Alan Hollinghurst a kortárs brit próza egyik legismertebb és legelismertebb alakja. Első regényének 1988-as megjelenése óta számos irodalmi díjjal jutalmazták munkásságát, legutóbbi könyve pedig a legrangosabb elismerésben, a Mann Booker-díjban részesült 2004-ben. Hollinghurst könyvei azonban nem pusztán az irodalmi establishment dicséretét, hanem a nagyközönség és a bulvársajtó érdeklődését is felkeltették. Szókimondása, az esztétikum és a szexualitás egyenrangú ábrázolása sokakból váltott ki heves reakciókat, a csodálattól az undorig. Alan Hollinghurst a közelmúltban a British Council Faces and Places (Arcok és helyszínek) kortárs irodalmi sorozatában több felolvasóestet is tartott Budapesten és Debrecenben. Ekkor készült vele ez a beszélgetés.

SÁRI B. LÁSZLÓ: Attól tartok, hogy egy makacsul visszatérő kérdéssel kell kezdenem a beszélgetést, mely gyakran felmerült a The Line of Beauty (A szépség íve) című regényéért elnyert Booker-díj utáni interjúkban, s nagyban befolyásolta azt is, hogy hogyan érkezett meg e neves elismerés híre a magyarországi nagyközönséghez. A kérdés természetesen arra vonatkozik, hogy „meleg” regényírónak tarja-e magát? Hogyan viszonyul ehhez a címkéhez? Mennyiben érzi úgy, hogy ez behatárolja műveinek fogadtatását? Korábbi interjúiban mintha kényelmetlenül érezte volna magát, amikor meleg szerzőnek titulálták.

ALAN HOLLINGHURST: Maga a megjelölés szolgálhatja a szerző marginalizálását, esetleges gettósítását, azonban én egyáltalán nem érzem kényelmetlenül magam a „meleg” címke miatt. A melegek élete mindig is központi részét képezte a munkámnak. A pályám elején éppen ez tűnt lényegesnek. Keresetlenül meleg nézőpontból szerettem volna írni az életről, s azóta is ez a legtermészetesebb dolog számomra, annak ellenére, hogy nem mindig kimondottan meleg témákat dolgozok fel. Úgy élem ezt meg, hogy – bár lehet, hogy önöknél nem létezik ez a felosztás – a szépirodalom és a meleg és leszbikus irodalom könyvesbolti szekcióiban én ott akarok lenni mindkét polcon. Szerencsére sok nem meleg olvasó is kezébe vette az első könyvemet, mely a The Swimming Pool Library (Az uszodakönyvtár) címmel jelent meg 1988-ban. Azt hiszem, mind a mai napig létezik olyan irodalom, melyet a meleg kiadók adnak ki kimondottan meleg olvasóközönség számára. Ezt nagyszerű dolognak tartom, de az én törekvéseim túlmutatnak ezen. Minél több emberhez szeretnék eljutni az írásaimmal. Így ha a „meleg” regényíró megjelölés egyben azt is jelenti, hogy figyelemre méltatlan, marginális szerzőről van szó, akkor lázadozom ellene. Remélem, hogy felnőttünk már annyira, hogy az egyes művek esetében a meleg összetevő teljesen magától értetődő lehet, anélkül hogy teljesen meghatározná a szöveget vagy annak fogadtatását.

S. B. L.: Valószínűleg arról a különbségről is szó van itt, ahogyan maga a szó a bulvársajtóban, illetve az irodalmi intézményrendszeren belül megjelenik.

A. H.: Így van.

S. B. L.: Hogyan fogadta műveit a meleg szubkultúra, a meleg közösség és a sajtó? Milyen reakciókat váltott ki a Booker-díj?

A. H.: Munkáimat ebben a közegben mindig kitüntető figyelem övezte. Másként volt ez legutóbbi könyvem kapcsán, mely a sajtó számára kimondottan meleg témájúnak tűnt, ám a meleg közösség számára kevésbé, különösen korábbi regényeim tükrében. Bár ez utóbbi főhőse is meleg, sokkal több heteroszexuális szereplő jelenik meg benne, mint az előzőekben, s a témának is kevesebb köze van a melegek életéhez. Az igazság az, hogy sohasem kíséreltem meg felelősen, átfogó igénnyel feldolgozni a meleg közösség életét, bár a téma, a nézőpont véleményem szerint mindig is meleg kötődésről tett tanúbizonyságot. Akadnak olyanok meleg olvasóim között, akik szerint ezt másképp kellene csinálnom.

S. B. L.: Valóban nem tűnik kimondottan organikus értelmiséginek.

A. H.: Ez így is van. A saját dolgaimmal foglalkozom, s nem érzem úgy, hogy bármiféle irányvonalat kellene követnem. Persze nagyon keveset tudok az olvasóközönségemről, arról, hogy az emberek általában vagy külön-külön mit gondolnak a műveimről. A legutóbbi könyvemet pedig annyian olvasták, hogy fogalmam se lehet ezekről a kérdésekről. Lehet, hogy simán letették a tizedik oldal után. Egyszerűen elképzelésem sincs a véleményükről.

S. B. L.: Manapság már azért lehetőség nyílik az internetes olvasói vélemények átböngészésére. Nyilvánvalóan vegyes reakciókkal találkozik itt az ember.

A. H.: Soha nem nézem meg ezeket, mert nagyon felzaklatnak. A The Line of Beauty megjelenése után beleolvastam néhányba, s nagyon jól esett a lelkendezésük. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy néhány hónappal később – már a Booker-díj után –, újra átnéztem őket, s sok olyan olvasó elégedetlenségével szembesültem, akik korábban nem olvastak tőlem semmit. Azt hiszem, csak azoknak a kritikáit szeretem olvasni, akik szeretik a könyveimet.

S. B. L.: Eddigi életművét végigolvasva úgy tűnik, hogy néhány visszatérő téma izgatja állandóan. Az első ezek közül a történelem: a The Swimming Pool Library a melegek huszadik századi történetével foglalkozik, még az AIDS-járvány előtti időszakban; a The Folding Star (Az Esthajnalcsillag) története a kilencvenes években játszódik ugyan, a cselekmény mégis visszanyúlik Belgium náci megszállására, egyes szereplők szexuális orientációjának és politikai nézeteinek furcsa kapcsolatára; a The Line of Beauty időben éppen Margaret Thatcher második miniszterelnöksége alatt játszódik. Hogyan befolyásolja nyilvánvalónak tetsző történeti érdeklődése a regényeit? Nem hiszem ugyanis, hogy egyszerűen történelmi regénynek titulálhatnánk bármelyiket is.

A. H.: Magam is így gondolom. Aggasztónak találom ugyanis a történelmi regény kapcsán felmerülő problémákat. Most éppen egy olyan regényen dolgozom, melynek cselekménye az első világháború előtt kezdődik. Azt hiszem, ennél távolabb nem merészkedhetek az időben. A The Swimming Pool Library sem nyúlik vissza ennél korábbra. A nyolcvanas évek brit irodalmának tipikus jellemzőjével állunk itt szemben, nevezetesen azzal, hogy olyan történelmi időszakokkal foglalkoztunk, melyek meghatároznak bennünket. Innen származik a dokumentumok és naplók felkutatása és felhasználása a szövegekben. Számomra ez azt is jelentette, hogy egyes szám első személyben elmesélt történetet szerettem volna írni olyasvalakiről, aki pusztán saját magával törődve él a jelenben, s mindeközben fel akartam tárni a mögötte elterülő múltat is. Az elbeszélésnek egyes szám első személyűnek kellett lennie, s a történetnek az egyén tudatában kellett kibontakoznia. Egyben érdekeltek a távlatok, s ezért vált fontossá számomra a naplók dokumentum jellege. A két történet – a múlt és a jelen – iránti kíváncsiság hallgató koromból származik, hiszen Oxfordban olyan meleg szerzőkről – E. M. Forsterről és Ronald Firbankről – írtam a disszertációmat, akik annak idején nem írhattak nyíltan saját szexualitásukról. A kötöttségek és a bezártság kreatív eredménye izgatott, és annak kérdése, hogy mi történik, ha ezek eltűnnek. Az eredeti elképzelés szerint egymás mellé szerettem volna helyezni azt, aki a jelenben gátlások nélkül éli az életét, és egy olyan élettörténetet, melyet a kötöttségek határoztak meg. Árnyalni szerettem volna ezt a képet, bemutatva, hogy a múltban is léteztek a szabadság titkos lehetőségei és az érzelmek szexuális kiélésének módjai. Ez érdekelt engem az idő tájt, s ez szolgálhat magyarázattal a könyv történelmi dimenzióira.

S. B. L.: Tudomásom szerint ekkor láttak napvilágot Forster posztumusz publikációi: a Maurice és a The Life to Come (Az eljövendő élet) címmel összegyűjtött novellái óriási szenzációt jelentettek. Mennyiben befolyásolták ezek önt abban, hogy a saját regényeiben is megjelenjenek hasonló motívumok?

A. H.: Ezeknek a szövegeknek a megjelenése nagyjából egybeesett a disszertációm írásával. Változások időszakát éltük akkoriban. Bár a szakdolgozatom nem túl jól sikerült munka, egyes részeire ma is büszke vagyok. Emlékeim szerint 1975-ben kezdtem el írni, s a téma akkoriban újszerűnek számított. Az elsők egyike voltam, aki a szexuális szubtextusok kérdését firtatta. Nagy-Britanniában 1967-ben módosították a szexuális bűntényekre vonatkozó törvényt (Sexual Offences Act), s „két férfi privát együttléte” ekkortól már nem számított törvénytelennek. Sok dolog várt kimondásra, s tanulmányaim segítségemre voltak abban, hogy később a regényeimben is beszéljek erről. Szükség volt erre, s az egyikből logikusan következett a másik. Nagyon izgalmas időszak volt ez.

S. B. L.: A hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének politikai változásai teljes mértékben megváltoztatták a homoszexualitásról és a melegekről szóló közbeszédet, társadalmi megítélésüket. Könyvei ezen meghatározó változás ellenére a nyolcvanas és a kilencvenes évekre koncentrálnak. A The Line of Beauty mintha egyenesen ott venné fel a történelem fonalát, ahol az első könyve elhagyta azt: a thatcheri időszak kellős közepén, az AIDS-járvány idején. Korábbi interjúiban gyakran emlegeti meghatározóként ezt az időszakot a jelenkori Nagy-Britannia számára. Az évtized művei, s talán saját élettörténete szempontjából is jelentősnek tűnik.

A. H.: Igen, dinamikus változások időszakáról volt szó, melyet én magam nagyon nehezen éltem meg. Az akkor bekövetkezett változások maradandónak bizonyultak Nagy-Britannia közéletében. Visszafordíthatatlan folyamatról van szó, melyet az is jelez, hogy munkáspárti miniszterelnökünk is nyíltan magáévá teszi az akkor érvényre jutott elveket. Azt hiszem, a hagyományos munkáspárti szocialista elképzelésekhez nem vezet vissza út. A magántulajdon felé való elmozdulás, az üzleti élet maradéktalan elfogadása és a kormány sajátos külpolitikája jellemzik ma legjobban helyzetünket. De nem ezért írtam a The Line of Beautyt. Regényemben azért tértem vissza ehhez az időszakhoz, mert olyannyira fájdalmasnak bizonyult számomra, mert kreativitásomat jobban serkentette nyersessége, mint a mai helyzeté. A melegek helyzete nehezebb, összetettebb és tragikusabb volt ebben az időszakban. Ez sokkal jobban érdekelt, mint egy olyan korszak, melyben a dolgok simán és egyszerűen zajlottak. Lehetőségem nyílt az AIDS-válságról megnyilvánulni, amit nem tettem meg annak idején. Bár a téma megjelenik a The Folding Starban, közvetlenül soha nem beszéltem róla. De mindig úgy gondoltam, fogok majd írni róla, ha adott lesz a történeti távolság, ha nem magyarázkodnom kell majd miatta, ha lehetőségem lesz a melodráma mellőzésére, ha a betegség történetének elmondása nélkül tudok majd beszélni róla. Ezek határozták meg ugyanis a nyolcvanas években a téma feldolgozását. Azt akartam, hogy valahogyan a történetből bújjon elő maga a téma, s aztán ez adjon neki formát. Úgy gondoltam, érdekes lenne a konzervatív felsőbb osztályok tagjának a nézőpontjából előadni a történetet – vagy legalábbis olyasvalakiéből, aki oda akar tartozni –, s nem feledni el, hogy annak idején a népességnek több mint a fele háromszor is Mrs. Thatcherre szavazott.
S. B. L.: A regény egyik legmegdöbbentőbb vonása talán éppen az, ahogy szereplői hihetetlenül hisznek Thatcherben, és elfogadják „a társadalom márpedig nem létezik” jelszavában összefoglalható politikai elképzelést.

A. H.: Végig ragaszkodtam ahhoz a kettős perspektívához, hogy egy történelmi periódusról van szó, mely mindazonáltal a közelmúlthoz tartozik, s a mai napig meghatároz bennünket. Olyannyira így van ez, hogy nem is kellett mélyreható kutatásokat folytatnom a regény megírásához.

S. B. L.: Másik, s talán legfontosabb témája maga az esztétikai megformáltság. Utalt már a szakdolgozatára és a modern regényírókkal kapcsolatban folytatott kutatásaira. A The Line of Beauty főhőse ebből a szempontból vitathatatlanul Henry James. Hogyan látja saját műveit az angol regény hagyományának tükrében?

A. H.: Gyakran nyíltan is utalok erre a hagyományra, általában úgy, hogy szereplőim egyikét éppen az izgatja, ami engem is. A The Swimming Pool Libraryben James Ronald Firbank rajongója, Nick pedig Henry Jamesről ír a The Line of Beautyban. Magamat mindig is irodalmi érzékenységű szerzőnek tartottam, aki gyakran téved nálánál jelentősebb szerzők területére, s szereti elismerni ezt a tényt. A The Line of Beauty esetében ez egy egyes szám harmadik személyű, jamesi elbeszélés megteremtését jelentette, mely mindazonáltal megmarad egy szereplő tudatán és benyomásain belül. Ez jelentette a kihívást, természetesen olyan dolgok mellett, melyek hallatán maga a Mester is elképedt volna. Egyrészről tehát tiszteletadásról, másrészt pedig az ellene elkövetett csintalanságról van szó. Az első könyvem esetében sokkal szándékoltabb hatás elérését tűztem ki célul: a meleg történelmet és kultúrát igyekeztem közelebbről szemügyre venni a huszadik században, s így illeszkedett Forster és Firbank a képbe.

S. B. L.: Nemcsak az irodalomnak, de a zenének és az építészetnek is legalább ennyire kitüntetett helye van a műveiben az esztétikum szempontjából. Úgy tűnik, néha ezek határozzák meg az elbeszélés formáját.

A. H.: Mindig is kimondottan érdekelt a zene és az építészet. Gyakran használom ezeket, különösen a zenét, a forma és a szerkezet analógiájaként. Nem hinném, hogy ezek a párhuzamok túlságosan messzire vezetnek, hiszen teljesen különböző közegekről van szó, de a zene és az építészet valóban hozzájárulnak ahhoz, ahogy írok. A zene a tempó szempontjából. A The Folding Starban például két hosszú, lassú tétel fog közre egy gyors, rövid tételt. A The Spell (Varázslat) elrontott rondóra emlékeztet: négy szereplő nézőpontja váltakozik tizenhat fejezeten keresztül. Ennek a könyvnek inkább mintázata, mint cselekménye van, s talán az egyetlen, amelyik nem történeti irányultságú abban az értelemben, ahogyan arról a korábbiakban beszéltünk. Négy férfi kapcsolatai a témája. Ami az építészetet illeti: egyszerűen imádok épületeket elképzelni vagy megidézni, s ez különösen az írási folyamat első fázisában kulcsfontosságú számomra. A The Line of Beauty esetében például azt gondoltam, hogy az egész történet abban az egy házban játszódik majd, de persze aztán a szereplőknek időről időre el kellett hagyniuk ezt a teret. Remélem, a könyv végére az olvasó már eligazodik a Fedden család otthonában.

S. B. L.: A zene és az építészet gyakran egymásra is lelnek a műveiben, mint például a The Swimming Pool Library operajelenetében, a Billy Budd nevezetes előadásán.

A. H.: Az a jelenet a kultúra és a politika kettős mércéjére utal: arra, ahogyan a melegek jelentős mértékben hozzájárultak a korszak kulturális nívójához, ám sem ezt, sem politikai jogaikat nem ismerték el.

S. B. L.: Visszatérve a The Spell című regényéhez, érzésem szerint ebben játszik legnagyobb szerepet a tér és annak elrendezése. Mintha a várost és a vidéket – melyeknek szembeállítása óriási hagyománnyal rendelkezik az angol regény történetében – nem pusztán mint különböző területeket, hanem mint a meleg kultúra lehetséges színtereit helyezné egymás mellé, egymással szembe.

A. H.: A melegek élete olyannyira városiasodott, annyira vonzza őket ez az életmód, hogy megpróbáltam annak komikus hatásaival eljátszani, hogy milyen lehet az, ha néhányan vidéken képzelik el az életüket. Ez nem jelenti persze azt, hogy vidéken ne élnének melegek. Én magam is vidéken nőttem fel, s bár azt hiszem, soha többé nem tudnék ott élni, hozzám tartozik ez a belső megosztottság.

S. B. L.: Úgy tűnik, érdeklődésének különböző irányai találkoznak az örökség fogalmában. Maga az elképzelés a nyolcvanas évek örökség-ipara felől nézve maga is thatcheri felhangokkal bír. Mintha a regény, a zene és az építészet terén visszaperelné mindazt, amit akkor politikai célokra kisajátítottak. Mennyire tekinthető szándékosnak ez a törekvés az ön részéről? Befolyásolta-e egyáltalán, még ha közvetve is, a nyolcvanas évek örökség-ipara? Azokra az ironikus félmondatokra gondolok például, melyek a Forster regények Merchant-Ivory adaptációira vonatkoznak a regényeiben.

A. H.: Maga az örökség volt rám nagy hatással a neveltetésem révén. Gyönyörű vidéki házakba jártam magániskolába. A családomat mindig is érdekelték az épületek, a katedrálisok, s a látnivalók általában. Nem hinném, hogy amire utal, programszerűen lenne jelen az írásaimban. Pusztán a habitusom természetes kifejeződéséről lehet szó. Említette a Forster-adaptációkat: mulatságos még rágondolni is, hogy a fiatal színészek a nyolcvanas években a fél életüket vacsorához öltözve töltötték. Ezek a giccses, nosztalgiába feledkező produkciók mindig taszítóan hatottak rám. Az Edward-kori világ erős osztálytársadalmának és a pénz uralmának bemutatása a nyolcvanas években furcsa ideológiai célokat szolgált. Jellemző ezekre az alkotásokra, hogy például a Forster kapcsán felmerülő nehézségeket teljes mértékben elhallgatják. A kényelmetlen, szatirikus Forster képe eltűnik a nosztalgikus képek mögött.

S. B. L.: Most készítette el Andrew Davies a The Line of Beauty tévéfilm-sorozat változatát. Mik a benyomásai a saját regényének adaptációja kapcsán?

A. H.: Nagyon tetszett Andrew Davies forgatókönyve, s a múlt héten alkalmam nyílt a film végleges változatát is megnézni a stábnak tartott vetítésen. Az én ítéletem nyilván nem lehet objektív, de be kell vallanom, hogy nagyon tetszett. Három, egyenként egyórás epizódból áll, s az expozíció nehézségein túljutva egyre jobb és jobb lesz. A Nicket alakító fiatal színész, Dan Stevens egyenesen elbűvölő az érzékenységével. Az olvasók vegyes érzelmekkel reagáltak a könyvbéli Nickre, a csodálattól az utálatig. Dan Stevens alakítása meggyőző, és szerethetővé teszi Nick karakterét. A Cathrine-t alakító fiatal színésznő sokkal szebb és szexisebb, mint eredetije a regényben. A párbeszédekben is nagyobb szerep jut számára: a forgatókönyv Nickhez fűződő kapcsolatát használta arra, hogy több jelenjen meg mindkettőjükből a dialógusokban. A második rész végére a néző már nagyon kellemetlenül érzi magát, a harmadik pedig teljesen felzaklatja az embert. Azt hiszem, hatásos film készült a regényből.

S. B. L.: A szerzők nem mindig válaszolnak szívesen az aktuális munkájukkal kapcsolatos kérdésekre, de megkérdezem: mit ír mostanság? Egy korábbi interjúban arra utalt, hogy novellák foglalkoztatják.

A. H.: Soha nem árulok el túl sokat arról, amin éppen dolgozom. Ha sokat beszélek róla, egyszer csak elillan az egész. Valóban próbálkoztam novellákkal, valószínűleg azért, hogy egy kicsit felszabaduljak a regényírás fárasztó és időt rabló terhe alól. Nekem ugyanis ez az átlagosnál is több időt vesz igénybe. De a terv nem működött, s szinte törvényszerűen találtam magam egy hosszabb, bonyolultabb szöveg kellős közepén. Ennek ellenére az eredeti elképzelés hatással volt erre a vállalkozásra: sokkal töredékesebb, hézagosabb lesz ez az írás, mint bármelyik korábban. Egy ilyen szövevényes, hatalmas terjedelmű könyv után más formával és megközelítéssel próbálkozom. Szeretném, ha minden egyes könyvem kontrasztosan más hangulatú lenne, mint az addig megjelentek.
 

Bibliográfia

SÁRI B. László
A hattyú és a görény
Kritikai vázlatok irodalomra és politikára
Kalligram, 2006