Valójában az egész város, különösen éjjel, egy gigászi zenekarra emlékeztet, a homályosan megvilágított palazzók kottaállványaival, a hullámok nyugtalan kórusával, egy csillag falsettojával a téli égbolton. A zene persze hatalmasabb, mint a zenekar, és nincs kéz, amely lapozni tudna. Ez izgatja a zenekart, pontosabban a karmestereit, a városatyákat. Számításaik szerint a város évszázadunkban huszonhárom centimétert süllyedt. Ami a turistának szemgyönyörködtető, a bennszülöttnek fejfájást okoz. És ha csak fejfájást, az még elmenne. De hozzá társul az aggodalom, sőt félelem, hogy a városra Atlantisz sorsa vár. A félelem nem alaptalan, és nem csak azért, mert a város egyedülálló értéke külön civilizációval ér fel. A legfőbb veszélyt a téli dagályok jelentik, amit csak tetéz, hogy a szárazföldi ipar és mezőgazdaság kémiai hulladéka szennyezi a lagúnákat, maga a város pedig a csatornáit. Mesterségemmel jár, hogy a katasztrófákért már a romantika óta inkább az embereket hibáztassuk, mint akármely forza del destinót. (Egy biztosítási kárszakértő fantáziája csak valóságos hőstett révén tudná megkülönböztetni a kettőt egymástól.) Tirannusi rohamaimnak engedve zsilipkapukat állítanék föl, hogy gátat szabjak az emberek tengerének, amely az elmúlt két évtized alatt kétmilliárdos áradatot tett ki, amelynek hullámtaraja szemét. Befagyasztanám az ipart, és megtiltanám a további letelepedést a lagúnák északi partvidékén egy harminc kilométeres zónában, kikotortatnám és kitisztíttatnám a csatornákat (vagy katonai alakulatokat alkalmaznék erre a célra, vagy helyi vállalkozóknak fizetnék duplán), aztán betelepítenék olyan halfajokat és baktériumokat, amelyek tisztán tartják a vizet.
Fogalmam sincs, milyen halfajok és baktériumok alkalmasak erre, de egészen biztos vagyok benne, hogy vannak ilyenek. A tirannusság nem jár együtt szakértelemmel. Mindenesetre telefonálnék Svédországba, és tanácsot kérnék a stockholmi városvezetéstől, ahol az intenzív ipar és a város nagy népsűrűsége ellenére, amint kilép az ember a szállodájából, máris kiugrik a vízből egy lazac az üdvözlésére. Ha ennek oka az éghajlati hőmérsékletkülönbség, akkor meg kellene próbálni jégtömböket dobálni a csatornákba, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor rendszeresen felszólítani a helyi lakosokat, hogy a hűtőjükből dobálják a jégkockákat a vízbe, mert a whisky nem nagy divat errefelé, még télen sem.
„Tulajdonképpen miért éppen ebben az évszakban megy oda?” – kérdezte a kiadóm egyszer, egy New York-i kínai étteremben, homoszexuális angol sleppjének kíséretében. „Tényleg, miért?” – visszhangozták potenciális jótevőjük kérdését. „Milyen arrafelé télen?” – gondoltam, és el akartam mesélni az acqua alta napjait; a szürke szín árnyalatait az ablakban a szállodai reggelinél, miközben beburkol a csönd, és a sápadt reggel jóllakottan ül a nászutasok arcán; a galambokat, ahogy építészet iránti alvó affinitásukkal kiemelik minden egyes barokk ív és párkány vonalát; Francesco Querini magányos emlékművét, akinek alakját és két kutyáját isztriai kőből faragták ki, amelynek színe, úgy hiszem, hasonlíthat arra, amit utoljára látott, haldokolva, balszerencsés északi-sarki útján, most pedig Wagner és Carducci társaságában hallgatja Giardini étterménél a susogó örökzöldeket; a vakmerő verebet, ahogy egyensúlyoz egy himbálózó gondola borotvapengényi szélén, hátterében a sirokkótól zavaros nedves végtelen. Nem, gondoltam, ahogy ránéztem jellegtelen, de kíváncsi arcukra, ez nem lesz jó. „Hát – mondtam –, olyan, mintha Greta Garbo fürödne.”

Az utóbbi években hosszú tartózkodásaim és rövid látogatásaim idején egyforma arányban voltam boldog és boldogtalan itt, azt hiszem. De ez nem is lényeges, már csak azért sem, mert nem romantikus céllal érkeztem ide, hanem dolgozni jöttem, hogy befejezzek egy írást, lefordítsak valamit, költsek egy pár verset, és ha szerencsém volt, azért, hogy csak létezzek. Azaz nem nászútra jöttem (amikor a legközelebb jártam ehhez, az már sok évvel ezelőtt történt, Ischia szigetén vagy Sienában), és nem is válni. Szóval dolgoztam. Boldogság és boldogtalanság úgy érkeztek, mintha szolgálatra jelentkeztek volna, néha tovább maradtak, mint én magam, mintha vártak volna rám. Már régen felismertem, hogy nemes erényre vall, ha nem csinálunk nagy dolgot az érzelmi életünkből. Munkából mindig van elegendő, és a külső világból is. És végtére is, mindig itt van ez a város. Amíg létezik, nem hinném, hogy akár engem, akár mást képes lenne megbénítani vagy elvakítani egy szerelmi tragédia. Emlékszem egy napra, aznap kellett elutaznom egy hónapos, magányos ittlét után. Éppen befejeztem az ebédet egy kis trattoriában a Fondamente Nuove eldugott részén, roston sült halat ettem, hozzá megittam egy fél üveg bort. Mindezzel bennem megindultam a szállodám felé, hogy felvegyem a csomagomat, és fogjak egy vaporettót. Lesétáltam a Fondamente Nuovén négyszáz métert, egy kicsi mozgó pontként ebben a nagy vízfestményben, azután bekanyarodtam a Giovanni e Paolo kórház mentén. Meleg, napos idő volt, az ég kék, minden szép volt. Hátam mögött a Fondamente és a San Michele, a kórházfal mentén haladtam, bal vállam szinte súrolta, hunyorogtam a napra, és hirtelen úgy éreztem, macska vagyok. Egy macska, aki éppen most kebelezett be egy halat. Ha valaki megszólított volna akkor, biztosan nyávogva válaszolok. Abszolút és állati módon boldog voltam. Tizenkét órával később persze, amikor leszálltam New Yorkban, belecsöppentem életem legkínosabb kalamajkájába, legalább is akkor úgy tűnt. De a macska még bennem időzött, ha ő nem lett volna ott, a mai napig egy igen költséges intézményben kaparnám a falat.

Esténként nem nagyon van itt mit csinálni. Az Opera és a templomi hangversenyek között lehet választani, de ahhoz némi kezdeményezés és utánajárás szükségeltetik: kiválasztani a műsort, jegyet venni, és így tovább. Ez pedig nem az erősségem, olyan, mintha egy háromfogásos ebédet készítenék egymagamnak, vagy még elmagányosítóbb. Mellesleg valahányszor elterveztem egy estét a La Fenice falai között, egész héten Wagnert és Csajkovszkijt adtak, akik allergiám szempontjából teljesen egyformák, hát ilyen az én formám. Soha egyetlen Donizetti vagy Mozart! Nincs más hátra, mint az olvasás vagy a lusta lófrálás, ami majdnem ugyanaz, mert éjszaka a szűk kis köves utcák olyanok, mint egy hatalmas, elhagyott könyvtár polcai között a folyosók, és éppen olyan csöndesek is. Minden „könyv” szorosan becsukva, és hogy miről szólnak, legfeljebb a gerincükre, a csengő alá írott címből lehet kitalálni. Ott aztán rátalálhatunk a Donizettikre és Rossinikre, Lullykra és Frescobaldikra! Még egy Mozart vagy Haydn is akadhat köztük. Az utcák még nagy ruhásszekrényre is emlékeztetnek, a ruhák mind sötét, kopottas anyagból vannak, de a bélésük vöröses arany színben csillámlik. Goethe a „hódok köztársaságának” nevezte a várost, de meglehet, hogy Montesquieu jobban ráérzett a lényegre, amikor határozottan kijelentette: „un endroit ou il devrait n’avoir que des poissons” (Olyan hely, ahol csak halaknak volna szabad lenni.). Mert hellyel-közzel a csatorna túlsó oldalán két-három fényesen kivilágított magas, félköríves tetejű ablakban, a vászon- vagy tüllfüggöny mögötti homályban látni egy polipszerű nyolckarú gyertyatartót, egy nagy zongora lakkozott uszonyát, pazar bronzokat óbarna vagy vöröses festmények körül, a mennyezet gerendasorainak aranyozott halszálkáit, és az az érzésünk támad, hogy egy hal belsejébe pillantunk be a pikkelyein keresztül, ahol éppen nagy vendégség van.
A csatorna másik oldaláról, távolról lehetetlen megkülönböztetni a vendégeket és vendéglátóikat. Minden tiszteletem mellett a létező legjobb hit iránt, meg kell vallanom, hogy nem hinném, hogy ez a hely a híres-nevezetes gerinchúrosból fejlődött ki, akár győzedelmesnek tekintjük, akár nem. Az a gyanúm, és azt feltételezem, hogy mindenekelőtt abból az elemből fejlődött ki, amely életet és menedéket adott a gerinchúrosnak, és amely, számomra legalább is, az idő szinonimája. Ez az elem sokfajta formában és árnyalatban, számos, nagyon különböző tulajdonsággal felruházva jelenik meg, Aphroditén és a Megváltón kívül is: a szélcsendben, a viharban, a hullámban, a tarajában, a tajtékjában, a fodrában, és így tovább, a tengeri lényekről nem is beszélve. Úgy gondolom, hogy ez a város megmutatja az elemek minden külső mintáját és a tartalmát is. Olyan sokáig és kitartóan fröcskölt, fénylett, sugárzott és tündöklött, törekedett fölfelé minden elem, hogy nincs abban semmi meglepő, ha némely vonatkozásuk megszilárdult a katasztrófákért és hús-vér valósággá vált. Hogy ez miért éppen itt történt meg, fogalmam sincs. Bizonyára azért, mert az elemek hallották, hogy itt olaszul beszélnek.

Szemünk a legautonómabb szervünk. Érthető, hiszen figyelmének tárgya okvetlenül mindig kívül helyezkedik el. A szem nem láthatja magát, csak tükörben. Az utolsó, ami becsukódik, amikor a test elalszik. Nyitva marad, ha a test megbénul vagy meghal. A szem akkor is regisztrálja a világot, amikor nincs rá különösebb oka, és minden körülmények között ezt teszi. Kérdés, miért? A válasz: mert a környező világ ellenséges. A tekintet az alkalmazkodás eszköze egy olyan környezethez, amely akkor is ellenséges marad, ha nagyon jól idomítottuk magunkhoz. Minél tovább tartózkodunk egy környezetben, annál ellenségesebbé válik, és nemcsak az öregkorról beszélek. Egyszóval, a szem a biztonságot keresi. Ezzel magyarázható, hogy a szem vonzódik a művészethez, általában véve is, de a velencei művészethez különösen. Ez magyarázza a szem éhét a szépre, amint magának a szépnek a létezését is. Mert a szép vigaszt nyújt, mert a szép biztonságot ad. Nem fenyeget azzal, hogy megöl, és nem tesz beteggé. Egy Apolló-szobor nem harap, de még Carpaccio pudlikutyája sem. Amikor a szem nem talál szépet (azaz vigaszt), megparancsolja a testnek, hogy hozza létre, vagy ha ez nem lehetséges, alkalmazkodik, és megtalálja az érdemeset a csúfban. Az első esetben bízik az emberi zsenialitásban, a másodikban alázatosságunk tartalékaihoz fordul. Ez utóbbiból több áll rendelkezésre, és mint a többség általában, hajlamos arra, hogy törvényt alkosson. Lássunk egy példát, vegyünk egy fiatal lányt. Egy bizonyos korban az ember gyakorlati érdektől mentesen futtatja végig szemét a lányokon, nem arra gondol, hogyan mászhatna rá. Akár egy üres lakásban bekapcsolva hagyott tévé, a szem továbbra is küldi befelé a képeket ezekről a százhetven centis csodákról, világos gesztenyebarna hajukról, Perugino-ovális arcukról, gazellaszemükről, dadaméretű mellükről, darázsderekukról, sötétzöld bársonyruhájukról és borotvavékony bokájukról. A szem megcélozhatja őket egy templomi esküvőn vagy, ami még rosszabb, egy könyvesbolt lírarészlegében. Ha elég távolra tud tekinteni a szem, és ha meghallgatja a fül tanácsát, a szem megtudhatja, kik is ők (olyan lélegzetelállító nevek tulajdonosai, mint például Arabella Ferri) és hogy sajna, csüggesztően tartós romantikus kapcsolatban élnek. S noha ennek semmi haszna már, a szem mégis tovább gyűjti az adatokat. Valójában minél haszontalanabb az adat, annál élesebb a fókusz. Kérdés, hogy miért, és a válasz, mert a szépség mindig külső, és ez a kivétel, amely erősíti a szabályt. Ettől – azaz külső elhelyezkedése és egyedisége okán – csillog vadul a szem, vagy hogy a harcos alázat nyelvén szóljunk, kalandozik. Mert a szépség az a hely, ahol a szem pihen. Az esztétikai érzék az önvédelmi ösztön ikertestvére, és megbízhatóbb, mint az etika. Az esztétikum fő eszköze, a szem, teljesen autonóm. Csak egy dolog van, aminél kisebb az autonómiája, és ez a könny.

Különböző okokból ejthetünk itt könnyet. Ha feltesszük, hogy a szépség a fény legzseniálisabb módon történő elosztása a retinára, a könny annak beismerése, hogy sem a retina, sem a könny nem képes a szépséget megtartani. A szeretet tulajdonképpen fénysebességgel érkezik, az elválás pedig hangsebességgel. A gyorsabb sebességről a lassabbra váltás nedvesíti be a szemünket. Mert végesek vagyunk, és ezért az elutazás Velencéből végérvényesnek tűnik, hátrahagyni annyi, mint örökre elhagyni. A távozás a szem száműzetése más érzékek távoli vidékére, a legjobb esetben az agy hasadékaiba és szakadékaiba. Mert a szem nem a testtel azonosul, amelyhez tartozik, hanem a tárggyal, amelyre figyel. És a szem számára, tisztán optikai okokból, az elutazás nem azt jelenti, hogy a test elhagyja a várost, hanem a város hagyja el a pupillát. Hasonlóképpen szerelmünk távozása, különösen, ha fokozatosan történik, fájdalmat okoz, tekintet nélkül arra, hogy valójában ki és milyen peripatetikus okokból van mozgásban. A helyzet az, hogy Velence a szem szerelmese. Hozzá képest minden csalódást okoz. A könny azért hull, mert a szem előre látja a jövőjét.

Ezzel a várossal mindenkinek tervei vannak. Különösen a politikusoknak és a nagy üzleti vállalkozásoknak, mert semminek nincs nagyobb jövője, mint a pénznek. Ez olyannyira igaz, hogy a pénz úgy érzi, szinonimája a jövőnek, és megpróbál róla rendelkezni. Ebből fakad a rengeteg nagyra törő ömlengés a város újjáépítéséről, hogy át kell alakítani egész Veneto tartományt, hogy Közép-Európa kapuja legyen, hogy a helyi ipart fel kell lendíteni, a Marghera kikötőkomplexumot ki kell bővíteni, az olajszállító hajók forgalmát növelni kell a lagúnákban, amelyeket ebből a célból ki kell mélyíteni; a velencei Arsenale, amelyet Dante megörökített soraiban, majd a Beaubourg – szó szerint – kiköpött mása lesz, és a legfrissebben kiköpött váladék tárhelye, egy Világkiállítás lesz itt 2000-ben, és így tovább…Mindez a sületlenség általában ugyanabból a szájból árad, és gyakran ugyanazzal a lélegzettel, amelyik ökológiáról, környezetvédelemről, restaurálásról, kulturális örökségről és efféléről papol. Mindennek egyetlen célja van: az erőszak. Persze nincs olyan erőszaktevő, aki annak tekintené magát, pláne olyan, aki le akarna bukni. Emiatt keverednek a tervek és a metaforák, a patetikus retorika és a lírai hév, amely szélesre dagasztja mindahány parlamenti képviselő és a commendatore keblét egyaránt.
Annak ellenére, hogy ezek a személyek sokkal veszélyesebbek a törököknél, az osztrákoknál és Napóleonnál együttvéve, mert a pénznek sokkal nagyobb a hadserege, mint a tábornokoké, ez alatt a tizenhét év alatt, mióta ide járok, mégsem történt szinte semmi. Velencét ugyanaz menti meg, mint Pénelopét a kérőitől, a vetélkedés, a kapitalizmus versenyjellege, amelyet a nagykutyák politikai pártokhoz fűződő rokoni kapcsolatai alakítanak. Ha van valami, amiben rettentően jó a demokrácia, hát az, hogy mindenki megtanulja, hogyan lehet egymásnak keresztbe tenni, és be is bizonyosodott, hogy az olasz kormányok bakugrásai jelentik a város legmegbízhatóbb védelmét. Ugyanez vonatkozik a város saját vezetésének sakktábláján végbemenő politikai cikkcakkokra. A dózsék kora már leáldozott, és a 118 szigeten élő 80 ezer lakost már nem egy nagy eszme vezeti, hanem a saját mindennapi, gyakran rövidlátó érdekei, megélhetési vágya.
Igaz, a távolba tekintés itt nem segítene. Egy ekkora helyen már húsz vagy harminc munkanélküli is állandó fejfájást okoz a városvezetésnek, amely – a szigeteknek a szárazföld iránti genetikusan öröklődő bizalmatlansága mellett – rossz szemmel nézi az utóbbinak nagyravágyó terveit. A teljes foglalkoztatás és a fejlődés ígéretének, ami bárhol másutt vonzó lehet, nem sokat értelme van itt, ahol a város kerülete alig tizenhárom kilométer, és ahol a tengeren aratott sikerek csúcsán írott dicshimnuszok sem említenek 20 ezer léleknél többet. Egy helyi boltost vagy talán orvost esetleg lázba hoz ez a perspektíva, de egy temetkezési vállalkozó tiltakozni fog, mert a városi temetők dugig megteltek, és a halottakat a szárazföldre szállítják eltemetni. Végső soron erre jó a szárazföld.
Ha azonban az orvos és a temetkezési vállalkozó netalántán más politikai párthoz tartoznának, az nem lenne rossz, akkor lehetne szó valami előrelépésről. Ebben a városban azonban gyakran azonos pártban vannak, és a dolgok elég hamar megfeneklenek, még akkor is, ha ez a párt a PCI (az Olasz Kommunista Párt ). Egyszóval, ezen szándékos vagy akaratlan összetűzések mélyén az a szimpla igazság rejlik, hogy a szigetek nem szoktak nőni. Ez az, amit a pénz, alias jövő, alias szószátyár politikusok és nagykutyák képtelenek megérteni. És ami még rosszabb, úgy érzik, hogy a város semmibe veszi őket, mert a szépség, amely eleve fait accompli, mindig elutasítja a jövőt, mert úgy tekint rá, mint egy felfújt, impotens jelenre, vagy mint annak fogyatkozó talajára. Ha ez a hely a valóság (vagy, mint néhányan tartják, a múlt), akkor a jövő az összes aliasaival együtt ki van belőle zárva. A legjobb esetben is annyit érhet csak, mint a jelen. Talán éppen a modern művészet ennek a legékesebb bizonyítéka, mert olyan szegényes, hogy már profetikusnak mondható. A szegény ember mindig a jelen számára beszél, és meglehet, hogy a Peggy Guggenheim-féle gyűjteménynek és a huszadik századi holmik hasonló hordalékának, amit itt általában felhalmoznak, az a küldetése, hogy megmutassa, milyen silány, önhitt, fukar, egydimenziós lényekké váltunk, hogy belénk oltsa az alázatot: nem képzelhető el más kifejlet ezzel a Pénelopé-várossal a háttérben – a város nappal sző, de éjjel lefejti, mert nincs egy Ulysses a láthatáron. Csak a tenger.

Azt hiszem, Hazlitt mondta, hogy ezen a vízi városon csak egy levegőbe épített város tenne túl. Calvinói gondolat, és ki tudja, az űrutazások fejlődésével talán még meg is valósulhat. De egyelőre a mi évszázadunk azzal írta be a nevét a történelembe, a Holdra lépés mellett, hogy érintetlenül hagyta ezt a várost, egyszerűen hagyta, hogy létezzen. Részemről még az óvatos beavatkozásokkal sem értenék egyet. A filmfesztiváloknak és könyvheteknek van helye a csatornák csillogó vize mellett, kacskaringós sirokkó-szerkesztette irkafirkáinak partjain. Az is kellemes lehetőség volna persze, ha a tudományos kutatás fellegvára alakulna itt ki, különösen, ha számításba vesszük a helyi foszforban dús étkezés előnyös hatását bárminemű szellemi tevékenységre. Hasonlóképpen csábító változat, hogy áthelyezzék ide az Európai Gazdasági Közösség székhelyét Brüsszelből vagy az Európai Parlamentet Strassburgból. No és természetesen a legjobb megoldás, ha a várost és környékének egy részét nemzeti parkká nyilvánítják. Az az ötlet viszont, hogy egész Velencét múzeummá alakítják, ugyanolyan abszurd, mint az igény, hogy vérátömlesztéssel keltsék életre. Először is, amit friss vérnek vélnek, arról végül kiderül, hogy egyszerű állott vizelet. Másodszor, a város nem alkalmas múzeumnak, minthogy maga is műalkotás, a legnagyobb mestermű, amelyet az emberi nem létrehozott. Nem szokás képet, hát még szobrot életre kelteni. Békén kell hagyni, megvédeni a vandáloktól, akiknek hordájába mi is beletartozunk.

Az évszakok a rendelkezésre álló kontinensek metaforái, és a tél mindig valami antarktiszi, még itt is. A város már nincs annyira ráutalva a szénre, most gázfűtés van. A nagyszerű, trombitaformájú kémények, amelyek a minden Madonna- és Keresztrefeszítés-kép hátterében ott álló középkori tornyokra emlékeztetnek, lassan kimorzsálódnak a város sziluettjéből. Ennek eredményeképpen vacogok, és gyapjúzoknit húzok éjszakára az alváshoz, mert a radiátorok még a szállodákban is szeszélyesen hullámzó ciklusokat követnek. Csak az alkohol képes eloszlatni azt a sarki villámcsapást, amely az egész testbe belenyilall, amikor lábunk a márvány padlóra lép, akár mezítláb vagy papucsban, akár cipőben. Ha esténként dolgozom, gyertyák parthenonjait égetem el, nem azért, hogy hangulatot teremtsek, vagy világítsak magamnak, hanem hogy a meleg illúzióját keltsem, vagy kivonulok a konyhába, becsukom az ajtót és begyújtom a sütőt. Mindenből árad a hideg, különösen a falakból. Az ablakokat nem bánom, ott legalább tudom, mit várhatok el tőlük. Valójában csak átengedik a hideget, míg a falak tárolják. Emlékszem, egyszer januárban egy hónapot töltöttem el egy ötödik emeleti lakásban a Fava-templom közelében. A lakás tulajdonosa nem más volt, mint Ugo Foscolo egy leszármazottja, aki erdőmérnök vagy valami ilyesmi lévén, elutazott, dolgozott valamerre. Nem volt túl nagy a lakás, két hevenyészetten bútorozott szoba, viszont hihetetlen belmagassággal, ennek megfelelően óriási ablakokkal, ráadásul volt belőlük hat vagy hét, tekintve, hogy ez volt a saroklakás. A második hét közepén elromlott a fűtés. Ezúttal nem egyedül érkeztem, és fegyvertársnőmmel sorsot húztunk, ki aludjon a fal mellett. „Miért kell mindig nekem a falhoz mennem? – kérdezte már előtte. – Mert én vagyok az áldozat?” Mustár-és-méz szeme bizalmatlanul elsötétült, ha vesztett. Éjszakára beburkolózott egy rózsaszínű gyapjúruhába, sálat vett, harisnyát, térdzoknit, aztán számolt: „uno, due, tre!”, és úgy ugrott az ágyba, mintha egy sötét folyó vizébe ugrott volna. Bizonyára az is volt számára, egy olasz, egy római számára, akinek ereiben egy csöpp görög vér is csörgedezett. „Az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet Dantéval – szokta volt mondani –, ahogy a Poklot leírja. Nekem hideg, nagyon hideg a Pokol. Megtartanám a bugyrokat, de jégből csinálnám meg, és egyre hidegebbek lennének, ahogy lefelé haladunk a spirálon. A Pokol a sarkvidék.” Komolyan gondolta. A nyakára és fejére tekert sálban olyan volt, mint Francesco Querini szobra a Giardini mellett, vagy Petrarca híres mellszobra (amely számomra egy az egyben Montale, illetve inkább fordítva). A lakásban nem volt telefon, tuba-szerű kémények összevisszasága derengett a sötét égbolton. Az egész olyan volt, mint a menekülés Egyiptomba, ő játszotta az asszonyt és a gyereket is, én meg a druszámat és a szamarat, végülis január volt. „A múlt Heródese és a jövő Fáraója között” – mondogattam magamnak. „Ott vagyunk, Heródes és a Fáraó között.” A végén beteg lettem. A nedves hideg legyőzött, illetve legyőzte a műtétekben összekaszabolt mellkasom izmait és idegeit. A szívbeteg nyomorék énem pánikba esett, a barátnőm valahogy föltett a párizsi vonatra, mert egyikünk sem bízott a helyi kórházakban, bár rajongok a Giovanni et Paolo homlokzatáért. A vasúti kocsiban meleg volt, a fejem hasogatott a sok nitromint tablettától, egy csapat bersaglieri chiantival és egy üvöltő magnóval ünnepelte a hazautazását. Nem voltam benne biztos, hogy kihúzom Párizsig, de ebbe a félelembe belevegyült az a világos érzés, hogy ha kihúzom, akkor hamarosan – na jó, egy év múlva – visszatérek erre a hideg, Heródes és a Fáraó közti helyre. Már ott helyben, a kupém ülésén kornyadozva tudatában voltam, milyen abszurd ez az érzés, de minthogy az abszurditás segített abban, hogy a fájdalmamnál messzebbre tekintsek, örültem neki. Azt hiszem, a kocsi ringatózása és állandó vibrálása megtették a magukét szervezetemmel, újrarendezték vagy még jobban szétzilálták izmaimat, meg a többit. De lehet, hogy csak a fűtés tette. Bárhogy is legyen, eljutottam Párizsig, tűrhető lett az EKG-m, és felültem az Egyesült Államok felé a repülőre. Egyszóval, túléltem, hogy elmesélhessem a történetet, és aztán megismételhessem a történteket.

„Itália – mondta Anna Ahmatova – egy álom, amely életünk végéig vissza-visszatér.” Meg kell azonban jegyezni, hogy az álmok rendszertelenül jönnek, és a megfejtésük ásításba fullad. Azonkívül, ha valaha is műfajnak tekintenék az álmot, a legfőbb stilisztikai eszköze minden bizonnyal a következetlenség lenne. Legalább is ezt igazolhatja mindaz, ami beszivárgott ezekre az oldalakra. Ugyanez magyarázhatja ama kísérleteimet az elmúlt években, hogy biztosítsam ezeknek az álmoknak tényleges megismétlődését, amihez a felettes énemmel éppen olyan keményen kellett bánnom, mint a tudatalattimmal. Őszintén szólva inkább én tértem vissza az álmomhoz, mintsem fordítva. Alighanem drága árat fizettem ezért az erőszakosságért, vagy aláástam azt, ami számomra a realitás volt, vagy erőltettem, hogy az álom több vonatkozásban legyen hasonlatossá a halálhoz, amit a lélek elvégez még életünk alatt. Úgy hiszem, mindkét módon megfizettem, de nem bánom, különösen az utóbbit, amely Cartavenezia formát öltött a tárcámban (érvényes: 1988 januárig), a düh formáját abban a különös színű szempárban (amely mintha attól a naptól kezdve szebb kilátáshoz edződött volna), vagy valami hasonlóan végleges formát. A realitás nagyobb kárt szenvedett, és gyakran azzal a csalhatatlan meggyőződéssel szeltem át az Atlanti-óceánt hazafelé tartva, hogy a történelemből az antropológiába utazom. Mert hiába töltöttem, ontottam, öntöttem, költöttem időt, vért, tintát és pénzt itt, nem aspirálhattam még magam előtt sem arra, hogy elsajátítottam valamit is a helyi jellegzetes vonásokból, hogy – ha csak egy kicsit is –, de velencei lettem. Hogy egy szállodai portás vagy egy trattoria tulajdonosa halvány mosollyal megismer, az nem számít: és az itt vásárolt ruha sem téveszt meg senkit. Fokozatosan átmeneti vendég lettem mindkét életemben, és nem tudtam meggyőzni az álmomat, hogy jelen vagyok benne, ami valahogy elkeserítőbb volt. Bár persze ismerős is. Azt hiszem, nevezhetjük hűségnek, amikor valaki évről évre visszatér egy szeretett helyre, holtszezonban, anélkül hogy garanciát kapna arra, hogy viszontszeretik. Mint minden erény, a hűség is csak addig ér valamit, amíg ösztönös vagy egyedi, és nem racionális. Mellesleg, egy bizonyos korban és egy bizonyos mesterség mellett a szerelem viszonzása nem feltétlenül szükséges. A szeretet önzetlen érzés, egyirányú utca. Ezért szerethetünk városokat, építészetet önmagában, zenét, halott költőket, vagy egy bizonyos vérmérséklettel istenséget. Mert a szeretet a reflexió és tárgya közötti viszony. Végső soron ez hoz vissza ebbe a városba, ahogy a dagály hozza az Adriát, és vele az Atlanti-óceánt és a Balti-tengert. Mindenesetre a tárgyak nem tesznek fel kérdéseket: amíg az elemek léteznek, garantált, hogy tükörképük is lesz – egy visszatérő utazó formájában, vagy egy áloméban, mert az álom a csukott szem hűsége. Ez a fajta megbízhatóság hiányzik a magunk fajtájából, noha a mi testünknek is nagy része víz.

Ha valaha is műfajnak tekintenék a világot, a legfőbb stilisztikai eszköze minden bizonnyal a víz lenne. Hogy ez nem így van, annak az az oka, hogy a Mindenhatónak, úgy látszik, szintén nincs sok választása, vagy a gondolatnak is van egy vízre jellemző sajátossága. Így van ez a kézírással, az érzelmekkel, a vérrel. A reflexió a folyékony anyagok sajátja, és még egy esős napon is be lehet bizonyítani, hogy hűségünk magasabb rendű, mint az üvegé, ha mögé állunk. Ez a város lélegzetelállító mindenféle időjárásban, amelynek a változatai egyébként is valahogy végesek. És ha valamennyire is szinonimái lehetünk a víznek, amely viszont teljesen szinonim az idővel, akkor a város iránti érzelmeink jobbá teszik a jövőt, hozzájárul az időnek ahhoz az Adriájához és Atlanti-óceánjához, amely elraktározza a reflexió-tükörképünket arra az időre, amikor mi már régen nem leszünk. Az idő ezekből, mint megkopott szépia tónusú fotográfiákból, lesz majd talán képes összerakni kollázsként egy jobb jövőt, mint amilyen lenne nélkülük. Ily módon mindannyian eleve velenceiek vagyunk, mert ott távol, Velence megfelelőjében az Adrián, az Atlantikumban vagy a Baltikumban, ott is az idő-alias-víz szövi vagy fonja a mi reflexió-tükörképünket (a szeretetet e város iránt) megismételhetetlen mintákba, éppen úgy, mint az itteni part menti szigeteken véges végig a feketébe öltözött, aszott öregasszonyok, örökre belemerülve a szemrontó kézimunkába. Alighanem megvakulnak vagy megbolondulnak ötvenéves korukra, de akkor a helyükbe lépnek a lányaik vagy menyeik. A halászfeleségek között soha nem kell hirdetést feladni egy Párka megürült helyére.

Egy dolog van, amit a helyiek sohasem tesznek: nem gondoláznak. Először is, a gondolázás drága. Csak a külföldi turisták engedhetik meg maguknak, és közülük is csak az igen jómódúak. Ezzel magyarázható a gondolák utasainak átlagos életkora: egy hetvenes éveiben járó szemrebbenés nélkül elköltheti egy tanári fizetés tizedét. Ezeknek a rozoga Rómeóknak és roskatag Júliáknak a látványa mindig szomorú és zavarba ejtő, hogy ne mondjam, kísérteties. A fiatalok számára, akikhez az ilyesmi illene, a gondola messze nem elérhető, épp oly kevéssé, mint egy ötcsillagos hotel. A gazdaság persze a demográfiát tükrözi, de annál szomorúbb, hogy a szépség, ahelyett hogy a világot ígérné, annak ígéretévé redukálódik. Zárójelben jegyzendő meg, hogy ezért mennek a fiatalok a természetbe, ahol a szabadon, vagyis ingyenesen elérhető, vagy pontosabban olcsó élvezetek tényleg szabadok, mert megszabadították az értelemtől és a leleménytől, ami megvan a művészetben vagy a kézművességben. Egy táj lehet gyönyörű, de Lombardini homlokzata azt mondja el, mire vagy képes. Az ilyen épületek megtekintésének egyik módja, hogy az ember gondolába ül, és akkor azt látja, amit a víz lát. Ez persze nem fér be a helyiek határidőnaplójába, ahogy napi tennivalóik után rohannak és tolonganak, és egyáltalán nem érdekli őket a környezetük szépsége, jó, ha nem allergiásak rá. Akkor kerülnek csak gondola közelébe, ha valamit át kell szállítaniuk a Canale Grande vizén, vagy egy terjedelmes holmit, mosógépet vagy ágyat vásároltak, és azt viszik haza. De sem az evezős, sem a gondola tulajdonosa nem fog „O sole mió”-ra fakadni ilyen alkalmakkor. Lehet, hogy a helyiek közönye magának a mesterműnek a példáját követi, amely közönyös a tükörképe iránt. Ez lehetne a helyiek utolsó érve a gondola ellen, amelyet könnyű lenne visszaverni egy éjszakai gondolázás ajánlatával, amely csábításnak egyszer engedtem én is.
Hideg éjjel volt, holdfényes, nyugodt. Öten ültünk a gondolában, beleértve a tulajdonost, egy helybéli mérnököt, aki a barátnőjével együtt evezett. Angolnaként surrantunk és cikáztunk a fejünk fölött függő néma, üres és üreges városon át, amely e kései órán hatalmas, nagyjából négyzet alakú korallzátonyra emlékeztetett, vagy lakatlan barlangok sorára. Sajátos érzés volt, ahogy ott mozogtunk abban, ami fölött általában átnéztünk, a csatornákban – mintha egy további dimenzióra tettünk volna szert. Aztán kicsusszantunk a lagunába, és a holtak szigete, a San Michele felé tartottunk. Kivételesen magasan állt a hold, és egy észvesztően magas „ti” kottára hasonlított, ahogy a közepén átszelte egy felhő felső kottavonala, a víz színe nem tudott odáig felkapaszkodni, és a gondola is teljesen hangtalanul siklott. Határozottan volt valami erotikus hajlékony testének hangtalan és nyomtalan haladásában a víz felszínén – mint amikor tenyerünket végigcsúsztatjuk szerelmünk sima bőrén. Erotikus, mert nem voltak következményei, mert a bőr végtelen volt és majdnem mozdulatlan, mert elvont volt a simogatás. Talán a gondola egy kicsit nehéz lehetett ötünkkel, és alattunk a víz egy pillanatra néha szétnyílt, hogy aztán összezárja a rést a következő másodpercben. Minthogy egy férfi és egy nő evezett, nem lehetett azt mondani, hogy a gondola férfi jellegű. Nem a nemek közötti erotika, hanem az elemek közötti erotika érvényesült egyformán lakksima felületük tökéletes összhangjában. Semleges, szinte vérfertőző érzés volt, mintha jelenlétünkben egy fiú simogatná a leánytestvérét, vagy fordítva. Így kerültük meg a holtak szigetét, és indultunk vissza a Canareggio felé… Mindig úgy képzeltem, hogy a templomok éjszaka is nyitva állnak, vagy legalább a Madonna dell’ Orto nyitva kell legyen, nem is annyira a lélek agóniájának idejéhez igazodva, mint inkább Bellini gyönyörű Madonnája miatt a gyermekkel. Ki szerettem volna ott szállni és egy pillantást vetni a festményre, arra a két centis résre, amely elválasztja a női alak tenyerét a Gyermek talpától. Az a két centi, ó, sokkal kevesebb! – az a távolság az, amely a szerelmet az erotikától elválasztja. Alighanem ez az erotika végső foka. De a katedrális zárva volt, és tovább haladtunk a barlangok alagútján, ebben az elhagyott, lapos, holdsütötte Piranesi-vájatban, ahol megcsillant pár elektromos aranysziporka, a város szíve felé. Akkor megtudtam, milyen a víz, amikor víz simogatja.

A várost bármelyik irányba átszelni nem több mint egy óra. Feltéve, ha ismerjük az utat, és akkorra, amikor kiszálltam a gondolából, én már ismertem. Elbúcsúztunk, és ki-ki ment a maga útjára. A szállodám felé baktattam fáradtan, még csak nem is néztem körül, és esetlen, a jóisten tudja, honnan előbújt verssorokat motyogtam magamban, „pillage this village” vagy „this city deserves no pity”. Úgy hangzott, mint egy korai Auden, de nem az volt. Hirtelen megszomjaztam. A San Marco felé kanyarodtam, azt remélve, hogy a Florian még nyitva van. Már zártak, szedték össze a székeket az árkádok alatt, és húzták föl a fatáblákat az ablakokra. Egy kis tárgyalás a pincérrel, aki már átöltözött civilbe, de akit ismertem egy kicsit, meghozta a kívánt eredményt, és az eredménnyel a kezemben kiléptem az árkádok alól, és végigtekintettem a piazzán. Teljesen üres volt, sehol egy lélek. Négyszáz lekerekített ablaka a szokásos őrjítő rendjében, idealizált hullámok soraként futott körbe. A látvány mindig is a római Colosseumot idézte föl bennem, ahol egy barátom szerint valaki feltalálta az íves boltozatot és nem tudta abbahagyni. „Pillage this village”, motyogtam továbbra is magamban, „This city deserves….” A köd lassan a hatalmába kerítette a piazzát. Csöndes invázió volt, de mégis invázió. Láttam a dárdákat és lándzsákat, a nehézlovasság előtt járó gyalogságot, ahogy némán, de nagyon gyorsan vonulnak a laguna felől. „Silently, but very fast” – mondtam magamban. Bármely pillanatban feltűnhetett a sarkon teljes felleges dicsőségében a királyuk, Köd Király. „Silently, but very fast” – ismételtem meg magamban. Ez most Auden volt, a Róma bukása utolsó sora, és éppen ez a hely volt „altogether elsewhere”. Hirtelen úgy éreztem, mögöttem áll, és olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, megfordultam. A Florian egy magas, sima, elég jól megvilágított és táblátlan ablaka fénylett át a ködfoltokon. Odasétáltam és benéztem. Odabent ezerkilencszázötvenvalamennyi volt. A vörös plüssdíványokon a kis kerek márványasztalkánál, amelyen egész kremlnyi ital és teás edény tornyosult, ott ült Wystan Auden és nagy szerelme, Chester Kallman, meg Cecil Day Lewis és a felesége, meg Stephen Spender és az ő felesége. Wystan éppen egy mókás történetet mesélt, és mindenki nevetett. A sztori közepén egy jó felépítésű matróz ment el az ablak előtt, Chester felállt, annyit sem mondott, ég veletek, és utána indult a forró nyomon. „Ránéztem Wystanra – mesélte évekkel később Spender nekem –, tovább nevetett, de egy könny csordult le az arcán.” Ezen a ponton elsötétült előttem az ablak. Köd Király belovagolt a piazzára, megfékezte csődörét, és kezdte letekerni fehér turbánját. Csizmája és lovaglónadrágja is vizes volt, köpenyén az égő lámpák hunyorgó, tompa fényű gombjai csillogtak. Azért viselt ilyen ruhát, mert fogalma sem volt róla, melyik évszázadot írjuk éppen, de arról sem, melyik évet. De hát honnan is tudná, hiszen ködből van.

Hadd foglaljam össze. A víz egyenlő az idővel, és e hasonmásával gondoskodik a szépségről. Minthogy részben vízből vagyunk, mi is így szolgáljuk a szépséget. Ez a város a víz közelségével javítja az idő kinézetét, megszépíti a jövőt. Ez ennek a városnak a szerepe a világegyetemben. Mert a város statikus, mi pedig mozgunk. A könny a bizonyíték erre. Mert mi elmegyünk, a szépség pedig marad. Mert mi a jövő felé fordulunk, míg a szépség az örök jelen. A könny egy kísérlet arra, hogy itt maradjunk, késlekedjünk, összeolvadjunk a várossal. De ez ellentmond a törvényeknek. A könny visszatekintés, a jövő ezzel adózik a múltnak. Vagy csak eredménye annak, hogy a nagyobb valamit a kisebből, a szépséget az emberből kivontuk. Igaz ez a szeretetre is, mert a bennünk rejlő szeretet is nagyobb nálunk.

(1989 november)
(részlet egy hosszabb esszéből)

        HETÉNYI ZSUZSA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

BRODSZKIJ, Joszif
Post aetatem nostrum
(versek)
Európa, 1988

Gyűjtőknek való
(Esszék)
Európa, 1998, 2002

Új élet
(Baka István ford.)
Jelenkor, 2002
„Hadizsákmány” 
Magyar Lettre Internationale,  19

„Beszélgetése Czeslaw Milosz-sal 1989-ben”
Magyar Lettre Internationale, 41