Fleck Zoltán Jog és emlékezet (Nádas Péter, „Ami reális, ami kívánatos”, Hátországi
napló, Jelenkor kiadó, 2006,130-131.) Az
autoriter rendszerek képi világát, szimbólumait, frazeológiáját, viselkedés-
és érintkezési módjait működésben tartó és életre keltő gyakorlatok nyomulása
ma súlyosabb regresszióval fenyeget, mint valaha. A két világháború közötti
Magyarország revizionista és antiszemita szimbólumai egyesültek a kádárista
paternalizmus iránti igények populista csábításával. A Trianon előtti
Magyarország képének a történelmi térképraktárakból a köz terein való tömeges
megjelenése és az árpádsávos zászlók körüli cinikus jobboldali összekacsintás
a nemzeti identitás létrehozásának, a történelem birtokbavételének kísérlete.
Ahogy a szovjet hősi emlékmű körüli hecckampány vagy a felszabadulás és
megszállás közötti politikai választás kikényszerítése sem szolgál mást, mint
az emlékek és emlékhelyek átértékelése segítségével új kollektív identitás
konstruálását egy feltételezett identitás nélküliség helyett. Ez a leginkább
a politikai elit identitászavaraira utaló kísérlet a rendszerváltás óta
folyik, és mára a jobboldal hagyományának megfelelően radikalizálódott. A
keresztény-nemzeti kurzus nyomulása a szimbolikus mezőben és az intézmények
elfoglalási kísérleteiben töretlen. Az
elmúlt pár évben ebben a társadalmi környezetben a harmadik hatalmi ágnak
tekintett igazságszolgáltatás felső szintjei többször kényszerültek arra,
hogy megjelenítsék viszonyukat az 1945 előtti magyar államhoz, annak
jogrendszeréhez és ideológiájához. Ezek alapján módunkban áll
következtetéseket levonni a felsőbíróságoknak a Magyar Köztársaság
alkotmányos értékeihez való viszonyáról, hiszen a múlt értékelése a kortársak
identitásának lényeges eleme. Az alábbi példák alapján tetten érhetők egy
koherens ideológiai alapállás nyomai és a bírói hatalom szimbolikus
jelentőségének fel nem ismerése. A Legfelsőbb Bíróság tömegesen helyezte
hatályon kívül az 1945 előtt elkövetett emberiség ellenes bűncselekmények
elkövetőit elmarasztaló népbírósági ítéleteket. Döntően azzal az érveléssel,
hogy ezek az eljárások koncepciós jellegűek voltak, és mint ilyenek nem
tarthatnak igényt a jelenlegi jogállam elismerésére.[1]
Hasonló történeti érvelés található a Ságvári Endrével szemben intézkedő
csendőrtiszt, Kristóf László ügyének felülvizsgálatát végző döntésben. Ez
utóbbi esetben az ítélet indoklásánál a német megszállás alatt álló,
szuverenitását vesztett állam jogrendjének a jelenkori alkotmányos
jogállamhoz illesztése történt meg, a vészkorszak jogi rehabilitálása.[1]
Évek óta folyik a küzdelem azért, hogy a durván kirekesztő, az emberi
méltóságot sértő rasszista szövegekkel szemben a magyar bíróságok a polgári
jog személyiségvédelmi eszközeit alkalmazzák. Bíróságaink töretlenül tartják
magukat ahhoz, hogy a legdurvább antiszemita szövegek által sértett
állampolgár nem jogosult védelemre, amennyiben személye nem ismerhető fel a
szövegből. Ezt az értelmezést sem a jogtudomány alkotmányos értékeknek
elkötelezett része, sem az új Polgári Törvénykönyv megalkotói nem látják
összeegyeztethetőnek a jogállamtól elvárt méltóságvédelemmel, különös
tekintettel a gyűlöletbeszéd büntetőjogi kezelésének alkotmányellenességére.[1]
Néhány hónappal ezelőtt pedig a Fővárosi Táblabíróság tartotta
jogszerűtlennek a német csapatok és nyilasok kiűzését átértékelő politikai
szöveg nácimosdatásként és nyilasmentegetésként való véleményezését. Nem
célom itt egyik eset jogtudományi kritikája sem, feltűnik viszont egy sajátos
koherencia. Az 1945 előtt, a fasisztabarát kormányzat nevében elkövetett
bűncselekmények elkövetőinek és a nyilas bábállam jogrendjének
rehabilitálásával párhuzamosan tagadják meg a jogi védelmet az új-fasiszták
kirekesztő szövegei ellen, viszont védelmet adnak a politikust
nácibarátsággal hírbe hozó szöveggel szemben. A történelem bírói átértékelése
határozott politikai jelleget öltött. Mégis inkább az ily módon felvállalt
szerep értelmezéséhez járulnék hozzá. Ezek a bírói ítéletek az emlékek, emlékművek,
történelmi szimbólumok körüli harc közegébe illeszkednek, nem értelmezhetők e
nélkül a társadalmi, politikai környezet nélkül. Mi
köze van a múlt újraértékeléséhez a jogállamnak, a jogintézményeknek és a
jogászoknak? A jogi rendezés, igazságtétel általában azt a lehetőséget
nyújtja az utókornak, hogy erős normatív elhatárolást és ezzel
önmeghatározást végezzen a diktatórikus múlttal szemben. Ilyen kísérletek a
viszonylag távoli múlt eseményeivel kapcsolatban is felmerülhetnek, ahogy a
rabszolgatartó rendszerekkel és felelősökkel kapcsolatban napjainkban is
történik. Az európai, poszt-nemzeti identitás létrehozásának nehézségeit
részben oldja az európai történelem sötét lapjaival való egyértelmű
szembenézés.[1]
A háború utáni németországi perek a tényekkel, a nyers valósággal való
szembesülést szolgálták, ez a keserves folyamat hatással volt a politikai
kultúrára és a társadalmi reakciómódokra. A német jogállam önmeghatározásának
egy részét e jogi eljárások által építette fel. A demokratikus intézmények
labilitása, az 1945 utáni demokrácia rövidsége, majd a nem demokratikus
politikai környezet, amely a hazai népbírósági eljárások történelmi közegét
jellemezte, nem teremtenek kedvező feltételeket ehhez, mert a jogi
eljárásoknak megkérdőjelezhetővé vált a legitimációjuk. Ezt a legitimációs
deficitet használja ki a történelem átírásának jogi segédszemélyzete. A nemzeti identitás előállításának
és jogi eszközrendszerének működtetését dominánsan a Horthy-Magyarország
ideája vezényli: csak a homlokzat jogállami, a jogállami elvek és eljárások
képesek stratégiai célt is szolgálni, akár saját felszámolásuk
végkifejletével. A jogállam öngyilkos hajlamának csak a jogászi szakmai etika
és önmérséklet szabhat gátat. A második világháborúban való részvétel
társadalmi feldolgozásának hiányán élősködő heroizáláshoz a jogászi szakmák
is segítséget nyújtanak. A háborús bűnösök elleni perek, népbírósági ítéletek
koncepciós voltának kizárólagos hangsúlyozásával a háborús bűnök feltárása és
a szembenézés még távolabb kerül. A bírósági felülvizsgálatok azoknak a
kollektív reprezentációknak a részei, amelyek által részesülünk saját múltunkból,
ami lehetővé teszi az emlékezet munkáját. Jelenleg ezekből azt lehet
megtudni, hogy a felelősségvállalás alapjai is hiányoznak: a kommunista
diktatúra nem egyszerűen tabusította a történelmi felelősség kérdését, hanem
az eljárások jogállamon kívüli vezénylésével relativizálta a nyers tényekkel
való szembenézést is. A jelenben zajló felülvizsgálatok láthatólag másra
valók. A népbírósági perek felülvizsgálata, csendőrök rehabilitálása egy
hatalmi problematizálás része. Az ebben résztvevő jogász szereplők és
jogintézmények a hazai diktatúrákban szokásban volt szolgai szerepet
vállalták újólag. Nem azért, mert valamilyen politikai értékekkel telített
ügy mellé helyezték szakmai képességeiket és a jogállamtól kapott
felhatalmazásukat, hanem azért, mert ez az ügy lényegében szemben áll az
antifasiszta, a háborús bűnökkel leszámoló jogállami igénnyel. Igazság és
hazugság létrehozása hatalmi igényeket szolgál, a bíróság az igazság
szolgáltatásában nem tudta elkerülni a régmúlt események értékelését és ezzel
a rehabilitáló ítéletek ideológiai-politikai felhasználását. Kollektív reprezentációk formálódnak a jogi normák
értelmezése során is, egy koszorúzáshoz, emlékműállításhoz,
szimbólumhasználathoz képest azzal a különbséggel, hogy a jogrend eszközeivel
a mindenkori állam legitimitását kapcsolja hozzá. Ugyanakkor a jogi elit nem
feltétlenül hordoz más kulturális attribútumokat, mint a politikai elit, a
politikai és jogi kultúra szervesen kapcsolódik egymáshoz. Jogászi
foglalkozások a modern társadalmak történetében nem pusztán az állam
hivatalos jogának létrehozatalában, alkalmazásában vesznek részt, hanem –
különösen a nagy átmenetek idején – szerepet vállalnak a nemzetállam
identitásának, a nyilvánosság formálásának, a közös történelem
megteremtésének folyamatában is. Különös aktivitást jelent a jogrendszer
folyamatos alakítása, befolyásolása, akár az egyedi perlési aktivitással való
fellépés is. Érdemes észrevennünk tehát a jobboldali politikai mezőhöz
tartozó jogászi szervezetek, ügyvédi irodák, egyéni jogászok jogi mezbe
öltöztetett politikai fellépését a fentebb szóvá tett esetekben is. Különösen
a második világháború után a jogintézmények olyan funkciókat is kaptak,
amelyek a történész emlékeztető, a szégyenre, eltitkolnivalóra is a figyelmet
felhívó hivatásához hasonlítanak. Az emlékeztetést meghatározott társadalmi
helyzetű, értékeket hordozó foglalkozások képviselői végzik, az események
közötti válogatás, értelmezés ezért valamennyire mindig torzít. Az emlékezésért
vagy múltértelmezésért folyó harcok tétje valamilyen emlékezetközösség
létrehozatala, társadalmi csoportok vagy ideológiák integrációjának céljával.[1]
Ahogyan az elhallgatás, elfojtás is hasonló célokat szolgálhat: az amnézia
diktatórikus politikai rendszerekben az ideológiai uralom szerves részét
képezi. Egy ilyen korszak után az emlékezetpolitikák különös hevességgel
csapnak össze, gyenge azoknak a közös reprezentációknak az ereje, amelyek az
oktatás közvetítésével stabilizálódnak a kultúrában.[1]
Az emberiség elleni bűntények kérdése azonban eleve tartalmaz egy erős
normatív elemet: az emlékezeti kötelesség a történelmi szerep nyilvános
tárgyalásában, a szembenézésben realizálódott. Különös nyomatékot adott e
kötelezettségnek, hogy a náci múlttal való szembenézés a történészek által
kezdeményezett társadalmi vitán kívül a bíróságokon is zajlott. A történelem
ítélőszéke mellé kerültek a tényleges ítélőszékek, az emberiség elleni
bűnügyek tárgyalásai emlékezeti pillanatokká váltak az áldozatoknak, túlélőknek,
utódoknak szolgáltatott elégtételadás mellett.[2]
A történelmi, kollektív emlékezet alakító eszközöket, helyeket keres,
amelyekben megjelenítheti a múlthoz való viszonyt.[3]
De alkalmas emlékezeti hely-e a törvényszék? Képes-e betölteni a neki szánt
emlékezetpolitikai funkciót? A múlt maradványai tárgyiasult formáikban a
bíróságokon bizonyítékokként, rekonstruálandó történetekként, személyes
emlékekként jelennek meg, amelyeket a jogászi szelekció ítéletalkotásra
alkalmas állapotba transzformál, majd előállítja azt a narratívát, amelyet
normatív értékeléssel lát el, és a nyilvánosság elé bocsát. Ez utóbbi
momentummal válik a társadalmi szembenézés egyik forrásává. Mindig felmerül a
dokumentumok pontosságának kérdése, a tanuk megbízhatósága, a történetek rekonstruálásának
lehetségessége. Ennyiben nem különbözik a történetírás módszertani
problémáitól. A történészhez képest a bíró ítélete viszont mindig normatív
természetű, szükségképpen értékelést tartalmaz, ítéletet a múlt eseményei
felett, az egyedi esetek megítélésén keresztül normatív viszonyt alakít ki a
múlthoz. Az európai nemzetek kollektív emlékezeteit a második világháború
alatt elkövetett emberiségellenes cselekedetek jogi kezelése döntő mértékben
alakította. Magyarországon a kommunista hatalomátvétel után a történelemhez
való ideologikus közelítések és tabusítások súlyos torzulások forrásaivá
váltak: a háborús bűnök és a fasiszta múlttal való szembenézés nem egyszerűen
elmaradt, hanem mítoszok képzésének adott teret. A tabusítás feloldása a
megkésett politikai identitáskeresés rendszerváltás utáni állapotában a
kommunizmus előtti korszak radikális átértékelését, az antikommunista
áldozatok heroizálását hozta. A népbíróságok tevékenysége összemosódott a
koncepciós perekkel, a történelem átértékeléséhez a jogi rehabilitáció
eszköze is bevethetővé vált. A jogalkalmazó formális érvekre és a jogállami
eljárásra hivatkozva vonta meg a legitimációt a háborús bűnösök felelősségét
kimondó népbírósági ítéletektől, amelyek az 1945 és 1948 közötti demokratikus
politikai közösség kollektív ítéletét igyekeztek megfogalmazni. A
bíróság ebben a ténykedésében sajátos emlékezeti hellyé vált, új emlékművet
igyekezett állítani a lerombolt helyére: egy korábbi diktatúra bűnöseit,
aktív támogatóit a kommunizmus áldozatainak talapzatára emelte. Pierre Nora
szerint az emlékezet helyei akkor alakulnak ki, amikor már nincs valódi
közege az emlékezetnek, a szimbólumok uralják az emlékezetek közötti
versengést.[1]
A politikai indoktrináció eszközeként alkalmazott kollektív bűnösség, a
tabusítás több évtizedes gyakorlata megvonta a lehetőséget attól a társadalmi
természetű munkától, amely a világháborús részvétellel való szembenézés
eszközével újradefiniálta volna a közösség politikai és morális természetét. A
szégyenérzet elmaradásának tragikus következménye, a feldolgozatlanság ára az
áldozatok iránti gyűlölet újraéledése.[4]
A kelet-európai holokauszttagadás gyakorlata ugyanennek a
szembenézés-hiánynak a megjelenési formája. A felelősségvállalás
elutasítására, a kommunista múltértelmezéssel szemben megfogalmazott
felelősségelutasításra telepedik rá az antiszemita értelmezés. A szemantikai
mezőben zajló harcnak ez a tétje.[5]
A népbírósági perek felülvizsgálatával a Legfelsőbb Bíróság is részesévé vált
a szimbolikus küzdelemnek, az 1945 előtti rezsim átértékelésének és
ideológiai felélesztésének. Ugyanez táplálja a heroizálást, a kommunizmus
előtti szimbólumok, személyek, politikai és jogi rendszer rehabilitálását. A
népirtással szembeni közösségi értékítélet, jogi elmarasztalás funkciója a
közösségi identitás meghatározása, szembeállítása a múlttal. Ennek utólagos
kétségbevonása nyílt és normatív bátorítást jelent azoknak a kirekesztő
ideológiáknak, amelyek egy korábbi korszakban a tragédiákhoz vezettek. Az antiszemitizmus
és rasszizmus normalizálódása a jogi elit tevékenységének segítségével
történik. Ezzel a felelősséggel szemben gyenge érv, hogy a különböző
diktatúrák egymásra torlódása miatt a rendszerváltás után bonyolultabbá vált
a történelmi szembenézés. A jogászi megítélést néhány egyszerű, a nemzetközi
közösségben 1945 után kialakult elv vezérli, az ezektől való eltérés nem
igazolható. A
szembenézés munkája azonban azokban az államokban sem zárult le, amelyek
elkerülték a totális rendszerek egymásra torlódását. Az európai identitás
kialakításának lényeges eleme az „acquis communautaire historique”
létrehozása.[1]
A múlt és jelen ilyen összekötése a kirekesztésekkel, előítéletekkel terhes
jelennel szembeni kontraszt hangsúlyozása miatt szükséges újra. Az európai
integráció ideológiájában ugyan kitüntetett szerep jutott a jogi eszközöknek,
a jogi integráció megalapozott intézményi ideológia, de gyakran elfelejtődik,
hogy a jog kulturális jelentőséggel rendelkező, sőt identitásképző
potenciállal bíró rendszer. A gyűlöletbeszéd és a holokauszttagadás ügyében
elindult európai szintű politikai és jogi vita az aktualitás felismeréséből,
az el nem múló múlt tapasztalatából származik. A sokat emlegetett alkotmányos
patriotizmusnak a sokkal erősebb mítoszokkal, szimbólumokkal bíró kirekesztő
nacionalizmussal szemben kell érvényesülnie. A nemzeti szintű alkotmányos
patriotizmus a történelem elvszerű kezelését igényli, aktív
emlékezetpolitikát, amelyben a diktatórikus múltakkal szembeni kiállás a
jogelvek egyértelmű érvényesítésével történik, és nem az egyik diktatúrának a
másikkal való tisztára mosásával. A magyar jogi elit a gyűlöletbeszéd
kezelésében, a kirekesztés elleni jogi védelem gyakorlati megvalósításában
súlyos lemaradásban van. Ez a lemaradás szorosan kapcsolódik a múlttal való
politikai visszaélésekhez. A szimbolikus gesztusok, koszorúzások,
emlékműállítások, emléknapok akkor tehetnek szert jelentőségre a nemzeti
identitás szempontjából, ha ez a jogi természetű identitásképzés is a közös
európai alkotmányos alapok mentén stabilizálódik. Vivian Grosswald Curran több
írásában kétségbe vonta, hogy a jog és a bíróságok általában képesek erre a
történelmi munkára.[1]
A nemzetállami intézmények, az igazságszolgáltatást is beleértve, inkább
veszélyt jelentenek az alkotmányos jogokra és a szabadságokra, ha ilyen nagy
feladat elé kerülnek. Keserű tapasztalatait a bírói jogértelmezés
nyitottságát tagadó francia és az azt támogató német gyakorlat egyaránt
alátámasztja. A bíróságok mindig nyitottak az éppen uralkodó ideológiákkal
konform jogértelmezésre, a diszkrimináció nem szűnő gyakorlata arra mutat,
hogy a jog és alkalmazása az emberi gyengeség szolgálatában működik, nem
annak akadályaként funkcionál. A jogba vetett általános bizalom illúzió,
nagyobb óvatosságra van szükség. A jogalkalmazó intézményekben és társadalmi
környezetében működő értékrendszer, az „emberek lelkében élő alkotmány” ellen
nincs hatékony garancia. Minden jogelvi vagy természetjogi elem, érv annyit
ér, amennyit a konkrét helyzetben az értelmezés során megvalósítanak belőle.
Hogy ez az érvényesülés a humanizmus elveivel kompatibilis-e, azt az
intézmények és a társadalmi közeg, szűkebben a jogászi foglalkozások
értékrendszere dönti el. Ha a jog elveiben, rendszerében, a jogállam
intézményeinek puszta meglétében megnyugszunk, óvatlanokká válhatunk,
védtelenekké a tényleges gyakorlat által kialakított érték-, szimbólum- és
normarendszer következményeivel szemben. A háború utáni jogi eljárások történelmi szerepét
illetően is illik óvatosnak lenni: a francia felsőbíróságok, ahol tudták,
igyekeztek a vichy Franciaország tevékenységével való szembenézéstől és az
Algériában elkövetett kegyetlenségek és gyilkosságok jogi értékelésétől
mentesíteni a nemzeti tudatot.[1]
Grosswald Curran végső konzekvenciája, hogy a bíróságok nem képesek
önmagukban a nemzeti múlttal, az embertelen rendszerrel kollaboráló
társadalom létével való szembenézés vezénylésére, a nemzetállami felelősség
jogiasítására. Ha nincsenek átitatva az emberi jogok, a humanizmus
értékrendszerével azok, akik a jogszabályok és elvek értelmezésére
hivatottak, valamint társadalmi környezetük, akkor a jogalkalmazás nem fogja
az alapvető emberiességi célokat szolgálni. A bíróság mindig annak a
politikai kultúrának a hordozója, amelyen belül kifejti tevékenységét. Ha az
emlékezetpolitikák fölötti társadalmi küzdelmekben vesz részt, azt annak a
társadalmi értékrendszernek megfelelően teszi, amelynek részese. A
társadalomban uralkodó normatív rend meghatározásában a dzsentroid természetű
hivatalnok középréteg sztereotípiái élednek fel, annak minden történelmi
atavizmusával együtt.[6] |
Lettre,
2008 tavaszi, 68. szám |
Kérjük,
küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu |
[1] A
Kristóf üggyel kapcsolatos vitáról ld.: A Ságvári-dosszié. A Legfelsőbb
Bíróság és a jogállam, Pannonica Kiadó, 2006. |
[1] E
vitás jogértelmezési gyakorlatról ld.: Fleck Zoltán, „Egy indítvány
szándékai”, Fundamentum, 2006/3. 99.-104. |
[1] Ezt
a kísérletet folytatja a jogtudomány például a következő írásokban: Christian
Joerges, Navraj Singh Ghaleigh (eds.) Darker Legacies of Law in Europe:
The Shadow of National Socialism and Fascism over Europe and Its Legal
Traditions, Hart, Oxford, Portland, 2003, Confronting Memories: European
„Bitter Experiences” and the Constitutionalization Process, German Law
Journal, Vol. 6. No. 2. (2005) Special Issue, edited by Christian
Joerges, Paul Blokker, Chris Engert. |
[1]
Peter Burke, „A történelem mint társadalmi emlékezet”, Régió,
12. évf. 1. sz. (2001) |
[2] A
közoktatásban használt történelmi értékelések problémáira: Karsai László,
„Horthy Miklós (1868-1957) – Legendák, mítoszok és a valóság”, Beszélő,
2007 március |
[3]
François Hartog, Jacques Revel, „Jegyzet a történettudományi
konjunktúráról”, in: Hartog, Revel (szerk.) A múlt politikai
felhasználásai, L’Harmattan - Atelier, 2006. |
[4]
Gyáni Gábor, Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése,
Napvilág kiadó, 2000 |
[4]
Pierre Nora, „Emlékezet és történelem között. A helyek
problematikája”, Aetas, 1999/3. |
[5] Andras Sajo, Legal consequencies of past
wrongdoing after communism, in: Confronting Memories: European „Bitter
Experiences” and the Constitutionalization Process, German Law Journal,
Vol. 6. No. 2. (2005) Special Issue, edited by Christian Joerges, Paul
Blokker, Chris Engert. |
[6]
Kovács András, A zsidóüldözések, a Holocaust és a történelmi
felelősség a mai magyar közvéleményben, in: Kardos, Radnóti, Vajda (szerk.), Diotima.
Heller Ágnes hetvenedik születésnapjára, Osiris-Gond, 1999. |
[6]
Christian Jorges, „Introduction to the Special issue: Confronting
Memories: European „Bitter Experiences” and the Constitutionalization
process: Constructing Europe in the Shadow of its Pasts”, German Law
Journal, Vol. 6. No. 2. (2005) Special Issue, edited by Christian
Joerges, Paul Blokker, Chris Engert. |
[6]
Vivian Grosswald Curran, „Law’s Past and Europe’s Future”, in: German
Law Journal, Vol 6. No. 2. |
[6]
Vivian Grosswald Curran, The Politics of Memory/Errinerungspolitik
and the Use and Propriety of Law in the Process of Memory Construction,
University of Pittsburgh School of Law Working Paper Series, Paper 42. 2006 |
[7] E
történelmi képlet elemzésére lsd.: Szabó Miklós, Középosztály és
újkonzervativizmus, Harc a politikai katolicizmus jobbszárnya és a polgári
radikalizmus között. Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986,
Válogatott tanulmányok, Medvetánc, Atlantis program, 1989 |
[7]
Karácsony András, Elfelejtett emlékezés, Századvég, Új Folyam
16. sz. |
[8]
Gustave Radbruch, Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog, Varga
Csaba (Szerk.) Modern Polgári Jogelméleti Tanulmányok, MTA Állam- és
Jogtudományi Intézete, 1977 |
[9]
Rüthers’ Postscript to Die Unbegrenzte Auslegung: On Legal Method
and Justice, Comparativelawblog, 2007. Március 5. Ugyanerre a
felelősségre hívja fel a figyelmet Michael Stolleis, Prologue: Reluctance to
Glance in the Mirror. The Changing Face of German jurisprudence after 1933
and post-1945, in: Christian Joerges, navraj Singh Ghaleigh (eds.) Darker
legacies of Law in Europe: The Shadow of National Socialism and Fascism over
Europe and Its Legal Traditions, Hart, Oxford-Portland, 2003. |