az üres tekintetű arcot. Kinyitottam a szám és sikoltani akartam, de nem voltam rá képes. Hát becsuktam. A szememet is. Jobb, ha nem látom. De hallani hallottam. Biztosan gumitalpú csizma volt rajta, mert minden lépésre baljósan csikorgott. Egy, kettő, három ... Már nagyon közel lehet. Kinyitottam a szemem. Közel volt. Lassan újra megszívta a cigarettát, aztán a padlóra hajította, a  füstöt valósággal az arcomba köpte, a tekintetében sötét megvetés. A foga közt  kérdezte:
–Na mi van, Soványság?
Fel akartam emelni a kezem, hogy megkarmoljam.  Bele akartam mélyeszteni a körmeimet abba az arrogáns képébe, ki akartam vájni a szemét, levakarni róla azt a perverz vigyort, de csak arra voltam képes, hogy ujjaimat gyenge mozdulattal széttárjam, majd begörbítsem a takarón. Megint kiáltásra nyitottam a számat, de csak tompa nyögés szakadt ki belőlem. Reinaldo halkan elnevette magát.
–Énekelni akarsz nekem? De hiszen pocsékul énekelsz, drágám...
Ujját a szájához emelte, hogy csendre intsen, bár erre semmi szükség nem volt. Megnémultam. Aztán lassan leeresztette a kezét a halántékomhoz és lágyan megsimogatott. Az érintése úgy hatott rám, mintha áramütés ért volna, testem előrelendült, aztán teljes súlyával visszazuhant az ágyra. Éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Addig észre sem vettem, hogy sírok. Reinaldo letörölte a könnycseppet a hüvelykujjával és megcsóválta a fejét:
–Pedig olyan boldogok lehettünk volna mi ketten...
Kinyitottam a számat, de már nem kiáltani akartam, hanem egy kis levegőt juttatni a tüdőmbe. Alig lélegeztem. Fuldokoltam. 
–... de te elhagytál engem, Soványság. Elhajítottál, a fenébe is. 
Tétova szemeit néztem, aztán a kezét, amely olyan közel járt az arcomhoz...  Megint éreztem, hogy megsimogat. Éreztem, ahogy ujjai határozott mozdulattal beletúrnak a hajamba, aztán lesiklanak a nyakamon, bekúsznak a hálóingem kivágásába, a mellemet keresve, és súrolják hervadó mellbimbóimat, majd ismét felemelkednek és megfeszülő altestem felé indulnak:
–Nem!
Most sikerült kiáltanom. Hallottam, hogy kiáltok, de ő elfojtotta a hangomat a kezével. Befogta a számat és az orromat, nem engedett levegőhöz jutni. Levegő. Levegőre volt szükségem. Szabadulni akartam tőle, de rám feküdt, és a súlya mozdulatlanná bénított. Közvetlen közelről nézett rám, hatalmas tenyerével körbefogta a nyakam és szorította. Szeme, mint a folyékony ólom, messziről figyelt, míg a torkomat szorongatta.
Már csaknem megfulladtam, amikor megszólalt a mobilom, és véget vetett a lidércnyomásnak. A kijelzőn láttam, hogy Lucecita hív. Az isten áldja meg érte.
–Nem akartalak felébreszteni, de hát te kérted, hogy hívjalak...
–Semmi baj. Nagyon köszönöm – valahogy sikerült válaszolnom, még tátogtam, mint a frissen partra rántott hal.
–Valami baj van?
–Semmi, csak rosszat álmodtam.
Letettem a telefont, és csak akkor vettem észre, hogy csatakos vagyok az izzadságtól és a könnyektől. Ültem az ágy szélén, még mindig kábultan a rossz álomtól, és megpróbáltam csillapítani a zihálásomat. Vajon tényleg kiáltottam? Felébresztettem talán az egész házat? Figyeltem, hogy hallok-e valami zajt, de nem hallottam. Minden csendes volt. Látszólag nyugodt.
Tapogatózva megkerestem a villanykapcsolót, hogy a fény elűzze azokat az árnyakat, amelyek mintha még mindig Reinaldo jelenlétét sugallták volna. Körülnéztem a szobában, ott az ajtó, mögötte a lakás... Csikket nem találtam.
Kimenten a fürdőszobába, és megmostam az arcom hideg vízzel. Tarkómat a csap alá dugtam, és hosszan ott tartottam. Amikor felegyenesedtem, kába tekintetű nőszemély nézett vissza rám a tükörből, szeme alatt hamuszínű, sötét karikákkal. Általában nem figyelem magam a tükörben. Odanézek, persze, amikor fésülködöm, vagy sminkelek, de igazából nem látom magam. Mindig is menekültem saját képmásom elől. Azt hiszem azért, mert soha nem tetszett, amit láttam, komplexusaim voltak a soványságom miatt.  Tulajdonképpen soha nem voltam képes egész alakos tükörben megnézni magam, egészen addig, amíg a tábornoktól el nem váltam. Akkor történt, amikor azzal a kis fogorvostanonccal volt viszonyom. Egy napon, miután ő elment, lezuhanyoztam, és törülközőbe csavarva kimentem a szobába. Mialatt szárítkoztam, egyszercsak leesett rólam a törülköző. A komód előtt álltam, amelyen egy hatalmas tükör volt. A törülköző lecsúszott én pedig megláttam saját meztelen testemet. Harmincöt éves voltam, és először néztem meg magam. Megnéztem szemből, hátulról, oldalról:
–Ejha! De hiszen én remekül nézek ki! – mondtam fennhangon, és remekül mulattam a képen, amelyet a tükör mutatott. Ó, anyám! Hisz én egy bitang jó nő vagyok!
Tetszettem magamnak. Életemben először tetszettem magamnak, és elfogadtam magam.
De ma este nem ez volt a helyzet. A nő, aki beesett arccal nézett rám, rémült volt és szomorú. Fellázadtam. A tükörbeli nő bűnbánó pillantást vetett rám, amelyből azonban lassacskán eltűnt a vereség, és kihuúnyt az a különös fény, amely azok sajátja, akik az őrület peremén járnak. Szemében lassacskán felvillant az értelem és a küzdés szikrája. Ott töltöttem az egész estét a tükörbeli nővel, megfigyeltem, beszélgettem vele, stratégiákat dolgoztam ki vele. Le se hunytam a szemem, és éberebb voltam, mint valaha.

        SÓS ÉVA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu