Az apja sokat mesélt nagy árvizekről, melyek még a múlt században ostromolták a város gyönge töltéseit, vagy olyan pusztító belvizekről, melyek valóságos folyókként ömlöttek rájuk Pest vagy a szolnoki földek felől, s sodortak magukkal mindent, ládákba, ketrecekbe gyűjtögetett termést, ólat, aprójószágot. A mesékből jól ismerte az 1816-os árvíz vészterhes napjait, melyet olyan hófúvás előzött meg, hogy az északi határban betemetett egy egész lovascsapatot, s Klára elképzelte, hogy tavasszal, olvadás után a katonák tétován pislogva nyitják a szemüket, a lovak lassan rágni kezdik a frissen nőtt zöldet, majd indulnak tovább, kissé gémberedetten, kissé fáradtan, mégis jókedvűen Vásárhely irányába, hol aztán senki nem ismer már rájuk, nem is látják őket, a katonák meg mind elveszettebben barangolnak a széles, óriás szekereknek épített utcákon, hiába nyújtogatják nyakukat a gazdaházak udvara fölé, egyszeriben rájönnek, ők már nincsenek, már nem élnek, érinteni, fogni sem tudnak, a dolgokon, mint valami fényből és árnyékból szőtt lények átnyúlnak, ők már csak mesék, énekek, dallamok, gazdátlan éji kiáltások és sírások, s akkor az egyik kiskatona, kinek fehér volt az arca, mint a hó, leugrik a lováról és elrepül, kék tavaszi széllé válik, hogy aztán lassan kövesse, utána szálljon a többi is. 
 Anyjával vagy apjával barangolva idővel könnyen kiismerte magát a városukban, tudta és néven nevezte az ereket, ismerte a rókusi emberek szegénységét vagy a Palánk dohány- és bőrillatát. A Felsővárosban mindig kopácsoltak és lovat patkoltak, sistergő, vörös vasakat, pengő vasrudakat és vígan recsegő kézi darálókat látott arrafelé, és egyáltalán nem zavarta, hogy a városnak e testei nem értek egymásba, külön életet éltek, szigetek voltak, egyszerre társai és ellenségei egymásnak, mert ha a palánki szerb, német vagy örmény kereskedő lenézte is Alsóváros földtúró népét, mégiscsak belőle élt, neki árult szövetet, posztót és dohányt, ünnepnapokon déli fűszereket és gyümölcsöket, gránátalmát, fügét vagy datolyát, mint ahogy nem volt ez másként fordítva sem, hiszen a német rőfös gyereke vagy a Pacsirta-kertben a minap a németsége miatt kifütyült Schlick színművészúr lánya is alsóvárosi körtét majszolt vagy rókusi szőlőt csipegetett, és a sárga bajuszú, már negyvenévesen hószín hajú Petrovics Milán szerb borkereskedő asszonya, Arsza néni is alsóvárosi kakas nyakát nyiszálta, amikor egy szombat reggel megemlékeztek a nagy Csarnojevics Arzén pátriárkáról, a szerb templomnak az 1820-as esztendőben megesett leégéséről, és a szegény Alvazsin Angyelkáról, aki szívrohamot kapott a délelőtt fölcsapott tüzek, a lángolva aláhulló tetőgerendák és a megfeketedett Szűzanya táblaképe láttán, kinek arcát mintha maga a Sátán nyaldosta volna össze, vagy pópájukról, aki az öklét rázta az ég felé dühében, miközben magát is szidta és káromolta azokkal a gyönyörű átokfordulatokkal, melyekkel legfeljebb a magyarok vetekedhetnek, mert hiszen látta ő, e dühödt és kétségbeesett, a saját szakállát csomókban tépdeső pópa, hogyan is ne látta volna az esti villám lila alácikázását, és a tető fájdalmas reccsenést is hallotta, ám némi hallgatózás és két pohár édes, szlavóniai bor után mégis abban a hitben mormolta el az esti imát, s tért nyugovóra, s aludta át az éjszakát, hogy a templomuk kibírta az égi nyilat, mint ahogy a szerb nép annyi mindent kibír, a törökök kegyetlenségét, az olaszok ravaszságát, a zágrábi testvérek irigységét, az osztrákok hazugságait, a hontalanságot, a magyarok ármánykodását, a zsidók ravaszkodását, egyszóval mindezekről, a városban együtt élő népekről, gondolkodásukról, szokásaikról, vonzódásaikról és a gyűlöletükről Klárának volt valamelyes tudomása, nem igazán elmélyült, és nem végletesen beható, de bizonyos hétköznapi esetekben, amikor érintkezni, szólni, köszönni, kérdezni kellett, mégis könnyen és természetesen tudott viselkedni. 
 Büdös volt-e az Ördög, amikor elrabolta, Derera bácsi?
Mesebeszéd, legyintett a zsidó, az Ördögnek kellemes illata van, parfümözi még a farkát is, kislány, lakkozza a patáját, és ezüstösre festi a szarvait!
Mondja csak, Arsza néni, hallotta-e már Koszta Néró fűmuzsikálását?!
Hogy így meg úgy, te kis cefre, hát hogy ne hallottam volna?! De azért nagyon remélem, a te lenge blúzod alá még nem zenélt be az a gátlástalan fűgazember!
Mondja csak, Kovács bácsi, igaz-e, hogy a disznóvágásnál maga fogta a disznó farkát, az meg elszaladt, de a farkát a kezében hagyta!
Igaz, igaz, te kicsi lány, kacsintott az öreg fuvaros, de utána futottam, ráugrottam, és a hátára ülve lovagoltam vele vissza a bátyám udvarába, ahol pálinkával köszöntött a böllér, és még a fogatlan, százéves anyósom is fakanállal verte az óriás fazekat örömében!
Klára számtalanszor volt tanúja annak is, hogy a Tisza vize bezúdul a városba, mint például 1830-ban újra, akkor ő még nagyon kicsi volt, de a felnőttek szótlanságából, apja ideges szipákolásából megérezte, hogy nagy a veszedelem. Aztán a víz állatokat, műhelyeket és házakat sodort el, valóságos tengerként csillogott Szeged körül, s ki tudja, micsoda kicsinység hiányzott ahhoz, hogy egyetlen hatalmas öleléssel magába fojtsa. Aztán a vész elmúlt, jöttek szárazabb napok, amikor a hajóslegények még almát is át tudtak dobni az újszegedi partra. De a békalencsés, poshadt vagy frissen zubogó erek és átfolyások révén mindig is ott, a legnagyobb szárazságok idején is velük volt a víz. A folyó nélkül nem élhettek. Mindeme egymásra rakódó, összeérő, egymást fosztogató és támogató emlékekben és napról napra alakuló történetekben Klára megélt valamiféle különös és jóleső bizonyosságot, mint ahogy abban is, ahogyan a hajóra járt az apjával, ahogy kedélyes, pirospozsgás és többnyire testes, olykor pálinka illatát magukkal vonó alsóvárosi ferenceseket bámult a szomorú anyjával, csakhogy amikor férjhez ment, s életének ez az új szakasza a kezdetét vette, s a régi már csak azért sem folytatódhatott, mert az anyja évek óta a temető olcsóbb szegletében porladt egy szegény, vadrózsával befuttatott, fehér ibolyával körbeültetett fakereszt alatt, és az apja is egyre betegesebb és gyengébb lett, s a hajójuk is elszállt, mint később megtudta, akár egy lángoló madár, repült az éjszaka mélyébe, mindez, a lényegét tekintve, nem volt bántó vagy megrontó. Hogy helyünk, szerepünk lehet más rögeszméiben, azért nem lehetünk elég hálásak. Olykor egy-egy esemény persze fájdalmat vagy szomorúságot okozott, ám amikor férjhez ment, amikor belépett egy másik ember az ő, Klára életébe, a város lüktetéséhez, lélegzéséhez és legendáihoz köthető érzelmi otthonossága egyszeriben rémületes kiszolgáltatottsággá lényegült át. Az első együtt töltött nap után ijedten ült fel az ágyban, és hallgatta a szíve kalimpálását. Imre nyugodtan szuszogva aludt. Klára tudta, hogy nincs hová szöknie. De akkor még megnyugodott. Az első éjszaka csak valami megmagyarázhatatlan ijedtséget érzett, a jogos félelem hetei, hónapjai még várattak magukra. Holott tökéletesen megbízott a férfi szándékaiban, jellemében és ígéreteiben, Imre tapintatos és őszinte oltalmában vagy szeretete és megértése erejében, de most valami új, idegen erővel is szembe kellett néznie, s ez az erő minden eddigi mesénél, a mámor vagy az álmodozás hiábavalóságánál, a természeti elemek mesés tombolásánál, az emberi kegyetlenségnél vagy a feloldhatatlan szomorúságnál is rémületesebb volt. 
A víznek is ereje volt, a vízen álmodni lehetett, a víz is továbbcsobogta, hömpölyögtette az ő álmait, az apja repítette, s a boldogtalan anyja mégis úgy fogta a kezét, mint senki más. 
Része lett az életének egy másik ember, aki éppúgy, éppolyan olyan hevesen és szenvedélyesen ápolta a saját rögeszméit, mint az apja, vagy, mint Klára, de mégsem lehetett ártatlan álomi tetteknek nevezni azokat a, Klára nevezte így, kicsapongásokat, melyekkel a férfi, ahogyan gyerekkorában és bakfisként maga Klára is, bejárta a várost.  Imre nem a házak formáival, jellegzetességeivel, jellemző illatokkal, emberi arcokkal vagy mozdulatokkal, a munka rítusaival akart ismerkedni, nem érdekelték a réges-régi ünnepek, az első borok könnyű gőzébe fúló őszi vigasságok, amikor a mesterlegények dülöngélve verték véresre egymást, vagy a disznótorok, a céhes ünnepségek, vagy a zsidók menóráinak imbolygó fényei Hanuka hanuka napján, nem érdekelték a kaszinó nemzeti báljai, a szerbek újéve, a kavargó búcsúk vagy a port kavaró, lassú szentmenetek, nem megszokni, kitapasztalni, belakni és megérteni akarta ezt a világot, hanem valami olyasmit akart újra és újra hozzáadni, amellyel ez a világ mit sem kezdhetett. 
Klára megértette, a férfi, aki a férje volt, voltaképpen teremt. Ám ennek a teremtésnek hagyományos értelemben értelme és haszna aligha lehetett, egyszerre volt gúny, irónia és szomorú ellenkezés. És talán mégis ez volt a gyönyörűséges benne! Szebb és kihívóbb teremtés volt ez, mint amit Klára valaha is elképzelni tudott. Amikor 1833-ban Széchenyi a városban járt, s kíséretével a néptelen, poros Főtéren széjjeltekintve lassan megindult, váratlanul megtorpant, lehajolt, majd ujjai között egy sárga virágot tartva emelkedett fel. A gróf a meglepett városi urak orra elé tartotta a virágot.
Uraim, miként kerül ez a kicsiny növény ide?!
Ezt bizony nem tudjuk, gróf úr!, meresztették a szemüket a meglepett szegedi potentátok.
És azt tudják-e, miféle virág?
Talán margaréta, furakodott előre az okuláréját igazgatva az egyik tanácsos, semmi kétség, ez margaréta, gróf úr.
Ez bizony nem margaréta, ingatta a fejét Széchenyi, s a következő pillanatban olyat tett, hogy a város elöljáróinak ereiben megfagyott a vér. Egyszerűen bekapta, és enni kezdte a növényt. Majd némi rágás után, lenyelte, megigazította a nyakkendőjét, s bólintott.
Kínai krizantém, uraim, igen ritka virág. S tudják, mi az érdekes? Ez bizony ehető virág! Kissé fanyar, de föltétlenül kellemes íze van, tette még hozzá a gróf, majd továbbhaladt a városháza felé, hol már vigyázban állva tisztelgett az őrség.

Az apja mesélte ezt a történetet is, vagyis Pelsőczy már akkor tudhatott a fiatal Szép Imre hóbortjáról, ki aztán hamar eltűnt a városból, mert külföldi tanulmányokra indult, Európába, Németországba, Itáliába, Franciaországba, ki tudja, hová.
Később se mesélt sokat az útjairól.
Klára tehát fellázadt, miközben magára is haragudott, hogy ennyire lassan tűnt fel neki a férfi rendkívüli szokása, életének e nem is titkolt mámora. Imre gyakran eljárt otthonról, de soha nem inni, kaszinókban, vagy baráti társaságokban vesztegette az időt. Általában otthon ivott, amikor kedve támadt rá. Ha ivott, sokat ivott, de nem lett részeg, csak lelassult, hallgatott. Mielőtt indult volna, köpenye, kabátja zsebét teletömködte papírzacskókkal, melyekben mindenféle virágmagokat és hagymákat tartogatott. Járta a várost, s annak bizonyos helyein magokat, hagymákat ültetett a földbe. Ősszel azért fürkészte az utcák és a terek földjét, a homályosabb és rejtettebb vagy barátságosan fényes zugokat, hogy a tulipán, a nárcisz és a liliom hagymáinak keressen helyeket. S a virágok a következő év langyos áprilisi szelében egyszerre csak valóban föltűntek, a zöld hajtásaikból szirmok, színek és varázsok fakadtak. Persze leghamarabb a hóvirágok nyíltak, Imre tudta, hol fehérlenek fel először, de velük nem nagyon törődött. Mert annyira ártatlanoknak látszanak, mondta egyszer Klárának, hogy semmi érdekes nincs bennük. Azt is tudta Imre, hol nyílik először fehér ibolya, különösen, ha gondoskodott arról, hogy a minoriták rendháza, egy hivatali épület vagy valami szatócsbolt előtt történjen meg az esemény. E virágok persze kevés időt éltek meg. Hamar letépték, kiszaggatták, vagy még nyílásuk előtt eltaposták őket. 
Klára a piacon azt hallotta egy alsóvárosi gazdától, hogy a disznóólja mellett sárga és vörös tulipánok nőttek, egy másik meg arról panaszkodott, hogy a kukoricásának faketrecére rózsa futott fel, és hogy tele lett a tenyere tüskével, mire sikerült leszaggatnia. Egyszer Klára a nyesett, piacon vásárolt nárciszt rózsával, kamillával együtt helyezte vázába. Ám amint Imre észre vette a díszítést, külön vázába rakta át a nárciszokat. 
Ők, mutatott a nárciszokra, megmérgezik a többit. Vannak ilyen virágok, bólintott, amelyek nem tudnak együtt élni a többivel. Aztán a vázákba kis sót, cukrot szórt. 
Nárciszok nőttek egy istálló mellé, ahol tehenek bőgtek, és vékony lábú, még melletlen fejőlányok cipelték a teli vödrökből kihabzó frissen fejt tejet, s távolabb, a Tisza partján sópajták és dohogó malmok környékén kankalinok, búzavirágok, nyílvirágok és ciklámenek nyíltak. 
Imre hátulról ölelte Klárát, fehér nyakának, borzongó bőrének magyarázott. A nő mégis látta a férfi száját, ahogy beszél hozzá. 
Tudja, olyanok az én virágaim, mint Josephine hercegnő rózsafái Malmaisonban, magam is láttam őket egyszer, csak nem szuronyos, piros mentés katonák és válogatott kertészek őrzik és gondozzák őket, hanem a sors kegyére vannak bízva, amely, tudjuk, nem feltétlenül óvja az arra érdemest. Mint ahogy arról is olvasott, drágám, hiszen tudom, hogy az angolok királynőjének, Viktória királynőnek érdekes módon a kankalin a legkedvesebb virága. Mintha őzgidák halványsárga bőréből szőtt kesztyűket ültettek volna a földbe, melyeken fehér kulcsocskák csüngnek alá, s e kulcsocskák, melyek voltaképpen a virágszirmok, nyitnák a mennyország ajtaját. Igen, ilyen a kankalin. De szirommal ajtó nem nyílik, ugye tudja? S a mennyország ajtaja, s ezt talán az angol királynő is tudja, még baltával se igen nyitható. Kleopátra száműzte palotájából a lótuszvirágot, a rózsát tette meg birodalma legfontosabb virágának, de ezek csak adatok, adatok, adatok, drágám. Olvasunk újságokat, könyveket, és megtudjuk őket. De azt tudja-e, hogy én ciklámennel ültettem körbe egy alsóvárosi trágyadombot, és a gazda, amikor meglátta, nyomban kaszáért rohant. És mint aki megőrült, ordítva mészárolta le az összes virágot. Aztán meg csak ült a szarhalom mellett, és a fejét ütötte sírva, átkozódva. Tudja, én megértem őt, nem tehetett másként. 
A Szil-ér sáros, fekete partján egyszerre csak fehér tulipánok sora nyílt, mígnem egy fiatalokból álló, fáklyás társaság végig nem gyalogolt rajtuk a naplemente vörösében. A haladásért, reformokért s egyéb társadalmi jótétemények végett vonultak végig a városon. A tulipánok meg odalettek, szegények. De ez sem baj, drágám. Kinyíltak, megmutatták magukat, éltek, ameddig volt módjuk rá, és talán lesz, aki emlékezni fog rájuk. Egy kislány, aki a közeli udvar kerítéslécei közül leselkedett, egy hentes, amint kését a kötényébe törölve éppen a mészárszék ajtaja előtt állt, várta az ügyvédet, aki friss karajt, tarját és orját rendelt nála, mert a gyereke születését akarja ünnepelni. Bíbor mályva nyílik a külvárosi népiskoláknál, a gimnázium fala mellett, épp a latin tanár ablaka alatt. A könyvtár kapujában kamilla illatozik, és azt tudja-e, hogy kék katángok katonái lengedeznek a rókusi templom előtt, és a ferencesek templomának nyugati oldalán, hol tavaly egy részeg hűlt ki, most kőtörőfű fut a falon?! 
Klárának meg kellett tapasztalnia, hogy a reggeli virágillatok mindig erősebbek, de harangszóra, az ebéd edényeinek mosogatására már gyengülnek, estefelé pedig, amikor a rovarok is elpihennek, a virágnak jószerivel már nincs illata. Nincs szüksége rá. Aztán megtudta azt is, hogy nincs ez így minden virággal. Akkoriban kezdtek esti lámpákat fölszerelni a városban. Egy csöndes, nyári naplemente után, amikor elállt a szél, a férfi öltözni kezdett, s bólintott Klára felé, terítse magára a kendőjét, kövesse. Az asszony engedelmesen ment vele. A távolban, a tér túloldalán fáklyák lobogtak, egy közeli kávéházban fiatalok vitatkoztak, s a szomszédos fogadó udvarán lovak horkantak fel, meg-megrántva az istrángot, míg bent kacagva, egymás szavába vágva ittak az átutazó fuvarosok. S az utcájuk végén, mely a Fekete Sas nevet viselte, egy frissen fölállított vaslámpa teste hajlott, s gyöngén sugárzó fénye úgy terült szét körülötte, mint valami halványarany szoknya. A férfi a lámpa mellé, a sötétségbe lépett, kovakővel világot csinált, s magával húzta Klárát.
Érzi az illatát?
Érzem, mondta Klára, s a piciny virágot bámulta, mely két otromba kőtégla rése közül bontotta ki magát.
Ő a gyászos estike, mondta Imre, és éjjel erősebben illatozik, mint napvilágnál.

Olykor Klára is sétálni ment, egyedül, s Imre nem tartóztatta. Nem volt különösebb célja e sétáknak, Klára nézelődött, vásárolt ezt-azt, a piacon forgolódott, játékból alkudozott, köszönt Mama Gyökérnek, bólintott Levél úr felé, és megfenyegette a Lacikonyhásnál tolakodó Féreg urat. Aztán egy érzés, mely régi fájdalmakból és sebekből fakadt, a folyó felé terelte a lépteit. Elkerült a várfal mellett, a közelben sötétlett az úgynevezett Eugénus Eugénus-árok. Mindig innen mentek a hajójukhoz is az apjával. Itt nyúlt el egy hosszú, remegő palló, tele görcsszemekkel és görcsszájakkal, itt futottak át, itt látták a parton rakodó, munkálkodó hajós népet. Ő itt nőtt fel. És most egyedül volt. S ahogy a szél megborzolta a haját, észrevett valami furcsát. Mintha egy emberi kar nyúlt volna ki a hideg, vizes földből. De nem, nem kar volt, nem kéz, amely érte nyúlt, amely intett neki, egy virág hívta őt. 
Egy virágzó liliom! 
Klára hangosan nevetett a kiszolgáltatottságán. Ismert nőket, akik minden ajándékukat előre tudni akarják, mert gyűlölnek alkalmazkodni a váratlanság élményéhez. Félni a váratlan örömtől, milyen különös is ez! Pedig milyen izgalmas az is, hogy elbújtatjuk a csalódottságot, és úgy nevetünk a másikra, mintha a világ legszebb ajándékát kaptuk volna. Csak hát másnap, te jó ég, elvész, ellopják, véletlenül tűzbe, vízbe esik. Sírunk ilyenkor, vigasztalanok vagyunk. Kapunk másikat, éppen olyat, ígérik! Nem, nem, nem, másik ilyesmi nem kell, az a gyönyörűség megismételhetetlen, és közben megkönnyebbült a szívünk, hogy megszabadultunk tőle.
A virág a térdéig nyújtózott, hozzáhajlott a szoknyájához. De ez, hogy itt van egy liliom, hogy neki van ültetve, hogy túlélt minden veszedelmet, hajósmálhák hurcolását, durva csizmák taposását, partról vont gerendákat és lefelé guruló hordókat, melyek nyomán fű se nő hetekig, vagy a zsákokból kiszóródó sót, itt áll, és neki hajladozik, mégiscsak csoda. Ez nem csak Imre erénye volt. Erre fölkészülni nem lehetett. A férje csak megadta a lehetőséget, mintha azt üzente volna, a csodák nem maguktól lesznek, s nem csak várni, remélni, vagy akarni kell őket, de olykor némi tennivaló sem árt. Ugyan mennyi volt az esélye annak, hogy e liliom életben marad, s éppen akkor kezd virágozni, amikor ő erre jár?! Úgyszólván semmi, de semmi. Klára tűnődött, hogyan folytassa ezt a gyönyörű képtelenséget.
Nem gyökerestől vitte haza a virágot.
Egy hajóstól bicskát kért, és a tövénél vágta el.
Nem ismer meg?, kérdezte a hajós, nagydarab ember volt, komor tekintetű.
Maga az, Berger úr?

Otthon az asztalra fektette a virágot, s először a szirmokat ette meg, majd a szív alakú, a törzs körül körbeforgó halványzöld leveleket rágcsálta el. Aztán csak ült, ölbe ejtett kézzel, magára engedte a homályt, a növekvő sötétséget, a testét mind inkább kitöltő fájdalmat, és az előbb könnyű, majd mind mélyebbre sodró szédülést, és hallgatta Koszta Néró zenéjét, mely az ablak alatt zümmögött egyre hangosabban. Így talált rá Imre, Klára sötétben ült, mozdulatlanul, lehunyt szemmel, vállára billent fejjel, de még lélegzett. Nyilván elég volt egy elhullajtott szirom után nyúlni, s Klára, mint valami súlyos függöny mögül hallotta volna a férje kiáltását.
Úristen, Úristen, mit csinált?!
A liliom mérgező!!!
Vajon mondta-e neki, hogy, nem drágám, ezt ketten csináltuk, maga meg én?
Fertály óra sem telt belé, és Schütz doktor a Fekete Sas utcai lakásában téblábolt, előbb, minden kérés nélkül a vitrinhez rohant, apró poharat kapott ki a többit döntögetve, melyek csilingelve gurultak szerte, nagy kortyokban keserű likőrt ivott, aztán munkához látott. Klára öklendezett, lilás hab csorgott az állára, a szeme fennakadt, s az ujjai úgy remegtek, mintha zongorázott volna. Dobálta magát, mint akit megszállt az Ördög. A doktor sápadtan kutakodott a táskájában, közben magyarul káromkodott, hánytatóport, nyugtatót, bélfertőtlenítőt keresett, de mert a keze remegett, az üvegcsék folyton kicsúsztak az ujjai közül. Imre csak állt, nem mozdult, aztán az ablakhoz lépett, kitárta.
Ne zenélj, Néró, kérlek, ne zenélj most!
Tudja, hogy épp ilyenkor nem hagyhatom abba, ellenkezett a fűmuzsikus. Aztán mégis abbamaradt a zene, Koszta Néró alakja mögött föltűnt egy hatalmas asszonyi arc, s ahogy az Imre az ablakban állt, Mama Gyökér sóhajtásának melegét még ő is arcán érezte. 
Jó három hétig tartott a lábadozás, ám többször is akadtak pillanatok, amikor egészen válságossá vált a helyzet, mintha egy cérnaszálon lógott volna csak az élet, lesz-e egy következő lélegzet, egy következő szívdobbanás. Klára úgy érezte, csak virágszirmot fújt el az arca elől, az lassan körbeszállt a világban, és most visszatér, és újra a szemei előtt lebeg. Az utolsó vizsgálat után Schütz doktor egy pillanatra félrevonta Imrét. Kicsit gondolkodott, hogyan kezdjen a mondandójához. Klára az ágyból figyelte őket, sápadt volt, de már pirítóst rágcsált. Nem hallotta, mit mondott Schütz bácsi, de leolvasta a szájáról a szavakat.
Wissen Sie, mein Freund, ich habe noch nie in meinem Leben  so eine glückliche Kranke gesehen.
 

Bibliográfia

DARVASI László

A veinhageni rózsabokrok
Jelenkor, 1993

A Borgognoni-féle szomorúság
Jelenkor, 1994

A Kleofás-képregény
Jelenkor, 1995

Szerelmem, Dumumba elvtársnő
Jelenkor, 1998

A könnymutatványosok legendája
Jelenkor, 1999

Szerezni egy nőt
Jelenkor, 2000

A lojangi kutyavadászok
Magvető, 2002

Trapiti 1-2.
Magvető, 2003, 2005

Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim
Magvető, 2003

A világ legboldogabb zenekara. 
(Válogatott novellák) 
Magvető, 2005

A titokzatos világválogatott
Magvető, 2006

“A könnymutatványosok legendája”
Magyar Lettre Internationale, 26, 27

“Vidám mondatok”
Magyar Lettre Internationale, 31.

“Szerezni egy nőt”
Magyar Lettre Internationale, 36

„A Félfülű Fejedelem”
Magyar Lettre Internationale, 40

„Levél Toledóba”
Magyar Lettre Internationale, 52

„Virágzabálók” 
(részlet)
Magyar Lettre Internationale, 59, 60, 65

(CSAPLÁR Vilmossal, LÁNG Zsolttal és
LENGYEL Péterrel)
“A történelem visszatéréséről az irodalomba”
Magyar Lettre Internationale, 32