A kitanult hádzsicska

Uff, amikor a mi újsütetű hádzsicskánk nekiáll Istenről karattyolni, majd’ elaszik az ember a gyönyörűségtől. Alig ismersz rá a háború előtti komonistára, akiről azt szokta mondani apám: nagyobb pogány kevesebb húsban nincs is sehol ezen a világon. Most meg úgy mesél Istenről, mint te meg én a gyerekkori cimboránkról, akivel bakot ugráltunk. Közben előveszi a raktárából a lehető legmuzulmánabb pofát, és kidülleszti azt az aknavető-zöldre festett szemét. Hiko szerint a háború előtt nem volt ennyire zöld a szeme. Hanem lencsével hozta így ki a színét!
Micsinájunk, ez azok közül való, akik még a dédunokáikat is jól fogják tartani, hát most három helyett hisznek. Ezeknek ez a hajótörés pont jó volt arra, hogy kifosszák a szétzúzódott hajót, amit partra vetett a vihar. Nem is csoda, hogy ma három helyett hisz, jobban, mint mi, akik nem is emlékszünk, mikor kezdtünk Istenben hinni. És siet, hogy az első sorban lehajlongja mindazt, amit elmulasztott annak idején, amikor a komonisták minden dzsámit lelakatoltak! A prédikálást, azt jól kitanulta: kemény tizenöt évig párttitkár volt, olyan edzésben van ez, mint Ivanišević Goran.
Egyébként: az Istenhit semmire sem épül. Úgy értem, semmire, ami földi. Ha bármire épülne, azt mi, emberek, amilyenek vagyunk, már rég a levegőbe röpítettük volna. Mint a Ferhadiját meg az Aladžát. Így azonban, szerencsére, itt nincs mit felrobbantani.
Azért tart ilyen sokáig az Isten.
 
 

Amikor a szerb orvlövész a barátnőmnek

kilőtte a karjából a gyereket –
megszűntem istenben hinni. Nem vagy, istenem,
mondtam, mindörökre át vagy ikszelve,
és pont. Mert az az isten, aki megengedi, hogy a gyerekeket
az anyjuk karjában megöljék csak úgy, semmiért, 
puszta szórakozásból, az ilyen isten nekem nem kell,
mások meg – ahogy akarják.

Egyébként a háború előtt azt hittem, rám
szakadna az ég, ha megszűnnék hinni
istenben. És lám, nem történt semmi.
Még csak egy cserép sem repedt meg a házam tetején.
Én továbbra is én vagyok. Szarajevó továbbra is Szarajevó.
Az ég továbbra is ég. És, lám, áll, ott, ahol azelőtt.
Habár nincs isten. Úgy értem, számomra nincs,
mások meg – ahogy akarják.
     Minden maradt a régiben,
sőt, úgy érzem, így könnyebb, így,
isten nélkül. Attól tartok, ezt nem sikerül neked
megmagyaráznom. Tudod, könnyebb üres kézzel
gyalogolni, mint mikor cekkereket cipelsz.
Igen, jól mondtam. Isten nélkül valahogy
könnyebb végigmenni ezen a tetves életen.
Egyedül az van, hogy minden percben érzem:
üres a két kezem.

Üres, és ettől nehéz.
 

A szent

Három és fél évig néztem, ahogy dönti fel,
akár a bábokat, a szarajevóiakat ez a tekés, ez a varázsló,
aki mindenre képes: golyóval gyógyítani,
gondolkodni tarackkal, ábrándozni tőrrel. Száz keze
van, mint a hindu Siva istennek, a gonoszban.

Nem, én mondom magának, ha meg kellett ölni valakit,
aki nem szerb, pláne ha bosnyák, őt nem kellett kétszer kérni.
Eleget megölt ahhoz, hogy a főkapun
kísérjék be a történelembe. Mély tiszteletadással.
Annyi bronzot fog kapni, amennyit csak a lelke kíván,
szinte látom: a mellszobraitól nem menekülhet
a szem, és nem tudsz lélegezni,
annyi róla a vágtázó lovas szobor:
minden levegőt elszív előlünk a száz meg ezer
mézes Radovan mézes mosolya,
mintha nem Népirtó volna,
hanem közönségkísérő a színházban.

A festők Jézuskrisztus kínjait szenvedik,
míg lemázolják a triplaszemű Vezért:
a) mint a koszovói sebek bosszulóját,
aki lekaszabolja a bosnyákot, még keresztet sem vet előtte
b) mint fáklyavivőt, aki lángoló felhőkarcolók
fényével ragyogja be a szerb jövőt
c) mint Hírvivőt, aki aggódva kérdi:
tényleg megérdemelnek-e engem a szerbek,
vagy csak közéjük tévedtem, mint egy
hibásan címzett levél?

Elég muzulmánt és katolikust megölt ahhoz, 
hogy szentet csináljanak belőle, aki,
legalább ebben az évezredben, a templomfalakról
az ujjával mutatja az utat, melyen a szerbek,
minden nációból és hitből valók, összesereglenek és megtérnek –
erre gondoltam, miközben megrökönyödve,
mi több, ámulva hallgattam, mint fokozza rigómezei vereségét,
a Monarchiát saját költségén temeti el,
száz év alatt kétszer legyőzi Németországot, 
és fenyeget, hogy személyesen szünteti meg a NATO-paktumot.

Meg voltam rökönyödve, mi több, ámultam,
hogy milyen könnyedén mozog ez az évszázadokon át:
úgy sétál a történelemben, mint én a Ferhadiján!
Látszik, hogy szűk már neki ez a kis bolygó,
meg az egyetemes emberi múlt.
Úgy lépked a földön, mint aki nem fog belefeküdni,
de ha igen, egyben marad ott évszázadokon át,
ahogy ez a szentekhez illik. 

            RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA