Légpárnás Adidas
Véget ér a hajnali mise. Csöndben, hang nélkül kimegyek a templomból (rágyújtani) a Rendíthetetlen Falak kolostor kertjébe. Előttem a tekintélyparancsoló kolostor többszárnyas, pikkelytetős, kerengős kőépülete. Oldalt, az épület mögött, a fejem fölött a kolostor dúsan zöldellő veteményeskertjei kúsznak felfelé, melyek most az athoszi reggelben harmatoznak. Előttem jobbra a műhelyek (könyvkötészet, órás- és lakatosműhely), balra pedig a méltóságteljes, gyönyörűszép kapu. Zavartan ácsorgok egy darabig, aztán elindulok kifelé, ahol nyugodtan elszívhatom a cigarettámat, és gyönyörködhetek a reggeli tájban; nálam áhitatos szertartás a dohányzás, pedig foglalkozásomat tekintve testnevelő tanár vagyok.
Kimegyek a Kapun, hogy odakint majd sétálok egyet; elindulok a jobb kéz felől felfelé vezető ösvényen, és két percen belül kopár tisztáson találom magam, szinte a kolostor tőszomszédságában. Rágyújtok. Ezen a részen a gyors folyású, hűs vizű erecske mutatja igazán, mennyire zord és kietlen ez a vidék. A meder tele falevéllel; alighogy odaérek, jobboldalt megpillantom a kő mellvédet, ahonnan bizonyára pazar a kilátás, egész Athoszt belátni.
Megfordulok, aztán tőlem kissé balra egyszeriben furcsa látvány tárul elém: Nikódimosz, a szerzetes, akivel tegnap este, a kolostor vendégszobájában találkoztam először, a huszonhét-huszonnyolc év körüli fiatalember, lobogó fekete csuhában, hófehér, légpárnás Adidas cipőben kosárlabdázik. A kopár tisztás szélén, ahol hirtelen olyan sima lesz a talaj, mint egy kisebb méretű sportpályán, a kalugyer, uram bocsá’, a derékba vágott fenyőfa törzsére hevenyészve odaerősített egy igazi kosárlabdapalánkot, fémgyűrűvel, kosárral, ahogy kell, és ott játszik egymagában, a szokásos narancssárga kosárlabdával. 
Földbe gyökerezik a lábam. Elképedek a látványtól. A szerzetes annyira belefeledkezett a játékba, hogy észre sem vesz. Fölkapja a labdát, messziről eldobja, aztán szalad, és mintha a remek formában játszó ellenfél lepattanójára ugrana, visszaszerzi a labdát, szlalomozva, váltott kézzel végigvezeti a pályán, mintha jobbról kosárra törne, megáll, pörögni kezd, védekezést színlel, majd elrugaszkodik, magasra, mint aki felszállni készül, csak úgy virít a fehér sportcipő a fekete csuha alatt, mely szétterülve megáll a levegőben, akár a kinyíló fekete ejtőernyő, s végül a szerzetes ügyesen rádobja négy méterről: a labda tökéletes ívet ír le, döngve a palánknak pattan, s onnan egyenesen a kosárba perdül.
Nikódimosz atya érte megy, és futtában, ahogy fordul, hirtelen megpillant engem. Elkapja a labdát, lihegve megáll, a hóna alá veszi, és elindul felém. Tisztelettel üdvözlöm: – Legyen áldott, atyám! – mire ő kicsit még zihálva válaszol: – Az Úr neve! Jó reggelt! – Magas, vékony, feketehajú, kissé sápadt, hosszú szakálla középen elválasztva. Párálló szeme, éber, súlyos tekintetű, talán az önként vállalt lemondás és megaláztatás teszi. Sóhajt kettőt-hármat, megnyugszik a légzése, aztán kényelmes tempóban folytatja: mellém ér, gépiesen pattogtatja a labdát, szorosan maga mellett, poros, fekete csuhája mellett:
– Itt a Szűzanya Kertjében elengedhetetlenül fontos a lélek edzése, de azért a testet sem árt ám karban tartani. Az áldott emlékű Palamász Szent Gergely szerint az ember azért áll alatta az angyaloknak, mert teste van. 
Jobb kézzel a labdát pattogtatja, a balt pedig szólásra emelve így folytatja:
– A tegnapi Árisz-PAOK mérkőzésen 87:85-re nyert az Árisz. Prelevits volt a legjobb, 27 pontot dobott, viszont a PAOK rossz stratégiával játszott – mondja, és részletesen, szakkifejezésekkel bőségesen megtűzdelve, szinte percről-percre végigelemzi nekem az egész mérkőzést.
Figyelmesen, néma csöndben hallgatom. Látszik, hogy ismeri a sportágnak minden csínját-bínját, még az is megfordul a fejemben, hogy hozzám hasonlóan talán ő is a Testnevelési Főiskolán végzett, mielőtt szerzetesi fogadalmat tett. Meg is kérdezem:
– Mondd, atya, véletlenül nem testnevelő tanár vagy?
– Nem – feleli –, csak PAOK-szurkoló.
Azzal mosolyogva elindul, szorosan test mellett vezetve a labdát, sasszézik egyet, és fut, elrugaszkodik, mintha repülni készülne a csuhájában, és tempósan rádobja hat méterről. A labda palánkot ér, a gyűrűn pörög egy kicsit, egyensúlyba ér, majd bizonytalanul rábillen a fémgyűrűre, aztán alul kipottyan. A kalugyer megáll, hátranéz, és hangosan odaszól:
– Nem könnyű ám a büntető! Isten is hármas, és ő sem könnyű. Nehéz a hárompontos, küzdelmes sors a kalugyersors. Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!
A labda magától elgurul, mint Keresztelő Szent János feje, lassan, pörögve gördül a kolostor felé, Nikódimosz atya pedig ráérősen kocog utána nesztelen Adidas cipőjében, s ahogy elhalad előttem, hallom, amint magában a népdal sorait dúdolja:
Örökmécsest az égre
Vajon ki akaszthat…

Böjti hal
Második tanítványa, Joanisz szerzetes, aki szakácsként is szolgált, egyszerű étket tálalt elénk: vízben főtt cérnametéltet, gyümölcsöt meg jóízű szárított kenyeret.
Alexandrosz Moraitidisz
Észak hullámaival
Itt táncolnak az ördögök!
Daniil Katunakiotisz atya
A kaptatón túljutottam, s lihegve közeledek a kunyhó felé; nedves törülközőbe csavarva viszem sportzsákomban a három aranykeszeget, amit reggel fogtam szigonypuskával a Mejiszti Lávra szent kolostor feletti partszakasznál. Kicsit félve megyek, nehogy Szavasz, a roppant szigorú kalugyer zokon vegye, és kipenderítsen, elkergessen vele együtt, mielőtt még odaadhatnám neki.
Már egy kilométerrel előbb elkezdett csendesen szemerkélni az eső. Az égbolt majd leszakadt a sok felhőtől, szemlátomást rövidesen megnyílnak az égi csatornák. Ötvenméternyire, a jegenyefák közé érek a lapályon, mikor a magányos kunyhó féltetője alatt megpillantom Szavasz atyát, amint egy tuskón ülve zsolozsmázik; alantasa, a fiatal kalugyer, páter Trifón nincs ott vele, bizonyára fáért ment, vagy másfelé szólította a kötelesség.
Közelebb megyek, s hallom: „?z ékesszóló szónok is némán fohászkodik tehozzád, Szűzanya” – Szavasz atya sápadt, hófehér alakja fölemelkedik, rám néz, aztán megint lehajol: „Üdvözlégy, ki a mértékleteseknek megmutatod, mily mértéktelenek. Üdvözlégy, ki az igét értőket a tudatlanok közé sorolod. Üdvözlégy, mert eszük vétetett a félelmetes beszélgetőknek. Üdvözlégy, mert sorvadásnak indultak a mítoszteremtők. Üdvözlégy, athéniak bonyodalmával szakító. Üdvözlégy, halászat varázsát megfizető. Üdvözlégy, tengermély tudatlanságát vonzó. Üdvözlégy, sok, tudást birtoklót megvilágosító. Üdvözlégy, önkéntes megváltottak barázdája. Üdvözlégy, élet hajóinak kikötője” – megáll az olvasásban, feláll, hogy üdvözöljön, én pedig közelebb lépek, és lehajolok, hogy kezet csókoljak neki. „Dicsértessék!” --, ám a másik kezével tapintatosan fölemel, és halkan suttogja: „Az Úr neve!”. Majd utána: „Attól tartok, atya, megzavartam magányában” -- mire ő: „A vendéglátásról ne feledkezzél el, tartja a mondás; egy esztendeje nem jártál már nálunk, ülj le, nemsokára megjön a kalugyer is”. Körülnézek, és közvetlenül mellette háromlábú festőállványt, s rajta öt Szűzanya-képet látok: „Páter Trifon ikonfestést tanul” – mondja az atya, és egyenként mutatja közelebbről is a képeket:
a Vimatarisza, a szent lépés
az Eszfagmeni, a megsebzett
az Eleovrotis, az irgalmasság
az Antifonitria, a meghallgató
a Paramithia, a vigasztaló szűzanyát.
„Gyakorlásképpen másolta őket a kolostorban. Most elment, zöldséget szed az ebédhez. Nagyon értékes fiú. Hetente kétszer fölmegy Karieszbe, számítógép-kezelést tanul”; mire én habozva megszólalok: „Atya – kezdem tisztelettudóan, visszafogottan – arra gondoltam, ma augusztus hatodika van. A böjt alatt ez az egyetlen nap, amelyen szabad halat ennetek, úgyhogy hoztam három aranykeszeget. Lemerültem, és a felső partnál fogtam őket reggel.”
„Még sose ettem aranykeszeget – jegyzi meg rendíthetetlen nyugalommal --, s ha már hoztad, üdvöz légyen; tartunk egy kis szünetet, nem árt egy kis örömteli szünet az örökös zöldségfogyasztásban.” Aztán mosolyogva hozzáfűzi: „Páter Trifón is bizonyára el lesz majd ragadtatva”.
Kisvártatva Trifon, a kalugyer is megérkezik, vállán egy zöldséggel teli batyuval elcsigázottan baktat lefelé a hegyről. Üdvözöljük egymást, váltunk néhány szót, hogy mi történt az alatt az egy esztendő alatt, amióta nem jártam Athoszon, aztán fogjuk a három keszeget, és faszénen megsütjük, főzünk mellé zöldséget, és leülünk az egyszerű asztalhoz, melyet bevittünk a féltető alá, mikor eleredt az eső, s a környező hegyekben cikázni kezdtek a villámok. Szavasz atya elmondja a Miatyánkot, keresztet vetünk, és hozzálátunk az evéshez. „Thesszalonikiben – kezdem – halneveldéből származó aranykeszeget árulnak. De akad vadon élő keszeg is; tudjátok, azokat hogy nevezik?” Trifón fölemeli a fejét, és tele szájjal kérdezi: „Hogy?” Elmosolyodok: „Tekergő keszegnek. Amit most eszünk, az tekergő” – Szavasz atya szigorúan, majdhogynem szemrehányóan néz rám, újból a tányérom fölé hajolok, és ebben a pillanatban Trifón torkán keresztbe áll egy szálka, egy három centis csont a hal gerincéből.
Rögtön észrevesszük, hogy a kalugyerrel történt valami; abbahagyjuk az evést, Trifón felpattan, próbál levegőt venni, elvörösödik, és az orrán át lélegezve iparkodik felköhögni a szálkát a torkából, de hiába. Az atya is felállt közben, aki szemmel láthatóan megőrizte a lélekjelenlétét; tenyérrel megveregeti Trifón hátát, a páter meg csak vörösödik, egyre nehezebben kap levegőt, a könnye is kicsordul. Hamar rádöbbenünk mindhárman, hogy most nem lesz könnyű dolgunk. Vajon hová mehetne az ember ezen a kihalt vidéken, kitől kérhetne segítséget? Hiába minden, hiába etet az atya egy darabka száraz kenyérhéjat a kalugyerrel, hátha az majd leviszi a szálkát; aztán maga sem tudja, mitévő legyen, beszalad a kunyhóba, kijön egy hatalmas fehér gyertyával, és azt mondja Trifónnak, nyissa ki a száját, aztán ledugja a torkán, azzal próbálja lenyomni a szálkát.
Hasztalan erőfeszítés. A kalugyer arca lassan kékeslilába hajló bíborszínben játszik, és mind nehezebben kap levegőt. Közben egyre jobban szakad az eső, a villámok rendületlenül döfködik a hegyek hátát, majd megsüketülünk a dörgéstől; kopp-kopp, halljuk, amint a kalyiba tetejét, mellettünk pedig a földet veri az eső, az egész környékre pára ül, körös-körül kellemes illat terjeng, ázott föld és széna illata, mintha hullámokban áradna az ég felé a légnemű hála.
Trifón a halál torkában érzi mindezt, de mi is, és átérezzük, mennyivel rosszabb így, épp ilyen időt kellett kifognia, mert nyilvánvaló, hogy menthetetlenül itt a vég, a kalugyernek fogytán az ereje, agyonköhögte magát, csak ül a széken, félig önkívületben, és betegesen lélegzik. Igyekszik némiképp gazdálkodni az erejével, mert szinte lehetetlennek látszik, hogy felköhögje azt a szálkát a torkából. Már-már megbarátkozunk a gondolattal, hogy itt a vég, mi több, várjuk is, hogy mikor jön már el. Közben még jobban nekiered az eső, a cikázó villámok kíméletlenül sújtják, amit érnek. Az atya nem tudja, mitévő legyen ebben a viharban, és fakó hangon odaszól kettőnknek: „Mondjuk misét Tanúságtevő Szent Pálnak, Konstantinápoly védőszentjének. Ez a szent birtokában volt a gyógyítás kegyelmének, minden torokbajt tudott gyógyítani. Mivel mivel Pál azt vallotta, hogy a fiú az atyával egylényegű, az ariánusok, az eretnekek a nyaka köré tekerték a stóláját, és azzal fojtogatták, meg is fojtották.”
És Szent Pálhoz fohászkodva, könnyek közt, megrendülten zsolozsmázni kezd. A kalugyer kissé erőt vesz magán, megcsillan előtte egy halvány reménysugár, és kétségbeesésében eltátja a száját, belenyúl, és amilyen mélyre csak tudja, ledugja az ujját a torkán; az atya meg csak kántál, miközben hirtelen villám sújt le valahol a közelben. A kalugyer arca már egészen szederjes, fuldoklik, szeme kigúvad, a torka duzzadt, arca püffedt. Ujjával eléri a szálkát, amikor körös-körül vakító fény önt el mindent, és durr, hallatszik a félelmetes csattanás. „?z ékesszóló szónok is néma csendben fohászkodik tehozzád, Szűzanya” – kiáltja az atya – inkább a nagyüzemi, mint a tekergő” – kiáltom én kétségbeesésemben, „ne sújtson erősen a villám” – mondja Szavasz atya, a kalugyer pedig erővel kirántja a kezét, és köhög is, mire a szálka kirepül a szájából, és egy pazar körívet leírva, úgy ahogy van, véresen, a maga két és fél centis hosszával az asztalra perdül, vérvörösen, félelmetesen táncol, aztán beleszáll egyenesen a sült keszeg szájába, amely ott tátog előtte, teljesen érintetlenül.

Az áldozati kenyér
Jorgosz Klimendosz, két évtizednyi tamáskodás és a szokásos cserbenhagyatás után ünneplőbe öltözve kilép lakótelepi házuk ajtaján, ma, nagypéntek reggelén, és áldozni indul a templomba.
Tizenhét esztendeje nem lépte át a templom küszöbét. Vigaszt azonban sehol sem lelt – minden támasza odalett. Magányos, megkeseredett ember lett belőle. És az idén azt mondta, igaz ugyan, hogy nem tartotta meg a böjtöt, azért mégis elmegy a Szent Therapondasz-templomba, és magához veszi a szentséget.
Ahogy a járdán haladva kerülgeti a parkoló autókat, egyszer csak valami hirtelen felszakad benne, és az idő távolából tisztán kirajzolódik előtte a nagyapja, Theodorosz Klimendosz alakja.
A végén már egész tisztán látja. Hatalmas termetű, kétméteres ember a nagyapja, és huszonegynéhány évvel ezelőtti alakjában áll a tornác előtt. A kiskonyhában már megitta a kávéját, hajnalban kelt, és megnézze, mi a helyzet a kaptárainál.
Egy kicsit üldögél a kőlépcsőn, nézi a szemközti hegy hamuszürke hajlatát, utoljára még kétszer egymás után beleszippant a méregerős Macangosz cigarettájába, aztán kiköpi a végét, eloltja, aztán a gaz közé pöcköli a csikket.
Az elmúlt öt esztendőben minden rosszul alakult– talán mert a nagypénteki gyónásnál egyáltalán nem jutott neki az áldozati kenyérből. Csak bor, meg épp egy kis morzsa, amit az ember szinte nem is érez a nyelvével. Csak a vérből jutott neki, a testből nem. Ezért most minden balszerencsésen alakul: a bátyjánál tüdőtágulatot találtak, a kutyáját, a Rózát megmérgezték a mezőőrök, a szőlőjét betegség támadta meg, méhkaptárai elárvultak. Csak a dohányföldje termett valamicskét, abból is épphogy enni tud adni a családjának.
Az idén viszont áldozáskor jó nagy darab, komoly falatnyi jutott neki az áldozati kenyérből. A korty bort is lenyelte, a kenyé belét meg a nyelve alatt tartotta, mint hajdanán a földönfutók az utolsó aranyforintjukat. Kilépett a templomból, és elindult a faluból kifelé, Pano Vríszi felé vezető úton, ahol a frissen kékre mázolt méhkaptárai sorakoztak.
Mikor felért, odament a legújabb kaptárhoz, felnyitotta, aztán még jobban megnyálazta, és belülről odaragasztotta az áldozati kenyér darabkáját, mint a rágógumit. Majd visszacsukta a kaptár fedelét, és elindult vissza a faluba.
Ma pedig, két hónap múltán, jó korán reggel, ismét felfelé indul, hogy megnézze, mi történt. A lelke mélyén biztos benne, hogy jó lesz a termés, de mégis különös, megmagyarázhatatlan nyugtalanság motoszkál benne, amire nem tud magyarázatot.
Ahogy közeledik, úgy nő a szorongás szívében. Megszaporázza lépteit, már szinte szalad. Levegő után kapkodva ér fel a méhkaptárokhoz, és megáll lihegve a az új fölött, amelybe a kenyeret tette. Dongnak körülötte a méhek, de cseppet sem zavarja. Lehajol, fölnyitja, és belenyúl lapátnyi kezével, hogy kiemelje a lépet. Lép helyett azonban valami furcsa, különös alakú, nehéz tárgyat érez a kezével. Ujja beleragad a mézbe, sehogysem talál rajta fogást. Mélyebbre nyúl, és jó erősen megmarkolja azt a fura tárgyat, hirtelen megrántja, kihúzza, a szomszédos kaptárra teszi, és mit lát?
Egy koronát, egy királyi koronát; csillog-villog a méztől, akár a reggeli napsütés. Egy bizánci császári korona tündököl előtte a kaptáron, mézből meg viaszból, büszkén, félelmetesen, sejtelmesen.
Döbbenten áll. S bár sose remegett a lába, még gyilkosság, mészárlás láttán sem, most remegni kezd, és megroggyan önkéntelenül. Szép lassan leül a földre, lélegzete elakad, s csak nézi lenyűgözve a koronát, a császári jelvényt.
Sokáig így marad, bámulja a földön ülve a koronát, mint akit megbabonáztak. Aztán kábán föláll, keresztet vet, gyengéden alányúl, és lassan, óvatosan elindul a koronával, nehogy véletlenül megbotoljék és elessen vele.
Lassan leereszkedik a patakmedren, aztán balról levágja az utat, átmegy a kishídon, hátulról megkerüli az iskolát – Jorgosz Klimendosz most azt látja, amint a nagyapja óvatosan lépdel a fák között, alakja egyre kisebb lesz, ahogy közeledik a falu temploma, az Ajiosz Therapontasz felé, és viszi a koronát, hogy megmutassa Jeraszimosz atyának.
Azonban ő maga közeledik az Ajiosz Therapontasz-templom felé, mégpedig üres kézzel, a nagyapja alakja pedig szertefoszlik az emlékezet ködében, a különös nagypénteki látomás lombkoronái közt, amikor a reményvesztett Jorgosz Klimendosz tizenhét esztendő után vigaszt remélve áldozni megy.
Belép a templomba, beáll a sorba, és körbepillant. Villanygyertyák, a falakon hangszórók, sorozatban készült csillárok. A szentképek, a falfestmények vidám színeikkel semmi tiszteletet, semmi istenfélélelmet nem ébresztenek benne. Türelmesen vár, amíg rá kerül a sor. A pópa nyújtja a kanálkát az áldozati kenyérrel. Klimendosz kinyitja a száját, és magához veszi a szentséget. Egy korty fanyarkás bor, a kenyér beléből semmi; néhány szem morzsa csupán, amit nem is érez, hiába küzd, hiába kapaszkodik érte, hiába forgatja, nem tudja elkapni a nyelvével.

Reggeli kortyok
Vaszilisz Vaszilikosznak
Paíszosz kalugyer kalyibája előtt, nagyböjt harmadik napjának hajnalán. Kint ülünk, a féltető alatt, a szerzetes tejet melegít a fatuskóra állított gázrezsón.
Kissé távolabb, a cserjék tövében árválkodik a kalugyer autója, egy özönvízelőtti Dodge, melynek jobboldali ajtaján megfakult felirat hirdeti:
It’s only rock’n’roll.
Janisz, akivel együtt jöttem Athosz hegyére, a szemközti sziklán üldögélve pihen egymagában, két fia pedig tőlem valamivel távolabb heverészik a fűben. 
Kicsit errébb két látogató, szintén Thesszalonikiból. A gesztenyefa törzsének támaszkodva állnak. Ötven körüliek lehetnek, halvány arcú, nem túl közlékeny emberek. Kinézetre is látni rajtuk, hogy van valami közük az egyházhoz; szúrós szemmel nézik a kalugyert, és mintha rosszalló megjegyzést tennének, halkan súgnak valamit egymásnak.
A két gyerek játszani kezd, nemsokára éktelen zsivaj kerekedik; odamegy hozzájuk a kalugyer, és szelíden rájuk szól:
-- Ne zajongjatok, mert itt mellettünk, lent a föld alatt, amerikaiak rejtőznek, és vége a jóvilágunknak, ha fölébrednek.
A gyerekek elcsendesednek, értetlenül néznek.
Janisz hanyatt dől hálózsákján szemben a sziklán, és cigarettára gyújt, miközben halkan beszél a mobiltelefonján.
A két látogató valószínűleg szigorúan vallásos ember, és továbbra is rosszalló pillantással méregeti a kalugyert, aki a tejre vigyáz, nehogy kifusson. Végül aztán az egyik nem bírja tovább, és megjegyzi:
-- Paíszosz atya, a legelején járunk, szigorúan tartanunk kell magunkat a nagyböjti előírásokhoz, te meg forralt tejet akarsz inni?
A kalugyer néma marad. Nem felel. A tej szép lassan feljön, a kalugyer leveszi a fazekat a rezsóról. Aztán bemegy a kalyibába, kihoz hat kis régi, porceláncsészét, és szétönti a tejet. Megvárja, amíg hűl egy kicsit, eközben mindnyájan döbbenten, néma csöndben figyeljük.
A két szentes ábrázatú látogató felcsigázva lesi a kalugyer minden mozdulatát, hiszen pont hatan vagyunk, hat csésze is van, gondolják, ez a szerzetes még képes lesz tejjel kínálni bennünket a szigorú böjt idején.
Paíszosz szerzetes óvatosan egyenként a fatálcára teszi a hat csészét, jó hétméterrel arrább megy, aztán megáll a bokor mellett. Ott leteszi csészéket a földre, szép sorban a bokor alá, majd visszajön, leül mellénk, és különös, alig hallható, füttyögő hangot hallat, miközben erősen néz a bokor felé.
Egy percbe sem telik, megzörren a száraz avar a cserjésnél, és óvatosan előmászik egy vipera, öt másikkal a nyomában: hozza a kicsinyeit. Kővé dermedve nézzük valamennyien; levegőt se veszek. A kígyók jönnek szépen egymás után, lágyan siklanak, nem zavartatják magukat; másfél méternyire lehetnek tőlünk, lassan odasiklanak a csészékhez, aztán szép nyugodtan kortyolgatni, lefetyelni kezdik a reggeli tejüket.

    PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSAI