Szarajevóban ramazánnak ejtik. A Tito marsall sugárút meg a korzó, a Ferhadija úgy ki van világítva, mint karácsonykor Budapest. No, nem olyan pompásan; itt sokkal szegényesebben lígnek-lógnak a még lombos fákon a színes lámpácskák. A minaretek csúcsán, ott, ahol a müezzint helyettesítő hangszórókból szól az imára hívó arab dallam, csillagos-félholdas, zöld zászló libeg-lobog. A muzulmánok színe a zöld; még a kitűzött gyászjelentések szegélye is fűzöld, és a hadseregüket „zöldsapkásoknak” hívták. Zelene beretke: ma ez egy belvárosi utca neve, mely számomra azért jelentős, mert itt található a kevés szarajevói könyvesbolt egyike, a Bookline, meg a hozzá kapcsolódó Café Carabit, ahol, friss sárgarépalé és sűrű török kahva kíséretében, szabadon füstölögve, a „Boszniai értelmező szótár”-t nézegetem. 
Egy világért sem szabad összekeverni: nem a bosnyák, hanem a boszniai nyelv (bosanski jezik) szótárát! Élénk és méregfogú, átpolitizált vita tárgya itt nemcsak a nyelv neve, hanem egyáltalán a létezése is. Akárcsak a „bosnyákok” kivolta-mivolta. Vannak, akik szerint Kállay Béni agyszüleménye ez a monarchikus érdekeltségű kifejezés, mellyel el akarta különíteni a barátságosabb szlávokat a felkelésre hajlamos, haragos, hajduk szlávoktól. Mások viszont büszkén vezetik vissza eredetét a középkorba, még annál is korábbra, ahogy ez már az ilyen visszavezetésekkel lenni szokott, és tarka mítoszokat aggatnak a végtelenbe nyúló, mesés fonalra. Szerintük a bosnyákok itt az egyetlen autochton – legősibb, legittenibb, leg-leg ? nép; az eretnek bogumiloktól származnak, a bogumilok meg az illírektől, az illírek meg az ősillírektől… 
Nem tréfa, egy Texasból hazavándorolt sarlatán archeológus húszezer éves piramisokat fedezett fel a Szarajevó környéki boszniai hegyek képében. A „világ legnagyobb piramisainak” felderítéséhez – az ásatásokhoz, melyek lassan ökocídiumhoz vezetnek ? állami támogatást és jelentős hivatalos pártfogást is kap, s a „Nap Piramisára” rasszista jegyekben gazdag, az apokalipszissel kokettáló new age-vallást építget. Megalapította a „history in progress”-t, mely, nem kis sikerrel, alternatívát kínál a borzalmas földi történelemmel szemben. Ez a kolosszális pyramidiocyt Boszniában a politikusok, a tudósok és a média tetemes része is felkarolta. A „piramisok völgyében”, Visokón, az eleddig jelentéktelen kisvárosban megjelentek a „zimmer frei”-táblák és a gipszpiramisocskák, a fizetőparkolók meg az egész turisztikai kelléktár website-ostul és áltudományostul, afféle „pozitív energia”-vallással nyakon öntve. Özönlenek a turisták, és a reisz-l-ulema (a nagyhatalmú muzulmán egyházfő) is boldog a felfedezéstől. (Ld. www.piramidasunca.ba – számos nyelven tanulmányozható.) 
A bosznia-hercegovinai hegyek egyébként tényleg királyiak és királynőiek, az egész ország káprázatosan szép, nyakékek és karkötők rajta a türkiz és smaragd folyók, itt is, ott is források bugyognak és patakok zubognak, műemlékek romjait növi be a fű, kanyonoktól áll el a lélegzeted, völgyekbe kívánkozol, és Neumnál megnyílik még a tenger is ? az összes romantikus tájképfestő összetenné a kezét vagy meghajolna e tájak láttán, és Csontváry tényleg zseniális volt, hogy rájuk talált. Elragadtatom magam, mert egy országba is bele lehet szeretni, akár egy emberbe. Pedig te tudod a legjobban, milyen. Milyen egy dög.
Rettenetes, amit művel.
Bosznia-Hercegovina ma neurotikus ország, erőszakos ország, tele van feszültséggel, bizalmatlansággal, el nem gyászolható gyásszal és fájdalommal. Iszlamofóbiával és krisztofóbiával és xenofóbiával. Traumákkal, melyekre egyre csak újabb sebek jönnek. A saját bűnök feledése és a mások bűneinek számontartása elég kemény ressentiment-hoz vezetett. A szikrát hányó etnikai feszültségekre még rápakolták a nacionalizmust, a klerikalizmust; a gazdasági ínséget vallási infláció csillapítja; a 40%-os munkanélküliségre nem lesz gyógyír az újsütetű, mindenféle avítt illúziókkal táplálkozó kollektivizmus. A pluralizmus itt három kis vacak totalitarianizmusból áll. Az újnépies, egyre terjedő, háromágú folklorizált vallásosság, párban a három legendás-mitikus történelemszemlélettel, a modernitás egész korszakát kicenzúrázná az agyakból ? miközben a hatalmon lévő három elit feudális oligarchaként viselkedik, és vadkapitalistaként gazdagodik. Egymásra acsarkodva tartja fönn egyik a másikát. A háború előtti modern, heterogén, szinkretikus kultúrájú, szabadgondolkodó Szarajevót már régi Szarajevóként emlegetik az emberek, mint ami már nincs, és nem is lesz soha.
Szarajevó ma bosnyák városnak tűnik. Bosnyáknak, azaz muzulmánnak. Kendőbe burkolt – ahogy itt mondják: letakart – lányok sétálnak az utcán, de tűzpiros, égszínkék, rózsaszín, élénkzöld, csillogó hófehér mahramát viselnek ám, hozzá illő, igen látványos sminkkel. Észrevehetően jellegzetes helyi színű divatja van itt ennek a beöltözésnek. A lányok a dupla kendőt – egy szál haj sem kandikálhat ki alóla, a nyakból centi sem látszhat – szofisztikusan, gombostűkkel erősítik a fejükre. Tunikát és hosszú szoknyát vagy nadrágot hordanak, mert a bokát és a csuklót is takarni kell. Sokkal feltűnőbbek, mint farmeres barátnőik; van bennük valami fennkölt, a nyugati férfiak szerint valami „nagyon erotikus”. A negyvenes-ötvenes korosztály, azok, akik a régi Jugoszláviában szocializálódtak, szemlátomást nem szeretik a kendőt; ők a rajához, a szarajevói urbánus réteghez tartoztak, és megvetik a menekült falusiakat, az izbjeglicákat, akik a háború után a városba tódultak, meg az újsütetű vjernikeket, a hívőket, akik nemrég még kommunisták voltak. „Kome rat, kome brat”, mondják ma a városban; a lefordíthatatlan szójáték nagyjából annyit jelent, hogy a háború kinek balszerencsét, kinek szerencsét hozott.  
A dzsámiudvarokban a lányokhoz hasonlóan színpompás szőnyegeken folyik a hajlongás, a namaz, ramazán idején pedig hangszórókból tanítást, hutbát közvetítenek. Amiként az istentiszteletek és az arabeszk-mintás, csodálatos tyilimek, a dzsámiudvarok is mozgalmasak: itt találkoznak az emberek, beszélgetnek, és itt szövődnek a kapcsolatok is. Megragadóak ezek a kecses, régi dzsámik a hihetetlenül finom vonalú csúcsívekkel, a kőfalra kapaszkodó vörös futórózsával, a csobogó, karcsú sadrvánokkal és a nisánokkal, azaz az iszlám sírkövekkel – köztük vannak a réges-régiek mellett a 92?95-ben elesett katonák hófehér sírkövei is. Amikor ezeket nézem ? márpedig nézem, sok van belőlük, és nem is csak a dzsámik mellett, hanem a parkokban is meg a domboldalakon ? mindig hozzágondolom: most lenne harminchárom, most lenne negyven, pont egyidős velem. 
Az új, vehabita dzsámik gombamód szaporodnak. Gomba és horgolótű, fekete tetővel, szigorú vonalakkal, Új Szarajevóban minden sarkon van egy ilyen csúnyaság a toronyházak között. Ezek az új dzsámik az imaalkalmakon kívül számítógépes termeket, sportolási lehetőséget, „tiszta iszlámot” és szaúd-arábiai ösztöndíjakat kínálnak a fiataloknak. A fundamentalizmus távol áll a bosnyák iszlámtól, melynek saját tradíciója, folklórja, szokásrendje van, barátságos kedély jellemzi, és büszkén vallja magát európainak, toleránsnak. A mostani pániszlámista irányzatot, mely reiszlamizálja a jórészt szekularizálódott bosnyák nemzeti identitást, az iszlámot pedig nacionalizálja, a liberálisabb bosnyák értelmiségiek részéről is erős kritika éri, az ulema (a muzulmán papság) konzervativizmusa, dogmatizmusa és vak ahistorizmusa viszont támogatja ezt a gyanús „vallási reneszánszot” és „nemzeti újjászületést”.
A legtöbb szarajevói, belvárosi vendéglőben és kávéházban nem tartanak alkoholos italt. A híres hagymás csevápot meg húsos bureket joghurttal vagy Coca-Colával lehet fogyasztani. Közben Európa talán legszebb, bécsi stílusú sörözője is Szarajevóban található; a sörfőzde múltja az oszmán időkbe, 1864-be nyúlik vissza, és az Osztrák-Magyar Monarchia idején virágzott fel. (Ahogy a söröző prospektusában áll: túlélt két nagy birodalmat és három államot. És hány háborút! A legutóbbi háború idején ez a sörfőzde látta el vízzel, fegyverrel, mentőkocsival a lakosságot.) Szarajevó a Monarchia részeként nyerte el máig élő, nyugatias vonásait, anélkül, hogy orientális jellegén csorba esett volna. 
A négyszáz éves oszmán uralom után a negyvenéves Habsburg fennhatóság nem változtatta meg, viszont átformálta a város arculatát és kultúráját. Az egymás mellett békésen megférő négy vallás (muzulmán, katolikus, pravoszláv, zsidó) ideája Kállay Béni leleménye volt, és ennek megfelelően építtette át a városmagot. Az ő irányítása alatt épült fel neoorientális stílusban a híres Vijećnica (Városháza) is, azaz a Nemzeti Könyvtár, amit a csetnikek a háborúban – ok nélkül ? rommá lőttek, és elpusztították a felmérhetetlen értékű dokumentumállományt. „A Vijećnica művészi és építészeti csoda volt”, írja Robert J. Donia, Szarajevó kiváló külföldi monográfusa. „A vitrázsok, a nagy üvegkupola, mely megtörte a kinti fényt, és az ünnepélyes, hatszögletű előcsarnok az Alhambrára emlékeztettek.” Az épületet még csak most renoválják. Ottlétem idején egy multikonfesszionális szarajevói kórus adott koncertet a még romos, huzatos előcsarnokban; megremegett a gyomrom, amikor pravoszláv egyházi ének hangzott fel ott, azon a helyszínen. 
A romantikus historicizmus jegyében épültek a századvégen az iszlám, katolikus, evangélikus, pravoszláv és zsidó vallási és kulturális objektumok is. Kállay nem törte le a muzulmán dominanciát, hanem felhigította. Ekkor vette kezdetét Szarajevóban az éjszakai élet, kialakult a kávéházba, színházba, hangversenyre járás, a korzózás,  nagy társasági összejövetelek szokása. Már nem csak a templomban meg a Baščaršija dućanjaiban, a boltokban lehetett kvaterkázni. Az ekkoriban alapított világi iskolák és kultúrintézmények nevelték ki azokat a boszniai értelmiségieket, akik aztán a Monarchia legszenvedélyesebb kritikusaivá, sőt halálos ellenségeivé váltak.
A „bosnyák nép” megnevezés később kikopott a használatból. A titoizmus idején a muzulmán, kis emmel, vallási hovatartozást jelölt, nagy emmel pedig pedig nemzetiségit. A „bosnyák” megjelölést, immár csak a muzulmánokra értve, 1990-ben hozta vissza a köztudatba és legitimizálta a muzulmán értelmiségi. Ebben a fogas – és harapós! ? kérdésben legokosabb Enver Redžić meghatározására hagyatkozni: Bosznia minden lakosa boszniai (bosanac), de nem minden lakosa bosnyák. Azonban, mint Bosznia lakója, minden bosnyák boszniai. A boszniai szerbek és horvátok boszniaiak (bosanacok), miként a bosnyákok is azok. Etnikumként Bosznián kívül is élnek bosnyákok diaszpórában, különböző államközösségekben (pl. a Szerbiához és Montenegróhoz tartozó Sandzsákban), ahol etnikai kisebbséget vagy csoportot képeznek.
Hasonlóan kacifántos (politikai buktatókkal teli) a helyzet a nyelvvel: a „boszniai nyelv” megnevezés magába foglalja a Bosznia-Hercegovinában élő horvátok és szerbek nyelvváltozatát is, noha vannak horvátok és szerbek, akik nem fogadják el ezt, és ragaszkodnak az „anyaországi” nyelvhez és kultúrához, noha az ő hazájuk Bosznia. Az etnikailag megtisztított, független kiskirályságként működő Szerb Köztársaságban élő szerbek például igyekeznek szerbesíteni, belgrádiasítani a beszélt nyelvüket. Ördög tudja – vagyis a sejtán ?, a nacionalizmus a nyelvbe és annak tudományába is beleártotta magát, háború folyik a nyelvben és a „saját” nyelvért, „saját” irodalomért, sőt a „saját”, „önálló” történelemért; a lingvisztikailag 3%-nyi különbséget óriásira növelték és szakadékká szélesítették azok, akiknek ez érdekükben áll.
Én nagy kedvvel tanulom a bosnyák orientalizmusokat, melyekkel az itteni szerb és horvát költők műveiben is találkozom, meg az utcán is, és az az 1313 oldalas szótár az álmom. Az én fülem pontosan érzékeli a 3%-ot, és élvezi a boszniai nyelv dallamát, miközben az eszem azonosnak érzi a Jugoszláviával együtt szétszakadt szerbhorváttal/horvátszerbbel, amiről most azt mondják itt sokan, hogy „unitarista” kitaláció volt, nincs és nem is létezett soha. Az itteni irodalmat nem fogom tudni fordítani e szótár nélkül, mely a boszniai nyelv első átfogó és liberális szemléletű, azaz alternatívákat, dubletteket is felkínáló, nem pedig előíró jellegű és archaizáló szótára. 
A mi nyelvünk. Naš jezik. Ha azt mondom, hogy ne angolul, hanem a mi nyelvünkön beszéljünk, naški, mindenki tudja, mire gondolok, mivel ez a variációkban gazdag, élő nyelv a kommunikáció médiumaként kitűnően működik, amennyiben nem a szimbolikus funkciója kerül előtérbe. Utóbbi esetben mindjárt megjelenik a feszengés, az emberek vigyáznak, nehogy tévedjenek, nehogy ne feleljenek meg a nemzeti politikai elit elvárásainak. Mosztári barátom, az ottani horvát Természettudományi Egyetem dékánja – mert ebben az országban az iskolák és egyetemek is elkülönülnek nemzeti alapon ?, akinek a szülei kolonisták voltak Vajdaságban, és ő Bezdánban nőtt fel, tudatosan kroatizálja az anyanyelvét. Amikor megérkeztem hozzá, azzal fogadott, hogy egy nemlétező országba jöttem. Egy hónap múlva, mikor elhagytam Boszniát, már tudtam, mire célzott.
A mosztári új Öreg híd olyan, akárha kockacukorból rakták volna össze. A régi tökéletes kópiája, pontosan megvan a híres, bámulatos íve ? de nem köti össze a város muzulmán és horvát oldalát. A két népnek nemcsak külön egyetemei, hanem külön szemétlerakóhelyei is vannak, aminek eredményeképp ez az ékkő- város úgy tele van hulladékkal, hogy fáj az ember szíve. Engem még a borzongás is elfog, akárhányszor megpillantom a város fölötti hegyre felhúzott ormótlan keresztet, márpedig minden szögből látni, mert az a szerepe, hogy szimbolikusan leuralja a várost. Azt a várost, amelyben még mindig szétlőtt házak kísérteties, halált lehelő romjai sorakoznak, száz méterre a csinosan renovált városmagtól.
 Míg Szarajevóban és Boszniában a szerbek, Hercegovinában a horvátok jártak elöl a pusztításban és a népirtásban. A katolikus Međugorje a horvát csapatok egyik bázisa volt. A zarándokhelyen behajtott hatalmas pénzeket, ferences szerzetesek tevékeny közreműködésével, a nem-katolikusok eltakarítására szakosodott horvát fegyveres erőkhöz irányították át. „Az irónia abban rejlik”, írja Michael Sells, „hogy a zarándokoknak úgy beszéltek Međugorjéről, mint a béke szigetéről az összetűzések földjén, miközben 1993-ban minden pravoszlávot és muzulmánt elüldöztek a helységből, és a legsúlyosabb megtorlással fenyegették meg azokat a katolikusokat, akik menedéket mernének nyújtani a pravoszlávoknak meg a muzulmánoknak.” Innen, Međugorjéból nyomultak a katolikus fegyveresek a szerb Žitomislićibe, lerohanták a XVI. századi kolostort, megölték vagy elzavarták a szerzeteseket meg szerzetesnőket, és elüldözték a rémült pravoszláv lakosságot, végezetül pedig felrobbantották a kolostort és az összes régi épületet.
Mosztártól nem messze, Stolacban megint erőszakos keresztekbe ütközöm. Ez a legrégibb múltra visszatekintő hercegovinai város, mely bogumil, zsidó, katolikus, pravoszláv és iszlám emlékek tárháza volt, és az Osztrák-Magyar Monarchia idején nyugatias infrastruktúrával gazdagodott. Vidoški, a stolaci romos vár nemcsak technikailag „opus incertum”; hat-hét évszázad, többek között a Monarchia építészeti nyomait viseli magán. „Amikor Stolacban vagyok, az az érzésem, hogy itt minden kő alatt történelem lapul”, írta hajdanán a nagy bosnyák író, Ćamil Sijarić. 
Ma a szó szoros értelmében kő alatt lapul a történelem, mert Stolacban a horvát csapatok a leromboltak mindent, ami muzulmán életre és történelmi jelenlétre vallott: 11 dzsámit, 1000 oszmán stílusú lakóházat, az egész csarsit mindenestől. Lépcsőzetesen, szisztematikusan követtek el genocídiumot, urbanicídiumot és memoricídiumot. 2000 muzulmán férfit koncentrációs táborokba és kínzóházakba hurcoltak, a gyerekeket, nőket és öregeket börtönbe zárták, majd erőltetett menetben üldözték a Buna folyó partján Blagajba. Deportálás közben 51 civilt legyilkoltak, a legfiatalabb 5, a legidősebb 88 éves volt. És aztán, hogy tönkrezúzták és elnéptelenítették a várost, mint aki jól végezte dolgát, kirakták a keresztjeiket, karácsonykor a központi dzsámi helyére betlehemet helyeztek, és a háború után a mosztári püspök szellemi vezetésével minden eszközzel igyekeztek megakadályozni a lerombolt dzsámik újjáépítését. A város fölötti ősi fellegvárban – melynek közepén szintén egy kőkereszt fenyeget, a régi vár és a dzsámik köveiből építve –, egy oszlopkövön a legújabb kori történelem lenyomatára is rátaláltam egy apró betűs kis grafiti formájában: „Idejöttél, a leghálátlanabb helyre! Idejönni őrültség. Idejönni mégis hősiesség. Mert itt nem azért él az ember, hogy éljen, itt nem azért él az ember, hogy meghaljon, itt azért hal, hogy éljen.”
A mosztári püspökség intervenciói ellenére a központi dzsámi ismét felépült. Ugyanolyan, mint a régi (még szebb…), az ugyancsak szétrombolt iszlám temető – a mezarje ? viszont eltűnt mellőle, és egy parkoló került az imám háza helyére. A csobogó szökőkút mellett egy padon, rózsák között, idős muzulmán férfival beszélgetek. Több háborút túlélt ez az ember. Erről az utóbbiról is mindent tud: mutatja, hol volt a kínzóház, ahol férfiakat vetettek alá kínzásnak, és nőket erőszakoltak meg. (Ma bírósági épület.) Mesél a koncentrációs táborokról. Nem messze tőlünk egy muzulmánfaló horvát ős-hős emlékhelye díszeleg. Rám néz a rezzenéstelen kék szemével ez a szép öregember, és ugyanazt kérdezi, mint mindenki, csak halkan és szenvtelenül: „Miért?”  
Stolacból távolodva új, telepes falvakra leszek figyelmes: Bobanovo selo, Šuškovo naselje. Ezeket a falvakat háborús bűnösökről nevezték el. Keresztek. Igaza van Amra Hadžimuhamedovićnak, a paradigmatikus stolaci eset kutatójának: „A kereszteket a háborús bűnösök vagy azok pártfogói emelik, és a bűncselekményeket igazolják velük. A kereszt fedezéke mögé bújnak előlük. Ezzel megtévesztik a katolikusokat: úgy állítják be, mintha a bűnözés meg a gyűlölet ’keresztény védekezés’ volna, mintha őértük, Istenhívőkért történtek volna a bűncselekmények. Ezzel őket is, és minden keresztényt, aki a keresztet tiszteli, résztvevővé tesznek a ’védekező gyűlöletben’. A keresztek felhúzása pecsétje és igazolása azoknak a  bűncselekményeknek, melyeket Stolac lakosai ellen követtek el 1993-ban, a helyi pap és a mosztári püspök engedelmével és támogatásával.” 
A Neretván, miként a tábla mondja, „Dr. Franjo Tuđman hídja” vezet át. Ott, ahol a Buna folyó a Neretvába ömlik, megállok; a rövid, de erőteljes és kristálytiszta Buna életem folyója, pogány érzéssel áldozok neki. Egyszer a Buna partján, Blagajban, a sziklához tapadó tekija víz fölé nyúló faerkélyén nyílt meg számomra a dzsennet kapuja. Akkor még nem tudtam, hogy a „tekija” szó derviskolostort jelent, a „dzsennet” pedig annyi, mint mennyország. Akkor még azt sem tudtam, hogy ezen az úton hajtották erőltetett menetben a stolaci és bosnyák nőket, öregeket és gyerekeket Blagajba, a hegyek közé rejtett, valaha történelmi jelentőségű kis bosnyák városkába. „A szégyennek ezen az útján”, írja Mehmed Dizdar, „40 fokos hőségben, tíz halálosan kimerült idős férfi és nő rogyott le örökre”.
Blagajban egy óriás, teljesen meredek sziklahegység tövéből árad ki a Buna. Nem forrás tör föl: egy folyót bocsát ki a hegy. Az előttem járó, tizenkilencedik századi magyar utazó, Asbóth János is felismerte a hely szellemét: a legzordonabb fenség ölelkezését a legédesebb bájjal. A vadregényes sziklacsarnok hűvös, tátongó üregeiben gerlék és más madarak laknak, és a sima, csöndes, mélytürkiz víztükör földöntúli, gyöngéd szépséget lehel: egy felderíthetetlen fényforrásból, a víz alól, lentről sugárzik fel a fény.