Ragyogóan tiszta reggeli napsütés és a barakk ablakán szikrázó könnyű fagy köszöntötte Sándort Írországban. A knockalisheeni tábor egy domb tetején állt, és erről a magaslatról tekintett le a világra. Észak fele, Clare megye zöld és rozsdaszín mezői kapaszkodtak fel egy égre nyúló hegy oldalán. A hegy derekán álló téli fákon fennakadtak az alacsonyan úszó felhők, mintha piszkos fehér zászlók lógtak volna az ágakról. Dél felé elszórtan házak álltak, majd a jócskán füstölgő Limerick City. 
Sándor a tábor bejárata felé indult, és kinézett az útra, melyen az előző este érkeztek. Az út kanyarogva vezetett le Limerickbe, két oldalán mezők. A tábor pár száz méterre állt az úttól, a bejárathoz egy salakos út vezetett, amit nagy STOP táblával ellátott sorompó zárt le, körbe katonák álltak őrt. A sorompó mellett új épület állt, a táborparancsnok irodája: fehér volt, a teteje lapos, odabent magas mennyezetű szobák, csempézett vagy szőnyeggel borított padlók, tágas terek, nyitott kandallók. Az emeleti szobából még egy kis balkon is nyílt, melyről be lehetett látni a város felé lejtő földeket. Ez a ház volt a tábor egyetlen téglaépítménye. Mögötte bádogbarakkok sorakoztak, a főút mentén három réteg mélységben. Ezekben aludtak, ettek és mosakodtak a menekültek, a nemrég idetelepített hetven katonával együtt. A közeli földeken alig mutatkozott szarvasmarha, pedig pajták és tanyák voltak mindenfelé. Mivel a menekültek karanténban voltak, egy hónapig nem hagyhatták el a szögesdróttal kerített tábort.
Sándor legfőbb gondja az angol nyelv volt. Németül egy kicsit makogott, de azon kívül csak magyarul tudott. Az egy hónap karantén letelte után az egész országban kereshet munkát, de Sándor tisztában volt vele, hogy nyelvtudás nélkül nehéz lesz mérnökként munkát találnia. Nem rémisztette meg a feladat, hogy új nyelvet kell megtanulnia, de azt is tudta, hogy neki már mindig megmarad az akcentusa, hisz ritka az olyan bevándorló, aki tökéletesen elsajátítja a nyelvet. Ott volt például Sándor felső szomszédja Budapesten. A nő huszonöt éves korában érkezett Szarajevóból, és ötven évvel később, noha már jól beszélt magyarul, az akcentusa még mindig nemzeti zászlóként lobogott a feje felett, és határokon, folyókon, tavakon át is vallott szülőhazájáról. Sándor Ausztriában egy vöröskeresztestől kapott egy angol-magyar szótárt, és már neki is látott, hogy átrágja magát a masszív hasábokon. Igyekezett megjegyezni minden főnevet, jelzőt, igét, és már úgy nézett a tárgyakra, hogy az új nevükön szólította őket: table, chair, sky, cloud, field, de jól tudta, hogy csak odakint, a boltokban, az irodákban vagy a gyárcsarnokokban való helytállás közben kezdi majd igazán megtanulni a nyelvet. 
Sándor irigyelte Krisztinát. Krisztina fiatal volt és tehetséges – jótanuló típus. Úgy érezte, sokkal több esélye van az új nyelv elsajátítására, mint neki, és mivel nemsokára iskolába jár majd, hamarosan kitűnően fog beszélni angolul. Jelenleg az iskola egy kunyhóban van, felnőttek és gyerekek együtt tanulnak benne, és a tanárok is a menekültek közül kerülnek ki. Sándor a hátsó sorban ült és hallgatta, amint a tanárnő végigmutogatja Írország tájait: Dublin, Cork, Limerick. Waterford, Wexford, Kilkenny. Aztán a térkép körbejárt az osztályban, a gyerekek az ujjukkal követték Írország formáját, a bonyolult megyehatárokat, a folyók kék szalagjait, a tavak pacáit és az óceán felé rajzó számtalan apró szigetet, a sziget kacskaringós nyugati partját. 
A tanárnő a Shannon tölcsértorkolatára mutatott Loop Head és Kerry Head között, ahol a szárazföld kiszélesedik és északnak kanyarodik. – Limerick City – jelentette ki.
Az osztály megismételte: - Limerick City.

       BART DÁNIEL FORDÍTÁSA