Ha az ember télidőben szorult helyzetbe kerül (teszem azt, mert hamarabb sötétedik, mint gondolta, mert hófúvás támad vagy mert eltévedt), két lehetősége van. Ha számíthat arra, hogy belátható időn belül megtalálják és megmentik, beássa magát a hóba és vár. Ha ellenben tudja, hol van a legközelebbi menedékház vagy emberlakta hely, valamint ha nem számíthat arra, hogy mentőosztag fogja keresni, a legjobb, ha mozgásban marad. Hogy mi a teendő akkor, ha e két eset egyike sem forog fenn, nos, ezt a kérdést diplomatikusan megkerüli a szakirodalom. Ennélfogva egy kompromisszum mellett döntöttem. Előrehaladásom módja némiképp egy vakondéra emlékeztet avagy – legalábbis így képzelem – egy olyan emberére, aki megpróbálja elfordítani maga alatt a Földet. Akár én magam mozgok, akár hozzám képest mozog a talaj – az eredmény mindkét esetben ugyanaz: célba érek. Végtére is pusztán a Földnek a Világmindenségben való mozgása is elég lenne, hogy a helyet, ahol vagyok, ismét egy nyárias éghajlati zónába juttassa. Csak éppen kivárni nem tudom.
 Pontszerű létezésem magától nem fog valamely meleg hellyel egybeesni. Azon kell lennem, hogy pontból vonallá váljak, hiszen előbb-utóbb minden vonal metsz minden más vonalat. Mostani helyzetemben még kapóra is jön, hogy elérni kívánt különböző céljaim ilyen statikus természetűek, ugyanis (amint azt hiába próbáltam Annának elmagyarázni): ha szem elől veszítjük egymást, nem indulhatunk mindketten a másik keresésére. A megmentő alpesi kunyhó nem fog közelebb jönni hozzám, ám el se futhat előlem. Ez az a lényegi jellemzője, amelyet itt most kihasználok. 
 Huxley hosszasan fejtegeti, mennyivel jobban tennék az emberek, ha szép csendben megülnének otthon, a négy faluk között. Az így elmulasztott hasznos cselekedeteket bőségesen ellensúlyoznák az ugyancsak elmaradó értelmetlen és káros cselekedetek. Ma hajlok arra, hogy igazat adjak neki. Egyértelmű, hogy ennél a keresztútnál rossz irányba tértünk, ám hogy ez csak pár órája, egy fél napja történt vagy egy fél élet eltelt azóta, meg nem tudnám mondani. Folytathattuk volna az utunkat Berlinbe, s tegnap délután odaérhettünk volna. Útközben beérhettük volna egy gyors városnézéssel; még csak az autóból sem kellett volna kiszállnunk. Mondhattam volna, hogy szó sem lehet arról, amit Anna javasol. Aprócska döntések sora vezetett oda, hogy most itt araszolok a hóban.
 Berlinben újév előtt bizonyosan nem fog feltűnni, hogy nem jöttünk vissza; meglehet, hogy csak január másodikán vagy harmadikán fogják konstatálni. Itt pedig két idegen, akik furcsán hangzó termékneveket olvasnak le egymásnak az árukról, hogy azután néhány csomag töltött keksszel és egy üveg Kofilával távozzanak a boltból, nyilván nem tesz semmivel maradandóbb benyomást, mint a szállingózó hópelyhek. Elemlámpákkal, adó-vevőkkel fölszerelt, kiképzett kutyáktól kísért keresőosztagokkal egyelőre nem lehet számolni. Valószínűleg jobb is így; ismerem az ilyen mentőakciók kínos következményeit. Együttérzés helyett egy pongyolán fogalmazott hír és kommentár jut a megmentetteknek valamilyen egyesületi lapban, amelyben könnyelműségről, elégtelen felkészültségről és hiányos fölszerelésről esik szó. Aki önerejéből képes a civilizáció védőszárnyai alá visszatérni, annak bezzeg megbocsátják, hogy önszántából olyan helyzetbe hozta magát, amely a mentést egyáltalán szükségessé tette (volna). Az maga fogalmazza a beszámolót a kiállt megpróbáltatásokról. Módja van humorosan, mindazonáltal megszépítve nyilatkozni saját mulasztásairól, és a kritikus helyzetben tanúsított magatartását a lehető legkedvezőbb megvilágításba helyezni. Jómagam addig is kiötölhetek valami kevésbé kézenfekvő metaforát, hópelyhek nélkül, egy tényállást illusztrálandó, amelyet most éppen megint elfelejtettem. Annát ki fogom hagyni a dologból. Nem helyes az ilyen beszámolókban másokra tolni a felelősséget a saját sorsunkért. Még akkor sem, ha az előrelátást teljességgel nélkülözve valóban ők hozták ránk a bajt. Az egészen kis gyerekeknek, ha eltévednek, jobbak az életbenmaradási esélyei, mint a felnőtteknek, tudniillik elégtelen a fantáziájuk ahhoz, hogy föl tudják fogni helyzetük komolyságát. Se rossz, se jó terveket nem kovácsolnak, nem masíroznak egész nap rossz irányba, s minthogy nem tudják, hogy már meg is haltak, életben maradnak. Ugyanezen okból lehet őket, ha megfagytak vagy vízbe fulladtak, órák múlva is újraéleszteni. Verébagyuk sokáig észre sem veszi az oxigén hiányát. Ezzel szemben hattól tizenkét éves korig a legveszélyesebb eltévedni. Ilyenkor az ember elég idős már, hogy tervet dolgozzon ki, ahhoz azonban túl fiatal, hogy egy jól átgondolt tervet egy elhibázottól vagy elégtelentől megkülönböztessen. Ha meghalok, ez az egész tudás egyetlen haszontalan, fagyott fehérjegombóccá válik. Valamelyik év tavaszán azután láthatják a hullámat lent, egy völgyben a gleccserből kiolvadni. De természetesen nem fogok meghalni, ahogyan gleccser sincs itt egy szál se. Nem tudni, hogy bizonyos viszonyítási pontokhoz képest hol van épp az ember: ez nem halál-ok. Az összezavarodottság, az halál-ok. Én azonban, ha testi mivoltomban nem is, szellemileg tökéletesen képben vagyok; kis piros háromszög jelöli a tartózkodási helyemet: Ön itt áll. Lent a parkolóban kezdődött, kitáblázva és rögzítve, az utunk. A szivárvány színeiben ragyogtak a széltől fölkavart hókristályok. Az út már egy vagy két óra múlva elveszett a lábunk alól, vagy talán mi veszítettük el. Úgy nyújtóztatta ki a természet az utat, mint valami ragadós nyelvet, mi pedig lépre mentünk. De nem szabad a természetnek gonosz szándékokat tulajdonítani. Közömbösebb már nem is igen lehetne a természet számára a mi életbenmaradásunk; amivel persze, például ilyen helyzetekben, fájdalmas szembesülni. Ugyanolyan sztoikusan kell elviselnünk a természet közömbösségét, mint egy olyan ember érdektelenségét, akinek nagyon vágynánk a szeretetére. Az idő nekem dolgozik. Az eltévedt emberek gyakran már az első szabadban töltött éjszakájukon meghalnak, noha mind felszerelésük, mind testi kondícióik alapján képesnek kellett volna lenniük legalább néhány napnyi túlélésre. Nem a hideg vagy a kimerültség lesz a végzetük, hanem a kétségbeesés és a hibás tervezés. Én azonban már a múlt éjszaka bebizonyítottam, hogy nem óhajtok belehalni a természet részvétlensége fölötti csalódásba. Sokáig várakoztam egy sziklatömb szélárnyékában; már alig emlékszem erre a veszteglésre; valahogy úgy, ahogyan a kiállt fájdalomra is csak elvontan és homályosan emlékszik az ember. Minden önuralom és helyes hozzáállás kérdése. Természetesen fontos, hogy értelmünket, amely legszívesebben kutya módjára kószálna össze-vissza, rövid pórázra fogjuk, és ne engedjük neki, hogy holmi sémákat kövessen. Hiszékeny olvasóknak szóló kalandos könyvek gyakran tesznek említést árnyékszerű kísérőkről, akikkel a hidegtől és a magánytól megzavarodott vándorok meg akarnák osztani készleteiket. Egészen pontosan két említésével találkoztam ennek a jelenségnek megbízható forrásokban; jelesül egy híres hegymászó-életrajzban, valamint Amundsennek egy, a dél-grúziai gleccsereken való átkeléséről szóló tudósításában. Mindenesetre nem vagyok benne biztos, hogy nem tévesztem-e itt össze Amundsent Nansennel. Az efféle apró memóriazavaroktól eltekintve azonban teljesen tiszta a tudatom, és harmadik személy vagy személyek jelenléte helyett egy ismerős személy távollétét kell konstatálnom. Anna eltűnt. Remekül elboldogulok nélküle; még jobban, mint vele boldogulnék. Egyáltalán nem kellett volna magammal hoznom; az lett volna a legjobb. Nélküle rég Berlinben lehetnék, valamely jól fűtött, emberek által embereknek épített helyen. Az őseim sok ezer évig dolgoztak azért, hogy ne kelljen az elemeknek kiszolgáltatva csúszni-mászniuk a hidegben, hóban és ködben; már csak jogom van profitálni a fáradozásaikból! De hát tudnom kellett volna előre, hiszen Anna soha életében nem vásárolt még egyetlen normális térképet sem! Olyan helyzetek, amelyekben kevés egy 1:500.000 méretarányú térkép, egyszerűen nem férnek bele a korlátozott világképébe. Annyiban egyébként mégiscsak hasznot húzok mások teljesítményéből, hogy egyedülállóan professzionális téli dzseki van rajtam; a vízhatlanság és a szél elleni védelem valóságos csodája. Fogalmam sincs már, mi indított annak idején arra, hogy megvásároljam ezt a berlini tél támasztotta követelményeket sokszorosan túlteljesítő ruhadarabot, de elégedett vagyok rég elfelejtett gyökerű döntésemmel. Nem szorul házra, akinek ilyen dzsekije van. Ki törődik e mestermű csúf rozsdabarna foltjaival meg hogy feslik a varrása? Tudniillik valóban úgy van – időközben tisztáztam a kérdést –, hogy azért látszik némelyik hópehely apró tollnak, mert: apró toll.
 Meglehetős időmbe került, míg erre a megállapításra jutottam, minthogy itt körülöttem minden irritálóan egyszínű. Csakhogy ez nem a tájnak az a sugárzó fehérsége, amely tegnap annyira hívogatólag hatott ránk. Helyette egy fakó, kásás színárnyalat, amely minden kontrasztot összemos és elnyel. Valahol alattam kell lennie Svat’y Petr-nek avagy Szent Péternek, ám még mielőtt elmerülnék a névadás nüanszaiban és szépségeiben, el kell hagynom ezt a névtelen helyet. Nem embernek való dolog névtelen helyeken időzni. Ezért volt a felfedezőknek is mindig első dolguk, hogy minden új vidéket vagy felszíni formációt a feleségükről vagy a német császárról nevezzenek el. Az eszkimóknak (ezt szokták ilyenkor az ötletszegény emberek bedobni a társalgásba) számtalan szavuk van a hóra. Alighanem azt hivatott illusztrálni e megjegyzés, mennyire elcsökevényesedett a városlakók természetérzékelése. Ki nem állhatom azokat, akik ezt a banális megállapítást szajkózzák. Az eszkimó-nyelvek ugyanis poliszintetizálóak, ami annyit tesz, hogy még olyan, igazán ritkán használatos kifejezéseket is, mint például „hó, amely egy piros pólóra hull”, egyetlen szóba kell tömöríteniük. Olyan fárasztó ezt minden egyes alkalommal elmagyarázni!
 Itt előttem, most épp egy új hófajta van keletkezőben: „hó-amelyben-egy-sovány-nyúl-evickél-előre”. A nyúllal való együttérzésből remélem, hogy van valami határozott célja, ámbár nehezen tudom elképzelni, hogy holmi száraz zuzmódarab megérhesse ezt az erőfeszítést. Ugyanily kevéssé lehet érthető a nyúl számára, miért furakszom én itt egyre csak előre a hóban. Azt mondom, „nyúl”, mármint „mezei nyúl”, miközben teljességgel lehetséges, hogy üregi nyúlról van szó. Kevesen tudják, hogy a mezei nyulat egyáltalán nem nehéz megkülönböztetni az üregitől; rendszertanilag még csak nem is rokonok. Az üregi nyúl, mint a neve is mutatja, üregekben él, és a rágcsálókhoz tartozik, míg a mezei nyúl a nyúlfélék családjába. Most azonban én sem tudom megmondani, milyen állattal is találkoztam, tekintve, hogy ugyanolyan fehér volt, mint a környezete, végső soron tehát láthatatlan.
 A fehér mezeiüreginyúl eltűnésével furcsa érzés lesz úrrá rajtam, amely a gyerekkoromból ismerős. Kicsit olyasféle érzés, mint amikor valaki egy nehéz fémgolyót tart a kezében; azzal a különbséggel, hogy ez a kellemetlennek nem mondható érzet most az egész testemre kiterjed, legfőként a nyelvemen és a szájpadlásomon árad el. Mégiscsak üregi nyúl lehetett, amit láttam, tudniillik a latin „cuniculus” nemcsak az állatot jelöli, hanem a barlangját is, márpedig a nyúl felbukkanása éppen erre az üregre utal; a legkevésbé sem kerülte el a figyelmemet ez az összefüggés. Azonkívül a füle is túl rövid volt ahhoz, hogy mezei nyúl lehessen. Ha az egyik irány olyan, mint a másik, akkor egyik sem jobb a másiknál, következésképp skrupulusok nélkül követném a fehér tapsifülest, akkor is, ha nem tartana amúgy is az általam választott irányba.
 Egyébként nem hiszem, hogy volnának olyan nyulak az Óriás-Hegységben, amelyeknek bundája télire kifehérül. Mindazonáltal az állat teljességgel valóságosnak tűnt, és amúgy is remélem, hogy különb, kevésbé esetlen és kevésbé sovány nyulat vizionálnék magamnak, ha benne látnám az esélyt a megmenekülésre. Ama tényből, hogy az elmúlt órákban e derék állaton kívül semmi nem mutatkozott, amiben vagy akiben hallucináció megtestesülését lehetett volna gyanítani, arra következtetek, hogy a testemben minden terv szerint működik. Úrrá leszünk a helyzeten káprázatok nélkül is; fő, hogy mozgásban maradjunk.
 Ezért aztán az előttem-lévő-havat, végtelen kitartással, mögöttem-lévő-hóvá változtatom. Idő és lankadatlan szorgalom kérdése az egész. Ha elég időm volna, a világ összes havát mögöttem-lévő-hóvá változtathatnám, majd mindet szépen elsimíthatnám magam mögött, eltüntetvén ekképpen áthaladásom minden nyomát. Most azonban eléggé sietek, a két kezem pedig (készséges segítőim egészen néhány órával ezelőttig) megtagadja az engedelmességet, mintha csak elvetettem volna a sulykot és visszaéltem volna a lojalitásukkal. A lábaimmal is megszakadt a kapcsolat, ám tekintettel előrehaladásom jelenlegi módjára, úgysem tudnám mire használni őket. A bénulás komoly akadály a lábnak, írja Epiktétosz vagy Joe Simpson, de nem nekem. A lábam kénytelen lesz saját maga boldogulni, végtére is nem törődhetek egyszerre mindennel! Nem nagyon lehet a szemünkre vetni, hogy fölkészületlenek lettünk volna. Annánál ott volt egy ingyenes turistaprospektusból való oldal, amelyen mégiscsak fel volt tüntetve legalább az eleje annak, amit az utunknak véltünk. Nekem pedig továbbra is van egy digitális felvételem a helységben felállított, a téli turistaútvonalakról tájékoztató térképről, s ez a térkép-fotó nyilván el is igazítana, ha a fényképezőgépemnek nem volna szokása az alacsony hőmérsékleti tartományban megtagadni az együttműködést. Mindemellett természetesen képesnek kellene lennem arra, hogy széthúzzam a zsebem cipzárját, hogy kezeljem a fényképezőgépet, valamint, mi tagadás, mintha az „eligazodni” fogalom is előfeltételezne valami sejtelmet arról, hol is van éppen az ember. Ahogyan Anna szokta mondani: „Ha most lenne sonkánk, süthetnénk sonkás tojást, ha volna tojásunk.” Egyébiránt a kesztyűmet sem szívesen húznám le, lévén a kesztyűlehúzás egyszerű művelet, a fordítottja ellenben még akkor sem az, ha az emberrel együttműködik a keze. Figyelemre méltó, mennyi a visszafordíthatatlan folyamat a világon. Alaposabban szemügyre véve a dolgot megállapítható, hogy általában a reverzibilitás a kivétel, míg az ellenkezője a szabály; vagyis pontosan fordítva van, mint ahogyan egy ésszerűen berendezett univerzumban elvárható lenne. A tény mindenesetre, hogy az ujjaim immár egy egyszerű cipzárral sem boldogulnak el, semmiképp sem megnyugtató. Tudom, milyen következményekkel járnak a fagyások; nagyon is lehetséges tehát, hogy a cipzárkezelés képességének nemcsak mára mondhatok búcsút, hanem örökre. Mondhatnám, bezárul előttem ez a lehetőség. Mindenesetre készenlétben fogok tartani magamnak egy választ az esetleg hiányzó ujjakra vagy ujjpercekre vonatkozó kérdésre; olyan választ, amelynek nem lesz köze Annának ama személyiségjegyéhez, miszerint notóriusan nem ismeri föl a veszélyhelyzeteket. Ha hozzáférhetetlen zsebem kézmelegítőt rejtene digitális fényképezőgép helyett, később még mindig kifejthetném, miként állnak elő 22-es csapdája-helyzetek a hétköznapokban. Azt hiszem, a kézmelegítőt is be fogom venni a históriába.
 Nagyapám a háború végén hetekig gyalogolt (éjszakánként!) végig Csehországon, hogy amerikai hadifogságba kerüljön. Kétlem, hogy jobb térképe lett volna a mi ingyenes turistatérképünknél, és ráadásul ő sötétben vándorolt. Át kellett, hogy örökítse nekem a géneket, amelyek erre a teljesítményre képessé tették. Nem; ha jobban meggondolom, erre az okoskodásra nem hagyatkozhatom, hiszen édesapám már ennél korábban megfogant. Vagy ebből egyáltalán semmilyen következtetés nem vonható le? A kérdés tisztázása későbbre halasztandó; most először a magam vándorlásának a célját kell elérnem, anélkül, hogy belekeverném a nagyapám génjeit.
 Végeredményben természetesen a turistatérkép fotójára sem vagyok ráutalva, hiszen az agyam is elraktározta annak a bizonyos fatáblának a képét. S ellentétben a fényképezőgéppel, ez a fejemben hordott adattároló hidegben is nagyszerűen működik. Ennek folytán tudom, hogy annyi van itt körülöttünk meghatóan régimódi neveket viselő menedékházakból, hogy még térkép nélkül és hófúvásban sem lehet őket eltéveszteni: Erlebachbaude, Weißwassergundbaude, Geiergucke, Wiesenbaude. Valahol az úttól jobbra van a szép, de némiképp baljóslatú Modr’y D°ul. Mivel nem tudok csehül, ez ugyanúgy lehet helységnév, mint figyelemfelhívás a turisták számára: Hic sunt leones. Jobb tehát, ha nem bízzuk magunkat erre a Modr’y D°ulra; helyette a menedékházakra összpontosítunk, amelyeket igen előzékenyen a hegycsúcsokra szoktak építeni, ahol könnyű megtalálni őket. Tudom értékelni ezt a gesztust, minthogy a körülöttem lévő szürkésfehér semmiben mindössze a négy égtáj, valamint a fent és a lent az, amihez képest tájékozódhatom. 
 S ez máris kettővel több irány, mint tegnap éjszaka, amikor a hó vízszintesen és őrült sebességgel viharzott el előttünk. Szorosan egymáshoz és védelmező sziklánkhoz simulva, résnyire húzott szemmel figyeltük a havat, mint amikor egy vasúti átjáróban közvetlen közelből lát az ember egy tovaszáguldó tehervonatot. Minden vagonban színültig: hó, a szerelvénynek pedig nem és nem akart vége lenni. A sorompó sem akart fölemelkedni többé. Ki hitte volna, hogy ez a táj ilyen excesszusokra képes? Egy vércsepp csöppen le a homlokomról, és süllyed bele pár centiméternyire a hóba. A skorbut, a sarkkutatók réme, tudvalevőleg a régi sebek felnyílásával is jár, nekem azonban ez esetben semmi félnivalóm, tudniillik egy éppoly friss, amilyen ártalmatlan karcolásról van szó. Odaadóan figyelem a látványt; szokatlan színessége le is bilincseli a figyelmet. A megalvadt csepp formája olyan, mint Anna pólójáé – vagy az anorákjáé netán? Viselt egyáltalán valamilyen piros ruhadarabot? Ezek mellett a fényviszonyok mellett nehéz fölbecsülni a távolságokat, s ha egy bizonyos módon kitartóan nézem a cseppet, a messzeségben Anna teljes alakját látom.
 Miután jó darabig figyeltem Annát ezen a módon, nem kerülhetem el, hogy az intellektuális tisztesség kedvéért föltegyem a kérdést, nem sodródtam volna-e vajon az ő hibája, illetve egyáltalában a történetben való bármiféle részvétele nélkül is ugyanide, mint valami hajótörött. Mit tagadjam: régóta s mind erőteljesebben kísért ez a kérdés. De nem kellett volna valamilyen saját gesztus, jel által észrevétetnie magát, ha egyszer önállóan, tőlem függetlenül létezik?? A neve gyanúsan hasonlít a nővéremére, Annettére, de legalábbis mindenképp invenciótlan: egy tetszőleges, a-val kezdődő női név. Ha valakinek azt mondják, mondjon egy színt, azt fogja mondani: „piros”. Ha egy szerszámot kell megneveznie, azt mondja: „kő”. Nem, nem kő; felteszem, azt fogja mondani: „kalapács”. Ha pedig egy női nevet kell mondaniuk, az emberek kilencven százaléka nagy valószínűséggel ezt vágja rá: „Anna”. Ez persze még nem bizonyít semmit. Csakhogy nem Anna volt, aki a kocsiban hagyta a kesztyűjét. Én hagytam ott. Én akartam zsebredugott kézzel elbaktatni a hóban egy cseh menedékházig, és elkortyolgatni ott egy pohár forralt bort. A visszaútra talán még egy síliftet is találnánk ezen a teljességgel kultivált környéken. Így képzeltem el a délutánunkat, és az vesse rám az első követ, aki még sosem gondolt ilyesmire. A forralt bor és a síliftek hazájában ezek abszolút legitim és ártatlan gondolatok. Ámde a forralt bor és a síliftek hazája számos szakaszon érintkezik egy olyan országgal, amelyben más szabályok érvényesek. Gyaloglásunk során átléptem ez utóbbi országnak a határát, és most nem találom az utat visszafelé. Ez nem olyan szörnyű, mint ahogyan elsőre hangzik, tudniillik nem is akarok sehova visszajutni. Tervemben ehelyett éppen hogy merész előre- és fölfelé-törés szerepel, s az Annától való megszabadulás csak része ennek a tervnek. Gondolatmenetem mindinkább csupán a legszükségesebbre szorítkozik, ahogyan a vérkeringésem is csak a központi elhelyezkedésű szerveket látja el friss vérrel. Nem engedhetem meg magamnak a haszontalan gondolatok luxusát, amelyek csak az energiatartalékaimat emésztenék föl. A közvetlenül előttem állóra kell összpontosítanom, ha azt akarom, hogy még ma célhoz érjen a hóban mögöttem kanyargó szújárat-szerű nyom.
 Úgy rémlik, helyzetemet az imént a „hajótörött” metaforával írtam le, amelynek a tengerhez kapcsolódó asszociációs mezeje a legkevésbé sem illik ide. Tanúskodik viszont a korábbi nemzedékek bölcsességéről, akik olykor ugyan hajótörést szenvedtek, de ha a szükség nem parancsolta, nem másztak holmi hegyekre, s végképp nem télen. Jóllehet valójában alig vagyunk most túl az erdőhatáron. Amikor éppen kedvezőbbek a fényviszonyok, kis, púpos erdeifenyőket látok. Ámbár lehet, hogy csupán sötét foltok. Itt említhetném meg, hogy a nyír az egyetlen fa, amelyet Anna képes fölismerni; nem versenyezhet velem, természetesen. Rosszul eltörölt nyomom a hóban egyetlen magányos emberé. Lehetséges, hogy keverednek az emlékeim; biztos, hogy egyszer Annával megmásztunk télen egy hegyet, de ennek régebben kellett lennie, mint egyetlen éjszakával és délutánnal ezelőtt. De jól illik a többi értelmetlen képhez. Mit kezdjek például jelen helyzetemben egy bajor patika portáljának képével, ahol tizenöt éve egy fogkefét vásároltam? Mit keres itt az a fiatal fekete-fehér macska, amelybe az osztályfőnököm az osztály szeme láttára belerúgott? Hordoz valamiféle rejtett értelmet egy olvashatatlan táblák szegélyezte autópálya-szakasz most egyszerre fölelevenedő emléke; valamit, amit csak én nem tudok már megfejteni? Talán már régóta rendezett és filmesztétikailag értékes megjelenítésben vonul el előttem az életem, csak én nem vagyok már intellektuálisan képes követni a filmet. Lehetnék rosszabb helyzetben is. Elvégre nem próbáltam, hogy mást ne mondjak, megosztani a jelen nem lévő Annával a készleteimet. Ami annál is nehezebben ment volna, minthogy a négy cseh töltött kekszrúd az ő dzsekijének zsebében lapul, nem az enyémben. Nem, itt valahogy összekavarodott a fejemben két gondolat, ami ilyen körülmények között alighanem természetes, és nem ad okot semmiféle aggodalomra. Csak szét kell választanom a helyes és a téves gondolatokat, mint a hópelyheket és a tollpihéket. Anna dzseki-zsebei most az én zsebeim. Meglehet, hogy hozzáférhetetlenek – később kénytelen is leszek a cipzárakra vonatkozó aggályaimat közölni a gyártóval  , de, szögezzük le, az én zsebeim és az én kekszeim. Senkivel nem kell megosztanom őket.
 Meg fogom próbálni arcomat átmenetileg, akár egy tatu vagy egy sün, a dzsekim kivágásába rejteni. Egyrészt a szervezet hőveszteségének feléért a fej a felelős, másrészt azt remélem, hogy ilyen módon sikerül ismét rendezni a gondolataimat. Legjobb volna sün módjára téli álmot aludni; annyira lelassítani a pulzusomat és a légzésemet, hogy csak tavasszal ébredjek fel, lesoványodva, de egyébként kifogástalan egészségben. Így csinálta Nansen és Johansen is Ferenc József-földi barlangjukban a föld alatt.
 Belvilágom csak elhanyagolható mértékben melegebb a környezeténél. Fehér helyett fekete, és a dzsekim alatt egy másik dzsekit hordok. Az alatt föltehetőleg egy harmadik dzseki és így tovább. Összegömbölyödöm, a lehető legkisebb támadási felületet kínálva – mind testileg, mind szellemileg – a hideg számára. Ebben a testhelyzetben lélegzetem párája mindenesetre kondenzálódik a csigaházam belsejében. A fehérnek nem szabad összekeverednie a feketével; erre vigyáznom kell. Ezenkívül időm sincsen az introspekcióra; dűlőre kell jutnom a külvilággal, a fehér állatkáival egyetemben. Figyelmem a felületeké, az érintetlen, elutasító felületeké. Léteznek outdoor-anorákok, amelyeknek anyagáról a legagresszívabb folyadékok is nyomtalanul peregnek le; a saját szememmel láttam. Vannak állatok, amelyek mezítláb a jégen töltik az antarktiszi telet, és vannak argentin rögbijátékosok, akik az Andokban hetven nappal túlélték, hogy lezuhant a gépük. Mindez nem olyan nehéz, mint amilyennek gyakran látszik. Én például már az éjszaka folyamán abbahagytam a vacogást.
 Szemem előtt szép lassan emelkedik fölfelé a hulló hópelyhek utóképe. A hó-antianyag minden megtörténtet kiolt. Ha e háttér előtt most fekete állatok tűnnének fel, az végképp diszkvalifikálná a nyulamat, hacsak nem volna, miként a matematikus birkája, ő is csak az egyik oldalán fehér. Ám kénytelen vagyok megzavarni e törékeny egyensúlyt, és kihúzván a fejemet a pehelytollaim közül, folytatnom kell a munkát. Máris, máris készen fogok állni rá. Csak pár perc türelem. Mögöttem, a szikla szélárnyékában még mindig föl lehetne ismerni Anna mezítelen karját és piros pólójának egy darabját. Mindez persze merő hipotézis csupán, hiszen hátrafordulni semmi szín alatt nem fogok. Annából pont lett, én vonal vagyok. Haladok.

            TATÁR SÁNDOR FORDÍTÁSA